Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-07 / 14. szám

t Evangélikus Elet 1985. Április 7 Élni így érdemes! Új egyházelnök Vesztfáliában Linnemann egyházelnök beiktatása Bielefeldben Régen nem találkoztam már volt iskolatársammal. Most összefutot­tunk a körúton. Meglepetésemben a szokványos kérdést tettem fel ne­ki: „És mondd csak, mi újság?” A szeme kimerültséget, csalódottsá­got, keserűségei sorát tükrözte és már sorolta is: „Tudod, hogy anyám meghalt. Fivéremet is eltemettük. A feleségem is súlyos beteg. Most is a kórházba rohanok. Na és mindeh­hez még az élet ezernyi gondja!” De aztán nagy lélegzetet vett, s fény gyulladt a tekintetében, s csodálko­zásomra így folytatta: „De nekünk feltámadott Jézusunk van! S Benne mindenre van erőnk. Benne, aki minket megerősít. U^ye, így van?” „Igen! Feltámadott, elő Urunk szá­munkra az erőforrás!” - szorítottam meg a kezét és éreztem, hogy neki valóban erőt jelent hivő meggyőző­dése, amely az igéből, a bibliából fakadt. így érdemes élni! Az a bizonyosság, hogy Jézus fel­támadott, s velünk van minden na­pon a világ végezetéig, kifogyhatat­lan erőforrás az élethez. Mert így lehet elviselni terheket, lehet legyőz­ni kétségeket és meg lehet őrizni emberségünket. Vajon, ki ismeri ezt az erőt? Ki használja és él vele úgy, mint ez a rég nem látott barátom? Micsoda len­Életem sok húsvéti ünnepe közül 1945 húsvétja a legemlékezetesebb. Teológus voltam Sopronban. Azóta már a negyvenedik húsvét megünneplésére készülök, mégis az akkor átélt nagyheti és húsvéti események ma is eszembe jutnak, amikor közeledik nagyhét és húsvét ünnepe. Nagyheti ostrom A második világháború sok fé­lelemmel és fájdalommal teli fe­szültsége a végéhez közeledett. 1945 tavaszára a teológiai fakul­táson már csak néhányan marad­tunk. Azok, akik a háborús ese­mények miatt már nem tudtunk haza utazni a szülői házba. Ami­kor március végén félelmetes gyorsasággal közeledett a front' Sopron városához, ebből a né­hány teológusból is csak négyen- öten maradtunk a fakultás épüle­tében. Ki-ki igyekezett „biztonsá­gosabb” helyet keresni profesz- szoroknál, ismerősöknél. Hátha mégis igaz, amit a propaganda az oroszokról mond! Nagyhét szerdáján, amikor először jelen­tek meg a szovjet ráták a város fölött, megkezdődött Sopron ost­roma. Bennünket, fiatalokat mindez azonban nem nagyon rendített meg. Mintha mi sem tör­tént volna, jártuk a város utcáit, felkerestük ismerőseinket, nem szorulnak-e valami segítségre. Az egyik helyen az értékeket igyekeztünk biztonságba helyez­ni, másik helyen meg az óvóhe­lyet próbáltuk „lakályosabbá” tenni. A parókia pincéjéből igye­keztünk a konvent borát eltüntetni. Magam vertem csapra a hordókat és mértük a soproni vöröst min­denkinek, aki csak jött és hajlandó volt elvinni. Amikor már nem jöt­tek a „kuncsaftok”, kihúztuk a csa­pot és pince földjére eresztettük a drága nedűt. Ez volt a rendelke­zés, nehogy a szesz még mámo­rosabbá tegye a harc feszültségé­től amúgy is mámoros katonákat. Nagypénteken az istentisztelet után döbbenetes esemény történt. Mintha csak jelképezné a háború szörnyűségét. Bombázó jelent meg a Templom utca fölött és bombákat szórt a haza felé tartó hívekre. Többen lelték ott halálu­kat, többek között egy jó ismerő­sünk Horváth Erzsi is. A legszebb húsvét Nagyszombat estére elcsende­sedett a harci zaj. Távolról még hallottuk az ágyúk dörgését, de a dületet kapott Pál apostol is munká­jához, fárasztó útjaihoz, helytállásá­hoz abban a megingathatatlan hit­ben, hogy Krisztus el, sőt őbenne is él. Rosszakarói, ellenfelei hol szép szóval és fenyegetéssel, hol pedig durva beavatkozással akartak őt visszatartani a bizonyságtevéstől, de ő meg nem tántorodott. Gyenge­ségében is Isten ereje diadalmasko­dott. Ez a Pál apostol úja a római ke­resztyénekhez intézett levelében: „A keresztség által eltemettettünk Krisztussal a halálba, hogy amikép­pen ő feltámadott a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk!” (Rm. 6,4) A megkeresztelt gyülekezetét és a hivő embert is em­lékeztetnie kell az apostolnak, hogy ne feledkezzék meg arról, ami vele a keresztségben történt: Krisztussal együtt meghalt és feltámadott! Új emberré lett. Tovább már ne a bűnt szolgálja, hanem Istennek éljen. A feltámadott Krisztussal való kapcsolatunk tehát új életre kötelez. Ám Jézus ehhez erőt is ad jelenlété­vel. Példaképpen soroljam az egy­háztörténet nagyjait? Áugustinust, Assisi Ferencet, Wald Pétert, a re­formátorokat, s nyomukban száza­dunk ismert alakjait: Albert Schwei- tzert, Kagawát, vagy Teréza anyát? városban már csend volt. A fakul­tás óvóhelyén feszülten vártuk, mi lesz. Jánossy professzor Lu- ther-kabátot öltött, s az óvóhely bejáratánál várta az első szovjet katonákat. Meg is érkeztek nem sokára. Egy kicsit meghökkentet­te őket a papi talár, de tisztelettu­dóan végighallgatták a profesz- szor köszöntő szavait. „Ne félje­tek! A szovjet katonák nem bánt­ják a papokat és hivőket.” - felel­te az egyik a professzor szavaira. Ezek voltak az első orosz szavak, amit életemben hallottam. Hús­vét reggelén nagy volt a tanako­dás közöttünk: Lesz-e istentiszte­let és merjünk-e elindulni? Mi, fiatalok úgy döntöttünk, hogy me­gyünk. Néhányan az idősebbek közül is csatlakoztak hozzánk. A városban - amely „tájkép csata után” képét mutatta - alig talál­koztunk valakivel. A Várkerületen szovjet katonák példás hadrend­ben vonultak Ausztria felé. A Bécsújhely felől hallatszó ágyúdörgés már alig volt hallha­tó. Az istentiszteletet a templom sekrestyéjében tartottuk. Nem voltunk sokan, elfértünk itt is. Nem volt nagy ünnepi istentiszte­let, életemnek mégis a legünne­pélyesebb istentisztelete volt. Nem emlékszem pontosan az igehirdetésre, de a tartalma ez volt: Krisztus meghalt bűnein­kért, de harmadnapon feltámadt a halálból. Feltámadásával az új élet reménységét hozta híveinek, egyházának és az egész világ­nak. Chrisztosz voszkreszje Amint az istentiszteletről haza­felé bandukoltunk, azon gondol­kodtunk, mit is fogunk ebédelni. Nagycsütörtökön ugyanis üzene­tet kaptunk az árvaházból - aho­vá addig étkezni jártunk - hogy nem tudnak többé számunkra főzni. A diák-szekrényekben ta­lálható élelmiszerek az ostrom idejére még csak futották, de hús­vét reggelére minden elfogyott. Amikor a fakultásra értünk meg- hökkenve láttuk, hogy egy szovjet katonai teherautó áll az udvaron. A katonák éppen a „gulyáságyút’’ készítették elő, hogy ételt főzze­nek a szovjet katonáknak. Dér Endre barátom ekkor így szólt hozzám: Te tudsz közülünk leg­jobban szlovákul, menj oda és kérj egy kis ennivalót! Félve da­dogtam el mondókámat, hogy teológusok vagyunk, hogy nincs mit ennünk, s hogy tudnának-e segíteni. Ekkor az egyik idősebb szovjet katona fellépett a teher­autóra. Elővett egy szögletes ka­tonai „veknit” meg egy jókora sonkát és a kezembe nyomta. „Chrisztosz voszkreszje” - mondta oroszul. Wiczián profesz- szor szimbolika előadásaiból tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy „Krisztusföltámadt” és hogy erre azt illik felelni, hogy „Voisztyinu De hiszen vannak közöttünk is új életben járók: akik egyszer ráébred­tek arra, hogy velük milyen hallat­lan nagy dolog történt a keresztség­ben, Isten gyermekei lettek. Ezért nem élhetnek többé a bűnnek - ma­guknak, hanem embertársaiknak, vagyis Isten szolgálatában. Itt ez a törékeny és mégis mindig mosolygós arcú asszony testvérem, akinek mindig van ideje mások szá­mára, mindig van egy kedves ötlete, amivel egyszerű ajándékkal is\ün­neppé teszi a találkozást. Tüstént intézkedik, ha hozzá fordulnak és mindig gyógyír csendes szava. Népi a maga baját panaszolja, hanem a másikét veszi észre és készséggel segít hordani a terhet. De hát nemcsak ő, mi is így élhetünk. S így élni érdemes! Reményik Sándor „nagyszomba­ti hangulattal” keserűen állapította meg még gimnazista diákként írt versében: Gyűlölet - önzés töltt a szíveket. Krisztus nem támadt fel. Krisztus a szeretet. Az ifjú költőt feltámadás-hitében ingatta meg a rideg szivek vétkes gonoszsága, az emberek szégyente­len egoizmusa, amit nap mint nap tapasztalt. Nem vádol-e bennünket is kifakadásával? Nem vagyunk mi is sokszor életünkkel a feltámadás valóságos tagadása? Ha valljuk az apostollal: ámde Krisztus feltáma­dott! - hirdesse is az életünk: aki megkereszteltetett, vagyis Krisztu­sé, az új emberként éljen! voszkreszje”, ami azt jelenti, „Valóban föltámadt”. Amikor el­dadogtam ezt az ősi pravoszláv húsvéti köszönést, a szovjet kato­na szinte könnybe lábadt szem­mel ölelt át és háromszor meg­csókolt. Utána barátságosan megveregette a váltamat. Krisztus valóban föltámadt! Azért, hogy az emberek, akiket a gonoszság háborúba kényszerít, harc helyett inkább segítsenek egymásnak és átéljék az egy­máshoz való tartozás boldog örö­mét. Selmeczi János A több mint 3 millió egyháztagot számláló vesztfáliai evangélikus egy­ház megválasztotta és beiktatta új egyházelnökét dr. Hans-Martin Linnemannt, eddigi dortmundi szu­perintendenst. A beiktatás ünnepsé­gén számos külföldi vendég között részt vett dr. Káldy Zoltán püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke. A bielefeldi Mária templomban több mint ezer ember jelenlétében dr. Hei- rich Reiss eddigi egyházelnök (prä- ses) iktatta be utódját. Káldy Zoltán püspök üdvözölte az új egyházelnököt a magyarorszá­gi evangélikus és református egyhá­zak, valamint a szlovák, lengyel és a romániai német evangélikus egy­házak nevében: „Igen tisztelt Linnemann Elnök Úr! Kedves Testvér Krisztusban! Azért köszöntjük .ilyen sokan, mert sokan szeretjük Ont. Azt gon­dolom, hogy egy egyházelnök szá­mára igen hasznos és jó, ha vannak kitűnő szakértői, adminisztrátorai és kiváló teológusai, de a legbátorí- tóbb mindig az, ha tudja, vannak, akik nagyon szeretik. Mi is ezek közé tartozunk. A Lutheránus Világszövetség nemcsak ismeri, de nagyra értékeli azt a munkát, amit a vesztfáliai evangélikus egyház minden terüle­ten végez és boldog lenne, ha az eddigi kapcsolatok a jövőben erő­södnének és mélyülnének. Imádkozom, hogy a Lutheránus Világszövetség és a vesztfáliai evan­gélikus egyház kapcsola tai erősöd­jenek és mélyüljenek. Mint említettem több Kelet- Európában élő evangélikus egyház nevében is köszöntőm az új egyház­elnököt. A mi egyházaink más tör­ténelmi körülmények között élnek mint az Önök egyházad, de ugyan­annak a Jézus Krisztu snak szolgá­lunk mint Önök. Ugyanazt az evan­Aki fél, elveszti fejé t is, szívét is. A pánikba esett tanít ványok tapin­tatlanul felrázzák álmából fáradt mesterüket. Félelem és szeretet.' nem fér össze. De nem törődnek szakmai hiúságukka l sem. A tó vi­zén járatos és a hajózáshoz értő tanítványok a fiatal ácshoz fordul - nak segítségért. A félelem győz a hiúságuk fölött is. Minden össze ­omlik, már csak egyetlen gondola t uralkodik rajtuk: megmenékülni a halálos veszélyből. Ez a félelembe n élő ember jellemzője: megmaradni minden áron. Bármit is kell felál­dozni, megtagadni, csak életünk legyen... Pedig amikor Jézus tanít- ■ ványai közé fogadta őket, megis ­merték az igazi életet, szabadd: í váltak rémképekt ől, szorongáso'k és félelmek eltűnteik, valami csőd? 1- latos békesség öle:lte őket körül. A félelemnélkü ii élet Jézus ajá n- déka. Elfogad úgy, amint v a- gyunk. Szeretető vei megbocsátja mindazt, ami volt. és oltalmat ny újt minden veszedelem között. Taiaít- ványságuk mindé nnapi tapasztala­ta volt ez:. Rém ületükben is erre utalnak: nem törődsz azzail, hogy elveszünk? Szám ukra az volt < íz új élet, hogy Jézus törődött velük, mindarról gondoskodott, í imire szükségük volt. Most elviselhetet­len számukra éppen az elmúl it hó­napok után, hoj»y amíg szem betör velük a pusztító halál, addig Jézus aludjon a bárkában. A soha nem tapasztalt erőveil rájuk törő vihar­ban valami titokzatos, félelmetes erőt éreznek. Eirzik, hogy a bárka játékszer a viharban, semmit sem ér a mesterség; rutinja, férfierejük tehetetlen, elborítja őket a pánik. Pedig csak később tudjá'k meg, hogy azon az éjszakán az: ördög tombolt a viharban, nem akarta elveszteni prédáját, a túlsó parton ön- és közveszélyesen megszállott gadarai férfit. Jézus azért az egyet­len férfiért rendelte el az éjszakai hajóutat. Meg kell inekünk is tanulnunk, hogy dolgok és események mögött ott áll az Isten s ezért ott ólálkodik az ördög is. Hitünkön fordul meg, géliumot hirdetjük mint Önök és ugyanabból a hitből élünk, mint Önök. Nem igaz, hogy mi Kelet- Európában valamiféle kontextus vallást .gyakorlunk, az az igazság, hogy a magunk társadalmi és törté­nelmi kontextusában Krisztusról teszünk bizonyságot. Az bizonyos, hogy a hitből f ak adó szeretetre nagy hangsúlyt teszünk. Igen fontos szá­munkra a béke, a társadalmi igazsá­gosság., az élet védelme, emberi jo­gok éirvényesít.ése. Igen fontosnak tartom, hogy a Nyugat- és Kelet- Európában él<5 egyházak eszmecse­rét folytassanak. A magya.rországj evangélikus egyház nevében külön is megköszö­nöm, hogy zi vesztfáliai evangélikus egyhá íztől a z elmúlt években olyan sok szeretet .et kaptunk, amely anya­giakban é;s lelkiekben egyaránt megnyilvá'nult. Nagyon várjuk a jö­vő évre tervezett közös teológiai konf erenciát a Balaton partján.” hog*/ mi történik velünk. Második moi adatával meg is kérdezi tőlük Jéz us: miért nincs hitetek?!” A fe­lejthetetlen, efezusi fogalmazás szerint (Ef 1,18) hinni annyi, mint s;íívünk szemével látni. Nemcsak é.rezni a sötét hatalmat, hanem Őt 'látni, akihez „a vihar szele is köze­lebb segít”. Ehhez azonban szilár­dan hinnünk kell, hogy Jézus az ERŐS, minden ismert és ismeret­len hatalom fölött áll s azért jött, hogy a foglyoknak szabadulást szerezzen (Luk 4,18). Mi, akik „egész életünkben a haláltól való félelem miatt rabok” voltunk (Zsid. 2,15), Jézustól ajándékba kapjuk az igazi szabadságot, ami félelemnélküli élet. Amikor Jézus tanítványai le­szünk, megtörik rajtunk a halál hatalma. „Halál, hol a te diada­lod?” (I. Kor 15,55) Ez valóban győzelmi ének. De ezt naponta ta­nulnunk kell. S ha tesszük, akkor tapasztaljuk meg az ördög zseniális trükkjeit, csapdáit. Újra és újra reánk akarja verni a félelem bilin­csét. Pillanat alatt olyan krízisbe sodor, hogy reánk tör a halálos félelem. Már csak annyira futja pis­lákoló hitünkből, hogy felrázzuk álmából a Mestert. De hát ez az egyetlen út a megmaradáshoz. Az­zal a semmi kis hitünkkel rohanni Jézushoz... amint Keresztelő is iszonyú kételytől gyötörve Jézus­hoz fordul: te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk? (Máté 11,3) Bizony, ez az egyetlen út. Pislákoló hitünk utolsó lángocskájával, mor­zsányi maradék bizalmunkkal Jé­zushoz futni. Ha nem érted, miért hallgat, ha nem találsz magyaráza­tot arra, hogy életedet fenyegető viharban hogyan aludhat, ébreszd fel, kérdezd meg, kiálts és mélyebb élményed lesz mint valaha arról, hogy Jézus minden nél és mindenki­nél erősebb. Ilyenkor énekelte az induló egyház a védettségben élő egyház himnuszát Róm 8,31—3r) szövegével! Vívd naponta hite *d harcát, hogy félelemnélküli élet' *d- ben már megízlelcl a jövendő üd­vösséget. Balikó 7 voltán Váci Mihály: Fiatok mindenkit ölel! Miskolci képeslap Tudatom mindenkivel nyílt lapon: boldog vagyok! - jó szívvel Írhatom. Mindenkivel közlöm, akit csak illet: adjátok át jó ismerőseimnek, ahol csak emberekkel találkoztok, mondjátok el: felőlem jó hírt hoztok! Képet küldök, hátterén az Avas van. Itt ülök - hol a jel van - a magasban. Lenn délelőtti szorgalommal várnak a városszéli csendes munkásházak. Errébb már több új ház kiválik, a tornyoknak felérnek állig. Mert bizony, még e képhez tartozik sok félszeg méltóságú torony itt. Ide látszik: a Selyemréten a kollégium most lett készen. Arra meg túl a hegyeken, a Dudujkán épül az egyetem. Ott messzebb, balra Diósgyőr felett, büszkén mutatom a kéményeket. Keblünk tágabb egy merész szívveréssel:-az ember megnőtt erejére néz fel. Ezzel már soraimat zárom. A választ tőletek elvárom! • Kívánok nektek sok szerencsét! a bányászoknak jó szerencsét, a munkásoknak jó vasat, parasztnak rozsot, magasat, katonának jó őrhelyet, fenn a hazai föld felett. Lapomat néked címezem, magyar nép, széles földeken, bányákban, gyárban: - s távolabb, hol ember él az ég alatt, sarkok táján vagy itt közel,-fiatok mindenkit ölel! (Megjelent a költő: SZÁZHÚSZAT VERŐ SZÍV c. kötetében: 1971-ben) Bencze Imre VALÓBAN FÖLTÁMADT ÉLŐ VÍ II Jézus kérdései a mai emberekhez „Miért féltek enn yire?” Márk 4,40

Next

/
Oldalképek
Tartalom