Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-13 / 2. szám

„írok nektek, ifjak GYERMEKEKNEK A FINN MISSZIÓI TÄRSASÄG ÚJ ELNÖKE Helsinki püspökét. Samuel Lehtonent választották meg a leg­nagyobb finn missziói szervezet, a Finn Missziói Társaság elnö­kévé. Lehtonen elődje John Vikström érsek volt. (Iwi — RA) • • • hsért hesftsiom Elliot Aronson amerikai szo­ciálpszichológus írja le az embe­ri agresszióról sápivá a követ­kező esetet: „Pár évvel ezelőtt egy tévéhíradót néztem, mely arról tudósított, hogy amerikai repülőgépek napalmbombát dob­tak le egy dél-vietnami falura, amelyről azt gondolták, hogy a partizánok egyik megerősített ál­lása. Legidősebb fiam, aki akko­riban tízéves lehetett, azt kér­dezte: ,Mondd, papa, mi az a napalm?’ ,Hát — mondtam szó­rakozottan —, úgy tudom, vala­mi vegyszer, ami tapad és éget, ha rákerül a bőrre, nem lehet eltávolítani és elég csúnyán összeég tőle az ember.’ Ennyit válaszoltam; aztán néztem to­vább a híradót. Néhány perccel később véletlenül a fiamra san­dítottam és egyszercsak azt lát­tam, hogy könnyek folynak le az arcán. Kezdtem rosszul érez­ni magam és riadtan kérdeztem magamtól: mi történt velem? Hát én magam is olyan brutá­lissá váltam, hogy egy ilyen kér­désre ilyen tényszerű választ tu­dok adni — mintha csak azt kér­dezte volna a gyerek, hogy ho­gyan játsszák a baseballt vagy mitől nő a falevél? Ennyire hozzászoktam volna a brutali­táshoz?” ÁTGONDOLVA ÉLETHELY­ZETEINKET mi is igen sokszor • tehetnénk föl a kérdést: hát hozzászoktunk már teljesen az erőszakhoz, a szeretet,lenséghez, a brutalitáshoz? Természetesnek tartjuk, hogy a bűn hatalma éle­tünket, környezetünket megront­ia? „Ha értéked élvezni vágyód, tedd értékessé a'világot!” — szó­lít föl Goethe. Valóban a pasz- szivitással szemben, a nemtörő­dömség, a fásultság legjobb el­lenszereként ezt az aktivitást kellene megélnünk. Tedd érté­kessé a világot! Benne van eb­ben a televízió előtt teljes^ kö­zönnyel ülőket fölrázó kiáltás, a cinkosok hallgató helyeslését el­ítélő, már-már parancsot jelen­tő mondata a költőnek. Mert a bűn hatalma olyan hatalmas vi­lágunkban, hogy az ember nem tudja kivonni magát hatásköré­ből. Mégis, ha jelentkezik az ember életében a bűnnél na­gyobb erkölcsi parancs, akkor ráléphetünk a ‘ kivezető útra. Mert nem szabad beletörődni abba, hogy a bűn hatalma meg­rontja az ember egyéni és kö­zösségi életét! Nem lehet azon­ban a bűn ellen saját fegyveré­vel fölvenni a harcot. Hiszen ahogyan Aronson megfogalmazta: „az erőszak erőszakot szül”, nem egyszerűen abban az érte­lemben, hogy az áldozat vissza­üt ellenségére, hanem abban a sokkal bonyolultabb és veszé­lyesebb értelemben is, l^ogy a támadó úgy akarja igazolni az általa elkövetett erőszakot, hogy eltúlozza ellenfelének gonoszsá­gát, és így nagyobb lesz annak a valószínűsége, hogy újra és új­ra támadni fog.” Igazolja is ez­zel agresszióját. A BOSSZÚK VÉGET NEM ÉRŐ LÁNCOLATÁBAN, a sze- retetlenségben, a megbocsátani soha nem tudásban jelentkezik önzőén a bűnnek mindent meg­rontó hatalma. Megmutatkozik abban, hogy az ember önmagát képzeli a világ középpontjának, azzal, hogy az ember maga te­remtette értékrendjéhez igazod­va, mindennek mértékéül saját magát állítja. És eközben elve­szítve támaszpontját, többé már nem méri magát Isten szereteté- hez. Példák hosszú sorát lehetne idézni. Azonban, ha valaki ol­vasva ezt a cikket előveszi az aznapi újságokat, biztosan talál bennük betörésekről, sikkasztá­sokról, sőt gyilkosságokról szóló tudósításokat. Olyan természete­sek ezek már a sajtóban, hogy félő, úgy járunk igen sokszor, mint aki a tv előtt ülve a ször­nyű gyilkosságokról is úgy be­szél, mint amik mindennapjaink­hoz hozzátartoznak. AMIKOR AZ AGRESSZIVI­TÁSRA NEM A SZERETET AKTIVITÁSA, hanem a közöny válaszol, akkor már az önmagá­ra zárult „én” további cseleke­detei is romlottak lesznek az embernek: csupán az önző ér­dekből történő kihasználását ke­resi már a másiknak. Így pedig a közösségre teremtett ember építés helyett a rombolás eszkö­zévé válik. „A bűnben a legnagyobb rossz talán, ha valamiféle jó, netán a szeretet és • igazság nevében kö­vetjük el. ,Az igazság kedvéért, vagy a szeretet diktálta, hogy .. — legtöbbször veszélyes beveze­tők, fordulatok indulataink szá­mára ezek a szavak”. (Pilinszky János). Valóban a passzív, nem­törődöm szemlélédőstől eljut az ember odáig, hogy a szeretet ne­vében tegye meg a legnagyobb bűnöket is. Gondoljunk csak Is­ten nevében elkövetett gyilkos­ságok sorára a történelem folya­mán. A bűn hatalom, mely a szeretetet is eszközévé teheti. Hamissá formálva, névlegessé té­ve azt. A „TEDD ÉRTÉKESSÉ A VI­LÁGOT” FELSZÓLÍTÁSBAN benne van áz, hogy értékeinket ne engedjük át a bűn eszkö­zéül. Ezt pedig a magunk ere­jéből nem tudjuk kivédeni. Csak akkor, ha belépünk a kereszt vonzáskörébe, a keresztre feszí­tett szeretet erőterébe. A bűn hatalom, de nem a leg­nagyobb. Ezért, ha a keresztyén ember csak a bűnről beszél és nem veszi észre a lehetőségét az életnek, a szeretetnek, a tovább­lépésnek, akkor máris rabságba kerül. A bűn hatalom, de ennél nagyobb hatalom annak az erő­nek, szeretetnek, józanságnak a hatalma, melyet Isten munkál Szentlelke által. Nagy László ■EDUARD SCHILLEBEECKX RÓMÁBAN Már harmadszor kellett a dominikánus rendhez tartozó flamand teológiai professzornak, a jelenleg 70 éves Eduard Schillebeeckxnek a vatikáni Hittani Kongregáció előtt megjelennie, hogy ott számot adjon a hivatalos egyházi tanítástól eltérő nézeteiről:- November végén, a brazíliai ferences Leonardo Boff, az ún. „felszabadítás teológiája képviselője” előtt egy héttel volt a legutóbbi meghall­gatás. Amint Schillebeeckx egy rádióinterjúban közölte, a téma a „laikus úrvacsora” volt. (Iwi — RA) ZAMBIAI ASSZONYOK AZ ILLEGÁLIS TERHESSÉGMEGSZAKITÁS ELLEN Egy zambiai nőszervezet felszólította a bíróságokat, szabjanak ki szigorúbb büntetéseket olyan személyekre, akik illegális terhesség­megszakítást végeztetnek vagy nemkívánt újszülöttjüket kiteszik. Az anglikán egyházban működő anyaszövetség bocsátotta ki ezt a felhívást Lusakában tartott évi ülésén. (Iwi — RA) Sztehlo-fa a Gecsemánénál Sztehlo Gábor szentföldi kitüntetésével együtt járt az, hogy emlékfát ültettek Jeruzsálemben, a Gecsemáné közelében fekvő emlékparkban. Őreá várt a fa ünnepélyes elültetése, de akkor már oly beteg volt, hogy ekkora utazásra nem vállalkozhatott. Apja halála után fia végezhette ezt el nem­régiben. Erről az eseményről tudósít a Sztehlo által mentett gyermekek egyike, aki Londonban él. Néhány napja érkeztem haza, s még most sem tudok „magam­hoz térni”, olyan csodálatos él­ményeim voltak. Nagy örömünk­re Gábor bácsi fia, ifj. Sztehlo Gábor megérkezett a Ben-Gurion repülőtérre, ahol hárman vár­tuk az egykori „Sztehlo-gyerme- kek” közül: Samuel Ben-Dov (Berger Tibor), David Peleg (Perlusz Tamás) és én (Fóti Pál). Ben-Dov és bájos felesége volt a vendéglátónk Haifa városában, a Karmel hegyen, ahol egykor Illés próféta harcolt a Baál pap­jaival, s kapott áldozati oltárára tüzet az égből. A kilátás csodá­latos innen a haifai öbölre és a városra. Másnap elmentünk Názáretbe. Ma mozgalmas arab városka. Be­mentünk az 1966-ban épített „Church of annunciation”-ha, ahol a nemzetek fal-mozaikjai között láttunk magyar tárgyút is. Muzulmánokat láttunk imád­kozni templomukban, az egyik kolostorban pedig arab keresz­tyén gyermekeket. Majd eljött a nagy nap, de­cember másodika, vasárnap. Ko­rán reggel mentünk autón Jeru­zsálembe. Nagy élmény volt megpillantani a jeruzsálemi cip- rusfenyős, olajfás dombokat. Ko­ra délelőtt érkeztünk a Y ad Vashemba, ahol az igazgató üd­vözölt minket. Rövidesen el is kezdődött az emlék-istentisztelet. Először mindenki Gabsit üdvö­zölte, aki bizony meg volt ha­tódva. Majd kimentünk a parkba, ahol már várt a kis olajfacseme­te, s a Sztehlo Gábor névtábla. Gabsit felkérte az igazgató, hogy ültesse el a fát. Gabsi el volt érzékenyülve, s persze mi mind­nyájan. Hiszen ez volt a várva- várt pillanat. De minden jól ment, a fácska a földbe került, s megöntöztük. Sokan fényké­peztek, hiszen mintegy hetvenen voltunk jelen, közöttünk húszán magyarok Jeruzsálemből és vidé­kéről. Dávid, aki egy kommu­nista kibutz vezetője, negyven tinédzser diákot is hozott magá­val erre az alkalomra. Sokan vettük hát körül a fát. A táj és a levegő csodálatos ott a Herzl-hegyen. A háttér a jeruzsálemi erdő. A faültetés után egy díszte­rembe mentünk, ahol köszönté­sek hangzottak el. Gabsi átvette a bizonylatot, mi jelenlévő ma­gyarok pedig aláírtuk az emlék­könyvet. Ezzel véget ért a szer­tartás. Utána ismerkedtünk egy­mással. Nekem is bemutattak például egy őszhajú asszonyt, aki az ostrom alatt két éves fiá­val a Bérc utcában menekült meg. Míg a többiek átmentek a Holocaust múzeumba, én kimen­tem újra a parkba. Melegen sü­tött a nap. Meghatottan néztem végig az emlékfákat azon ke­resztyének és más vallásúak ne­veivel, akik életeket mentettek akkor, „amikor az ég zengett”. Közöttük immár Sztehlo Gábor fája és neve is. A Yad Yashemben egy Sárika nevű hölgy volt mindig velünk, aki a magyar osztály kurátora. Autóval lementünk Jeruzsá­lembe. Az első stáció az Olajfák hegyének teteje volt. Csodálatos innen a látvány az óvárosra, a régi zsidó temetőre, a Sión he­gyére, Mount Scopusra, és a sok bibliai helyre, templomra. Evan­gélikus templomot is láttunk később, sajnos csukva volt, nem tudtunk bemenni. „Dávid király városa ez” — remegett bennem valami. Visszafelé nézve láttuk a júdeai sivatagot, messze fölöt­te kékes köd, a Holt-tenger pá­rája. Az óváros Oroszlán kapuja után elkezdtük sétánkat a Via Dolorosán. Ben-Dov barátunk fo­gadott egy arab idegenvzetőt, aki megmutatta a stációkat, ahol Jé­zus vitte a keresztjét. Az út végén bementünk a templomba, ahol kopt, örmény, ortodox és római papok fogad­tak. A hagyomány szerint itt volt Jézus sírja. Gabsival itt gyertyát gyújtottunk. Kijövet egy apáca szólított meg magyarul. A Via Dolorosa most voltakép­pen arab bazár, annak minden egzotikumával, és nem valami tiszta. A bazáron túl újjáépített rész van, ahol most is folynak ásatások. Mintegy 30 méter mély­ségű olyan kivilágított kutak van­nak, ahol a fenéken négyezer éves kövezet van, felfelé pedig jelzik a rétegek épszámát s a történelmi eseményeket. A Nap már lebukóban volt, amikor megpilantottuk a zsidók szent helyét, a Siratófalat. A fér­fiak balra, a nők jobbra men­nek. A Siratófalhoz Gabsi is le­jött velem. Sokan imádkoztak ott hajlongva és hangosan. Én is közéjük álltam, majd egy papír­darabkán héber betűkkel felírva betettem a hatalmas kövek közé feleségem, fiam és a magam ne­vét. A „Temple Mounton", a mu­zulmán templom aranykupoláján a Nap utolsó sugarai csillogtak ... Este hét óra volt, amikor visz- szaindultunk Haifába. Ben-Dov- barátunk 120-as tempóval veze­tett. Azt hiszem a Sírnál gyúj­tót gyertyák, meg a Siratófalba tett kérésem segített, hogy baj nélkül értünk célhoz. Haifa éjjel talán még szebb, mint nappal. A három nap alatt ettem kóser ételt: macesz-gombóc levest, shremzlit, uborkasalátát — az ízek édesanyám egykori főztjére emlékeztettek. — De ettem arab ételeket is: humuszt fafalt zöld- paprika-paradicsom-hagyma sa­látával; de barátaink kényeztet­tek paprikáscsirkével is, noked- livel. Reggelenként frissen pré­selt narancs- és grapefruitlevet ittunk. A repülőút is kellemes volt. Az El Al ugyan jól megvizsgál min­denkit, de még a biztonsági rend­őr is valósággal tisztelgett, ami­kor felmutattam a Yad Vashem meghívólevelét. Gábor bácsi és felesége, Csöpi nem jutottak el a Szentföldre. Pedig mennyire készültek erre az útra! Ám az emlékük lám ott is él, elmúlhatatlanul. Az emlékfa és a tábla, hiszem, zarándokhe­lye lesz azoknak, akik itt meg­fordulnak, ismerték őket, s éle­tüket köszönhetik nekik. Fóti Pál * í i Hátha tesz valamit értünk az Űr 1 Sám 14,1—23 Saul király türelmetlenségében elkövetett engedetlen lépésével eljátszotta becsületét Isten előtt. Amint az ilyenkor lenni szokott, ennek az engedetlenségnek a ká­rát nemcsak személy szerint Saul érezte meg, hanem az egész nép. A filiszteusok állandó ret­tegésben tartották Izrael népét, Saul pedig — mivel Isten meg­vonta tőle támogató szeretetét — képtelen volt arra, hogy meg­szabadítsa népét a filiszteusok kezéből. Sokszor fordul elő az életben, hogy amit a szülők el­rontanak, azt gyermekeiknek kell jóvá tenni. Ezt történt Saul ki­rály esetében is. Volt Saulnak egy fia, akit Jo­natánnak hívtak. Jonatán na­gyon kedves fiatalember volt. Engedelmes gyermeke volt Is­tennek és ezért nagyon bántotta őt, hogy édesapja engedetlensé­ge miatt ilyen nehéz helyzetbe került Izrael népe. Elhatározta, hogy valamiképpen jóvá teszi édesapja engedetlenségét és min­dent megtesz azért, hogy népe megszabaduljon a veszedelmes ellenségtől. Az egyik éjszaka így szólt fegyverhordozó szolgájához: Gyere, menjünk át a filiszteu­sok táborába! Hátha tesz vala­mit értünk az Isten! Hiszen Is­ten előtt nincs akadály, ha meg akar bennünket szabadítani! A szolga így válaszolt: Veled me­gyek és mindenben segítségedre leszek. Mielőtt elindultak. Jonatán így imádkozott Istenhez: Uram, légy segítségünkre! Ha a filiszteusok észre vesznek bennünket és ezt mondják: gyertek csak közelebb hozzánk — ez legyen a jele an­nak Uram, hogy te megsegítesz bennünket. Amikor a sötétség szürkületében a filiszteusok) meg­látták Jonatánt és szolgáját, gú­nyosan ezt mondták egymásnak: Nézzétek csak, előjöttek az iz­raeliek az üregekből, ahová el­rejtőztek. Gyertek fel hozzánk, mondani akarunk valamit nektek — kiáltották Jonatánék felé. Ezt hallva , Jonatán már bizonyos volt abban, hogy Isten segítsé­gükre lesz, azért így szól szolgá­jához: Gyere utánam, mert Isten ma Izrael kezébe adja a filisz- teusokat. Mivel a filiszteusok előőrsei nem riasztották csapatukat, Is­ten Jonatán és a fegyverhordozó szolga kezébe adta őket. A győz­tes párviadal alig néhány per­éig tartott. Amikor a filiszteusok csapata észre vette ezt, nagy ria­dalom támadt közöttük. Senki sem tudta, hogy valójában mi történt, azért össze-vissza kezd­tek futkosni és egymás ellen tá­madtak. Amikor az izraeliek észre vet­ték, hogy pánik tört ki a filisz­teusok táborában, tudták, hogy ez a jele annak, hogy Isten meg­szabadítja őket a filiszteusoktól. Isten jelenlétével és erejével in­dulnak harcba a filiszteusok el­len. Amikor a filiszteusok meg­látták Izrael hadirendben közele­dő seregét, félelmükben futásnak eredtek. Az izraeliek pedig ül­dözték őket, amíg ki nem űzték őket Izrael földjéről. így fogadta el Isten Jonatán felajánlását és igyekezetét, hogy jóvá tegye apja engedetlenségét. Jó ezt tudni nekünk, hogy Isten ilyen nagyra becsüli a gyerme­kek hitét és engedelmességét. Amit az előző nemzedékek el­rontottak, azt mindig jóvá tudja tenni Isten segítségével a gyer­mekek hite és engedelmessége. Selmeczi János FELHÍVÁS AZ EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS MÜZEUM a közeljövőben ki­állítást tervez Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 40 év előtti gyer­mekmentő munkásságáról. Kérjük mindazokat, akik az egykori Paxban, illetőleg Gaudiopolisban végzett munkával kapcsolatos tár­gyi, nyomtatott, kéziratos emlékeket, esetleg fényképeket, rajzokat őriznek és azokat a kiállításra szívesen kölcsönöznék, szíveskedjenek január 25-ig — hétfő kivételével — az Evangélikus Országos Mú­zeum V., Deák tér 4. sz. alatti helyiségébe behozni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom