Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-20 / 3. szám

„Leoyen a gyüfekezetnek szép, nagy, míves temploma” Templomrenoválási ünnep Mezőberényben HAZÄNK DÉLKELETI SZÉ­LÉN, Békés megyében, a sokak által Viharsaroknak nevezett or­szágrészben él magyarországi evangélikus egyházunk tagjai­nak közel egynegyede. A törökök Magyarországról való kiűzése után az elnéptele­nedett területre telepesek érkez­tek a Felvidékről, az ország más tájairól és külföldről is. A telepesek többségükben evangé­likusok voltak, akik a nagyobb vallásszabadságért és a nagyobb kenyérért vállalták az új „hon­foglalással”, letelepedéssel járó sok-sok nehézséget. Az elgazo­sodott, elvadult föld termőv_é té­tele, új települések, falvak épí­tése sok áldozatot, rengeteg mun­kát kívánt, hiszen jóformán a semmiből kellett előteremteni a szükséges javakat, termelőeszkö­zöket. A szorgos, szívós, becsületes munka és a bőséges gyermekál­dás eredményeképpen hamar be­népesültek az egykor elpusztult falvak, közöttük Mezőberény is. A MEZŐBERÉNYI SZLOVÁK AJKÜ EVANGÉLIKUSOK lete­lepedésükkel egyidőben (1723) felépítették első templomukat. Ez, valamint a második (1740) és a harmadik templom (1768) sem bizonyult tartósnak. 1792-ben kezdték építeni, s '1797 ádvent első. vasárnapján szentelték fel a ma is álló késő barokk stílusú templomukat, amelynek hosszúsága 30,3 m, szélessége 18 m, magassága 21 m, a torony magassága pedig 51 méter. A műemlékként nyilvántartott templomot 1984 nyarán renovál­ták kívülről — főként a gyüle­kezet erre a célra éveken át megtakarított pénzéből. A LVSZ VII. nagygyűlése kapcsán Mező- berénvbe érkező külföldi ven­dégek egy csoportja már a fel­újított templomban vett részt az istentiszteleten. kelték az ősi áldást, a Confir- mát. Az istentiszteletet követő köz­gyűlésen Petor János, a gyüle­kezet lelkésze ismertette a reno­válás történetét és köszönetét mondott mindazoknak, akik a munkát végezték, illetve segítet­ték. Külön megköszönte a tata­rozást végző mestereknek, hogy munkájuk közben nem hallat­szott ajkukról istenkáromló és il­letlen beszéd. Az istentiszteleten és a köz­gyűlésen részt vett és köszöntöt­te a gyülekezetei Dr. Kiss Isván egyházmegyei felügyelő. Nagy Ferenc, a HNF nagyközségi Bi­zottságának elnöke elismerését fejezte ki a gyülekezetnek az el­végzett renoválási munkáért, amelynek során Mezőberény egyik legjelentősebb műemlék- épülete visszanyerte régi szépsé­gét. A közgyűlésen mondották el köszöntésüket a helyi és a kör­nyékbeli gyülekezetek lelkészei, illetve képviselői, kifejezve őszin­te örömüket és áldáskívánásu­kat. Itt köszönte meg Dr. Va- lentinyi Károly egyházközségi felügyelő Petor János lelkésznek és feleségének a felújítás érde­kében végzett hűséges munká­ját. A közgyűlés a Himnusz el- éneklésével ért véget. Ezt köve­tően a gyülekezet terített aszta­lok mellé hívta vendégeit, ahol alkalom nyílott kötetlen testvéri beszélgetésre is. A mezőberényi II. kerületi gyülekezet jól vizsgázott ven­dégszeretetből. Adja Isten, hogy jól vizsgázzon a jövőben is a templom szeretetéből, ami egy­szerre jelenti az Isten- és em- berszeretetet, Krisztus követését. Táborszky László URAM! „És én János vagyok, az aki ezeket hallottam és láttam .. Megmutattad az élet folyóvizét. Partján az élet fája termi gyümölcseit. És a pogány lelkét e szent fa levele itt meggyógyítja és ápolja új hitét. Tudom: te vagy Uram a kezdet'és a vég, írom hát könyvemet, mert az idő kevés; benne a jövendő: öröm és szenvedés, írom hát könyvemet, előttem gyertya ég. Hozzád az igaz majd fölröpül szárnyakon, a hamis meg elbukik, mintha csak vakon létrát támasztott volna a szélnek. Én János, köszönöm neked Mindenható, hogy látom azt, ami szemmel nem látható és, hogy a néma jelek beszélnek. Balogh Balázs Bach Karácsonyi oratóriuma a Deák téren A RENOVÁLT TEMPLOM ÜJRASZENTELÉSE ez követően — az ősz folyamán — hálaadó ünnepi istentiszteleten történt meg nagy gyülekezet jelenlété­ben. Ez alkalommal a szolgála­tot Tábors'zky László esperes végezte Petor János helyi és De- me Károly kondorosi — azelőtt szintén mezőberényi — lelkész közreműködésével. A kiváló or­gonát Trajtler Gábor orgonamű­vész, országos zenei igazgató szó­laltatta meg a jelenlevők nagy örömére. Táborszky László esperes a 26. Zsoltár 8. verse alapján tartott igehirdetésében elmondotta, hogy a gyülekezet sorrendben negyedik temploma közel 200 éve tanúskodik az ősök hitéről, áldozatkészségéről, s mindenek­előtt Isten szeretetéről és hűsé­géről . . . Kegyelettel és hálával emlékezünk a templomépítőre, Zacharidesz Dániel lelkészre és mindazokra, akik vele együtt azért fáradoztak, hogy legyen a gyülekezetnek szép, nagy, míves temploma. — Templomépítés és felújítás csak ott lehet, ahol sze­retik a templomot, ahol szeretik az Istent. Nem az Istennek, ha­nem nekünk van szükségünk templomra, olyan helyre, térre, ahol az Úristennel könnyebben találkozhatunk, ahol szavát hall­hatjuk az igehirdetésben. Ahol részesülhetünk szentségeiben. Ahol könnyebben kulcsolódik imádságra a kezünk. Ki szereti igazán a templo­mot? Aki nemcsak hallgatja, de meg is tartja Isten igéjét. Aki követi Jézust és szereti a fele­barátját. Nem szóval, hanem tet­tekkel is. Ha azt mondjuk a zsoltáros- sal „Uram, szeretem házadat”, akkor vegyünk részt rendszere­sen az istentiszteleteken. Ne le­gyen meddő az igehallgatásunk, keresztyén életünk. Lássuk meg, hogy milyen sok feladat vár ránk. Vállaljuk és végezzük azt, amit a mi Urunk bízott ránk. Jézus mondotta: „Nem minden­ki megy be a mennyek országá­ba, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az. aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Az ünnepi istentiszteleten a jelenlevő lelkészek együtt éne­A Bach jubileumi év kezdetén egy olyan zenei eseményről szá­molunk be, amely igazolja zené­jének nagy népszerűségét: a Ka­rácsonyi oratórium előadásáról. Aranyvasárnap este a nagy vá­sárlások közepette sokan csoma­gokkal megrakottan jöttek a Deák téri templomba. „Ese- mény”-nek nevezem ezt az estet — mert bár évente ismétlődik — de az egyházi zene egyik lénye­ges vonása éppen az állandóság, az ismétlődés. Ezúttal is — mint mindig — elhangzott az I. és II. rész, amelyekhez most a III. rész csatlakozott. Ez a pásztorok bet­lehemi útját beszéli el. A mű­vet most is magyar fordításban hallhattuk, jó, szép és érthető szövegkiejtésben. Hat óra után pár perccel töb­ben már csak állóhelyet kapnak. Sajátos vonzása van ennek az oratóriumnak, amely évről évre visszahozza a . hallgatóságot. A megszólaló korálok évszázadok luthereánus hitét és bizonyság­tevését foglalják ossz. A Kará­csonyi oratórium mögött is ott érezzük az evangélikus egyházi zene forrását, anyatalaját, az éneklő gyülekezetei. Énekhang, szóló hangszerek új meg új színben csendülnek ösz- sze. De dominál a szelíd kará­csonyi hangulat, amelyben szin­te látjuk — zenét hallgatva — a karácsonyi gyertyák szelíden imbolygó fényét. A Lutheránia kiváló színvona­lú teljesítménye mellett csak fel­ső fokon beszélhetünk a szólis­tákról is: Kertest Ingrid, Schultz Katalin, Fülöp Attila és Ber- czelly István. Hegedűszóló: Pallagi János. Bizonyára nem kis gondot okozott Trajtler Gá­bor váratlan megbetegedése, aki­nek mielőbbi gyógyulást kívá­nunk. Ella István orgonaművész kínálta fel segítségét és kiválóan látta el a kontinuo szerepét. Weltler Jenő — az együttes lel­ke —. akinek áldozatos és lel­kes munkája révén ismét gyö­nyörködhettünk a Lutheránia ki­finomodott, érett, átgondolt Bach-interpretálásában. Az együttes benne él az egyházi esztendőben és magával viszi a hallgatóságot is! Dr! Hafenscher Károly igazga­tólelkész Lk 2,10 alapján hir­dette az Igét. Bach Karácsonyi oratóriuma és ez az igevers azo­nos alaphangot üt meg: örül­jünk, mert Üdvözítő született! Ez karácsony nagy öröme, amely pénzen nem vásárolható meg. Ez az öröm nagyobb, mint bajaink, bűneink, terheink! Az igehirde­tés modern hangvétellel hozta közel karácsony örök üzenetét. Így lett egységes a Bach-mu- zsika és a prédikáció közös mondanivalója. Gáncs Aladár üácsá Jouko ü«8rcinl«®f©! Ismét szegényebbek lettünk egy irántunk meleg szívvel do­bogó finn barátunkkal. Az elmúlt advent csendjében átment az örök karácsonyba Jouko Karan- ko finn lelkész. December 17-én, csendesen. A finn—magyar egyházi kap­csolatok két világháború közöt­ti szakaszának egyik legmarkán­sabb alakja volt. 1934—35-ben egészítette ki teológiai tanulmá­nyait soproni teológiánkon, s. járta be akkor először hazánk legkülönbözőbb tájait. Mindenütt becsületet szerzett a finneknek, odafönt észak csillaga alatt pe­dig a magyaroknak. Nyelvünket szinte tökéletesen elsajátította. Annyira, hogy kissé palócosan csengő kiejtésével szóvicceket is gyártott, s egv-egy élethelyzetet nem egyszer jellemzett veretes magyar közmondással. Karjala vidám népéből jött s maga kö­rül bővérű derűt árasztott. Stipendiáns éve alatt a Kale­valát lobogtatva járta végig ha­zánkat. Az akkori Kalevala-ün- nepségek egyik szervezője és mozgatója volt. Mindenkit kedvesen megszólí­tott, barátságokat szőtt. Egyszer Sopronból váratlanul eltűnt, s amikor negvednap előkerült, az aggódó professzori kérdésre szé­les mosollyal válaszolt: „szüre­teltem”! Csak úgy séta közben betévedt egy szőlősgazdához, s mert szívesen látták, három na­pig hordta puttonnyal a soproni kékfrankost. Otthon később vallástanárként iskolaigazgató lett. Előbb a Lado- ga-parti Pitkarantán, majd vé­gigjárva a téli háborút, hányó­dott erre-arra — hétszer váltott szolgálati helyet — végül a Tampere melletti Lempääläben telepedett meg s tizennégy évig vezetett egy ultramodern iskolát. Ott ment nyugdíjba 1972-ben. Tóparti háza mágnesként von­zotta az arra járó magyarokat. Mindenkinek szíves kalauza, tol­mácsa, vendéglátója volt. A már nyugdíjas iskolaigazgató, es­peres és tanügyi tanácsos minta­szerű öregotthont szervezett, építtetett és vezetett. Lakóit tu­ristacsoportként nyaranta sokfe­lé vitte, többször Magyarországra is. Hat gyermeket nevelt fel. Ami­kor a családi fészekből szétszó­ródtak, őket látogatta Norvégiá­ban, Spanyolországban, Törökor­szágban, Tanzániában, de leg- töbször Budapesten, ahol legidő­sebb leány van férjnél, s az ELTE finnugor tanszékének lek­tora. Gyermekei közül ő vitte leginkább tovább a magyarszere- tetet. 75 éves volt. Nehezen kiejthető nevét nálunk ő maga magyarí­totta. Így mutatkozott be: én vagyok Jóka ördöge. És szélesen kacagott hozzá. Magyaros bajú- száva! és szakállával Jókaihoz hasonlított. Pitkarantán Ladoga- parti otthonuk nekem félévszá­zados drága emlékem. Lempää­läben két éve már szívósan küz­dött agyérgörcse ellen, amikor ablakuk alatt meglepetésszerűen megállt a Peskó György vezet­te magyar vakok Homeros-kóru- sa és szerenádot adott neki, Be­tegágyán, a függöny mögött könnyesen hallgatta. Topi Vapalahti, Paavo Vilja- nen és Toivo Laitinen után a régiek közül ő a negyedik, aki el­indult észak csillaga ^.latt „Csa­ba királyfi csillagösvenyén”. Koren Emil Egy vándorló napló Mégiscsak figyelmes volt a magyar könyvkiadás az elmúlt év vé­gén. Felszabadulásunk negyvenedik évfordulója keretében több po­litikai tárgyú kötet mellett megjelentette Almássy Pál naplóját is. Dicséret illeti érte a Magvetőt, amely a Tények és Tanúk sorozatába illesztette ezt a hallatlanul izgalmas és lenyűgöző írást: a „Sopron­kőhidai napló”-t. Néhány évvel ezelőtt — nem tudom, mennyire maradt meg olva­sóim emlékezetében — rövid riportot írtam a szerző, Almássy Pál­ról, akinek életét azóta is figyelemmel kísértem. Almásy az egyetlen élő azok közül, akik a Bajcsy Zsilinszky-féle ellenállási mozgalom katonai vezetői közé tartoztak. Kétszer is halálra Ítélték, s mind­kétszer a csodával határos módon életben maradt. Jelenleg nyugdí­jas altábornagy. Azt tudtam korábban is, hogy sopronkőhidai fogsága idején nap­lót vezetett — idéztem is nevezett írásomban belőle — s azt is tud­tam, hogy naplójának sorsa legalább olyan hányatott volt, mint szerzőjéé. Vannak azonban csodák! S 1984 karácsonya előtt piacra került a Sopronkőhidai napló. Miért izgalmas és felettébb becses ez az írás? Azért, mivel az ellenállási mozgalomról, lebukott vezérka­ráról, a mozgalom tragikus utóéletéről számos emlékírás jelent meg — Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig, Markos György: Vándorló fegyház, Simonffy András: Kompország katonái, stb. — a Hadtörténeti Intézet is bőven publikált dokumentumokat a mozga­lom tevékenységéről, kudarcáról, elfojtásáról, de Almásy Pál napló­ja az első, amely a fegyház cellájában, gyertyafény meliett, titokban született, majd elkísérte és bővítette a deportálás útját, amikor is térdére helyezett papírfoszlányokra rótta a pihenés óráiban benyo­másait, emlékeit. Minden írás szubjektív. Az író műveltségének, lelki habitusának, diszponáltságának megfelelően születik. Mégis más értékű az „em­lékirat” és más a „napló”. Az utóbbit tartja kiváltképpen nagy becs­ben a történelmet firtató tudományos világ. A napló szinte súrolja a leghitelesebb okmányok értékét. Almásy Sopronkőhidai napló-ja három részből áll. Az első rész rövid áttekintést ad az ellenállási mozgalom szervezkedéséről, buká­sáról, a Margit körúti eseményekről, s a foglyok Sopronkőhidára történt hurcolásáról. Ez a rész Simonffy Andrással történt párbe­széd formájában nyert leírást. Ebben a részben szerzünk tudomást Bajcsy Zsilinszky Endre tragikus bukásáról és kivégzéséről. A nap­ló írása — s ez a kötet második része — lényegében 1945. január 19-én kezdődött, amikoris a szerző a fegyház írnoka lett és papírhoz, íróeszközökhöz jutott. Ez időtől szorgalmasan vezette, rejtette és őrizte írását, amelyet 1945. június 16-án fejezett be, akkor, amikor deportálásából szabadult. (Mint olvasmány is rendkívül színes, él­ményszerű, de különös értékűek a művelt Almásy megfigyelései, jellemzései és a számtalan konkrét adatai.) A kötet befejező része pótolhatatlan dokumentumokat tartalmaz. Listákat, névsorokat, amelyeket, mint börtönírnok állított egybe és amelyeket magával csempészett a szigorú őrizet ellenére, s így azután megjárták Né­metországot, a „vándorló fegyház" útját. (E listákon, mint védőöri- zetesek, szerepelnek egyházi személyek is, többek között Berki Feriz.) Almásy Pál könyvét azoknak ajánlom elsősorban, akik hiteles be­pillantást akarnak nyerni nemzeti múltunk egy igazán tragikus sza­kaszába. Rcdey Pál KONFERENCIA A NAGYGYŰLÉSRŐL A Thüringiai Evangélikus Egyház január 14—17. között konferen­ciát rendezett a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésé­nek értékeléséről Friedrichrodában (Eisenach közelében, NDK) Egy­házunkat Tóth-Szöllős Mihály Bács-Kiskun megyei esperes, a nagy­gyűlés háznagya képviselte. ! 1 | \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom