Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-20 / 3. szám
®L IMAPt&Ä A szeretet soha el nem fogy ..Mert a törvénv Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” — Jn 1,17. VASÁRNAP. — „Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit se várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Ma- gasságos fiai lesztek.” Lk 6,35 (Zsolt 141,4 — Jn 2,1—11 — Zsolt 3). Sokszor gondolunk ezekre a jézusi szavakra úgy, hogy mindez emberfeletti, elérhetetlen, megvalósíthatatlan. Akad, aki meg egyenesen úgy véli, hogy ez az élhetetlenek, az ügyefogyottak, a gyámoltalanok etikája. Tény. hogy nem a megszokott mérték ez. amely szerint a maximum, ha az ellenséget nem gyűlöljük, nem tesszük a rosszat. Jézus s vele együtt övéi mértéke más. Nem langyos türelmet, a velünk szemben álló elszenvedését, elhordo- zását várja tőlünk Jézus, hanem azt, hogy a gonoszságot egyedül legyőzni képes „fegyverrel” küzd- jünk, a szeretetet éljük meg mindenki felé. Akkor tudunk így élni, ha mindig előttünk van. hogy Isten hogyan váltott meg Fia véré árán, mennyire szeret minket HÉTFŐ. — „Teremjetek tehát megtéréshez méltó gyümölcsöket.” — Lk 3,8 — Ézs 59,1—2 — Jer 14,2—9 — Lk 6,20—26). A közlekedésben jól ismertek a „megállni tilos” és a „kötelező haladási irány” táblák. Keresztelő szavainak mai üzenetét a megtérésről, gyümölcstermésről jól lehetne jellemezni ezekkel. A felszólításban ott a figyelmeztetés: a megtérés nem nyugalmi pozíció, nem befejezettséget jelent. Nem lehet kényelmesen pihenni. az Istenhez való vissza- találás örömében „ringatózni”. Isten bűnbocsátó szeretetének megtapasztalásából újulás, növekedés, gyümölcstermő. élet fakad. Milyen gyümölcsökről van szó? Minden bizonnyal azokról, melyeket Pál a Lélek gyümölcseiként fölsorol: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gál 5,22). Vajon, ha nem a megtérésünkről, hanem a gyümölcsökről kérdeznének bennünket. akkor is olvan gyorsan, határozottan tudnánk válaszolni? KEDD. — „Nem tisztátalanság- ra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre. Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szent- leikét is adja nektek.” — 1 Thessz 4,7—8 (Péld 8,13 — Jer 17,13—17 — Lk 6,27—36). A „szent, szentség” kifejezések hallatán dogmatikai tanítások jutnak eszünkbe, szentek arca jelenik meg előttünk. Van, aki csupán káromkodásból ismeri e szavakat. Az ige nem elméletről, a múltról beszél, hanem rólunk, a jelenről, szavainkról, tetteinkről. Vannak az Isten elhívásával ösz- szeegyeztethetetlen dolgok. A „senki sem szent” divatos jelszava önáltatás. Isten elhívása megszentelődésre szól, s ha ezt megkerülni akarjuk, kétfelé sántiká- lást kísérliink meg, menthetetlenül elbukunk. A megszentelődés Isten lelkének irányítását jelenti, azt, hogy elhívatásunk ténye egész életünket, mindennapjainkat áthatja, formálja. SZERDA. — „Az én kezem feszítette ki az eget, minden serege 'az én parancsomra áll elő.” Ézs 45,12 (ApCsel 17,24 — TVIt 19,3—9 — Lk 6,37—42). Hallatlan ma a természettudományos fejlődés. Üj ismeretekre tett szert az ember a világűr-, a csillagászati kutatások során. Nem naiv. sőt tudománytalan az ézsaiási ige Istenről, aki sátorianként feszíti ki az eget kezével? Egyszerűbb lenne Ézsaiás költőiségét emlegetni, mikor olvassuk, hogy Isten szavára az ég minden serege előáll. A tudományosságról vagy tudománytalanságról vitatkozhatunk, de végső soron a kérdés az. hi- szem-e, hogy Isten a mennynek és földnek Ura? Hisszük-e. hogy kezének ereje nem földi mértékkel mérhető? E kézben tudni a világot, magunk s mások életét, az egyház jövendőjét nagyszerű dolog. S áldott dolog, ha az ég minden seregét elrendelő Isten szavára mi is előállunk. készen a szolgálatra. CSÜTÖRTÖK. — „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal. csordultig van poharam.” — Zsolt 23,5 (Lk 14.17 — 5 Móz 4,5—13 — Lk 6.43—49). Terített asztal s ellenségek, nem ellentmondás ez? Sokkal inkább életünk valósága, hiszen az „ős ellenség”, a sátán támadását sokszor tapasztaljuk. A másik életre szóló és életet adó tapasztalatunk azonban az. hogy Isten gondoskodó. őrző szeretete vesz körül minket. Az Isten által terített asztalon ott az ige mindennapi, friss, jóízű kenyere, ott a bűnbocsánat ajándéka, elhívatásunk ténye, az örök élet ígérete. Mindez táplál és, erősít minket, hogy földi tennivalóinkat hűségesen elvégezhessük, s a bűnnel folytatott harcban se maradjunk alul. Hányszor vár minket a terített úrvacsorái asztalnál is Isten! Vajon élünk-e ezzel a nagyszerű lehetőséggel, vagy táplálék híjén erőtlenül, elesetten tengődünk? Ne utasítsuk el a hívást, vegyük örömmel az eledelt, amit Isten ad nékünk. PÉNTEK. — „Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Ür legyen mindnyájatokkal!” — Thessz 3,16 (Jer 33,6 — Rm 3,19—22 — Lk 7.1—10). A legjobbat kívánja Pál olvasóinak levele végén, békességet, amit maga Isten teremt és ad. Istentiszteleteink végén így biztat mindig az áldás: „Az Űr fordítsa az Ö arcát tefeléd, és adion néked békességet.” Az Istentől nyert békesség indít bennünket szüntelen munkálkodásra a béke védelmében. Mit lehet tenni a békéért? Becsületesen dolgozni és fáradhatatlanul, kitartóan kérni a békesség Urát: „Adj békét a mi időnkben, Űristen, téged várunk. Te segíts dolgos békében hűségesen szolgálnunk. Áldd meg hazánk, áldd meg népünk!” 291. é. 2. vers. SZOMBAT. — „Mindenhova eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondani.” — 1 Thessz 1.8 (Ez 20,41—42 — Zsid 12,12—15a — Lk 7.15—17). Ismerünk műemlékeiről, egyetemeikről, vagy sokat. Thesszalonika. illetve gyü- talán lakói hűségéről híres váro- lekezete úgy kerül elénk, mint amely Istenbe vetett hitéről hír rés. Ez is mutatja, hogy a hit nem elrejthető, nem magánügy. Hitünk Isten dicsőségének, a gyülekezetnek, minden embertársunknak szeretetből fakadó szolgálatára indít. S ez meglátszik, észrevehető. Öröm, hogy voltak és vannak Istenbe vetett hitükről „híres” gyülekezetek, szülők, nagyszülők. isehirdetőln akiknek hite és élete elválaszthatatlanul összeforrott. Deméné Smidéliusz Katalin AZ EVANGÉLIKUS TEOLÓGIAI AKADÉMIA egyházi ismeretekkel rendelkező, gépírni tudó irodavezetőt keres. A rövid életrajzot is tartalmazó jelentkezést a dékáni hivatalba kérjük beküldeni. Cím: 1147 Budapest, Lőcsei út 32. ÉLETE 102. ÉVÉBEN özv. Horváth Béláné sz. Gyarmathy Etelkától, hazánk legidősebb özvegy papnőjétől, mély részvét mellett nagy gyülekezet búcsúzott 1984. december 22-én a Farkasréti temetőben. A gyászszertartást dr Nagy Gyula püspök végezte. 1. Kor 13,4—8 alapján arról a három, mélyről jövő érzésről beszélt, amellyel „szeretett Etelka nénitől” búcsút veszünk. A fájdalom és veszteség érzése az első: itt a földön többé már nem látjuk kedves, szelíd arcát. A hála a másik mélyről jövő érzés, mely átöleli Etelka néni emlékét. Ez a hála mindenekelőtt Isten felé irányul. Öné- ki adunk hálát és az Ö nevét áldjuk, hogy ezt "á drága, szeretettjén szolgáló életet ajándékozta nekünk. Ez a hála egyháza hálája is, amikor a csikvándi gyülekezetben evangélikus papnőként végzett 40 éves szolgálatára emlÄezünk. A reménység a harmadik érzésünk, mely abból a hitből fakad, hogy Etelka néni Istennél várja a feltárda- dást, és hogy a végső ítélet napján. Krisztus Urunk érte is kiontott véréért, irgalmas lesz majd az örök Bíró. Mert akik tiszta szívvel, szeretetben élnek, azok meglátják az Istent. — legyen áldott özv. Horváth Béláné, Gyarmathy Etelka testvérünk drága emlékezete közöttünk — fejezte be búcsúztató szolgálatát a püspök. Az urna elhelyezésekor Bá- Ijntné Varsányi Vilma csijsvándi lelkésznő — gyülekezete nevében — azt az igét hozta búcsúzóul, amely az elhunyt férjének csikvándi síremlékén is olvasható: „Jézus mondja: Én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19). ÖZV. HORVATH BÉLÁNÉ, szül. Gyarmathy Etelka, 1883. március 31-én született Alszopo- ron. Testvérei közül ketten evangélikus lelkészek voltak, húga pedig evangélikus tanító felesége lett. Keresztelése, konfirmációja és házasságkötése is Nemeskéren volt. Horváth Béla csikvándi lelkésszel 1900-tól férje haláláig, 1939-ig élt boldog, harmonikus házasságban. A csikvándi gyülekezet volt papnőjét mindvégig megőrizte szeretettben, és kapcsolatot' tartott vele. Leányának halála után a Budai Evangélikus Szeretetotthonban élt csöndesen, megőrizve szellemi és fizikai képességeit. Százéves születésnapján dr. Kál- dy Zoltán püspök-elnök köszöntötte, 101. születésnapján pedig — ezidén tavasszal — dr. Nagy Gyula püspök. Ez volt az utolsó születésnapi ünnepsége. November végén, néhány napos — türelemmel viselt — szenvedés után békével tért haza az élők sorából mennyei Urához. Egész életében hitte és vallotta: „A szeretet soha el nem fogy!” Gyászolói — egyetlen unokája, dr. Nagy Paula mellett — a Gyarmathy, Nagy, Rácz, Szoko- lay és Weitler családok, távolabbi rokonai, a Csikvándi gyülekezet és mindazok, akik ismerték és szerették. Havasi Kálmán Pillanatfelvétel az utolsó boldog együttlétről, a kiterjedt rokonsággal ERDÉLYI TRIPTICHON Páskándi Géza drámája A TRIPTICHON: szárnyasoltár. Három képet hmrdozó. Az Erdélyből Magyarországra áttelepült író drámái három olyan embernek állítanak emléket, akik a gondolat, a szellem szabadságáért küzdve estek el, de bukásukban is győztesek. Oltárt kapnak, noha meggyőződésük szerint oltár nélküli felekezethez tartoznak, ám ez oltárra nemcsak ők emeltetetnek, hanem elsősorban a gondolatszabadság, annak oltára a teljes triptichon, a hősöké csak egy-egy része. Az erdélyi magyar irodalom központi kérdéséről van szó, Sütő András, Székely János, Páskándi Géza egyazon témaköréről: a szellem hőseinek küzdelméről az önkénnyel szemben, az állhatatosság titkáról oly korszakokban, amikor ennek előfordulása felettébb ritka és veszélyes; s a másik oldalon az önkény természetrajzáról, eszközeiről. Különös törvényszerűség mutatkozik meg e témakör különféle feldolgozásaiban: a hősök alkalmasint minden korban más eszmékért vállalják sorsukat, csupán helytállásuk közös nevezője köti egymáshoz őket, ám az üldözök — és főként módszereik — mindig hasonlók, még akkor is, ha felvilágosultnak indult uralkodót ront mjig a trón; érthető, az önkénynek nincs fantáziája, nem is lehet, hiszen ellensége a gondolatnak. Páskándi három drámája így, kötetben, együtt más akusztikát kap, mint színpadon, külön-külön bemutatva; talán ha egyetlen előadás keretében láthatnánk őket, csengenének ennyire egybe; a mai néző azonban aligha töltene 9—10 órát színházban, mint tették volt hajdan a görög polis polgárai. Mégsem csupán könyvdráma, elvont filozófiai értekezés a három alkotás, nem, itt eleven hús-vér alakok viaskodnak történelemadta végzetükkel, sajátos környezetükben, s ha személyük drámánként változik is, a mellékszereplők át- átmennek egyik színjátékból a másikba, megöregedve olykor, vagy éppen saját ellentétükké formálódva. AZ ELSŐ MŰ, A vendégség hőse Dávid Ferenc, a korai magyar irodalom jeles alakja, a szellemi nyugtalanság és bátorság prototípusa, aki élete során mindig újabb és újabb lépéssel közelített a máglyához, végül is börtönben halt meg. A római egyház papjaként kezdte pályafutását, s lett kálvinista, majd unitárius püspök, végül szombatos. Páskándi a börtönbe zárása előtti hetekben állítja elénk, 1578-ban. Erdély katolikus fejedelme, Báthory Kristóf már házi őrizetben tartja, s maguk az unitáriusok törnek „eretnekük” vesztére. Blandrata György, a fejedelem orvosa küldi Dávid házába besúgónak a hazájából elüldözött, olasz antitrinitáriust, Socino-t. A kevés szereplőt mozgató kamaradrámából az árulás lélektana is kibontakozik: Socino nem akar az általa is becsült, s mindinkább szeretett öreg püspök árulója lenni, ám rálépett az ingoványos útra, és elnyeli a mocsár. Kezdetben csak arra biztatják, őszintén számoljon be beszélgetéseikről, de utóbb már azt kell jelentenie, amit felülről rendelnek tőle, s hogy kelepcéjéből ne szabadulhasson, a besúgó besúgója is jelen van a szolgáló személyében. A TRIPTICHON KÖVETKEZŐ DARABJA — Szekértől elfutott lovak — több mint félszázaddal későbbi korba kalauzol, az 1630-as évekbe, amikor is I. Rákóczi György üldözi a szombatosokat. (Ez a kis felekezet, vagy inkább szekta, Kemény Zsigmond Rajongók c. regényéből ismeretes számunkra.) Vezetőjük, Péchi Simon már börtönben van, a múlt eseményeit emlékképei, álmai idézik fel, ez idöfelbontásos technika révén a börtönszínek és az előzmény jelenetek folyton váltakoznak, csupán a befejezéskor hagyja el a néző — és Péchi — a börtönt, hiszen a nagybeteget mégiscsak kiengedik meghalni. Itt már nemcsak Péchi drámájának leszünk tanúi, hanem a fejedelemének is: hogyan hálózza be intrikus környezete, s ö megadja magát a kormányzás sugallta vélt érdekeknek. Hiszen Erdélyben már Bethlen Gábor óta vallásszabadság van, a kis ország a türelem hazája, Európában elsőként lett azzál A kálvinista uralkodó pedig büszke erre ... Miért hát mégis? Kinek áll útjában az a húszezer szombatos? Akiknek ráadásul még a fejedelmi családban is akad védőjük, hiszen teljes szívvel kiáll mellettük a fejedelem „ellenzéke”, a presbitériánus Lorántffy Zsuzsánna, és fia, utóbbinak kenyeres pajtása lévén Péchi Deborah jegyese. Miért lesz az egykor üldözött egyház üldözővé, hogyan fordítja ki bőréből a türelmes uralkodót a hatalom logikája? Erre ad választ, ezt a folyamatot mutatja be a darab, miközben időnként átvánszorog a színen az agg Trauzner Lukács, Dávid Ferenc neje. TORNYOT VÁLASZTOK — ez a szárnyasoltár harmadik részének címe, és aki választ: Apáczai Csere János. Mivelhogy a fejedelem, az egykor a szombatosokat pártfogoló II. Rákóczi György őt fenyegeti meg: toronyból vetteti alá, ha nem tágít independens, cartéziánus nézeteitől. (Az inependensek: az angol, „független- kedők”, Cromwell hívei; a catéziánusok: a racionalista-deista filozófus. Descartes követői.) A szombatosok üldözése óta még csak 20 év telt el, a szereplők legtöbbje „átjött” az előző drámából, de közülök csak a két asszony őrizte meg önmagával való azonosságát: a mindenkor türelmes, mindenkin segítő Lorántffy Zsuzsánna és a kérlelhetetlen katolikus, Báthory Zsófia. Két ellenpólus: köztük hullámzik, ingadozik, változik a minden eszmét politikai hasznossága szerint értékelő fejedelem, akinek hatalomvágya végül is romlásba viszi Erdélyt. A fejedelemség alkonyának fénykörében áll ki eszméi védelmében az európai szellem legfrissebb áramlatait Hollandiából hazahozó tudós Apáczai; személye emeli hazáját a hanyatlás pillanatában még egyszer a kor színvonalára. Aztán minden összeomlik: Apáczait nem az önkény öli meg, hanem a betegség (de annak elhatalmasodását siettethette a megpróbáltatás); a fejedelmet nem az inde- pendensek döntik sírba (azok legfeljebb fékezték volna kalandos hatalomvágyát), hanem a török; s az igazi kárvallott, a nép török—tatár hordák áldozatává válik, miközben hosszú időre elsötétül a szellem horizontja. Komor, fájdalmas olvasmány a három dráma. Felemelő mégis, vigaszát magában hordozó, mert fennen hirdeti: a gondolatnak minden korszakban új hőse születik; és mindennek ellenére, újra meg újra akadnak állhatatos lelkek, akik magasba emelik a szellem zászlaját. (Magvető, 1984.) „ .. „ Bozoky Éva í l !
