Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Újév igéje Két érzés meíszéspoiüjában Zsolt. 105, 1—5. Az újesztendő első napján mintha olyan 365 oldalas könyvet tarta­nánk kezünkben, melynek még egyetlen lapjára sem írtak semmit. Az 1983-as év könyvének lapjai már teleíródtak, azt lehet olvasni, értékelni, elemezni, de amikor az 1984-es év könyvét vesszük először kezünkbe, meg kell .állapítsuk: még teljesen üres. Ilyenkor két alapvető érzés határoz meg bennünket, két érzés metszőpontjában állunk. Az elsőt a vers fogalmazza meg a legtömö­rebben: „Nem tudjuk mi jön, Titok a holnap, Némák a titkok. Nem válaszolnak. Rejtő ködükbe, Szemünk nem láthat.” Ugyanakkor érezzük, újévkor a mai ember is valami biztos felé nyúl, valami biztos után keres. Hiszen biztosabb az indulás, hatá- rozottabbak a léptek, tisztábbak a gondolatok és lendületesebbek a tettek, ha van egy biztos pont, van egy eligazító elv, vagy ami még ennél is fontosabb lehet: egy ismert személy. Már az első nagy ma­tematikusok egyike Arkhimedes is érezte ezt, amikor a hagyomány szerint számításaiba mélyedve egyszer így kiálltott fel: „Adjatok ne­kem egy fix pontot és kimozdítom sarkaiból a világot!” A ZSOLTÁROS SZAVAI SZERINT, mi emberek, akik e két érzés metszőpontjában állunk, mégis bátor bizonyossággal indulhatunk ne- neki az új esztendőnek. Nem egyszerűen önmagunk miatt, nem is jö­vőbe látó rendkívüli képességeink miatt — ilyenekkel mi sem ren­delkezünk —, hanem azért, mert a Nagy Ismerős szegődik újra mel­lénk, hogy azután velünk együtt járja a 365 mérföldkővel kijelölt utat. Vele indulhatunk, aki Űr égen és földön és ugyanakkor a mi személyes életünknek Ura. Szándékosan írtam: Újra mellénk szegődik, hiszen vele nem ma találkozunk először. Nem az ismerkedés ideje következik, hanem az együttjárás, az együttgondolkodás és az együttélés ideje. Az ígé­retes, a biztos jövő záloga az. amit már eddig megtapasztaltunk a múltban a vele való együttjárás során, gondviselő szeretetén, jelen társadalmi szituációnkban is eligazító szaván, bűnbocsátó irgalmán keresztül. Bátor bizonyossággal indulhatunk tehát neki az új esztendőnek, mert a nagy ismeretlenbe nem egyedül, hanem a Nagy Ismerőssel indulhatunk, az Űrral magával. Ezért mondja az ige: INDULJUNK HÁLAADÁSSAL! A hálaadás ott születik az ajka­kon, ahol az ember már eddig is látott, hallott és tapasztalt. Ok nél­kül nem lehet hálát adni és Istent magasztalni. Ezért a hálaadáshoz hozzátartozik az emlékezés, a visszatekintés is. Jaj nekünk, ha be­csapva magunk mögött az ajtót gyors léptekkel elindulunk a felejtés útján. Időt kell találnunk a megállásra, visszatekintésre emlékezés­re, hogy megláthassuk: minden romboló rosszakarat ellenére is meg­tartotta ezt a mf embervilágunkat, minden méltatlanságunk ellenére sok áldással halrpozta el evangélikus egyházunkat, minden kishitű­ségünk ellenére életünkben minden visszakerül a helyére: a gyermek az Atyához, a bárány a nyájhoz, a drahma a ládafiába. Induljunk tehát ebben az esztendőben hálaadással, s vegyük észre annak foko­zatait is: magasztaljátok, énekeljetek ryski, zengedezzetek neki!” INDULJUNK AZ ö NEVÉNEK SEGÍTSÉGÜL HÍVÁSÁVAL! „Keressétek arcát”, „kívánjátok az ő erejét”, „hívjátok segítségül ne­vét”. Az új év Jézys.névadásának az ünnepe, s itt valóban a néven van a hangsúly. Ami valaminek, valakinek a neve, az a lényege. Jézus neve: megsegít az Űr! Ö valóban megsegít, ha 1984 újra az imádság éve lesz életünkben. Ne feledjük az egyház története során a legaktívabb emberek mindig a leginkább és legmélyebben, leggyak­rabban imádkozó emberek is voltak! INDULJUNK BIZONYSÄGTEVÖ LELKÜLETTEL! „Hirdessé­tek”, „emlegessétek” tetteit a népek között.” Ez az ige szemben áll a passzív, világtól, emberektől elvonuló élettel! Aki megtapasztalta Vége ISTEN HOZOTT 1984! Valójá­ban még meg sem születtél és politikusok, jövendőmondók, jó­sok és látnokok és mi is, dol­gozó emberek, már annyit mond­tunk rólad, hogy számunkra szü­letésed már nem lehet közöm­bös. Azt mondják, egy gonddal több lesz születéseddel, de miért is ne lenne, amikor amúgyis annyi félnivaló van ebben a vi­lágban még nekünk is, akik hisz- szük, hogy az emberi bölcsesség Ponicsán Imre lelkész múlt év július 1-vel nyugdíjba ment. Ün­nepélyes gyülekezeti búcsúztatá­sára október 2-án került sor. E nap kijelölése nem önkényes és nem a véletlenen múlt. Ponicsán Imre 43 évvel ezelőtt október 1. vasárnapján állt először a kiskő­rösi evangélikus gyülekezet szó­székén, és ettől kezdve nyugdíjba vonulásáig állandóan a kiskőrösi gyülekezet lelkészeként szolgált. Fiatalok és idősek, nők és fér­fiak. közeliek és távoli tanyák la­kói, az erdőtelkiek, a cebeiek, a feketehalmiak, sokan Tabdiból is, felsereglettek, hogy meghallgas­sák Ponicsán Imre búcsúprédiká­cióját. Az ünnepi közgyűlésre vissza­maradt a templomban az egész gyülekezet. Ezen a felszólalók a sok-sok szállal életükhöz kapcso­lódó lelkészi szolgálat számukra csodákat tehet a legváratlanabb pillanatokban. Hisszük ezt még akkor is, ha háborgó világunk­ban felnőtt gyermekek is játsza­nak a gyufával, ha a föld sar­kai összehúzódnak, és talán özönvíz is fenyeget. De amikor ezeket a sorokat írom, még december van, és ez születésedig még lélegzetvételnyi idő. Tegnap még nyár volt, és alig hullottak le az őszi levelek, már legdöntőbb vonásait emelték ki. Nagybocskai Vilmos, Seben István lelkész, Csapó Margit gyülekezeti munkatárs. Szabó János felügye­lő, Weiszhaupt János m. felügye­lő, Sztraka Mihály gondnok, a hosszú közös életút emlékeit idéz­ték. A képviselőtestület és a pres­bitérium és az énekkar tagjai, a tanyai gyülekezeti tagok nevében felszólalók, Volák Ildikó az ifjú­ság nevében, mellette a kicsinyek versmondásukkal köszönték meg a lelkészi szolgálatot. Az énekkar két ünnepi számot adott elő Kiss Sándor karnagy vezényletével- Megható mozzanata volt az ün­nepnek Ponicsán Gyula, Ponicsán Imre testvére beszéde, aki — mint a Pestmegyei Egyházmegye fel­ügyelője — a szülőföld áldáskivá- násán kívül egész egyházmegyé­jének imádságos üdvözletét is tol­mácsolta. N. V. közeledett december és vele a Karácsony. És bár az emberiség mai korszakában, amikor bárhol támadás néz ránk az utcán, be­törik a kirakatokat, bombák és ágyúgolyók hullásáról adnak hírt a mozgóképszínházak, mégis ik>lt egy ünnep, amely egyesített és összefogott bennünket szeretet- ben. Karácsony! A keresztyénség nagy ünnepe, a család ünnepe, a gyermekek és a felnőttek ün­nepe és az egész világé is. Egy gyermek, több mint ezer évvel ezelőtt a reménység csöpp kis fényét gyújtotta meg, a szeretet fényét, amely nem engedi, hogy a világot a gyűlölet és az erő­szak, a rakéták és bombák pusz­títsák el. Ezt üzente nekünk 1983 Ka­rácsonya. Isten veled 1983! Itt az év ve­ge! VÉG! Furcsa egy szó. Milyen szomorú kicsengése van. Két erős mássalhangzó között egy gyenge magánhangzó. Mennyi szomorú­ság csendül ki ebből a szóból, ha egy elmúlt év után, ha egy szép este után, ha egy jó fiim után, ha egy élet után tesszük! Van ebben a szóban valami vég­leges, visszavonhatatlan. Azt mondja: pontot tettünk, befejez­tetett, nem lehet ugyanazt ugyan­úgy megismételni, se napot, se évet. se boldogságot, se életet. VÉG! Egyetlen más szó nem ilyen velősen rövid. Csak előtte és utána létezik. Minden élet — legyen az hosszú vagy rövid, — telve örömmel, emlékkel, köny- nyel, ifjúsággal, dallal, sikerrel és betegséggel, tervekkel és ku­darcokkal a végéhez ér, és az út végén ott áll a szó, amit a sors ír az utolsó lapra: VÉGE! 1983! ISTEN VELED. Itt a VÉG! Ami mögötted van, az el­múlt, az ajtó bezárult. Isten hozott 1984! Te új ta­vaszt, új nyarat ígérő, új terve­ket, új örömöket, új dalokat, sok kis új életet, új fákat hozó, új otthonokat építő, jobb embere­ket ígérő, nevelő, új reményeket ültető új esztendő! 1 Ismeretlen, nagy titok, 1984! Töröld ki, kérlek életünkből a VÉGE szavát és add helyette a BÉKE boldogságát ennek a so­kat próbált világnak. Gyarmathy Irén Imádkozzunk Mindenható Istenünk! Tőled származik minden jó, s az elmúlt esz­tendőre is te adtad áldásodat. Megtartottad népünket, gyülekezetün­ket és családunkat. Megélhetést, oltalmat és békét adtál nekünk. Igéddel tanítottál, irányítottál, neveltél. Köszönjük sok jótéteménye­det és kérünk ajándékozz meg boldog új esztendővel. Hirdettesd igé­det, növeld hitünket és szeretetünket, oltalmazd életünket. Adj békét és haladást mindenben, ami népünk és az emberiség javára van. Ve­zesd akaratod szerint gyülekezetünket, egyházunkat. Hozd el hamar az örök új esztendőt egyszülött Fiad által. Ámen. a kegyelem mélységét és nagyságát, az nem tudja magában tartani, nem tud hallgatni, de nem is akarja csak magának megtartani. Az- szól, hirdeti, bizonyságot tesz róla. S ez a bizonyságtétel mindig csak a nagy egységben a szó és cselekedet, a beszéd és életvitel nagy egy­ségében képzelhető el. Nem lehet ez másként az 1Q84. évben sem, melynek küszöbén bátor bizonysággal indulhatunk el Öreá tekintve és embertársainknak szolgálva. Krámer György Köszönet negyvenhárom éves kiskőrösi lelkészi szolgálatért Két hazában egy igazsággal SZALATNAI REZSŐ posztumusz köny­vét, jelképesen szólva, egy esztendeje tartom a kezemben. Akkor, karácsony előtt jelent meg, és érkezett hozzám Ju­dit lányának dedikációjával, melyből mélyen érintett két szó: „Édesapám he­lyett’. Az író, sokakkal közös barátunk, évek óta halott. Mégis az ő kezéből ve­szem át a könyvet, mert egybefűzött ben­nünket a nemzeti és az evangélikus tu­dat, s éreztem megbecsülését, szeretetét. A most kezdődő új esztendőben lenne nyolcvan éves .. . Egyéni sorsom alakulása hozta magá­val, hogy eddig vártam a könyvről szó­ló írással. Akaratomon kívül ezzel is ta­núja lehetek a könyv sorsának. És bi­zonyságtételének is: a múló idő nem le­pi be porral, ami emberi érték volt. A kötet első, nagyobb fele Kisebbségben és igazságban címmel jelent meg 1970-ben a pozsonyi Madách Könyvkiadó gondo­zásában. Akkor nem végezhette el kül­detését, alig néhány emberhez jutott el. Most nyílt ki az olvasók széles körének. S még mélyebben kell visszamennünk az időben. Maguk az írások 1938—1948 kö­zött láttak napvilágot, a háború végéig a pozsonyi magyar sajtóban, az utolsó évek termékei már Budapesten. Erede­tileg tehát napilapban megjelent cikkek voltak. Akad ugyan köztük, amely óvó­helyen. vagy börtönben íródott, s csak a könyvben jelent meg először. Ma törté­neti távlatban másképpen, de legalább annyira frissek és izgalmasak, mint egy­kor! Időtállók, sőt egyre fénylőbbek. Hű tükrei a szlovákiai magyar ki­sebbség helytállásának a hitleri hatalom árnyékában és a háború utáni első évek küzdelmes sorsában. Az olvasó szinte ve­lük együtt éli át azoknak az éveknek, sűrített napoknak a történetét. Az író a kisebbségi magyarság ügyének megtor­panás nélküli vállalója, igaz emberi tisz­tasággal és becsületességgel. Szemben áll a ne/nzetietlenítő német ármánnyal, és a kisebbségi keserűségek közepette sem szűnt meg hirdetni, hogy a Kárpátok és a Duna népei saját múltjuk és jelenük révén meg tudják érteni egymást, ha akarják. Érdemes figyelni, hogy a kora­beli Magyarországot messzire megelőzi a szellemi tájékozódásban: kik vették ész­re nálunk 1943-ban halála 100 éves for­dulóján Hölderlint? Kik mondták ki köztük 1938-ban, hogy „Thomas Mann és Beethoven! Van-e a német szellemnek számunkra hitelesebb képviselője, mint ez a két alkotó?” Ady, Móricz. Bartók, Kodály neve és lelke leng a zászlóján. Az Anschluss napjaiban meri kimonda­ni (aminek múltbeli pozitívumát ideha­za észre sem vettük): „Bécs. Egykor a miénk is voltál, s szeretünk téged, nem­zetünk történelmi gyűlölője és ébresztő­je. Megfordulunk, s rád nézünk, mint egykor a testőrök, Bessenyeiék: mi lesz veled?” Nem folytathatom mondatainak ki­emelését, de két cikkét lehetetlen nem említenem. Az 1943-as A nemzet nem azonos címűt. „A nemzet önmagával azonos, adottságaival, századaival érez együtt, végzetesen és megmásíthatatla- nul.” A másik 1948-ból való, amikor az áttelepítéskor egy hűvös éjszaka, sötét­ben a teherkocsi már áthozta családjá­val együtt a magyar határon a Pozsony- nyal szíve minden érzésével összeforrott írót: Két hazában egy igazsággal. (Ezta címet adták a mostani kiadós szerkesz­tői a kettős kötetnek is.) Hozza magával a kisebbségi élet zománcát: az emberi­ességgel párosult magyarságot „Lé­pésünk még bizonytalan, de érzésünk biztos. És ez jó lesz az új hazának is. / ... I Kezdjük hát el újra a munkát, emeljünk, töröljünk, építsünk, takarít­sunk, alkossunk. A haza, melynek más a levegője, mint a szülőföldé volt, biztos szeretni fog érte.” AZUTÁN AZ EGYKORI pozsonyi ki­sebbségi, lélekkel hazai magyarként élt Budán, az Attila úton, Kosztolányi és Márai tovatűnt otthonának a közelségé­ben. Naplójegyzeteit — nevezzük így, mert keletkezésük történetét nem árulja el az író halálakor a fiókjában nyom­dakész állapotban talált kéziratköteg — teszi közzé a kötet második fele, szintén saját címével: Nemzet és emlékezet. (Könyvsorozat címéül is felhasználja a kiadó, a Magvető, a két fogalom mély­értelmű egybekapcsolását.) Á mű csupa színes gyöngyszem mozaikszerűen. A kéz­iratból, még a könyv megjelenése előtt, a Diakonia folyóiratunk bő válogatást közölt az 1982. évi mindkét számában. Közzétételük előtt szerkesztői feladatom­nak éreztem, hogy nyomozzak a rendkí­vül változatos tárgyú kézirati anyag ke­letkezése után. Azt véltem először, hogy különböző helyeken megjelent írásait gyűjtötte össze az író, de nem bukkan­tam publikálásuk nyomára. Nem egy jegyzet alig több 5—6 sornál, ezek így nem is jelenhettek volna meg. Viszont többnek pontosan kitűnik a keletkezési éve és alkalma. Van részlet, a látogatás Szegeden Juhász Gyula édesanyjánál, amelynek egy fél mondata az 1960 előt­ti évekre utal. Egy másik, a Győni Gé­záról halála 50. évfordulóján írt megem­lékezés. biztosan adja elénk az 1967. évi dátumot. Egy kőből növő nyárfát meg már „évtizedek óta „figyel lakása köze­lében. Milyen céllal írta a kis önálló egységeket sok évnyi időben? Ez, úgy látszik, megmarad az író titkának, amit a címlapon, vagy előszóval nem akart felnyitni. A témák gazdagságát csak érzékeltet­nem lehet. Ezzel be is mutatom az egyes írások kezdetének tipográfiai megoldá­sát, amelyet a szerző tervezett el. (Ig­lón, a patikánál) hallotta Csontváry az égi sugallatot. .. (Édesapám) jut most gyakorta eszembe ., . (Szent György Prá­gában), vagyis a Kolozsvári testvérek szobra, melyet a magyar király küldött ajándékba a cseh királynak .. . (Szépha­lom) Hamar eléri a kocsi Sátoraljaúj­helyről Kazinczy Ferenc maradványa­it... (Podolin) a világ végén található, egy vakvonal végállomása ... (Mikszáth) boldog volt, akár Arany, hogy bölcsője magyarnak ringatta... (Berzsenyi) va­lahol, nem tudni, melyik évben, meg­tört, s elrejtőzött a magyar világ sze­me elől .. . (Sirályok a Dunán) röpköd­nek, immár hazai kép ... (Dudaszó) A budai kerti vendéglőbe, ahol szülőföl­dünk emlékét idézzük, betért egy du­dás ... (Édesanyám) még mindig élsz, holott kis gimnazista voltam, midőn le­zárult befelé merengő harangvirágsze­med, melyről azt suttogták, hogy na­gyon szép . . . (Kund Abigél) tovatűnt a diákemlékezetből, ezzel együtt a jövő nemzedékből is . .. (Talpig férfiakat) ne­veltek a magyar századoknak vidéken (hisz az ország hosszú időn át főváros nélkül vidék volt) városok és városkák kollégiumaiban ... Nem lehet abbahagyni a parányi re­mekművek olvasását. Csupa szívmeleg­ség, prózába öltözött líra, a magyar nyelvnek kristálytiszta csobogása ezek az írások. És a közös értelmük: nemzetnek lenni, embernek lenni nem lehet emlé­kezés nélkül. Közben azt is érezzük, hogy Szalatnai Rezső megmaradt ugyan­annak a tágölelésű magyarnak, aki a ki­sebbségi sorsban volt: a naplójegyzetek között egymás után ír egy szerb, román, cseh, szlovák íróról tele megbecsüléssel, értékeléssel. Csendes emlékezéssel az íróra — te­szem le a könyvet. Kései, de el nem ké­sett ajándék minden olvasójának, áld csak kezébe veszi1. Veöreös Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom