Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-08-26 / 35. szám
Ökumenikus elkötelezettségünk Részletek J. Willebrands kardinális előadásából A Bl35©§t$«g Ita^jüinak kosz^sreizásci ©rslssss Lesíos %iv\á,nÁl RÉSZLETEK AZ 1984. JÜLIUS 20-ÄN KÄLDY ZOLTÄN PÜSPÖK-ELNÖK ORDAS LAJOS SÍRJÁNÁL ELMONDOTT IGEHIRDETÉSÉBŐL AZ LVSZ-NEK EZEN A HETEDIK NAGYGYŰLÉSÉN mélységes hálával látjuk megvalósulni, milyen intenzíven és mindent átfogó módon vezette a történelem Ura az evangélikus és a katolikus keresztyénséget egymáshoz az úton. Éppencsak hogy húsz éve folytatunk bilaterális dialógust világviszonylatban. A második vatikáni zsinat után az LVSZ volt a római katolikus egyház első partnere a dialógusban. Mi történt közöttünk ezek alatt az évek ala<t? Tudunk-e most ideiglenes mérleget készíteni? Amikor a világszövetség ötödik nagygyűlésén, 1970-ben Evianban alkalmam volt a katolikus—lutheránus kapcsolatok jelenéről és jövőjéről beszélni, felhívtam a figyelmet a még akkor rövid ideje tartó dialógus veszélyeire és kockázatára, hogy az ígéretes kezdet ne végződjék csalódással. 1965-ben Strassbourg- ban a katolikus—lutheránus munkacsoport első ülésén, dr. Kurt Schmidt-Clausen fejtegetéseihez kapcsolódva óvtam attól a végzetes kísértéstől, hogy túl olcsó megoldásokra, vagy még inkább egyházpolitikai manipulációkra törekedjünk, ahelyett, hogy a dialógus nehezebb fázisaival megbirkóznánk. Arra utaltam, hogy a dialógust szüntelenül a XVI. század figyelembe vételével kellene vezetni. Ez különösen Luther Márton személyére és művére, és mindenekelőtt katolikus részről való korrekt méltatására vonatkoznék. AZÓTA VILÁGVISZONYLATBAN FOLYTATOTT BILATERÁLIS DIALÓGUSUNK második szakasza a bizottság 10. ülésélével ez év február-márciusában lezárult. Előttünk fekszik a közös bizottság nagyon lelkiismeretes .s körültekintő munkájának az eredménye. Ez nem riadt vissza attól, hogy legsúlyosabb és az évszázadokon át a szakadásban megkeményítő vitakérdéseket feldolgozza. Amellett a részletekben nagyon lényeges megegyezéseket vagy konvergenciákat találtak, és az előbb vagy később meg nem oldott különbségek megoldására horizontot, vagy éppenséggel konkrét utat mutattak. Tárgy és módszer szempontjából gyümölcsözőnek bizonyult, hogy a történeti kérdéseket mindig szem előtt tartották, hogy a mai vagy a holnapi problémákat a maguk rejtett mélységében megragadhassuk. A dialógus-dokumentumok teológiai kijelentéseinek a Szentíráshoz, az óegyházi hitvallásokhoz és a hivatalos lutheri hitvallási iratokhoz, ill. az újkori zsinatokhoz kötése nemcsak korrekt, hanem tárgyi tekintetben is a leghatásosabb módszer. A TÖRTÉNELEM KÖZÖS KUTATÁSÁNAK GYÜMÖLCSÖZŐ VOLTÁT két kiemelkedő eredmény különösen is világosan megmutatta: Az Ágostai Hitvallás tanulmányozása annak 450 éves évfordulója (1980) alkalmából, valamint az a törekvés, hogy Luther Márton személyéről és művéről születésének 500. évfordulójára emlékezve (1983) igaz képet kapjunk. Mindkét esetben meglepő ökumenikus perspektívák nyíltak meg, amelyek a jövőben a most megállapított eredményeken túl további tartalmi konkrécióra vezethetnek és kell is, hogy vezessenek. A jubileumi évek fix pontok, de tartalmuk csak akkor bomlik ki, ha a naptár esetlegességétől megszabadítva térben és időben kiterjednek és ezáltal történelemformálóvá lesznek. Ezért nem hagyhatjuk annyiban az elért status quo-t annak puszta megállapításával, hanem gondoskodnunk kell arról, hogy a közös felismeréseket és ítéleteket átvigyük az életbe, és gondoskodjunk azok szerves továbbfejlődéséről. Ha ma elismerhetjük, hogy a hivatalos lutheránus—katolikus párbeszédek nagyon előrehaladtak és figyelemreméltó érettségi fokot értek el, akkor ebből következik, hogy mik ennek a konzekvenciái az egyházra vonatkozóan. Mint ahogyan azt már a, máltai beszámoló (1972) jelezte, „a fokozatos közeledés útjáról” van szó, ..amelynek különböző szakaszai lehetnek” (72. az). Ahhoz, hogy ez a folyamat valóban gyökeret verjen az egyház életében, nagy, és ma egyre sürgetőbb jelentőségűvé vált az „elfogadás” kérdése. AZ IDŐ TOVÁBBI KÖVETELMÉNYÉNEK TARTOM minden olyan lehetőség felkutatását és kimerítését, amely az LVSZ és a mi egyházunk központi vezetése közötti együttműködés világszinten való általános koncentrálását segíti. Hálásan el kell ismernünk azt, ami az utóbbi évek során már a kölcsönös bizalom, imformációcsere a vendégszeretet tanúsítása valamint az egyházi élet gyakorlati kérdéseiben való odaadó együttműködés területén megvalósul. Az együttmur.kálkodás mértékét a misz- szió és evangélizáció, a kommunikáció, a tanulmányok és a világszolgálat területén mégis részleteiben közösen meg kellene vizsgálnunk a további lehetőségek érdekében. MIND AZ LVSZ MIND PEDIG AZ EGYSÉG-TITKÁRSÁG, amely a katolikus egyház illetékes szerve, elhatározta, hogy a lehető leghamarabb elkezdi a lutheránus—katolikus dialógus harmadik szakaszát. Egy elég gazdag munkaprogram fekszik előttünk. Amellett minden lehetőséget meg kell vizsgálni annak, hogy az új bizottság mennyire tudja használni a lutheránus—katolikus nemzeti vagy regionális dialógusok már meglévő eredményeit. Ezenkívül tekintetbe kell venni a Hit és Egyházszervezet „Keresztség, úrvacsora és egyházi hivatal” dokumentumának most folyó egyházi kiértékelését is. Hátra van még a köszönet szava. Köszönöm önnek dr. Mau főtitkár úr a tiszteletteljes és egyszersmind testvéri meghívást. És minden jelenlevőnek a számomra értékes figyelmét. Ezen a helyen köszönet illeti az LVSZ genfi stábját a bizalomteljes együttműködésért, az egységtitkársággal és a római Kúria más szerveivel. Szeretnék ezen a helyen köszönetét mondani a nemzetközi Dialógus Bizottság minden tagjának és tanácsadójának. ÜTŐN VAGYUNK AZ EGYSÉG FELÉ. Mint Istennek a reménységben élő közössége ráhagyjuk magunkat az ő hűségére. Ha számolnunk kell is a hit homályosságainak és a kereszt valóságainak megtapasztalásával, mégis tudjuk, hogy Isten még mindig tesz „újat” az emberrel és a világgal, és hogy annak beteljesedése, amelyet mi elkezdünk, nem a mi emberi lehetőségeink további kihasználása, hanem egyedül az ő műve. Kívánom az önök Nagygyűlésének Isten Lelke segítségét, hogy az LVSZ a jövőben is igazi mentsvára legyen a reménységnek az emberek és az egész világ számára. ... A belső erő és lelki békesség embere is volt... Nagyon szerette az egyházat. Egyik előadásában azt mondta: „Az egyház sáfár. Szolga. Hivatása semmiképpen sem az uralkodás.” Majd feltette a kérdést: „Igaz-e még az életeszmény, melyet Jézus hirdetett igéjében és életpéldájában írt elénk: a szolgálat eszméje? Jézus Isten szolgálatában indult el, hogy adjon, szeretetben tékozoljon, békességet munkáljon, lelki, belső szabadsággal mindenkinek szolgáljon.” Ezek a szavak a most élő magyarországi lutheránus egyházban is még visszhangra találnak, s igent mondunk rájuk. ... A külföldi lutheránus egyházakkal való testvéri együttműködést szorgalmazta. Részt vett a Lutheránus Világszövetség alakuló ülésén Lundban, 1947-ben. Hazatérve onnét jelentést tett le az Országos Lutheránus Egyház asztalára, melyben többek között ez olvasható: „A magyar lutheránus egyház részéről az Alapokmányt aláírtam és ezzel kinyilatkoztattam egyházunknak a Világszövetség tagjai közé való belépését.” Majd hozzátette: „Meggyőződésem szerint Jézus Krisztus az egyház Ura is megköveteli, a Lutheránus Világszövetség megalakulása pedig lelkünkre köti, hogy lutheránus egyházunk a világban élő különböző tagjai szoros együttműködésben és testvéri jó viszonyban éljenek egymással.” Szerette a magyar népét, és bár bejárta a nagyvilágot, és útjai során sok szeretetben és megbecsülésben volt része, ragaszkodott népéhez és hazájához, és ebben a földben pihent meg ... Természetesen nem a sír partja az a hely. ahol teljesebb képét rajzolhatjuk meg Ordass Laios püspöknek, elemezve egész életét. munkáját, s különböző vonásait. (Napról napra) A KÖZÖS BIZTONSÁGI POLITIKA MEGTEREMTÉSE NEM LEHETETLEN Június közepén Bad-Segebergben (NSZK) a nyugatnémet evangélikus . akadémiák és az amerikai Vesper-társaság rendezésében konferenciát tartottak a Kelet és Nyugat közötti biztonsági politikáról. Ezen a konferencián teológusok mellett politikusok, közgazdászok és katonai szakértők is részt vettek. A konferenciának 18 német, 14 amerikai és 4 más országbeli résztvevője volt. A konferencia záró nyilatkozatában többek között megállapították, hogy „a nyugat és kelet közötti biztonsági politika megteremtéséhez még hosszú út vezet, de e politika megvalósítása nem lehetetlen, éppen ezért a biztonság megvalósításának reménységét minden erővel ápolni és a biztonságot munkálni kell”. (Iwi)-S. SZOROSABB EGYÜTTMŰKÖDÉSRE VAN SZÜKSÉG A diakóniai munka tanulmányozására tanulmányúton járt Gall- neukirchenben (Ausztria) és Berthelben (NSZK) a magyarországi evangélikus egyház diakóniai munkásainak egy csoportja. Ebből az alkalomból Gerhard Gabler lelkész, a gallneukircheni szeretet- intézmény rektora kijelentette, hogy szorosabb együttműködésre lenne szükség az osztrák és a magyar evangélikus szeretetintéz- mények között. Ernst Gläser, az osztrák evangélikus egyház diakóniai munkájának igazgatója és Werner Horn bécsi szuperintendens az evangélikus diakónia országos és bécsi helyzetéről informálta a magyar tanulmányi csoportot. (IDL) — S. KONFERENCIA AZ EGYHÁZI SAJTÖMUNKÁRÓL JUGOSZLÁVIÁBAN Celjeben (Ljubljana mellett) június közepén kétnapos konferenciát tartottak a jugoszláviai evangélikus lelkészek „Keresztyén sajtómunka a szórtlányban” címmel. Ldovik Josar bodonci lelkész vezetésével a szlovén evangélikus egyházból öt, a szlovák evangélikus egyházból, kettő és a horvát evangélikus egyházból egy lelkész vett részt a konferencián. A Jugoszláviában élő nyolcvanezer evangélikusnak jelenleg két egyházi lapja van: az ,,Evangelicky Hlasnik (Evangélikus Őr) és az Evangeliéanski List (Evangélikus Lap). Időnként teológiai folyóiratot, énekeskönyvet, traktátusokat, évenként naptárt és fali naptárt adnak ki a jugoszláviai evangélikus egyházak. A konferencián azt beszélték meg, hogyan tehetnék elevenebbé kiadványaikat, hogy ezek a kiadványok az evangélium üzenetét még intenzívebben vigyék el a hívekhez, különösen a fiatalokhoz. (IDL) — S. AZ OSZTRÁK EVANGÉLIKUS EGYHÁZ NEM ALKALMAZ KÜLFÖLDI LELKÉSZEKET Az osztrák evangélikus egyház nem alkalmaz külföldi lelkészeket. Ez a határozat érvényes a Német Demokratikus Köztársaságból kivándorolt lelkészekre — az utóbbi időben megnövekedett az NDK-ból kivándorlók száma —, valamint a bécsi teológiai fakultáson végző külföldiekre is. Ezt a döntését az egyház anyagi nehézségekkel, valamint azzal indokolta, hogy van elegendő saját utánpótlása. (IDL) — S. Diák, írj magyar éneket! Talán több olvasónk is megvásárolta Nepieskürty István 1983 folyamán megjelent irodalomtörténetét: Diák, írj magyar éneket (Gondolat). A szerző ijeve és a vállalkozás fontossága késztet bennünket arra, hogy lapunk hasábjain is szóljunk e munkáról. AZ „EGYSZEMÉLYES IRODALOM- TÖRTÉNET” már majdnem műfaj. Varázsa lehet, ami a lexikonnak éppúgy nem adatik meg, mint a munkaközösségek hasonló próbálkozásainak. A jó vezető egyszersmind barát: fokozatosan megszeretjük. Hiszen az egyes embernek másként ajándékozunk bizalmat: s éppen ebben van a dolog veszélye, ha mégis meginog a bizalom. A Diák, írj magyar éneket pedig nem tudta igazolni a megjelenését megelőző várakozást. Az ezer oldalas terjedelem, a hatalmas anyag és a jó észrevételek nem szüntetik meg azt a benyomásunkat, hogy ez a vállalkozás — valamilyen okból — meghaladta a szerző erejét. Talán őt is fenyegeti szellemi életünk egyik fő betegsége: a szétforgácsolódás. Másfelől egy teljes magyar irodalom- történet megírása közben csak részben kamatoztathatta azokat a képességeit,, amelyeknek népszerűségét köszönheti. Elfeledett, vagy kellően nem méltányolt értékek megelevenítőjeként játszik Ne- meskürty jelentős szerepet az irodalmi köztudat formálásában. Új oldaláról a Diák, írj magyar éneket lapjain sem mutatkozott be, de az itt kínálkozó feladat igen összetett képességeket kíván. Talán ennek hiánya mutatkozik a szér- kezet nehézkességében, a történeti, filológiai és egyéb hibák sorában, amelyekről a Kritika márciusi számában Alexa Károly elég részletesen írt. (Hozzátehetjük: a nem irodalmár olvasó is jó pár tárgyi tévedésre találhat, ami a lektori munkát már egészen furcsa színben tünteti föl.) Nincs lehetőség arra. hogy kifogásainkat részletesen elősoroljam. Erre — az említett Kritika-beli recenzió után — talán nincs is szükség. AZ EMBER — AZ OLVASÖ — TÖPRENG: miért -nem sikerült jobban az a könyv, amely — szerencsés esetben — az egész magyar szellemi élet számára ajándék lehetett volna? Egy bi- tos: tárgyi tévedésekkel, filológiai hibákkal még mindig lehet maradandó értékű irodalomtörténetet írni. A szerkezet kevéssé szerencsés tagolása sem mindig végzetes. Két — egymással szorosan összefüggő — gyöngeség az, ami a Diák, írj magyar éneket sorsát — szerintünk — eldöntötte. Egyik baj az, hogy a mű olvasása közben az ember — sajnos — gyakran eliendrukkerré válik. Egy irodalomtörténetnek a figyelemfelkeltés lehet föladata, nem pedig a provokáció. A kettő közti — alig látható, de annál inkább érzékelhető — határ sorozatosan sérelmet szenved. Néha a megfogalmazás, többnyire az aránytalanságok révén. Meghökkentő példák kínálkoznak, amelyekért aligha kárpótolnak bennünket a sikerültebb oldalak. A módszer is sok zavar forrása: a haladásfogalom egyoldalú, leegyszerűsítő alkalmazása. Ebben úgy keresztyének, mind kortárs-marxisták kevés örömüket lelhetik. Nagy veszélye, hogy az irodalmat könnyen a történelem dokumentációs anyagává silányítja. Nemeskürty könyvében is részben ez magyarázza az értékítélet szélsőségeit, amelyek a mű hitelének annyit ártanak. Ilyen munka olvasásakor ugyan el kell fogadnunk a szemléletbeli különbséget, mégis újra le kell írnom, amit már annyian leírtak: egy alkotás társadalomtörténeti fontossága, korszerűsége, a benne fölhasznált ötlet egyedi volta együttesen sem szavatolja az irodalmi értéket. Ezekre a dolgokra is érvényes: elválaszthatatlanok, de összevegyületlenek. Sajnálatos itt az. hogy az összevegyülés hátrányait a Diák, írj magyar éneket erősen megérzi. EBBEN AZ EZER OLDALAS IRODALOMTÖRTÉNETBEN sok olyan dolog szóbakerül, ami szakmai értelemben nem feltétlenül odavaló. Nemeskürty tudatosan lépte át a határokat. Meg kell említeni valamit, ami a határokon belül van, de itt is — mint irodalomtörténeteinkben gyakran — elsikkad. A műfordításra gondolok. Ilyen terjedelem mellett az olvasó joggal számíthatna erősebb jelenlétére. Nincs baj addig, amíg a feldolgozás és a fordítás együtt van, de amikor a műfordítás különválik, egyben háttérbeszorul. Ez pedig csak részben nevezhető igazságosnak. Legalábbis kétsége^, hogy egy harmadrendű eredeti szerző többet ér, mint egy klasszikus fordítás sikeres alkotója. Győry Vilmos Cervantes- és Tegnér-fordítása máig nagy nyeresége irodalmunknak. Szót érdemel, akárcsak Bérczy Károly Anyeginje, vagy nagy, eredeti alkotóink hasonló munkái. Kisebb terjedelem és más összeállítás mellett nem kérném őket számon — így azonban igém AKÁR TÜDŐS, AKÁR MŰVÉSZ TOLLÁBÓL VALÓ EGY IRODALOMTÖRTÉNET, a döntő szó a műélvezőé: hogy ez a műélvező tanáros hangot üt meg, vagy egy szabadabb esszéstílust képvisel, másodrendű kérdés. Nemeskürty könyvében aránylag ritkán szólal meg a műélvező. Régi magyarórák tartalomfelmondó légköre gyakrabban kísért. Ennek ellenére olvasmányosnak mondható a Diák, írj magyar éneket: szívesebben nyúlunk érte, mint egy lexikonért — de aki teljesen rá hagyatkozik, nagy árat fizethet. Nem kis bátorság volt egy ilyen mű írásába belefogni. Mégis: ez a munka elsősorban a kudarcai révén lehet tanulságos mind a szerző, mind az olvasó számára. Mányoki János
