Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-01-01 / 1. szám

A reménység diaiiéniai üszeíiiggései az Újszövetségben Dr. Cserháti Sándor székfoglaló előadása a Teológiai Akadémián NEM ISMERETLENKÉNT KE­Óév igéje Isten-éhség Ám. 8, 11—12 MÚLTAT ÉS JÖVÖT BONCOLGATÓ GONDOLATAINK KÖZÖTT szólít meg bennünket az esztendő utolsó estéjén ezzel a próféciával Isten. Azt mondja: ige-éhség támad. A mi hétköznapunk nyelvén ezt így fejezhetjük ki: az ember egyszer rádöbben arra, hogy jó volna értel­mesen élni. Rátelepszik az értelmetlenül elmúlt idő nyomasztó üres­sége. Olyan jó volna, ha a dolgok helyükre kerülhetnének, és az élet­nek értelme, célja, szépsége lenne. Nem kevesebbről van szó, mint hogy elvesztettük az Istent és szeretnénk mgetalálni. Rettenetes az ember vergődése, amikor keresi az Istent és nem találja. „Hörgők, vonaglok, mint egy nyomorult állat, kínomban a port harapom. Éle­tem vékonyul, gyökere félbemetszve, virág tán nem nyílt soha” (Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva). ÁM ŐSZ OLYAN VILÁGBAN MONDTA EL EZT A PRÓFÉCIÁT, amelyben felbomlottak a hagyományok és elveszett a tradíció tartó ereje. Hangossá lett a hitetlenség és nevetségessé tette a jámbor, is­tenfélő életet. Tengertől tengerig az üzlet érdekében, a haszonért ro­hantak az emberek, a jólét puha párnáiért, az édes életért, nem a lel­kűk üdvéért! Micsoda lélegzetelállító szilveszteri olvasmány Ámósz próféta egész könyve, amelyből ez a kijelölt szakasz való! Isten-éh­ségünkben — mert az Igazit nem találjuk — minden mást habzsoló emberekké váljunk, mindig mohóbbak és zabolátlanabbak leszünk belül háborgó türelmetlenségünkben. NE GONDOLJUK, HOGY AZ IGE-ÉHSÉG, az értelmes élet utáni vágy próféciájával Ámósz az egyház restaurálásának lehetőségét csillogtatja meg előttünk, hogy ti. majd újra özönlik a nép a temp­lomba, és megtelnek a templompadok, és az egyház reprezentánsait újra olyan meghunyászkodás veszi körül, mely a velük szemben jogos kritikát csak suttogni meri. Ez a prófécia azzal számol, hogy Lévi fiai ott vannak a nép között, és mégis kielégítetlen marad a feltámadó ige-éhség. Az értelmes életre senki sem tud utat mutatni. Nem lát­tunk-e szülőket és nagyszülőket — s nem mi voltunk-e azok? — akik lapos vallási általánosságokkal nevelték gyermekeiket és unokájukat, s kezük alatt meggyőződéses hitetlenekké váltak? Meg sem próbál­tuk, hogy a változott időkben magunk is mélyebben megismerjük Is­tent, s így az utánunk jövő nemzetdék Istent kérdező mondataira va­lós választ adhassunk. Nem láttunk-e igehirdetőket — s nem mi ma­gunk voltunk-e azok, — akik álmosra prédikálták unalmas fejtege­téseikkel a még mindig létező gyülekezetei, és az élet igazi kérdései­re nem adtunk feleletet? Nem láttunk-e keresztyéneket, — s nem mi voltunk-e azok? — akik maguk sem hitték, hogy pótolhatatlan értéke van a hitüknek, s ezért nem is akarták a só és világosság feladatát véghez vinni, csak sóhajtoztak a megváltozott világ miatt és igye­keztek hitükkel rejtekben maradni? LUTHER ARRA TANÍTOTT MINKET, hogy a teljes Szentírásra és főképpen Jézusra figyeljünk. S ha ezt megtesszük ezen az estén, akkor felfigyelünk az Ámósz könyvét és próféciáit nálunk sokkal jobban ismerő Jézus szavára, ö azt mondta: ,.Ha valaki szomjazik, jöjjön én hozzám és igyék!” Az ige-éhséget Jézus elégíti meg. Annak az élet­nek útját, melyet érdemes végigjárni, Jézus mutatja meg. Azért ne elégedj meg kevesebbel, a Jézussal való találkozást, az ő megisme­résének lehetőségét keresd. Ö azt is mondta: „Aki hisz énbennem, a..ogy az írás mondja, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek” (Ján 7,37). így hát segítségül lehetsz másoknak is a Jézussal való ta­lálkozásban. Nála sok összekuzálódott kiigazodhat, és kétségbeesés­hez jutott lelkek értelmes életet kezdhetnek. „Aki szomjazik, jöjjön és hozzám, és igyék!” u,. Tekus Ottó I inádkozzu n k! Hálát adünk Neked, Urunk, hogy éhséget és szomjúságot ébresz­tesz bennünk te magad után. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus rátalál az éhezőkre és szomjazókra. Bocsásd meg, hogy sokszor elnyomjuk a vágyakozásunkat, és rossz helyen keressük a megelégítést. Kérjük, Szentlelkeddel fordulj hozzánk, és enyhítsd ínségünket. Add, hogy mi is észrevegyük az éhezőket és szomjazókat. Ámen. Luther kiállítás a Szépművészeti Múzeumban 1983. december 16-án Luther kiállítás nyílt a Szépművészeti Múze­umban. A megnyitót Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja tartotta. A kiállítás — hétfő kivételével — naponta 10-18 óráig tekinthető meg. A kiállításfa felhívjuk híveink szíves figyelmét. Luther Mártonra emlékezünk RÜLT dr. Cserháti Sándor a Teo­lógiai Akadémia újszövetségi tan­székére. Neve lapunk olvasói előtt is ismert. Egyike azoknak, akiktől már fiatalon szívesen kértünk és közöltünk cikkeket lapunkban, mert azok teológiailag jól megala­pozottak és érződik rajtuk, hogy írójuk benne él az egyház min­dennapi életében. Gyakorló lelké- szi szolgálatát ilyen nevek jelzik mint Pécs, Páhi-Kaskantyú, Sze­ged több más mellett. Olyan terü­letek tehát, amelyek fizikailag és lelkileg is kemény próbatételt je­lentenek a szolgálattevőnek. De fiatalon jelentkezett Cserhá­ti Sándor az újszövetségi teológia művelőjeként is. Ebből a szem­pontból bizonyára a legkitűnőbb iskolát jelentették számára azok az évek, amikor bekapcsolódha­tott az új magyar bibliafordítás munkájába. Kisebb-nagyobb lé­legzetű írások hosszú sorát köve- tőleg egymás után jelennek meg sajtóosztályunk kiadásában most már érett gyülmölcsökként írás­magyarázati művei és közben az a kis könyvecske is, amelyet Ba- likó Zoltánnal együtt írtak és a mai napig egyik legszívesebben kézbevett könyv a gyülekezetek­ben beteg, elesett emberek erősí­tésére, vigasztalására: A megre­pedt nádat nem töri el ... 1983. OKTÓBER 14-ÉN dr. Kál- dy Zoltán püspök a Teológiai Akadémia tanári kara és az Or­szágos Presbitérium azonos érté­kelése és döntése alapján tehát olyan lelkészt iktatott be dr. Cserháti Sándor személyében az újszövetségi tanszék tanárává ün­nepi istentisztelet és akadémiai ülés keretében, aki már évek hosszú során át bizonyult a Szent­írás tudománya hűséges kutatójá­nak és ismereteit egész egyházunk számára kamatoztatta. Mielőtt székfoglaló előadásának néhány részletét közölnénk, (az teljességében a Lelkipásztor c. fo­lyóiratunkban jelenik meg) hadd álljon még itt néhány adat az új­szövetségi tanszék új tanárának életrajzából: 1930. június 21-én született Mohácson, 1954-ben szentelték lelkésszé lelkészi szol­gálata mellett volt ösztöndíjas idehaza és külföldön, 1973-ban doktori fokozatot szerzett Teoló­giai Akadémiánkon, többször kép­viselte egyházunkat nemzetközi konferenciákon és tartott azokon előadásokat is. Nős, és két gyer­meke van. Hisszük, hogy tanár­ként is megmarad a gyakorlat em­berének és tovább gazdagítja is­mereteivel lelkésztársait és egy­házunk családját. S MOST OLVASSUNK BELE a székfoglaló előadásba: Ügy gondolom, a téma kivá­lasztását nem kell különösképpen megindokolnom. Amikor egyhá­zunk megtisztelő bizalmából, s hi­tem szerint Isten akaratából ün­nepélyesen is magamra vállalom az újszövetségi tanszék teendői­nek ellátását, a felelősséget szol­gálatáért, egyházunk már javában készül arra a nagy erőpróbára, amelyet a Lutheránus Világszö­vetség jövő évi budapesti nagy­gyűlése jelent számára. A techni­kai előkészületek nem szoríthat­ják háttérbe a lelki, teológiai fel­készülést, amely a nagygyűlés té­májából adódóan — „Krisztusban reménységgel a világért” — első­sorban reménységeink számbavé­telét és mérlegelését jelenti szá­munkra, különös tekintettel a több szempontból is lét vagy iiemlet kérdése elé állított embe­riség helyzetére. Előadásom ehhez a feladathoz szeretne néhány szemponttal segítséget nyújtani. 500 évvel ezelőtt született refor­mátorunk, Luther Márton szelle­mi öröksége viszont arra kötelez minket, hogy a reánk háruló fel­adatot teológusként, vagyis Isten­re figyelve oldjuk meg. Nem a valóságtól való elfordulásra, el­vont igazságok feszegetésére szó­ló ösztönzést jelent ez. Hiszen ke­vés olyan ember volt abban a kor­ban, aki annyira érzékelte volna a történelem rejtett áramlásait és annyira kész lett volna megfelel­ni a kor kihívásainak, mint Lut­her Márton. A választ azonban nem magából a helyzetből pró­bálta kiolvasni, hanem Isten igé­jéből, pontosabban az élő Igében, Jézus Krisztusban kereste. Ezért kell nekünk is — készülve a nagy­gyűlésre — egyforma igyekezettel reálisan megismerni a kort, amelyben élünk, és vallatnunk Is­ten igéjét, amelyből élünk. A kiindulásul választott ige pe­dig így hangzik: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisz­tusban, minden embernél sajná­latraméltóbbak vagyunk”. (1 Kor 15, 19) Igaz ugyan, hogy ebben a kijelentésben Pál az eljövendő életre irányuló reménységre, illet­ve ennek nélkülözhetetlen voltára teszi a hangsúlyt. Ennek azonban lelkipásztori oka van. A korinthu- siak reménysége a feltámadás perspektíváját veszítette el, ebben csonkult meg. Tesszalonikában vi­szont az ellenkező előjelű intésre volt szükség. Ott a keresztyének közül némelyek annyira beleélték magukat a végső eseményekre vo­natkozó Ígéretek közeli megvaló­sulásába, hogy „rendületlenül él­tek” (1 Thess 5,14:2 Thess 3,11-13), vagyis elhanyagolták evilági ten­nivalóikat. De a hangsúly kérdése nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy Pál kétirányú keresz­tyén reménységről tud: Krisztus­ban egyaránt reménység adódik a jelen életre és az eljövendő életre. Az idézett igehelyből nyilván­való, hogy a kétirányú reménység alapja és ébresztője Jézus Krisz­tus. Reménységünk tehát nem a világ adottságaihoz, a történelmi szükségszerűséghez, vagy egv apo­kaliptikus, drámai végkifejlethez az ember törhetetlen élniakará- sához, szerencsés véletlenhez kö­tődik, hanem egy meghatározott személyhez. A „Krisztusban” ki­fejezés elsősorban azt jelenti, hogy Isten általa nyújt reménységet az ember számára. A belé vetett hit egyúttal a jövőre tekintő remény­ség is. Természetesen személye azért lehet záloga a reménysé­günknek, mert Benne végtelen gazdag valóság, elpusztíthatatlan minőség tárul fel számunkra. Ez tehát az a reménység, amely erre a földi életre nézve „Krisz­tusban” adva van számunkra. Ezt kell megragadnia, ebben kell él­nie, erről kell egész életformájá­val tanúskodnia mindenekelőtt Krisztus népének. De olyan re­ménység ez, amellyel bátoríthat mindenkit, aki felelősséget hordoz az emberiség jövőjéért. A túlélés­nek nincs más alternatívája a mi sokfelől végpusztuláSfSal fenyege­tett világunkban. De meg lehet erre minden reményünk, ha meg­osztott világunkban egyik fél sem akar erőszakos eszközökkel a má­sik fölé kerekedni, ha a vélt vagy valóságos sérelmek megtorlásának vágya helyett a közeledés útját választja, ha az erősebb szolgálja a gyengét ahelyett, hogy kihasz­nálja gyengeségét. Jézus egykor a túlélésnek ezt az útját kínálta fel népének. Sajnos az akkor, veszté­re, nem így akarta megoldani gondjait. Ma is a jövő múlik azon, hogy elhisszük-e Jézusnak: „Bol­dogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5,5) A Nyugdíjas Egyházi Alkalma­zottak Otthonában látogatást tett dr. Nagy Gyula, az Északi Egy­házkerület püspöke feleségével. Velük együtt érkezett dr. Mihály Dezsőné, az Északi Egyházkerület elhúnyt felügyelőjének özvegye is. A vendégek fogadásában kife­jeződésre jutott az Otthon lakói­nak öröme és szeretete. A köszön­tésben említést nyert az a tény, hogy dr. Mihály Dezső emlékére az Otthon az Északi Egyházkerü­lettől adományt kapott. Ez az ajándék annak a szeretetnek bi­zonysága, mellyel az áldott emlé­kű felügyelő életében Krisztus ügyét szolgálta. A püspök hálaadásra szólított. Isten dicséretére azért, hogy dr. Luther Márton által, elvégezte az egyház reformációját. Minden igazság, amit Luther hirdetett, a Szentíráson alapult. Boldogok lehetünk, hogy egyhá­zunknak nevében a legdrágább kincs, az evangélium szerepel. Evangélikusnak, Jézt,is követőjé­nek leríni annyit jelenít, hogy min­dent egyedül az Isterí kegyelmé­nek tulajdonítunk. Minden jó, az élet maga is Isten ajándéka. Ez az Otthon is az Isten gondviselő sze- retetéből él — mondotta a püs­pök. A hit, a bűnbocsánat, az örök élet teljesen Isten munkája és ajándéka. Csak úgy vagyunk a reformáció gyermekei, ha minde­nért Istent magasztaljuk. Nincs más út a kegyelem Iste­néhez, egyedül Krisztus. Ismer­jük, valljuk, követjük: egyedül Jézus Krisztuson keresztül van üdvösségünk, hit által. Egyedül hit által a mienk Isten bocsánata. Ez a legnagyobb örömhíre. A püs­pök megjegyezte: „Luther a dol­gokat a helyükre tette”. Az Isten­hez való viszonyunkban csak a hitre, a szívnek a bizodalmára van szükség. De az ember nem­csak Istennel van kapcsolatban. Itt van ez a világ és a sok ember körülöttünk. Az emberekhez való viszonyunkban a szeretetből faka­dó jócselekedetekre, az aktív szol­gálatokra van szükség. Ennek hangsúlyozásával fejezte be a püspök előadását. Ferenczy Zoltánné M. Gy. Áprily Lajos: IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM Én Istenem, legyek vidám, hogy házamat vidítni tudjam. Mosolyogjak, ha bántanak és senkire se haragudjam. Arcom ne lássa senkisem bánkódni gondon és hiányon. Legyen szelíd vasárnapom, ha mosolyog a kisleányom. V Én Istenem, legyek vidám, ma minden gondot tűzre vessek. Nyújtsam ki kincstelen kezem s szegényen is nagyon szeressek. Tudom, sokat bűvölt a gyász, a hollós téli bút daloltam. A bátrakkal hadd mondjam el: panaszkodtam, mert balga voltam. Én Istenem legyek vidám, ujjongjon újra puszta lelkem, mint rég, mikor falum felett az első forrásvízre leltem. Ködökbe csillanó sugár, víg fecskeszó bolond viharban, tudatlan gyermekhang legyek a jajgató világzavarban. (Megjelent a költő MEGNŐTT A CSEND című kötetében, 1972-ben) Dr. Cserháti Sándor teológiai akadémiai tanár székfoglalót tart

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom