Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-05-27 / 22. szám

GYERMEKEKNEK^ »Szeretsz-e engem?« Jn 31,15—17 Az iskolában a verekedőket, csúnyám beszélőket a tanító meg­feddi. De születtek is elővesznek benneteket otthon, ha valami rosszat csináltok. Ti is jól tudjá­tok, a hazugságokért, gonoszko- dósokért felelni kell. Persze nem éppen a legkellemesebbek a szá­monkérés percei. Minden „vét­ha a számonkérés valami miatt késik... Péter is igy kellett, hogy erez­zen. Rendezetlen ügye volt Jézus­sal. Biztosan emlékeztek, hogyan árulta el öt nagycsütörtök este. A Mester is észrevette. Feléje is fordult. Akkor majd elsüllyedt szégye­nében. Azóta sokminden történt, és még nem beszélhetett Vele. Addig magabiztos volt. Most már minden önbizalma elveszett. Ad­dig a napig a Mester kiválasz­tottja volt. Most úgy érzi, telje­sen csődöt mondott. Maga ítéli el magát. Nem való ő tanítvány­nak. Visszamegy halászni. A Fel- támadottnak nem lehet szüksége Shífökra. A mai reggel azonban váratlan fordulatot hozott. Jézus ismét közöttük van. Beszél hozzájuk, és velük együtt eszik. Egyszer csak feléje fordul: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem ezek­nél?” Elsápadva hajtja le a fe­jét. Igen, ez az a kérdés, amitől napok óta rettegett. Tudta, hogy nem kerülheti el. Tudta, hogy megérdemli . . . Most jön majd a büntetés. A Mester biztosan hazaküldi. Csalódott benne, a „kősziklában”... Most már min­den mindegy. Biztos senki sem hisz neki, de ő mégsem tud mást mondani, csak amit egészen be­lül, a szívében érez: „Igen. Uram. Te tudod, hogy szeretlek Téged.” Csend lett. ítélet előtti csend. Mindenki feszülten figyel. Jézus szavára várnak. Lassan felnéz, s csak ennyit mond: „Legeltesd az én juhaimat.” A többiek egy­másra néznek. Jól hallottuk? Nem küldi el? Péter is hitetlenkedve néz körül. Nem hallucinált? Biz­tos jól értette? Jézus ismételt kérdése csak méginkább megerő­síti. Ez neki szól. A Mester min­den kétséget kizárólag hozzá be­szél. Neki, Simonnak, a Jóna fiá­nak mondja másodszor is: „Le­geltesd az én juhaimat!” Pedig milyen megbízhatatlan az ő sze- retete. De miért kérdezi meg hármadszor is? Talán nem hal­lotta? Talán félreértette? Ekkor újra beléhasít fájdalmasan bűne — hiszen ő is háromszor mondta, hogy nem ismeri Mesterét. Mi­lyen könnyű volt akkor kimon­dani . . „ s milyen nehéz most harmadszor is. megszégyenülve bizonygatni: „Uram, te mindent tudsz; Te tudod, hogy szeretlek téged.” Valahányszor halljuk, vagy olr vassuk ezt a történetet, mindany- nyiszor minket is megszólít Jézus kérdésével: „Szeretsz-e engem ?” Vajon el tudjuk-e mondani Pé­terrel együtt, szívből megbánva bűneinket: „Igen. Uram. Te tu­dod, hogy szeretlek téged”? Ha igen. Jézus küldő szava nékünk Is szól: „Legeltesd az én juhai­mat!” Brebovszky János „írok nektek, ifjak .. Az ember Isten teremtménye Keresztyén hitünknek több olyan tétele van, amelyet nem tudunk vitatni és nem lehet könnyű, gyors érvekkel azonnal igazolni. Már az alaptételek közötti első is ilyen. Nem a bib­liai mondatok szigorúan kötött szavai és kifejezései szerint, de az Istenben bízó ember vallo­másaként mint hitünk alapját valljuk az Apostoli Hitvallás kezdő mondatában: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtő­jében”. Luther amikor erről ta­nított, azonnal személyesen val­lott: „Hiszem, hogy Isten terem­tett engem minden teremtmény­nyel együtt, ő adta testemet, lelkemet, szememet, fülemet és minden tagomat, értelmemet és minden érzékemet és ezeket most is fenntartja” (Kiskáté). Ha nagyon egyszerűen fogalma­zunk, ezt így mondhatjuk: nem vagyunk független nagyhatalom. Nem mi, emberek vagyunk az első helyen, hanem az, aki jó­voltából és irgalmasságából te­remtett embert. A bibliai mondatok is így in­dulnak ott, ahol a teremtésről olvashatunk: „Megteremtette Isten az embert a maga kép­mására” (1 Móz 1,27). Mielőtt bármit kérdeznénk, bármivel egyetértenénk vagy ellene ér­velnénk, ezt a sorrendet ismer­nünk kell. Isten az, aki cselek­szik. Ö az, aki elkezdi a terem­tés műveletét. Történetek, tudó­sítások ellentmondóak lehetnek a Bibliában, de az alapvonás mindvégig kristálytiszta előt­tünk: a kezdeményező és a ki­vitelező egyedül Isten. Nem könnyű ezt elfogadni, mert az örök emberi küzd a szerepért, a jelenlétért. Nincs más szó és vallomás a kezdetről hitünk számára, csak ennyi: Isten volt ott és ő áll majd ott, ahonnan indult és ahová érkezik az éle­tünk. Az első és a. teljes kez­det egyedül és . kizárólagosan Isién. . -Vo ■ ­Ha ennyire Isten a meghatá-. rozé, ha a kizárólagosság igé­nye így szólal még, a teremtői hatalom kezéből van-e értéke .egyáltalán a teremtménynek? Örök emberi reflexió ez. Ez a gondolkodás hozta létre a vi­szony utáni kérdezést. Kicsoda az Isten? Kicsoda az ember? Nem a művelet, a teremtés ese­ménye adja meg erre pusztán a feleletet, hanem mindaz,, ami körülveszi az életet, a világot s azt fenntartja, gondozza és új­játeremti. Nem egy a sok te­remtmény közül, de mégis egyetlen a teremtmények vilá­gában az ember. Mert a helye, a funkciója emeli minőségivé. Tiltakoznunk kell, ha élő­lény- és természetpusztító ösztö­nök gátlástalanul kezdik el­uralni a lakott földet. Az iste­ni teremtés tökéletességéhez szervesen hozzátartozik a te­remtmények egymásrautaltsága és egymásért való cselekvése. Nem azért magasabbrendű az ember mint teremtmény, mert értékesebb a szó hétköznapi ér­telmében, hanem azért, mert az átfogó, alkotó értelmi és érzel­mi jelenléte elengedhetetlen a Földön. Nem cél abban az ér­telemben Isten kezében, hogy az ember az egyedüli teremtmény, akinek élvezetet és örömöt je­lent a többi teremtmény léte és szerepe. Hanem az ember olyan „kis rész” a „nagy egészben”, amit nem lehet kiiktatni, mint egy rosszul sikerült alkatrészt az áramkörből. Az ember „Isten képmása” ebben a világban. Tükröződik, átsugároz jelenlétében, tevé­kenységében az „isteni”, ami mindent elindított és elkezdett. Nem ■ emlékeztető funkcióval hordozza magán az ember ezt a jegyet, hanem életre hívó, sőt életet is adó jelenléttel. Nem felejtheti el, nem törölheti ki a kezdőt, az elsőt, akit Istennek vallunk sohasem a teremtmény­ember. Fordulhat szembe vele, kitagadhatja tudatából, de a mélyben akkor is ott van s a képmás-szerep nem hagyja nyugodtan. Ezért vallja sok fi­lozófia és. sírja sok , költői val­lomás:- mindaddig nincs nyu­galma az embernek, míg Te­remtőjéhez nem tér és Benne meg nem pihen. Minőségileg az ember a lehe­tőségeiben más, mint a többi te­remtmény. Tudatosan cseleked­het felismerései és érzései alap­ján. Tudhatja és érezheti a jó és rossz, értékes és értéktelen, életet mentő vagy gyilkoló sze­repét. Ezért más, de ettől füg­getlenül része annak a sornak, amely fölött elhangzott az ősi vallomásban Isten ajkáról: íme, ' igen jó. Szabadságot, bezártságot, aka­ratot, engedelmességet, egymás­ra törést, egymásért é'ést és há­lást egyaránt ismerő lényünk számára létezik egy új fogalom, ami ugyan a teljes teremtett- ségre is érvényes, de döntő mó­don a képmásszerepű emberre áll: ez pedig az erkölcs. A kül­ső és belső formához és anyag­hoz illő életstílus, életmód. A legnehezebb területe ez az em­beri élet emberi oldalának. Meg­tanulni, hogy nem mindegy, ho­gyan élek és főképpen nem mindegy, mennyi ideig és mivel telik el az életem. Szabad éppen ezért szeretni a keresztyén embefnek a földi életet, mert ebbe teremtette be­le Isten. Földi formánk, földi tartalmunk itt élhető meg és itt gyakorolható. Itt azonban gyor­san meg kell kérdeznünk, mi az igazán erkölcsös? A felelet így szokott hangozni: ami jó. Mi az, ami jó? Ami haszonra van és senkinek sem árt. Ebben a kör­ben lehetne még tovább játsza­ni és kérdezgetni, de mindez nem változtat a tényen: Isten képmására teremtett, azaz rend­kívül értékes és magas követel­mény előtt álló részei vagyunk a világnak. Az Isten előtti erkölcsnek pe­dig két meghatározóját ismertük meg ebben a gondolatmene- tünkbén: a Teremtőt és a te­remtményt. Mielőtt vitatkoznánk majd az ifjúsági találkozón a teremtett világ és benne a te­remtett ember szánalmas hely­zetéről, gyűjtsünk pozitív töl­tést a kiindulópontból. Isten, aki elkezdte a. jót a téhémtétt em­berben'; célhoz is akarja vinni, még akkor is, ha rorfilöftfeágunk és nyomoriíságunk ennek semmi jelét nem mutatja. Szabó Lajos AZ „ÖTÖDIK HADOSZLOP”, A VOLKSBUND iszonyatos mérgezést és rombolást végzett a lelkekben. A kormányzat ugyan mindenkor kínosan kerül­te a politikailag és alkotmány­jogilag veszedelmes fogalmat, hogy a Volks bundot „népcso­port szervezetnek” tekintse. Hi­vatalosan egyszerűen „egyesü­letként” kezelték. A gyakorlat­ban azonban másként festett a dolog. A Bund a teljes német kisebbségre igényt tartott és a teljes németség nevében lépett fel. Basch Ferencék. azokat a németeket is maguk közé so­rolták, akik hallani sem akar­tak a Volksbundról. A Bunddal szembeni tiltakozást csak érzel­mi úton lehetett kifejezni. A Volksbundhoz tartozás a ki­telepítéskor vált életbevágó kér­déssé. Megközelítően 200 ezer embert érintett, valamivel ke­vesebbet, mint a hazai német­ség felét és sok ártatlan, a Bunddal érzelmileg és gyakor­latilag szembenálló ember volt kénytelen elhagyni Magyaror­szágot. Ma is fájdalmas panasz­szavak hallatszanak ezzel kap­csolatban. Nemzeti megbékélé­sünk jelenlegi szakaszában meg­értést és sajnálatot vált ki mindannyiunkból. Ha nem is tudjuk visszaforgatni a történe­lem kerekét, egy-két dolgot vi­lágosan kell látnunk. A KITELEPÍTÉSI BIZOTT­SÁGOK RENDELKEZÉSÉRE NEM ÁLLT MÁS, mint a Volksbund által összeállított lis­ták. Ezek a listák szinte min­denkit feltüntettek, akik német eredetűnek számítottak. Baschék 320 ezer „tagot” tartottak nyil­ván, — valószínűleg a csecse­mőkön, kisgyermekeken kívül — gyakorlatilag a teljes hazai németséget. Semmiféle szere- csenmosdatás nem vezet abban, hogy a tévedések mögött ne ke­Az élet nem szakadt ressem Baschék „népcsoport szervezetének” gondolatát. Hi­szen Hitlernek is tömegekre volt szüksége, máskülönben kútba esett volna a Südgau elmélet. Sok Bundos viszont mentesült a kitelepítés alól. Ezek, okulva a történelem keserves tapasztala­taiból és amnesztiában részesül­ve beilleszkedtek népi demokra­tikus rendünkbe. Ma a hazai német nemzetiség állampolgári jogait csorbítatlanul élvezi és senki sem firtatja, hogy a zava­ros időkben minémű politikai magatartást tanúsított. „Aki nincs ellenünk, velünk van” el­ve vonatkozik rájuk is. A TOLNA-BARANYAI FAL­VAK NAGY RÉSZE AZONBAN sivár képet mutatott a háború után. A német „kiürítési” felhí­vásnak ugyan lényegében alig tettek eleget, viszont az 1946— 48-ig tartó kitelepítés súlyosan megcsonkította a falvak népes­ségét. Nem pótolta a hiányt a hazai (belső) vagy a szlovákiai áttelepített magyar lakosság. A Dél-Dunántúl „vérveszteségét” a mai napig sem tudták kiheverni az érintett községek. Egyházi vo­natkozásban különösen súlyos helyzet alakult ki. Nagy gyü’e- kezeteink váltak néhány lelket számláló törpe gyülekezetekké, megmaradtak a nagy egyházi objektumok, — templom, pap­iak — de hiányoztak a fenntar­tás gondjait hordozó hívek. Még nem akadt kezembe pontos ki­mutatás, mekkora lélekveszte- sége volt egyházunknak, csak becsülni tudom 50—70 ezer fő­re. Györköny nagyközség lélek- száma a tanácselnök szerint Rédey Pál riportja 1945-bert 2400 volt. Ügy tetszik, néhány családtól eltekintve, színtiszta evangélikus. Három zsidó család, és 100—150 lélek lehetett a kisegyházak sorából. A kitelepítés drámája 1946-ban kezdődött és két éven keresztül tartott. A lakosság kétharmadát érintette. Azok közül, akik szá­mítottak a kitelepítésre, sokan megszöktek, távolabbi vidéke­ken bujkáltak, illegalitásban él­tek, csakhogy ne kelljen el­hagyniuk Magyarországot. Van ebben valami megható! A ha­zai rögökbe gyökeret eresztet­tek nem akartak földönfutókká lenni. Vállalták a bujkálást, rej­tőzködést, kivárták az amnesz­tiát. Sokan Németországból is visszaszöktek. E jelenségek mö­gött két dolgot kell figyelem­be venni: ezek az emberek le­vonták a fasizmusról a konzek­venciát, megbánták tetteiket és őszintén ragaszkodtak a szülő­földhöz. a hazához. Másként nem érthető e roppant kocká­zat vállalása. A község házainak kétharma­dába kerültek „telepesek”. Zömmel és először 1946-ban a Bihar megyei Derecskéről, akik református hitüket hozták ma­gukkal, majd Szlovákiából Nagysallóról református csalá­dok és Érsekújvárról katoliku­sok. Kisebb számban a környék falvaiból is érkeztek. Az 1945- ben nemzetiségi és felekezeti szempontból homogén község 1949-re meglehetősen tarka ké­pet mutatott. Az összeszokás, együttélés íratlan szabályait sem tudták egykönnyen megvalósíta­ni. Az amnesztia évétől a de- recskeiek kezdtek először elszi­várogni. Házaikat, földjeiket meg (3.) azok vásárolták vissza, akik amnesztiában részesültek. Így lassan a falu lakosságának a fele ismét „őslakos” lett. Ez a fele hitében változatlanul evan­gélikus. Lélekszámúk 7—800 kö­rül mozog. Egyedül nekik van templomuk, az 1796-ban épült evangélikus templom. Lelkészük Kari Béla négy év óta teljesít szolgálatot nagy hűséggel a gyülekezetben. A katolikusok (60—70) egy el­hagyott házat alakítottak át ká­polnává és a nagydorogi plébá­nos jár át hívei pásztorolására. A reformátusok szerényebbek voltak. Noha mintegy 110 lelkes a gyülekezetük, egy istállót ké­peztek ki istentiszteleti helysé­gül, viszont helyben van pap­juk, aki a lelki gondozást vég­zi. Kb. 50—60 lehet a baptisták, metodisták, testvérgyülekezet és nazarénusok lélekszáma. 1960-TÓL ÜJ HULLÁMMAL KELL SZÁMOLNUNK. Györ- könyt is utolérte a magyar fal­vak jellemző betegsége, az el­vándorlás. Budapest, Székesfe­hérvár, Szekszárd és újabban Paks felé húzódnak a munka­képes és vállalkozó szellemű emberek. Ez a lassú, de folya­matos elszivárgás a Tsz-ben krónikus munkaerő hiányt, a faluban elöregedést idézett elő. Az elhagyott, üresen álló háza­kat ugyan okosan értékesítet­ték mintegy 35—50 olyan újabb telepes között, aki munkát vál­lalt a Tsz-ben, de mindez a gon­dokat nem enyhítette. Jöttek is­mét Szabolcsból és máshonnan, de a munkaerő vándorlást nem állította meg. Az ipar és a vá­ros csábitó lehetőségeinek nehe­zen tudnak ellenállni az embe­rek. Mintegy 350 újabban bete­lepültről tudnak, akik a vallá­sosság gyakorlása alól kivonják magukat. Jellemző, hogy a há­ború előtti 2400 lakosú község ma csak 1270 lelket számlál, sok ház üresen áll. némelyik düle- dező állapotban van. Pedig Györköny nem esik az „Isten háta mögé”. PAKSTÖL, AZ „ATOMVÁ­ROSTÓL” néhány km választja el, vízvezetékkel, villannyal el­látott község, alsó, felsőtagoza­tú elemi iskolával rendelkezik, orvos van a faluban, mozi, kul- túrház, könyvtár, ABC-áruház gondoskodik a falu társadalmá­nak kulturális és gazdasági igé­nyeiről. Aszfaltos közútja — egy bekötő utat társadalmi mun­kával nem régen készítettek — rendszeres autóbusz közlekedése, betonjárdái vannak, s ha a.Tsz — amely két agronómust is al­kalmaz — nem is tartozik a legjobban fizető szövetkezetek közé, a háztájiban bőven kínál­kozik lehetőség a mellékes ke­resetre. Hol van már az az idő, amelyről szelíd iróniával Rohn Ádám mesélt, hogy „ketten et­tünk egy tojást, jól laktunk és a sárgája még meg is maradt.” A györkönyiek nagy része sze­gényparaszt' volt, ma viszont ál­latokat tartanak, keresetüket jól kiegészíti az ebből származó be­vétel. Készítik az irígylésremél- tó. kitűnő sváb szalámit, amely­ből szintén csurran-cseppen va­lami. így viszonylag magas élet- színvonal jellemzi a falu népes­ségét. Hozzá kell tennünk, hogy elsőrenden a svábság tradicio­nálisan szorgalmas, takarékos, leleményes s ezek a jó tulaj­donságok formálják a telepesek magatartását is. Ma már ke­vésbé hallatszik a diszkrimjná- ló „telepes” prejudikált kifeje­zés. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom