Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-13 / 7. szám

„troli nektek, ifjak..

1 GYERMEKEKNEK.

Feltámadás — örök élet

P Lk 23, 39—43

BIZONYÁRA LÁTTATOK MÁR KÉPET A GOLGOTÁRÓL, Jézus Krisztus keresztre feszítéséről. Régen szokásban volt, hogy a városok vagy a falvak közelében egy kiemelkedő dombon Jézus szenvedésére és halálára emlékeztetőül az emberek „Kálváriát” készítettek, vagyis kiábrázolták a Golgotát. A Golgota képein és a Kálvária hegyen is mindig három kereszt van. A középső kereszt Jézusé. De kié a két szélső kereszt?

A Szentírás úgy írja le, hogy Jézussal együtt két gonosztevőt feszítettek meg, az egyiket bal felől, a másikat jobb felől. Tudnunk kell azonban, hogy ezek a gonosztevők nem közönséges bűnözők voltak, hanem politikai szabadságharcosok. Harcoltak a római elnyomás ellen és harc közben bizony sokszor voltak kénytelenek erőszakot elkövetni, sőt, embert ölni is, Jézus szenvedéstörténetében az evangéliumok a két gonosztevő történetéről is megemlékeznek.

A HÁROM KERESZT KÖZÜL JÉZUS KERESZTJE állt a középpontban. Az embenek, akik ott bámészkodtak a keresztrefe- szítésnél Jézus keresztjére voltak kíváncsiak. Sokan sírtak és könnyeztek, sajnálták Jézust, aki annyit prédikált nekik és annyi jót tett az emberekkel. De voltak olyanok is, akik gúnyolták és szidalmazták Jézust. „Ha te vagy a zsidók királya, szállj le a keresztről! Mentsd meg magadat!” — mondták gúnyosan neki. A megfeszített gonosztevők közül is az egyik ezeknek a csoportjához csatlakozott. „Ha te vagy a Krisztus, mentsd meg magadat és minket is!” — mondta gúnyosan Jézusnak. A másik gonosztevő azonban megrótta ezért társait: „Nem félsz az Istentől, hiszen te is ugyanazon ítélet alatt JouoiY^y7 Mi ugyan jogosan, mert _ jöttéink méltó büntetését kapjuk, de Jézus semmi rosszat nem követett el!” Azután Jézushoz fordult és könyörögve így szólt hozzá: „Jézus emlékezzél meg rólam, amikor a mennyországba jutsz!”

Jézus, aki nem felelt sem az emberek, sem a másik gonosztevő gúnyolódására, szelíden odafordult e gonosztevő felé és ezt mondta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!”

JÉZUSNAK EZ AZ fGÉRETE MINDENEKELŐTT AZT JELENTI,, hogy Jézus megbocsátott ennek a gonosztevőnek. Ha igaz ügyért harcoltak is ezek az emberek, az erőszakoskodással és az emberöléssel mégis csak bűnt követtek el. Szükségük volt a bűnbocsánatra. Mivel ez a gonosztevő töredelmesen megbánta bűnét, Jézustól meg is kapta, bűnbocsánatot. De a bűnbocsánattal együtt Jézustól még azt az ígéretet is megkapta, hogy Jézussal együtt a mennyországba jut. Jézus ígérete szerint a halottak nem maradnak örökké a sírban. Az ítélet napján Jézus majd minden megholtat feltámaszt és azokat, akik hittek benne és elfogadták tőle bűneik bocsánatát, beviszi az ő országába, a mennyországba. Itt már nem lesz halál, sem gonoszság. Az emberek Jézus Krisztussal való boldog közösségben fognak élni örökké.

AMIKOR A TEMETŐBEN A SÍRHALOMRA KERESZTET HELYEZÜNK, ezt a reménységünket fejezzük ki. A kereszt annak a hitnek és reménységnek a jelképe, hogy hiszünk abban, hogy Jézus értünk szenvedett és halt meg a kereszten, és hogy amint Jézus feltámadt a halálból, bennünket is fel fog támasztani és bevisz a vele való boldog közösségbe, a mennyországba. Ezt a hitet és reménységet a Szentlélek ébreszti bennünk. Ezért mondja Luther Márton az Apostoli Hitvallás magyarázatában: „Hiszem, hogy a Szentlélek az ítélet napján engem és minden holtat feltámaszt és nekem minden Krisztusban hivővei együtt örök életet ad.”

Selmeczi János

Akiknek minden sikerült

Zsid 11, 32—34

Régmúlt idők ködébe vesző alakok, akikről olvasunk? Bárák, Jefte, Salamon, Dávid, a próféták — sikeres életű hadvezérek, királyok, papok. Mi közünk hozzájuk sok évszázad távolából? Ügy gondolom jó rájuk figyelni. Sikeres, hivő életekbe pillanthatunk be a történeteiken keresztül. A mai témánk kulcsszavai: siker és élet, másképpen hivő emberek sikere.

Könnyű hinnie annak, aki bajban van, aki egyedül alig mer szembenézni a hétköznapi élet kihívásaival, akinek „ópiumnak” kell a hit — gondoljuk gyakran. De minek a hit a sikeres embernek, aki egyébkén is jó „passzban” van, akinek nincs szükségé arra, hogy hittel toldja meg a gondolatait. Siker és hit egyáltalán megfér egymás mellett? Keressük együtt a feleletet!

A SIKER, A SIKERÉLMÉNY úgy tűnik az emberi lélek nagy vágya. Vele szárnyakat kapunk, nélküle nem megy a munka, nehezek, keserűen hosszúak a napok. Egy francia közvélemény-kutató intézet fölmérését nézegetem. A megkérdezettek kilencven százaléka azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az élete sikeres legyen. Tíz ember közül kilenc ember sikerre vágyik vagy inkább személyesebben fogalmazva: sikerre vágyunk! Igen ám, de miben, hogyan ? '

Receptet akarnék adni, jó ötleteket, de érzem ez nem jó tanács kérdése. Helyette inkább azon töröm a fejem, kik is azok, akiket sikeres keresztyén embernek ismerek? Költők, írók, zeneszerzők, tudósok, művészek, sportolók jutnak eszembe. Ady Endre, Gárdonyi Géza, Madách Imre, Berzsenyi Dániel, Bach, Mozart, Haydn, Kepler. Pasteur — néhány név a sok közül. Kedves képet őrzök Kodály Zoltánról — imádkozik. Miért nagyok ők, miért sikeresek1? A feleletei ők, pontosabban az életük adja meg. Van néhány közös tulajdonságuk, jellemzőjük foglalkozástól, kortól függetlenül.

A HÍRNÉV ÉS A NYUGALOM soha /nem alszik egy ágyban — mondja a filozófus. A sikeres életeket vallva azt látjuk, hogy sokat dolgoztak és szerették a munkájukat. A munka nem nyűg, nem teher, hanem a siker egyik kulcsa. Tudták, mit akartak. Tenni, írni, fölfedezni, alkotni, komponálni, a természet titkaiba behatolni, küzdeni — mindezt felsőfokon. Nagyon akarták a győzelmet, az elismerést, ezért mindent beleadtak a küzdelembe. Közülük sokan gyerekkoruktól fogva készültek a hivatásukra. A célt a nehézségekben sem veszítették el, a hullámvölgyekben is tudták megőrizni. Imponáló, hogy menynyire intenzív, dinamikus életet éltek, élnek,

Céltalan hajósnak nem kedvez a szél — tartja a mondás. A ten- gő-lengő ember cél, komoly cél híján hamar fölhagy az elkezdett

PIMEN PÁTRIÁKKÁ ÉS AZ OROSZ ORTODOX EGYHÁZ VEZETŐI LEONYID ILJICS BREZSNYEV RAVATALÄNÄL

Pimen, Moszkva és Oroszország pátriárkája vezetésével november 13-án lerótták kegyeletüket az Orosz Ortodox Egyház vezetői Leonyid Iljics Brezsnyev ravatalánál. Az egyházi vezetők — az ősegyházi és máig tartó hagyománynak megfelelően — csendes imát mondtak az államfő koporsójánál. Pimen pátriárka a Jelochovszkij katedrálisban a halottakért szóló szent liturgiát

tartott, amelynek keretében gyászbeszédet is mondott. A pátriárka kiemelte azt, hogy Brezsnyev minden erejével a legfőbb földi értéket, az életet szolgálta. Ugyanilyen megemlékező gyászistentiszteleteket /tartottak nemcsak a moszkvai ortodox templomokban, hanem az egész országban, az összes keresztyén egyházak is. (lwi)

tevékenységgel. De ha van egy biztos, jól körülhatárolható cél, ha azt hűségesen megőrizzük, hiszem, hogy az megtartó erő lehet. Az indítékok elvesztése az emberi szellem egyik legnagyobb tragédiája. A „született nyugdíjas”, a csellengő, a mindig mindenben tétovázó ezért nem lehet valóban kiegyensúlyozott, sikeres. Valami mindig hiányzik az életből. Hiányzik az az életrend, következetes munka, hit, szolgálat, erőfeszítéssel járó megpróbáltatás, ami megajándékozná a sikerrel, legyen az bármely kicsi vagy hétköznapi.

LÁTJUK, A SIKERHEZ KELL EGY KÜLSŐ ELKÖTELEZÉS IS. Ilyenekre gondolok: a tudósnak tudnia kell, hogy a kísérletezésének, eredménye, haszna lesz. Talán új, hatásos fájdalomcsillapítón dolgozik, mert emberi fájdalmakat akar enyhíteni.

A költő indítéka, hogy másokat elgondolkoztasson, a vízvezetékszerelőé, hogy a munkájával segítsen, a sportolóé, hogy dicsőséget szerezzen magának is, országának is.

SOKSZOR ÉLETRE SZÓLÖ INDÍTÉK A HIT, A SZOLGÁLAT.

A hit, amely először Istenre figyel, nem a maga hasznát keresi, hanem segíteni akar. Milyen nagyszerű az a hit, az az Istenbe vetett bizalom, amely megtart a mélypontokon, megőriz a sikerek csúcsán, amely emberré tesz az embertelenségben vagy csak egyszerűen só, fény, kovász enged lenni ott, ahol ez kell.

EZ A KERESZTYÉN EMBER SIKERE, akár nagy ember, akár kis ember. A keresztyén hit látni engedi az arányokat is. A legnagyobbak szerénysége intő jel. Ök már tudják, nagy eredményük, nagy sikerük a Legna- gyobbtól van.

A mi életünk, sikerünk annak a szolgálata, Aki erőt, tehetséget, alkalmas személyiséget, hitet ajándékozott nekünk, mint egykor Báráknak, Jeftének ... Sok sikert kívánok Neked is, így!

Varsányi Ferenc

Fehér füst a Vatikán felett

AMIKOR 1973. OKTÓBER 16ÁN a nyolcadik- választási menet után Wojtyla krakkói érseket hirdették ki pápának, egyszerre a világ érdeklődésének középpontjába került Róma. Nem először, talán nem is utoljára. Ekkor azonban elsősorban azért, mert egy fél évezredes gyakorlat szakadt meg, Szent Péter trónusára nem olasz, hanem lengyel ember került, a kétezer éves pápaság történetében első ízben szláv nemzetiségű. És, hogy a kuriózum teljes legyen: szocialista államból.

Húsz évvel korábban, 1958. október 28-án, amikor a velencei pátriárka, XXIII. János fejére került a tiara, legalább ilyen érdeklődés pergőtüzébe került a Vatikán. A 'levegőben vibrált, hogy a római kúria életében is kell történnie valaminek, ha már abban a világban, amelyben az egvház népe él, szinte felmérhetetlen változások mentek végbe. XXIII. János pápa a várakozásnak megfelelően szakított a korábbi hagyományokkal, s valóban új vizekre kormányozta az egyház hajóját. Ha a pápa életéből. tevékenységéből semmi más nem maradt volna fenn, csupán a II. Vatikáni Zsinat, akkor is neve emlékezetes marad sokáig nemzedékünk előtt. De János pápa ennél több és nagyobb volt. A kétezer év 265 pápája között (az ellenpápákat nem is említve!) minden kétséget kizáróan a na- gvok sorában lesz a helye.

Wojtyla, aki a II. János Pál nevet vette fel, 265.-ként ül tehát Pé*er apostol székében. Hosszú lista végén, s a hosszú névsor nem minden nehézség nélkül állt egvbe. A pápaság története, ame’v XXIII. János óta került érdeklődésünk homlokterébe, talán csak a reformáció idejében

volt olyan izgalmas, mint napjainkban. A történelem kihívása mintha félezer évenként csapna le erre a megingathatatlannak látszó intézményre.

GERGELY JENŐ, a fiatal történész vállalkozott arra, hogy a pápaság kétezer éves történetét feldolgozza, hosszú idő óta elsőként marxista történetírás módszereivel. Mégis úgy,, hogy ne bántsa, sértse írása a hívő tömegeket. Műve a karácsonyi könyvpiac kapós csemegéje lett, hívők és nem hívők bújják, hogy megvilágosodjék előttük az emberiség történetének egyik páratlan jelensége, a római pápaság kialakulása, Európa és a világ történetében betöltött szerepe, az a látható és láthatatlan hatalma, amelynek misztikuma lenyűgözte az egymást váltó nemzedékek egész sorát. Természetesen a pápaság intézménye mást mond a katolikus hívőknek, mást az ortodoxiának, ismét mást a protestantizmus vagy egyéb történeti vallások számára. Még inkább mást mond a materialista világnézetű tömegek részére.

Én mint protestáns, evangélikus ember olvastam Gergely Jenő művét, A pápaság történetét, s megvallom, azonnal kedvet kaptam íjjas Antal legalább ilyen terjedelmű, 1948-ban megjelent történelmének elolvasásához, sőt hozzávettem H. Kühner német nyelven kiadott pápaság történetét, valamint Miskolczi Henriknek még 1908-ban napvilágot látott, A pápák bűnei című művét.

TÁLÁN NEM BÁNTÓ, ha a reformáció öröksége alapján és

szellemének szabadságával, a kritika eszközével nyúlok e történelmi képződményhez, amelyek megalapozása a katolikus kánon szerint isteni eredetű. Az én protestáns hitem a Szentírást tartja az egyház történetének zsinórmértékéül is, s számomra a pápaság eredetének homályos múltját semmiféle „szent hagyomány” nem teszi elfogadhatóvá. Az „örök város uralkodói” az én szememben sok gyarló, emberi eszköz, e világi módszerek alkalmazása révén törtek a csúcsokra. Semmiféle modern pogányság nem szól belőlem, amikor bírálat tárgyává teszem a köztudottan hamis Nagy Constantinus-fé- le adományozó levél alapján századokra biztosított római elsőséget, vagy amikor elismerem az ún. „nagy pápák” (Nagy Gergely, VII. Gergely, III. Ince, VIII. Bonifác stb., stb.) emberi, uralkodói képességeit. Éppen ezért nem botránkozom meg azon, hogy gyengébb képességű „uralkodók” is ültek a lelkek trónusán”, sőt Uram bocsá’, nem egyszer méltatlan emberek, hogy a reneszánsz idők pápáiról ne is szóljak. Az sem lepett meg soha, ha Rómából történetesen Avignonba kellett áthelyezni az udvartartást a politikai érdekeknek megfelelően, s a pápák Babilonjában kellett raboskodniuk Szent Péter utódainak. Vagy éppen három pápája volt párhuzamosan az egyháznak, mivel az ellenpápák görcsösen ragaszkodtak címükhöz, rangjukhoz, érdekeikhez.

Minden esetre az egyház viharos története során imponáló tö- retlenséget tudott felmutatni a világegyháznak ez a képződménye és szervezete, s azt hiszem,

fennmaradása nem azon múlott, hogyan ítélték meg az emberek az eredetét, sokkal inkább azon, hogy egy belső tudatosság és a megszokottság külső igénye nem hagyta elsüllyedni. Ezért feltűnő, hogy a hatalmi rivalizációk során és közepette nem ingott meg, és ha nem is került mindenkor győztesen ki, pozícióit meg tudta őrizni, s ügyes átszervezésekkel újabb küzdelmekbe tudott bocsátkozni. Mert itt volt pl. az 1054-es nagy egyházszakadás, amikor az ortodoxia végleg kivált az „egy katolikus anyaszent- egyházból”, vagy a protestáns Észak „lázadása”, fergeteges ostroma a szellem teljes fegyverzetével, és nem kevesebb siker koronázta, amikor királyokkal és császárokkal mérkőzött a középkortól kezdve a 19. századig.

MINDIG CSODÁLKOZNI TUDTAM AZON, hogy a Názáreti szelíd és humánus tanítása, hogyan tudott kezében a hatalom eszközévé válni.

Rugalmasságára mi sem volt jellemzőbb, minthogy az adott kor kényszerítő erejét felismerte, s annak megfelelően rendezte sorait. Amikor a német-római császársággal szemben vereséget szenvedett, visszahúzódott itáliai tartományaira, amikor a reformáció heves pergőtüzébe került, a tridenti zsinat bástyái nyújtottak menedéket, s amikor az egységes Olaszország megfosztotta' a pápai állam tartományaitól és Rómától, a lelkek uralkodójává alakult át Szent Péter utóda. Meg tudta akadályozni a nemzeti egyházak kialakulását, fel tudta morzsolni a korai reformációs törekvéseket, meg tudta mozgatni Európa minden társadalmi rétegét a török-mohamedán imperializmussal szemben. Bámulatos aktivitást tanúsított a kétezer év során és még bámulatosabb rugalmasságot a történelem kihívásaival kapcsolatban.

A PÁPASÁG INTÉZMÉNYÉT mégsem lehet pusztán történelmi szerepkörre korlátozni. S ha mi protestánsok más nézeten vagyunk is, mégis ez az intézmény vállalta a „tiszta hit” megőrzésének és továbbfejlesztésének feladatát. Természetesen ebben a funkciójában válik elsősorban problematikussá számunkra. Mert változatlanul valljuk, hogy a „tiszta hit” a Szentírásban nyert kijelentést, dogmarendszerünk tehát a Szentíráson alapszik. Ezért reagáltunk érzékenyen arra, amikor pl. a 19. század közepén (1854) IX. Pius kihirdette Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának, s rá száz évre (1950) XII. Pius Mária mennybemenetelének dogmáját. Nem kevésbé lepődtünk meg az 1870-ben, az I. Vatikáni Zsinat által megszavazott pápai csalatkozhatatlanság dogmáján. Mindezek a tanok 19—20 évszázaddal az Üdvözítő születése után láttak napvilágot. Hogyne kísérte volna ősi protestáns hitünk azután gyanúval a dogmák kísérő jelenségeit, a szentté avatásokat, a közbenjáró imádságokat, s a csodák köré font misztikus glóriákat.

GERGELY JENŐ ÉRTÉKELÉSE nem bántó, mégis a ráció eszközeivel protestál maga is a visz- szás és korszerűtlen dolgokkal szemben. S aki tájékozódni kíván a pápák történetében, hasznosan forgathatja a Kossuth-ki- adó tetszetős 450 oldalas művét.

Rédey Pál