Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-06 / 6. szám
Lépésenként előre HARMINCÉVES MÚLTJÁT pásztázzuk be gondolatban a fogyatékos gyermekotthonnak itt a Hűvösvölgyben, ahol asztal köré ültünk Muncz Frigyes igazgatóval, Filipinyi Jánosné otthonvezetővel, Juhász Judit gazdasági vezetővel és Hilling Matild gyógypedagógussal. Á fogyatékos gyermekek otthona van terítéken. Ez a témánk és elsősorban azért, mert jelentős bővítés és korszerűsítés előtt áll. Es amikor a tervrajzokat elém terítik, óhatatlanul kapnak bele a gondolatok a múltba, hiszen a múlt terhes öröksége teszi szükségessé a továbblépést. tatja Filipinyiné. — Vgyesen vettünk fel értelmi fogyatékost, mozgássérültet, stb. Ez változatossá tette munkánkat. Az értelmi fogyatékosok szellemi képessége is különböző volt. Már akkor kialakult az az elvünk, hogy az intézet ne kórház legyen, hanem hasonlítson a családhoz, a gyermekek kötődjenek egy- nváshoz és gondozóikhoz. Ennek a szempontnak megfelelően helyeztük el őket és ez az elv vezérel ma is bennünket. Gazdaságilag kezdetben szinte önmagunkra voltunk utalva. Egyházunk elképesztő erőfeszítésébe került az intézet fenntartása. és van gyermekünk, aki jelenleg 20 éves és megtanult írni- olvasni, s ma a Bibliából olvas fel társainak. A legnagyobb eredmény, ha el tudjuk bennük mélyíteni a kötelessSgtudatoh JELENLEG 100 GYERMEK VAN a Hűvösvölgyben. De csak 60—70 gyermeket tudnak öt csoportba foglalkoztatni. Mégpedig a tanuló-, kicsik-, fogyatékosok-, munka-, mozgásfejlesztő-, és közös foglalkoztatás csoportjaiban. A 100 közül tehát csak 60—70 gyermeket! Éppen ezért vetődik fel a súlyos kérdés, hogy hol? A szűkre szabott helyiséAz épület tervrajza Gyülekezeteink élelmiszerrel és segélyekkel támogattak, s ez- idöben gondolni sem lehetett felújításra vagy elemi korszerűsítésre. A Gyermekvédő Intézet lassan beolvadt az Egészségügyi Minisztériumba s az általános foglalkoztatottság következtében ugrásszerűen megnövekedett a fogyatékos gyermekek elhelyezésének igénye. Ennek megfelelően a helyek szaporítása volt a döntő szempont s valóságos közelharc fejlődött ki egy-egy gyermek elhelyezése körül. — Mintegy 100 gyermeket „préseltek” be az otthonba — vette át a szót Muncz Frigyes. Ekkor lehetett az intézet a mélyponton. De a diakóniai lelkűiét izzott. Minden gyermeken segíteni akartak. Volt rá eset, hogy disznóólból mentettek ki gyermeket, de előfordult az is, hogy befalazott gyermeket hoztak az otthonba karjaik között a gondozók. Bővítésre mégsem kerülhetett sor, de lassan a legszükségesebb modernizálást megejthették, fürdőszobákat, WC-ket, központi fűtést építettek. A 60-AS ÉVEKTŐL, amikor a pszichiátriában a rehabilitációs törvény értelmében is új szempontok érvényesültek, egyre égetőbbé vált további korszerűsítés és bővítés. Eddig is folyt rehabilitációs munka, de az adott primitív körülmények között hihetetlen nehézségek mellett. Mégis értek el szép eredményeket. Gyógypedagógust alkalmaztak, akinek oktatása mellett a fejlettebb gyermekeket már át tudták adni pl. a gyógypedagógiai iskolának. Itt helyben meg kellett elégedni a „fejlesztő-gondozó” munkával. — Kicsiny eredményeknek is nagyon örültünk — ismételte az igazgató szavait Hilling Matild, gyógypedagógus. — Általában mozgatást, gyógytornát, logopédiát, munkaterápiát, foglalkoztatást végzünk a gyermekekkel. A fogyatékos gyermekeknél nem lehet jósolni. Volt gyermekünk, aki 3 éves korában szólalt meg INDIAI gekben, ahol már egy gombostűt sem lehet leejteni? — Isten segítségével, ha igaz, idén kb. 680 m* bővítésre kerül sor három szintben — világosit fel Muncz Frigyes és elém teregeti a tetszetős tervdokumentációt. — E három szinten foglalkoztató termek, lakóotthonok, műhelyek, tároló helységek, öltözők, mosdók, orvosi rendelő, tankonyha nyerne elhelyezést. De még egy bővítésre sor kerül. Nevezetesen a második szinten egy kb. 60 m--es fedett teraszt kapunk a gyermekek levegőztetésére. NAGYSZERŰ TERV, amelynek költségvetése 1982-es árak mellett 6 millió forint körül mozog. Ebből az Egészségügyi Minisztérium 2 millió, a Lutheránus Világszövetség 800 ezer forintot ajánlott fel, és számítanak még más egyházi szervezetek segítségére. Az NDK diakóniai központja máris ígéretet tett, hogyha elkészül a bővítés, a berendezési tárgyakat adományként juttatja el. A minisztérium a kivitelező vállalat kijelölésében is segítséget nyújt. Ebben az évben hozzáfognak a nagy munkához. — A gyermekek alig várják, hogy elkészüljön az új szárny — vallják együttesen a vezetők. Mégis nagy gondban vannak. Gondot okoz, hová és hogyan helyezzék el a gyermekeket az építkezés alatt, hogyan fogják a rendet megtartani és ha felépül az új, ún. foglalkoztató szárny, kapnak-e megfelelő munkatársakat, amelyben már eddig Is hiány mutatkozott. Nézegetem a tervrajzokat, s azokat, akik most csillogó szemekkel tervezgetnek. Egyházunk az intézményes diakónia útján most újra tesz egy lépést. Szerény lépést és mégis nagy horderejűt. És akik e sorokat olvassák, kulcsolják imádságra kezüket és kérjék Istent, hogy áldja meg ezt a lépést. Legyen áldása gondjainkon, szolgálatunkon, munkánkon és küldjön munkásokat az ő szőlőjébe, Rédey Pál AZ EGYSÉGÉRT Cikáznak tehát az emlékezés fénycsóvái, egy-egy mélyebb benyomásnál, jelentősebb élménynél elakadnak, mert ha nem is nagy idő harminc esztendő, mégiscsak rojtosodik az emlékezet, s ennek az otthonnak a történetét élő szívek dédelgetik, miután írásban még nem nyert rögzítést. — 1952-ben alakult a fogyatékos gyermekotthon — gombolyítja a történés piros fonalát Filipinyi Jánosné —, méghozzá a Vörös Hadsereg úti házunkban, ahol 20—22 gyermeket helyezett el az állam. Innen a Modort úti otthonba kerültek, s a létszám annak arányában bővült, hogy mennyi helyet tudtunk biztosítani számukra. A Gyermekvédő Intézettel álltunk kapcsolatban, de evangélikus gyermekek is voltak közöttük egyházi költségen. 1956-ban költözött ki a Báthori utcából a Teológus Otthon s ekkor lóhalálában, a szó szoros értelmében hóviharban költöztünk át jelenlegi hajlékunkba. Emlékszem, hogy a mintegy 60 gyermeket mentőautók és egyéb járművek szállították és volt diakonisszák és a megszűnt missziói intézet növendékei Ölelték magukhoz őket. AZ ÉPÜLETET ISMERNI KELL! Valaha a Fébé diakonissza egyesület „anyaháza” volt. 1910-ben épült beszálló vendéglőnek, kissé eltorzult L- alaprajzolattal. A Hüvölvölgy, a főváros lakóinak kedvelt kirándulóhelye, tele volt hasonló vendéglőkkel. 1927-től 1951-ig állt a Fébé tulajdonában, miközben megpróbálták alkalmassá tenni diakonissza otthon számára. Őket váltották fel a teológusok, noha gyakorlatilag sem a diakonisszáknak, sem a teológusoknak nem felelt meg otthon céljára. — A fogyatékos gyermekek számára is teljesen alkalmatlan volt — fűzi tovább a szót Filipinyi Jánosné. — Csak sokszoros átépítés, felújítás után vált némiképpen elfogadható, tűrhető intézet belőle. S mivel pénzünk sohasem volt vagy csak korlátozott mértékben, s a felszerelésre is gondolni kellett, csak a „foltozó vargák” munkáját végeztük. Ezt megerősíti Muncz Frigyes igazgató is: — Mégis tudtunk örülni az apróbb-nagyobb korszerűsítéseknek; Mert valójában olcsóbb lett volna egy új és korszerű épületet felhúzni, mint ezen a 40—70 éves épületen végrehajtani a modernizálást. 1958-RA ALAKULT KI a jelenlegi intézeti élet, annak szerkezete és elhelyezése. Együttélés alakult ki az öregotthonnal, tözös a vezetés, a gazdaság és némely esetben a dolgozók is. — Milyen típusú gyermekekkel kezdték a munkát? — Kezdetben semmiféle szelektálás nem történt — hangozA hatalmas indiai szubkontinens kilenc, a Lutheránus Világszövetség tagegyházaihoz tartozó evangélikus egyház vezetősége 1982 novemberében közös konferenciát tartott. A tanácskozások célja a szétszóródottságban élő evangélikusok jobb együttműködésének és a nem-evangélikus egyházakkal való ökumenikus kapcsolatoknak a szorgalmazása volt. A tanácskozás felhívta az evangélikus egyházakat arra, hogy „törekedjenek az együttműködésre. és tegyék azzal a céllal, hogy együttesen tehessenek tanúbizonyságot Jézus Krisztusról, s hogy ezt a közös törekvést egy értelmes ökumenikus gyakorlattá tegyék”. A mintegy száz résztvevő ugyanakkor kimondottan hangsúlyozta azt, hogy az indiai evangélikus és nem-evangélikus egyházaknak messzemenően figyelembe kell venniök a saját országuk, a saját nemzetiségük történelmi hagyományait. S ezt úgy kell tenniök, hogy miközben ragaszkodnak az egyetemes evangélikus és keresztyén tradíciókhoz, a saját országukban és nemzetiségi körülményeik között a maguk önállóságában kívánják megélni és megvalósítani azt. (lwi) Felszabadult a Város A mai fiatal korosztálynak, de még a derekas korúnknak is csupán történelmi ismeret, s nem személyes emlék az, ha leírjuk: Budapest felszabadult. Fiataljainknak már a kibontakozó és egyre erősödő új társadalom adott bölcsőt s érlelő éveket, s az emlékezők már vénülő fejjel tekintenek vissza arra, hogy ez a város átélte a világháború egyik legkeményebb ostromát. FIAINK MAR-MAR KISSÉ ÉRTETLENÜL NÉZNÉK RANK, ami- kor arról beszélünk, hogy ezen az utcán egyetlen ház fölött sem volt tető, amott utcahosszat csak kilőtt ablakok meredtek a kopott és rongyos kabátokban riadt tekintettel surranó járókelőkre, itt emberek holttestén léptünk át, közöttük civil magyarokén s fiatal, szőke német katonákén egyaránt, amott elnullt lótetemeket szabdaltak férfiak és nők, hogy hetek sötét pinceélete után végre „friss” húshoz jussanak a lesoványodott, ványadt arcú emberek. Már csak a várat tartották eszeveszett „hősiességgel” a megszálló nádit, amikor ketten elindultunk a Völgy utca 12-ből, hogy Sztehlo Gábor gyermekmentő akciója keretében összevonjuk a városszerte 26 rejtett otthonban megbúvó, s a nyilasoktól-náciktól félő gyermekeket. A Bérc utcába igyekeztünk. Tiszta, csengő tél volt. Hallgattak a fegyverek is. A dús téli hótakaró elfedte az utcák-házak millió sebét. Felöltöztettük a másfél tucatnyi gyermeket s örültünk, hogy a sovány arcok rámosolyogtak a téli ragyogásra. Bandukoltunk velük a Völgy utca felé. Luther-kabátban jártunk akkor az utcán is. Hátunkon seprűnyélre akasztva lógtak a fiatalabbak batyui. Nem tudtuk, hogy míg a Gellérthegyre menet simán vitt az utunk, közben a Szilágyi Erzsébet fasoron éles harc volt a Várból arra kitörni akaró német katonákkal szemben. Ott a gyermekekkel a sűrűn heverő hullák között kellett visszafelé mennünk. Azon döbbentem meg, hogy ezek a még nem is serdülő gyermekek milyen tompa közönnyel lépdeltek át rajtuk. Istenem, milyen életük lesz ezeknek, ha emberré érésük legjelentősebb éveit ilyen emlékek tarkítják? EZEK A GYERMEKEK EMBERRÉ ÉRTEK. Szívós akarattal ez a nemzedék építette újjá ezt a várost. Egyikük itt lakik, az akkori borzalmak közelében. Művészkeze alól falborító mozaikok kelnek, szálló griff madarakkal és kócsagokkal. Talán a múltat akarja elfeledni velük. Fénnyel és sugarakkal játszik jelképes ábráin. A másik orvos lett. On:os apját a szeme láttára lőtték agyon a nácik a kórház udvarán. Ö apja örökébe lépett s nem a gyűlölet fegyverét, hanem a gyógyító kést vette a kezébe. Egy mérnöktől búcsúztunk nemrég, akinek fiatal kora hátterében a háború borzalmas hányódása viliózott, s munkatársai emlékbeszédében hallottam, hogy ott volt szív- vel-lélekkel, tudással és izommal Dunaújváros. Miskolc és Özd megás újraépítésében, s végül a Dunakanyar vízlépcsőjének tervezésében. Ez töltötte ki az életét. Ezzé lett ez a nemzedék! MEGÁLLÓK A GELLÉRTHEGYEN, a Felszabadulás Emlékműve előtt, s elnézem a fényben úszó várost. Ott kígyózik dél felé az autó- pólya, tovább az újonnan felnövő Csepel, Erzsébet a háztömbökkel, körös-körül az új lakótelepek, a Stadion, itt lent a hidak szinte folyamatos újulásban. Most épp az Arpád-híd a soros. És sem a „Man- ci-hidnok”, sem a rövid életű Kossuth-hidnak nyoma sincs már. Jövök le a Bérc utca felől, s elém tárul a Vár úgy. ahogy ennekelőtte sohase láthattuk. Nemcsak külsejében restaurálva-megújulva, de belső szerepében kultúránk, művészetünk, történelmünk, nemes értékeink -őrzője és feltárójaként. Itt alattam az új víztároló ... Külföldi barátaim áradoznak a gellérthegyi panoráma láttán: micsoda gyönyörű város! Jólesik az elragadtatás, mégis magamban arra gondolok: nem tudtok semmit! Én a falai között éltem, amikon rommá lőtték! Láttam a Deák téri templom tetögerendáinak csupasz ivét, amikor a szél úgy göngyölte le a tetőzetét, mint amikor Kendőt lengetünk. Láttam a Bécsikavú téri templom nyers dalait s a felhlilikjeiként égre meredő, keresztet tartó toronygerendázatot. Mellette a járdaszintig lebombázott iskolát. Tudom, hogy a vérzivataros hetek után úgy tartották itt az első istentiszteletet, hogy tető és ablak nem volt, padok és orgona se, s a lelkész a hevenyészve betömött bombatölcsér mellett prédikált a hittel bevetett jövő mezőiről. KI HITTE VOLNA AKKOR, hogy néhány év se kell hozzá s nagyot lélegzik ez a város. A fasori templom oltártér- ablakait m- Kemény Lajos rakatta be téglával, mert kivitte a légnyomás. Én bontottam le a téglát s öltöztettük a templomot kívülről toronycsúcsig új köntösbe akkor, amikor a gyülekezetben a szánktól kellett a falatot megvonnunk, hogy a költségeit előteremtsük. És hány templomunk tudna még hasonlót mesélni! Ma 33 helyen tartunk evangélikus istentiszteletet vasárnaponként a városban. Mert először a lakásokat hoztuk rendbe, azután a templomokat (!), s csak végül a hivatalokat és közintézményeket. A Deák téri, a Bécsikapu téri templomainkat az állam restauráltatta s hogy épp a mostani évfordulón is újultan ragyog a Deák tér, ez is együttműködésünk, egyet akarásunk gyümölcse. Vidéki útjaimról hazatérőben ha Kelenföld felöl, vagy Ferihegy felől érkezem, az emlékszobroknál gondolatban kalapot emelve köszöntőm a Várost, a Felszabadultat. Koren Emil Kerényi Grácia: Börtön- és lágerversek Pestvidéki Törvényszék. 536. cella. 1944. május 3. Távol vagyok oltárodtól, Uram. Mindennapi, egy és örök áldozatod nem látom. Nem jut hozzám az életnek forrása, Tested, a mindennapi Kenyér. El vagyok zárva minden ragyogástól, mindentől, ami Életet lehel. De Tőled nem zárhatnak el. Téged nem gátol rácsos börtönablak, lakatos ajtó, őrség, fegyverek. Eljössz a szívhez, beléköltözöl, ha Téged igazán szeret. Eljössz, Uram, nem vagyok egyedül, vigyázol rám, szülő, barát helyett. Jobban vigyázol, mint az emberek. És jelt is adsz, hogy megismerjenek, engem, kicsiny lakásodat. Arcomra mosolygást terítsz, s szememből fényt sugárzol, a Te fényedet. Távol vagyok oltárodtól, Uram, Áldozatodat nem mutathatom be együtt a pappal. De ím, fogadd el: szívem az oltár, virágok rajta dalaim, gyertyák az őszinte sóhajtások Hozzád, és én vagyok az áldozat. (Megjelent a költő DALOK KÖNYVE című kötetében 198S-ben.)
