Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-12-25 / 52. szám

Bére van a félelemnek A FÉLELMET IS AZ ISTEN TEREMTETTE, miként az eget és a Földet, miként az embereket, s az ember szeméből kibuggyanó gyöngyszemet, a könnyet. Azért olyan régi a félelem, mint maga az ember. Velünk született, hor­dozzuk megunkkal az idők kez­dete óta, és velünk marad, amíg a földön dolgunk lesz. Vannak, akik azt állítják, hogy kultúránk, civilizációnk ebből az egy, alap­vetően emberi érzésből vezethető le. Lehet, hogy igazuk van. Min­denesetre az emberi haladás, a technika vívmányai és sok-sok kezdeményezés, tevékenység mö­gött felismerhetően ott lapul ez a kínosnak mondott érzés, a féle­lem. Minden bizonnyal a félelem tett leleményessé bennünket. Nemcsak abban, hogy szolgála­tunkba kényszerítettük a tüzet, megszelídítettük a vadat, vizet, szelet és lehoztuk az égből a vil­lámot, de páncélinget, sisakot és pajzsot is készítettünk, hogy véd­jük törékeny testünket. S amikor « mindezek nem nyújtottak kellő védelmet, várfalakat emeltünk, vizesárkokat ástunk, védőtomyo- kat húztunk. A félelem ösztökélt arra, hogy egyre raffináltabb esz­közökkel védjük magunkat, vagy erősítsük bátorságunkat arra, hogy mások fölé kerekedjünk. Talán a félelem 'szülte az ál­lamok bonyolult rendszerét is, melynek oltalmában akartunk meghúzódni. Összebújtunk, hogy a közös nyelv, kultúra, múlt és történelem melegénél szabadul­junk a félelemtől. Aztán egyre gyakrabban felosztottuk a zsu­gorodó Földet. Határok közé szo­rítottuk magunkat és másokat, hogy biztonságban érezzük ma­gunkat. De a határok is töréke­nyeknek bizonyultak. A folyókat áthidalták, a hegyeket megmász- ták. Akkor azután szerződések bástyái mögött reszkettünk. S vé­gezetül azt hittük, rájöttünk az igazi biztosítékra, az élet bizton­ságát fegyverek garantálják. No­sza. kiáltottuk teli tüdővel, fegy­verkezzünk, s nem lesz ok aggo­dalomra! Évszázadok, évezredek emberi logikája, vergődése volt ez. Nincs új a Nap alatt! Amióta történel­münket jegyzik, így ment ez végbe. CSAKHOGY A FÉLELEM ÉR­ZETE MELLETT mindig volt egy másik uralkodó érzés is: szaba­dulni a félelemtől, félelem nélkül kellene élni. Ez az érzés egy szin­te beteges vágyban fejeződött ki. Igen, mert a hősök, a „bátrak” mindig a harctereken maradtak, s akiket egyszerijen gyáváknak aposztrofáltak, akik féltek, azok mentették át a kultúrát a követ­kező nemzedékek számára. Ne szóljuk tehát le a félelmet! Erre a szinte beteges állapot­ra, erre az elemi erővel eluralko­dó vágyra hullott periódusonként Isten vigasztaló, jószándékú sza­va, az örök ige: ne félj! Hangzott ez a szó halkan, alig hallhatóan, hangzott hangosan, fülsiketítőén, aszerint, hogy milyen hevesen vert a megriadt ember szíve. Az első karácsony éjszakáján menny­dörgésszerűén, hogy jászlat ké­szítsen a szeretet, békesség, öröm számára ezen a félelmében reszkető világon. Az bizonyos, hogy Isten vala­hányszor a „ne félj” igékhez fo­lyamodott, felmérte az emberi sorsot. Vagyis sorshelyzetekben szólalt meg. Felmérte tehát a vi­lág helyzetét, amikor órája tizen­kettőt ütött. Ügy látta, hogy to­vább nem várhat, a helyzet meg­égett, halaszthatatlanná vált. Most vagy soha, volt az Atya határozata! Tévedett volna az idő érettségének megítélésében? Nem, egészen biztos, nem! Fontos és sürgős volt, mert elesettség- ben, haláltusában vergődött az emberi szív. Azóta azonban húsz évszázad pergett le az idő homokóráján. Iszonyatos húsz évszázad! Öl­döklések, pusztítások, háborúk húsz kegyetlen évszázada. És ha változott is körülöttünk a civili­zált világ, két dolog változatlanul megmaradt: a félelem és a vá­gyakozás, sóvárgás egy tisztul- tabb világ iránt. Miért dőltek ha­lomba reményeink, miért nem teljesedett ki az Atya betlehemi szándéka? HA VÁLASZT ADNÁNK EZEKRE A KÉRDÉSEKRE, a közhelyeket aligha kerülhetnénk el. Pedig drámai kérdések, ame­lyek drámai feleletet igényelnek. Én úgy látom, s ez hitem alapja, hogy Betlehemben Isten szerete- tét, a Golgotában Isten megvál­tását, a húsvétban a halál eltör­lését, mint Isten szándékának konstans valóságát rögzítette. E változatlan tényezők mellett az ember örkké változó, bizonytalan tényező maradt. S az örökké vál­tozó, bizonytalan, kimondva: bű­nében fetrengő embernek kell hordoznia bűnének büntetését, más szóval bérét, a félelmet. Ugye, pl. amikor letettük szá­zadunk fordulóján a fegyvert, amikor világunk a sóhajok ha­talmas robaja mellett hüvelyébe dugta a véres kardot, azt mond­tuk, soha többé háborút! Szentül fogadkoztunk. többé nem zúdí­tunk vérözönt az emberiségre. Századunk második felét az em­beriség aranykorává varázsoljuk. Eltöröljük a félelmet, és nép töb­bé népre kardot nem emel. És minden adottságunk megvolt ah­hoz. hogy egy soha meg nem ál­modott jólétet hagyjunk unoká­inkra. \ Azt hittük, végre sikerült úgy felosztani Földünket, hogy senki nem kívánja a szomszédét, s nem acsarkodnak egymásra a népek. Ha pedig adódnak kínos, tisztá­zatlan kérdések, asztal mellé ülünk, okosan tárgyalunk, ahogy az illik, mert ez a dolgok rendje, módja. Azt hittük, soha többé nem lesz a fegyvereké az utolsó szó. Keserves tandíjunk lesz az ára annak, hogy a jövőben min­dent az emberért teszünk. Azt hittük ... S amint közele­dünk a század- (ezred-) forduló­hoz, egyre sötétedik az ég felet­tünk. Valahol újra elszabadultak a poklok kapui, s legszebb remé­nyeink hulltak porba. Azon vet­tük észre magunkat, hogy újra szuronyok hegyén ülünk, ágyúk torka ásít ránk, s meg kellett „barátkoznunk” egy újfajta fegyverrel, a rakétával. Eközben belebonyolódtunk egy eszeve­szett, kilátástalan versenybe, amelyet fegyverkezési versenynek mondanak. És úrrá lett rajtunk újra a kínos érzés, a félelem. Eszmék értéke bizonytalanodott el a fegyvercsörtetésben, döntő és elemi érdekek, mint pl. környe­zetünk azonnali és sürgős védel­me sikkadtak el, mert minden gondolatunk a fegyverekre ta­padt. VALAKI AZONBAN FELMÉ­RI EZT A HELYZETET IS. Szá­zadunk végének egyetemes nyo­morúságát. Valaki számon tartja a félelem bérét, az emberi gyar­lóság következményét. Valaki a konstans tényezők hátteréből ugyanúgy tekint a mi világunk­ra, mint kétezer évvel ezelőtt, és hirdetteti, hogy ne féljetek! A félelmet is az Isten terem­tette. De tudjuk-e, hogy miért? Nyilvánvalóan nem azért, hogy a félelemből fegyvert kovácsol­junk, hanem azért, hogy féljük őt, s az örök isteni törvényeket. Ezeket: ne ölj, szeresd felebará­todat, mint magadat, keresd a békességet, embere légy a má­siknak és ne farkasa! A félelem a lélek legfinomabb műszere. Mint a szeizmográf, jel­zi a veszélyt. Félelmünk, e pilla­natban az emberiség legegyete­mesebb közérzete, figyelmeztet a nagy veszélyre, a világomlásra, ösztökél, hogy védekezzünk az omlás ellen. A félelem terelt egy­máshoz bennünket Keleten és Nyugaton, és kiáltatja velünk az ősi, Isten által intonált hangot: békesség e földön! Békét a világ­nak! És bizonyára szerepe volt a félelemnek abban, hogy öreg kontinensünkön eddig hallgattak a fegyverek. S talán az „áldott félelem” lesz menedékünk a hol­napokban. Isten ezekkel a szavakkal: ne féljetek, nem a titokzatos műszer funkcióját szünteti meg, hanem cselekvésre szabadítja fel rugóit. Kardotokból kovácsoljatok eke­vasat. dárdátokból kapát, a féle­lemből erős reménységet és aka­ratot! A világ üdvözítője a féle­lem éjszakáján lépett világunk­ba. Micsoda jel volt ez! Jel arra, hogy a félelem észveszítő állapo­tában mindig megnyílik számunk­ra az ég. Rédey Pál & „... ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben” ÉZSAIÁS PRÓFÉTA használja ezt a költői képet (7,2). A szö­veg pontos természeti megfigye­lésről tanúskodik: a közelgő vi­har előszelére a fák csúcsán a levelek rezegni kezdenek. Ez történt a próféta országának ki­rályi udvarával és a népével, amikor hírül vették az ellenük készülő háborús támadás hírét: „reszketni kezdett” a szívük. Félelmes hírek mindig meg­remegtetik az emberek idegeit, érzéseit. Lehetnek azok csupán a saját életünk körébe vágók. Melyik szülőnek ne remegne meg a szíve, amikor gyermeke be­tegségéről súlyos diagnózist mond az orvos?! Hasonló féle­lem mindenkit érhet, amikor sa­ját maga esik át orvosi kivizs­gáláson és nem jó az ered­mény. De emberek nagy töme­gét, népeket érintő közös ijedel- - mek sem ismeretlenek. Ilyen ( riadalom lehetne napjainkban a > nukleáris háború réme. Csak le­hetne, mert amíg egy veszede­lem közvetlen közelről nem érint vagy fenyegetését nem éljük át, az emberi természet napirendre tér felette. Hozzászokik, hogy sajtóban és más kommunikációs eszközökön át egyre többször hall róla. Persze, elég lehet egy szemé­lyes emlék, hogy ez a langyos érzés forráspontra hevüljön. A múltkoriban egy film, mely az elmúlt években, tehát „békevi­lágban” játszódó történetet mu­tat, hirtelen második világhábo­rús emlékképeket vetít a per- gésébe. Bombák robbannak, hangjukat is halljuk, s egyszer­re felelevenedtek bennünk a né­zése közben azok a félelmes ér­zések, amelyeket átéltünk ma­gunk is. Ilyenkor „reszketni kezd az ember szíve” annak gondo­latától, ha ma ismétlődnék meg hasonló — százszoros méretben! Tudjuk ugyan — ma már nem kendőzi propaganda —, hogy sem Kelet, sem Nyugat nem akar háborút kirobbantani. De lőporos hordó tetején ülve él ma az emberiség, s mi keresztyének nemcsak egy irtózatos következ­ményű' véletlen gyújtó kanócával számolhatunk. Azt is tudjuk, hogy a bűn nem pusztán egyéni akarati indítékokból születik, ha­nem föléje nő az embernek. Adott esetben kicsúszik a sze­mélyes felelősség köréből, olyan gonosz hatalommá válik, amely­nek nem lehet útját állni, s a legnemesebb emberek is csak te­hetetlen bábjaivá lesznek a go­noszság meglódult lavinájának. Ez a legfélelmetesebb a mai vi­lághelyzetben. TÚL AZON, hogy mennyire lesz kiben-kiben személyes féle­lemmé, „a szív reszketésévé” a nukleáris háború szörnye, ob­jektív tények mutatják, hogy nem képzelt kísértetalak, hanem valóságos fenyegető veszedelem. Ebben a veszélyes helyzetben ün­nepli a keresztyénség minden földrészen a karácsonyt. A ka­rácsonyi igék sorában foglal he­lyet az a bibliai vers is, ame­lyet Ézsaiás próféta az előbb idézett félelemre Isten válasza­ként mond: „Maga az Ür fog nektek jelt adni: íme egy fia­talasszony teherben van, és fiút fog szülni, akit Immánuélnek ne­veznek” (7,14). A korai keresztyénség — Má­té evangéliuma bizonyság rá (1,22—23) — Jézus születésében látta megvalósulni ezt a prófé­tai ígéretet. Az Immánuel név jelentése, „velünk az Isten”, va­Karácsony ünnepének igéje Emberségre segítő karácsony Rm 5,18—21 Karácsony szívet melengető fényei mögött torokszorító mélysé­gek sötétsége sejlik. Ez az ünnep ellentéteket foglal egységbe: ho­mályt és ragyogást, csüggedt reménytelenséget és bizakodó re­ménységet. Igaz a sötétsége, de még igazabb világossága. Fényét éppen sötétsége növeli és hangsúlyozza. KARÁCSONY ARRA FIGYELMEZTET, HOGY ÁDÁM NEM HALT MEG. Ma is él mindnyájunkban. Egyáltalán nem mitikus alak: valóságos emberként naponta szembejön velünk. Bennünk él­nek a kívánságai. Minket is mozgatnak a szándékai. Természetünk egy az övével: fontoskodó, nagyravágyó, önző énünk az ő arcvo­násait hordozza. A lehetőség felcsillanása, amely lázadóvá tette, valamennyiünket lenyűgöz és megigéz. Az „olyanok lesztek, mint az Isten” agyafúrt ígérete vágyak tömegét szabadítja fel szíveink­ben. EZT AZ ÖRÖK ÄDÄMOT SZÍVÉBEN HORDÓ EMBER KÉPTE­LEN EMBERRÉ LENNI. Észreveszi, hogy különbözik a másiktól. Ez a felismerés vagy letöri, vagy elbizakodottá teszi. Az első eset­ben a „másik”: irigyelt, ezért megsemmisítendő ellenfél. A máso­dik esetben az embertárs „semmi”, levegő, elhanyagolható és „le­írható”. Egyáltalán nem kell törődni vele, nem kell komolyan venni. Ami pedig a legmegdöbbentőbb: aki így érez, az semmiért sem vállal felelősséget, mindenben ártatlan, tiszta és feddhetetlen. Ez a látásmód formál belőlünk embertelen embert. EZ AZ EMBER MENTHETETLEN. Nem lehet rajta segíteni. Az ószövetségi törvény példa erre. Hiszen kényszerítő szava senkit sem tett szabaddá, inkább mindenkit megkötözött. Nem vette el a bűnnek az erejét, hanem még jobban belekénysserítette az em­bert a bűn rabszolgaságába. Csak arra volt jó, hogy megsejtesse egy másik élet lehetőségét, de nem adott erőt megvalósításához. Az ember kétségbeejtő, reménytelen helyzetét tette világossá. KARÁCSONY AZZAL A HÍRREL ÖRVENDEZTET MEG, HOGY LEJÁRT ÁDÁM IDEJE. Nem kell feltétlenül az ő útján járni, mert Jézus egészen új útra akar segíteni, ö, aki valóban olyan volt, mint Isten, nem tekintette zsákmánynak Istennel való egyen­lőségét, hanem „szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonló­vá, és magatartásában is embernek bizonyult.” (Fii 2,7.) Ádám felfelé törésével szemben az alacsonyságot, a jelentéktelenséget, a kicsinységét választotta. Születésének körülményei utalnak erre. Bölcsőjét társadalom szélére szorult pásztornép állotta körül. Tisz­tátalannak tartott pogányok hódoltak előtte, azok vitték neki az első ajándékokat. A mélységek mélye, a kereszt árnyéka is ráve- títődött arra a betlehemi házra, ahol első napjait élte és ahonnan halálra keresettként kellett menekülnie. Ez a Jézus mindent meg­változtatott. Üj helyzetben élünk! EZ AZ ÜJ HELYZET AZ EMBERISÉG VILÁGA. Jó lenne, ha egyszerű, érthető szavakkal tudnánk beszélni róla. Még jobb len­ne, ha az életünkkel. Ehhez magunkon kell megtapasztalnunk Jé­zus emberségének hatalmát. Ilyen tapasztalata például Zakeusnak volt, amikor Jézus a tömeg zúgolódása ellenére vállalta őt, az asz­talát és a házát. Az a „lator” került sodrásába, aki élete legre­ménytelenebb órájában kapott Jézustól reménységet. Péter akkor kapaszkodott meg benne, amikor önmagában mélységesen csalód­va tántorgott ki a főpap udvaráról, amikor nem tarthatta meg más, csak Jézus ígérete. Jézus embersége adott új szívet Saulnak, amikor a,damaszkuszi úton meghallottam csendes kérdést: „Saul. Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4;) Jézus embersége — is­teni kegyelem! ENNEK A KEGYELEMNEK LEHET KÖVETKEZMÉNYE EM­BERSÉGÜNK. Az a magatartás, amely Isten elgondolása szerinti. Az a keresztyénség, amelyről nem hiányozrfak a krisztusi vonások. Az a hit, amelyet a szeretet tesz teljessé, amely az elesettekben, a kicsinyekben Jézust látja és szolgálja. Karácsony van: emberré lett Isten. Az Isten—ember embervol­tunkig elható kegyelme tegyen minket is emberséges emberekké! Bohus Imre Imádkozzunk! Jézusunk, aki emberré lettél érettünk, akadályozd meq, hoqy ember­telenné váljunk. Láttasd meg velünk kicsinységedet és alacsonyságodat, hogy észrevegyük és segítsük a kicsinyeket és elesetteket. Szabadíts meg a rosszul értelmezett nagyságtól és fontosságunk hamis tudatától. Cse- lekedd meg, hogy az az indulat uralkodjék bennünk, amely tebenned volt. Semmisítsd meg a bennünk élő Adámot, hogy Te élhess bennünk. Amen. lóhan Jézus Krisztus személyé­nek a titka: benne, általa van velünk az Isten. Nemcsak egy­kori földi életében volt így, ha­nem ma is: a feltámadt élő Krisztussal való közösségben Van velünk szeretetével, irgalmával, hatalmával az Isten, őrajta kí­vül, a benne való hit nélkül bi­zonytalanságban lehetünk: Isten ellenünk van? elérhetetlen mesz- szeségben van? talán nincs is? Az Isten velünk bizonyosságát Krisztus adja nekünk. A „velünk” nem jelentheti az Isten kisajátítását. Mintha Isten egy nép vagy népcsoport mellé állna a többivel szemben. A má­sodik világháború idején a né­met katonák övén a Gott mit uns, „Isten velünk”, keresztyén szempontból istenkáromlás volt. A „velünk” a hívő’ keresztyén­nek sem azt jelenti, hogy Isten ővele megkülönböztetett módon bánik. A „velünk” sem kollek­tív, sem egyéni értelemben nem jelent különleges, kivételezett is­teni bánásmódot. De jelenti azt, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által az Istenre azzal a bi- zodalommal tekinthetünk, mint mindnyájunk szerető mennyei Atyjára, akinek kezébe belefo- gózhatunk „szívünk reszketése” közben is. Útmutatására figyel­hetünk, s erejéből erőt merít­hetünk a jó cselekvésére; a kö­zös jó pedig ma az emberiség számára a nukleáris veszély el­hárítása. A „VELÜNK AZ ISTEN!” ka­rácsony örömhíre mellett, ame­lyet az Újszövetség olvasott ki Ézsaiás szavából, van a prófétai mondat eredeti értelmének is üzenete hozzánk. Az idézett pró­fétai szó ugyanis eredetileg nem messiási jövendölés volt, hanem az adott történeti szituációban a hitnek bizakodó reménységével biztatott. Arra vonatkozott a szí­veket remegtető félelmes hely­zetben, hogy amikor a most vá­randós anyák megszülik gyerme­küket, addigra elmúlik a fenye­gető veszedelem, s ők hálából a háborútól való megmenekülé­sükért az újszülötteknek ezt a nevet fogják adni: Immánuél, velünk az Isten. A Bibliából Is­ten népének egyes történeti hely­zeteit mi nem alkalmazhatjuk önkényesen egyetlen későbbi kor­ra sem, de szabad kihallanunk ebből az igéből a magunk vi­lághelyzetében a hit bizodalmas reménységének a szavát. Veöreös Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom