Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-09 / 41. szám
GYERMEKEKNEK „írok nektek, ifjak...“ A hamis sáfár Lfc 16, 1—8 MOST A BIBLIA EGYIK LEGFURCSÁBB PÉLDÁZATÁRÓL Egy százados kérte őt írok nektek. A furcsa benne az, hogy Jézus itt egy csalót állít tanítványai elé példaképül. Egy gondnokot, vagy ahogy. Lukács evangéliumában szerepel, egy sáfárt, akit a gazdája azzal bízott meg, hogy kezelje vagyonát. Nem volt ez akkoriban ritkaság Gali- leában. Elég sok földterület volt idegenek kezében. Mivel otthonuk a Római birodalom más részén volt, ezért ezeknek urai gyakran rászorultak arra, hogy gondnokokat bízzanak meg birtokuk irányításával. A PÉLDÁZATBAN SZEREPLŐ EMBER AZONBAN visszaélt gazdája bizalmával. Kihasználta, hogy a távolból ura nem tudja őt ellenőrizni. Mindez nem volt elég! Amikor meghallotta, hogy uránál bevádolták társai, még csalásokkal is súlyosbította a helyzetét. Egyenként hívatta gazdája adósait, s arra biztatta őket, hogy a jelenlétében javítsák át az adóslevélen szereplő összeget. Pedig nem kevés tartozásuk volt ezeknek az embereknek. Az egyik száz korsó — negyven hektoliter — olajjal, a másik száz kórus — kétszázhetven mázsa — búzával tartozott. Ezek nagyon nagy mennyiségek. A hamis sáfár mégis azt mondta az egyiknek: írj ötven korsó olajat! A másikhoz így szólt: írj nyolcvan kórus búzát! Arra gondolt, ha gazdája elbocsátja őt szolgálatából, ezek fogják majd hálából befogadni. Így akart csalással szerezni barátokat magának. Képzeljük csak el a gazda haragját, mikor megtudta, hogy gondnoka nem csak gondatlan, tékozló ember, de még csaló is ráadásul. Biztosan jól megbünteti, s aztán kicsapja az állásából — gondolnánk, s itt mégsem ez történt. Sőt, éppen ellenkezőleg, ura még meg is dicsérte a hamis sáfárt. Hát ez hogyan ■/.mrtehet? ■ 1 V' t* CSAK NEM CSALÁSRA AKARTA BIZTATNI Jézus a tanítványokat ezzel a példázattal? Szó sincs róla! A sáfárnak nem a hamisságát, hanem okosságát, előrelátását dicsérte meg a Mester. Ez az ember valami nagyon lényeges dolgot ismert fel. Nem azzal akarta biztosítani a jövőjét, hogy harácsolt, s elsikkasztotta a gazda vagyonát, hanem azzal, hogy másnak is adott belőle. így szerzett a maga módján barátokat az utolsó pillanatban. Abban az általános iskolában, ahová én is jártam, ismertem két kislányt, akik nagyon nem szerették egymást. Ellenségeskedésükről mindenki tudott. Ha haj- bakaptak, nem volt az a tanár, aki szét tudta volna választani őket. Egyik nap a legnagyobb megrökönyödésre, mint két jóbarát, karon fogva sétáltak az udvaron. Nem akartunk hinni a szemünknek. Később tudtuk meg, hogy a lányok közül az egyik vette a bátorságot, hogy odamenten „ellenségéhez?’ és felajánlja neki a tízóraira hozott almáját. Csak egy almán múlt, hogy a viszályból barátság, a gyűlölködésből szeretet legyen. Eddig mindketten magukat féltették, csak magukkal foglalkoztak. Most egymás felé fordulta tekintetük, s aki egy almát adott a sajátjából, egy barátot kapott helyette. így volt a hamis sáfárral is. Előtte csak magának gyűjtött, s mikor kezdte észrevenni mások gondját is, úgy' adott, hogy mégis ő járjon jól, s barátokat kapott érte. FIGYELJÉTEK. MIT FŰZÖTT MÉG A PÉLDÁZATHOZ JÉZUS: „e világi fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” Tudjátok, kiket nevez Jézus a világosság fiainak? Minket, akik Istenben hiszünk. Ugye, most már értitek, mit akart Jézus mondani ezzel a furcsa példázattal? Sok ember hit nélkül is felismeri, hogy ha társainak segít, maga is jól jár vele Hát akkor nekünk, akik a világosság fiai. Isten követői vagyunk, mennyivel inkább kellene ezt tudnunk és gyakorolnunk. Hiszen mi is sáfárok vagyunk, Isten vagyonának gondnokai. Isten ránk bízta ezt a földet, nekünk adta gondozásra, hogy használjunk vele másoknak is. Tudásunk, hitünk, szeretetünk, mindenünk amink csak van. tőle kaptuk. Egyszer majd eljön a számadás ideje. Akkor Isten mindenkitől számonkéri, hogy hogyan sáfárkodott a rábízőttak- kal. Szomorú lesz majd azoknak a sorsa, akik mellett nem állnak ott a barátai, akiket sáfársága alatt szerzett úgy, hogy megosztotta velük idejét, hitét, vagy éppen tízóraiját .Vajon mi nem va- gyunk-e még olyanok, akik mindig csak maguknak élnek, csak magukkal törődnek? Akor viszont meg kell hogy szégyenítsen bennünket a hamis sáfár története, aki a maga nemében okosabb, mint a világosság fiai! Pintér Márta Mt 8, 5—13 Hogy kerül a római helyőrség pogány századosa Jézushoz? Nincsen egyedül ez az ember a szimpatizánsok sorában. Sokan voltak, akiket vonzott a zsidók tiszta istenhite és magas erkölcsi nívója. Ezeknek a pogá- nyoknak sorából bukkan elő most egy százados. Szolgája gyógyulását kéri Jézustól. A szolga bénán fekszik otthon, a százados maga fut Jézushoz, hogy segítséget kérjen számára. Az ügy egészen tisztának, gyorsnak és világosnak tűnik. Jézus válasza ugyanis a legkészségesebb és a legtermészetesebb: megyek és meggyógyítom. Ám a szándék a százados tiltakozásába fullad: semmiképpen! Arra én nem vagyok méltó. Ez a tiltakozás sem álszerénységet, sem alázatoskodást nem jelent. Csupán annyit, hogy ez a pogány ember reálisan, a valóságnak megfelelő módon tekint önmagára is, Jézusra is. Hogyan nézünk önmagunkra? Talán a legtöbb bajunk és konlfiktusunk abból származik, hogy nem ismerjük «zt a monAmint arról lapunk augusztus 7.-i számában hírt adtunk, a Lutheránus Világszövetség tótitkársága és az LVSZ VII. (budapesti) nagygyűlését előkészítő nemzetközi bizottság megkezdte a tagegyházak és az érdeklődők folyamatos tájékoztatását. Szeptemberben megjelent a LWB Vollversamm- lungs Information 2. száma. A tájékoztató idézi dr. Káldy Zoltán országos püspök-elnöknek, a magyar előkészítő bizottság elnökének a nagygyűlést előkészítő LVSZ bizottság Budapesten július 4—6 között tartott ülésén elhangzott jelentéséből azokat a részeket, amelyek a nagygyűléssel kapcsolatban egyházunk felelősségtudatáról, a befogadó szeretetről. valamint a már eddig elvégzett előkészületekről szólnak. A' továbbiakban a tájékoztató közli, hogy mikor hol és milyen tematikával tartják a nagygyűlésre felkészülő regionalis konzultációkat Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában (az európai egyházak Nápolyban tartott tadatot: nem vagyok erre méltó. Lelkünk mélyén, a legtitkosabb zúgban szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk minden jó jár. Ki másnak, ha nem nekünk? És mi más, ha mindenből nem a legjobb? Szeretet, törődés és gondoskodás. FiTvelmesség, megértés és gyöngeó >ég. Értékek, ajándékok és sikerek. Előmenetel, sima életút és tökéletes biztonság. Isten pedig? A legkevesebb, amit tehet, hogy elhalmoz gondviselése ter- gernyi jelével. Figyeljen a szavunkra, teljesítse kéréseinket, húzzon ki a bajból és minden félrelépést nézzen el a legnagy- stilűbb szeretettel. Ha pedig valahol véletlenül hiba csúszik a számításba? Természetesen összeomlunk. Mert ilyen várakozásokkal és ilyen önértékeléssel — baj esetén — képtelenség másként reagálni. Kiábrándulunk önmagunkból, szerencsétlennek tartjuk a sorsunkat, ellenséget szimatolunk a környezetünkben és „csalódunk” Istenben. Nagy szükségünk lenne rá, hogy jól megnézzük ennek a római századosnak az arcát és ellessük a vonásait. Nem jár nenácskozásáról lapunkban a közeljövőben beszámolót közlünk — Szerk.j Hasonlóképpen olvashatunk előrejelzést arról a Genfben jövő év elején tartandó nő-konzultációról, amelyet „Engedjetek bennünket a reménységben részesülni” témával tartanak. Részletes tájékoztató szól a nagygyűlést közvetlenül megelőző és ugyancsak Budapesten tartandó ifjúsági nagygyűlésről, valamint arról, hogy mimódon és milyen feltételek mellett vehetnek részt látogatók a nagygyűlésen. Majd szó van a nagygyűlés steward-szolgá- latáról, énekkarok részvételéről és a nagygyűlés színhelyén rendezendő kiállításokról. A fentiekből láthatjuk, hogy most már világszerte megindult a felkészülés a Budapesten tartandó VII. nagygyűlésre. Ezekről az előkészületekről igyekszünk lapunkban is tájékoztatni olvasóinkat és a vendéglátó magyarországi evangélikus egyház gyülekezeteit és tagjait. kém minden jó. Nem vagyok méltó mindenki szeretetére. Semmiféle pozitív vonásom nem tette Isten kötelességévé, hogy segítsen rajtam. S ha mégis sze- retetet kapok Istentől és emberektől, az igazi örömmel tölt el. Olyan igazi örömmel, amellyel átvészelhetem a nehéz időszakokat és elbírom a terheket. Hogyan tekintünk Jézusra? Nem vagyok méltó arra, hogy átlépd a házam küszöbét, de szüség sincsen rá. A mondat második felével már Jézusra tekint a százados. Szavaiban ugyanazzal a valósághű értékeléssel találkozunk, mint amikor önmagáról beszélt. Nekem alattvalóim vannak — mondja —, a hozzám beosztott katonák. Ha parancsolok, egy se töpreng, nem mérlegel, nem szab feltételt. Siet, hogy a parancsomat gondolkodás nélkül végrehajtsa. Nem is tehet mást, hiszen én vagyok a parancsnoka. Neked is vannak alattvalóid, Jézus — hangzik a vallomás. Az egesz világnak parancsolsz. Életnek, halálnak, természetnek, történelemnek, embereknek és gonosz hatalmaknak. Hogyan szállnának szembe veled? Hogyan mernék a parancsodat megtagadni? Még elképzelni is lehe- tetien. Csak szólj, és parancsodra — bárhol van is — meggyógyul a szolgám. Kérni mi is szoktunk Jézustól. Meglehetősen gyakran és elég sokat. Az is előfordul, hogy más valaki számára kérünk segítséget. Bárcsak reálisan Itá- gítséget. Bárcsak reálisan látnánk őt és a hatalmát! Pontosan úgy, ahogyan ez a római százados. Jó lenne kérni — és nem bizonytalankodni tovább. Dolgainkat rábízni — és többé nem aggódni. Kérdéseinkkel hozzá fordulni — és megnyugodni. Félelmeinkkel hozzá menekülni — és reménységet tanulni. Tanuljunk meg reálisan tekinteni Jézusra: szólj — és minden elrendeződik bennem és körülöttem. Azt kérdeztük, hogy kerül a római helyőrség századosa Jézushoz? Most kérdezzük meg: hogy kerül ez a pogány százados Jézus által állított példaként minden hívő elé? Volt bátorsága és ítélőképessége ahhoz, hogy a valóságnak megfelelően értékelje önmagát is, Jézust is. A kapernaumi szolga meggyógyult. A gyógyulás, a hit és az igazi élet felé ugyanez az út vezet minden olvasó számára. Szabóné Mátrai Marianna MEGJELENT AZ LVSZ-NAGYGYÜLÉST ELŐKÉSZÍTŐ BIZOTTSÁG MÁSODIK INFORMÁCIÓS LEVELE Találkozó a soproni tanítóképző 125 éves jubileumán A soproni volt evangélikus tanítóképző alapításának 125. évfordulója alkalmából rendezett egyetemes találkozóra szép számmal jelentek meg az ország minden tájáról augusztus 20—21-én azok, akik itt szerezték tanítói oklevelüket és innen indultak faluba-városba, hogy ugart törjenek ifjú nemzedékek életében a tudás magvetése számára. Múltban gyökerező örökség A tanítóképzés ügye egyházunkban már a reformáció kezdetén előtérbe került és ismertek Lüthernek azok a szavai, melyek a tanító fontosságát az igehirdető szolgálatával együtt hangsúlyozza. Azt írja 1524-ben, hogy gyermekek tanítójának lenni „az igehirdetői szolgálat mellett a legszükségesebb, legnagyobb és legjobb”. Tanítókat nevelő „seminárium” létesítését sürgette Perlaky Dávid komáromi esperes 1791-ben. Szavait a mostani ünnepi találkozó előtti napon a Kossuth rádió reggeli adásában is idézte többek között: „Valamig oskolamestereket .nevelő semináriumaink nem lesznek Magyarországban, mindaddig nem is remélhetjük, hogy jobb oskolamestereink legyenek és a gyermekek is jobb módjával taníttassanak.” A tanítóképzés a soproni líceum oktatása keretében indult meg. majd ebből a csírából fejlődött ki a tanítóképző intézet. Pálfy József, az intézet alapító igazgatója, Király József Pál líceumi igazgató és Kolbenheyer Mór evangélikus lelkész gyűjtést indítottak külön épületért a tanítóképzés számára, melynek eredményeképpen 1858. október 3-án felavatták a tanítóképző új épületét. Pálfy József az 1861- ben megjelent „Újítás evangélikus népiskolai tanítók számára” című művében a népiskola feladatát ebben látta: „a szülői nevelés hiányait pótolva, annak fogyatkozásait kiegészítve, a gyermekeket Jézushoz vezetni”. Az első évek növendéke volt Péterfy Sándor, aki Győrött tanított, rendkívül értékes munkásságával a „tanítók atyja” nevet érdemelte ki és utcát is neveztek el- róla. 1883-ban megnyílt az intézet gyakorló iskolája az Űjteleki utc.ában. A tanítóképző és a gyakorló iskola csak 1945-ben, a régi épület megsemmisülése után került egy fedél alá. Nagy gondot fordítottak a „gyakorlati ügyességek” tanítására (szépírás, kertészet, selyemhernyó-tenyésztés, kézimunka, gyorsírás). 1883-tól Király József Pált követően, Kapi Gyula az igazgató. 1889-ben még a méhészet tanítását is bevezették. További igazgatók: Popp József, Simkó Endre, 1919-től Hamar Gyula, amikor a tanítóképző 5 évfolyamúvá fejlődött. 1936-tól R ozsondai Károly vezette az intézetet. Az utolsó ötödévesek 1948—49-ben tettek tanítóképesítő vizsgát. A soproni tanítóképző 99. éves fennállása alatt 1819 tanítói oklevelet adott ki. Ezek röviden a múltban gyökerező örökség adatai. Az örökség a jelenben is hat és kötelez A kétnapos ünnepélysorozaton a múlt és jelen gyümölcsöző összefonódása lépten-nyomon előkerült. Bakó József és Kónya Lajos költők, volt iskolatársak emléktáblájának leleplezése, a volt igazgatók, tanárok sírjainak koszorúzása az evangélikus temetőben, az irodalmi est Kónya, Bakó emlékezetére a Liszt Ferenc Művelődési Központban, a közös vacsora a Hotel Sopronban, melyen a találkozó résztvevőit Markó József, Sopron város tanácselnöke köszöntötte, mind azt bizonyította, hogy megbecsült ma is volt tanítóképzőnk munkája, melyből olyan tanítók kerültek ki, akik magas szinten vitték az ifjúság közé a tudást és mély érzelemmel a hazaszeretetet. Nem véletlen az sem, amire dr. Unger Mátyás, az ELTE rektorhelyettese az ünnepi emlékülésen tartott beszédében is utalt —, hogy a volt tanítóképzőnkben végzett növendékek a felszabadulás után is megtalálták helyüket az új társadalmi rendben és a szocialista kultúra értékeinek vitelében a falvak és városok életében kimagasló szolgálatot végeztek, és többen végeznek, mint aktívak, ma is. A Egyházépítő szolgálat Istennek adunk hálát, hogy 99 éven keresztül felhasználta evangélikus egyházunkat Sopronban tanítók képzésében. A bölcső, melyben a táplálékot kapták már nincs, csak emléktábla jelzi a helyét, de az „anyalej”, melyben minden benne volt, ami az egészséges fejlődéshez szükséges, hatóerőnek bizonyult. Ebben a tanítógenerációkat nevelő anyatejben minden szükséges alapozó „tápanyag” benne volt és ezért tudott a képző a maga idejében egész embert formáló ismereteket nyújtani, az elmélet és gyakorlat, a test-szellem-lélek egységét szem előtt tartva. A vasárnapi istentiszteleten is sokan adtak hálát ezért az egész embert formáló táplálékért, amit iskolájukban kaptak. Amikor pedig felcsendült sokak ajkán az ismert ének a soproni gyülekezet templomában, az volt az érzésünk, hogy ezek a volt tanító- jelöltek egykori képzőnkben komoly ének-zenei képzést is kaptak és úgy szólaltatták meg sok helyen a „hangszerek királynőjét”, hogy a gyülekezetekkel együtt is énekeltek szívvel, szájjal, lélekkel. Sokan emlékeznek még a találkozó résztvevői közül Peskó Zoltán, Gárdonyi Zoltán és Kárpáti Sándor magas szintű oktatói, nevelői munkájára az ének és zene, valamint a karének vonalán. Köszönet illeti a tanítóképzős találkozó szervező bizottságát, hogy gondos előkészületeit siker koronázta. Még emlékplakett kiadására is volt ereje (Kutas László szobrászművész munkája) és programjába szervesen beillesztette az evangélikus iskolatörténeti kiállítás megtekintését múzeumunkban. A búcsúölelések ezt hirdették: jó volt együtt lenni és erőt gyűjteni nyáriasan meleg tekintetekből és hazamenni örömmel a szolgálat gyümölcstermő őszének hátralevő éveiben. Szimon János
