Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-14 / 33. szám
Magdeburg 1933 Magunk és utódaink nevében Egyházi Napok az Elba partján LUTHER MÁRTON SZÜLETÉSÉNEK ÖTSZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRÓL egész éven keresztül ünnepségek sorával emlékezik meg a reformáció hazájában, a Német Demokratikus Köztársaságban az Evangélikus Egyházszövetség. Nemrég részletesen beszámoltunk a Luther-év ünnepélyes megnyitásáról Eisenachban és Wartburg várában. A nagyszabású wartburgi ünnepségek az elmúlt hetek során folytatódtak az NDK más városaiban is: Erfurtban, az Odera-menti Frankfurtban és Eislebenben. A negyedik város, amely Luther reformációját és annak jelentőségét ünnepelte, Magdeburg volt — ez a nagymultú, középkori város az Elba folyó partján, hatalmas középkori gótikus dómjával, román és gótikus templomaival. A II. világháború egyik éjszakáján bombázógépek százai egyetlen óra alatt az ősi város 85 százalékát döntötték romba. Kiégtek, súlyosan megsérültek a gyönyörű templomok is — köztük az óriás dóm, sok évszázados, pótolhatatlan kincseivel, A háborús romokból széles sugárutakkal átszelt, modern lakótelepekkel, negyedmilliós iparvárossá fejlődött a történelmi múltú város. A MAGDEBURGI EGYHÁZI NAPOK négynapos ünnepségein több mint tizenötezer résztvevő volt jelen a városból, az NDK szinte minden részéből és több százan a külföldi evangélikus egyházakból is. A Szász Tartományi Egyház és Werner Krusche püspök meghívására a Magyar ökumenikus Tanács tagegyházai képviseletében' dr. Pásztor János debreceni református teológiai professzorral vettünk részt az ünnepségsorozaton. Ott láttuk még André Appel francia egyházi elnököt, Scharf nyugat-berlini püspököt, Jeremias lengyel ortodox püspököt, dr Epplert, a Nyugatnémet Egyházi Napok elnökét, Ki- vengere ugandai anglikán érseket, együtt az NDK evangélikus egyházi vezetőivel. Magdeburg város tanácsa, majd a Szász Tartományi Egyház vezetősége ünnepi fogadáson látták vendégül a külföldi résztvevőket. Az Egyházi Napok középpontjában ezidén Luther Márton reformkori műve és ennek mai üzenete állott. A központi téma — mint valamennyi eddigi és ezutáni ünnepségen az NDK evangélikus tartományi egyházaiban — ez volt: „Vertrauen wagen” — „Vállalni a bizalom kockázatát”. Az Istenbe vetett hitben is, de a keresztyén életfolytatás gyakorlatában is. Erről szóltak az előadások, a fórumok vitái és ezzel foglalkozott öt nagy munkacsoport két napon keresztül. A MEGNYITÓ ÜNNEPSÉG sokezres hallgatósággal az óriási méretű dómban történt, amelyet csak nemrég állítottak helyre súlyos háborús sérüléseiből. De kivették részüket az ünnepségsorozaból Magdeburg többi evangélikus gyülekezetei is, templomaikkal, gyülekezeti házaikkal és vendégszeretetükkel (minden gyülekezet sok száz egyházi vendéget fogadott a családi otthonokban). Magdeburg ezekben a napokban megtelt emberekkel, akik nyakukban viselték az Egyházi Napok alumínium emblémáját a reformátor képével, és ismerősökként üdvözölték egymást az ország minden részéből. A tizenötezres záróünnepség színhelye Magdeburg gyönyörű szigete volt az Elba folyó közepén. A MAGYAR EGYHÁZI KÜLDÖTTEKET nagy érdeklődés vette körül. Ezt részben a jövő évi budapesti világgyűlésnek is köszönhetjük. A két nyilvános fórumösszejövetelen, amelyre kértek, elsősorban hazai egyházunk és magyar egyházak életére, a jövő évi LVSZ-nagygyűlésre vonatkozó és a hallgatóság soraiból felvetett kérdésekre kellett válaszolnom. A beEejező vasárnapon pedig a Nicolai templom hatalmas gyülekezete előtt hirdettem Isten igéjét — talán ez is szimbolikus emlékeztető volt a legutóbbi evangélikus világgyűlésre Tanzániában, egy nagyszerű tanzániai énekkar megragadó, egy órás műsora keretében. Az NDK sok egyházi vezetője és sok ismeretlen gyülekezeti tag, látogató búcsúzott ezzel: „Viszontlátásra a jövő nyáron Budapesten!” Nagy Gyula Közéleti közelképek 2. (Folytatás az 1. oldalról) csősz. A művészeti életnek azért mostanában van néhány olyan jelensége, ami a családi élet megbecsülését és a család megbecsülését nem túlzottan segíti. Többször lát az ember Budapesten a színpadokon jónéhány olyan darabot, ami az én véleményem szerint nem segíti a család megbecsülését, számos film van, ami ezt nem segíti. Meg kell mondanom, hogy jó pár nyugati film van, amit én ide nem engednék be. Mert lehet, hogy a kapitalista társadalomban az a film jó, de nem hiszem, hogy egy magasabbren- dű— mert én a szocialista társadalmat magasabbrendűnek tartom —, hogy ebben a magasabb- rendű társadalomban ugyanaz a film feltétlenül jó-e? KÉRDÉS: Én azt gondolom, hogy most már elkanyarodunk beszélgetésünk tárgyától, hogyha belemennénk a valóság ábrázolásának a részleteibe. Maradjunk inkább a valóságnál. Olvastam, hogy 1979 őszén az evangélikus egyház elindította levelelző teológiai tanfolyamát, ahol ugye tanítanak egyháztörténetet, bibliaismeretet és emellett tanítanak társadalmi kérdéseket is, pontosabban: foglalkoznak társadalmi kérdésekkel is. Hogy miért, az most már az addigi beszélgetésünk után az hiszem teljesen világos. Ami azonban engem jobban érdekelne, az az, hogy az ön társadalmi tapasztalatai integrálódnak, mert hiszen egyrészt mint egyházi ember, másrészt mint közéleti ember, parlamenti képviselő jut hozzá ezekhez a tapasztalásokhoz. No most, a körzetében kik keresik meg, milyen gondokkal keresik meg? ön mit tud tenni, tud-e segíteni? Kell-e eljárni önnek bizonyos esetekben? Hogy fogadják önt azok, akiknél eljár? Vajon mindig nyitott kapukat talál vagy nem? KÄLDY ZOLTÁN: A XVII. kerületben vagyok képviselő. Ugye erre utalt? — Rendkívül meggazdagította egész életemet, papi és püspöki szolgálatomat az a társadalmi tapasztalat, amihez a képviselőségemen keresztül jutottam. Tudniillik, azért a lelkészek bármennyire is benne vannak a falujukban vagy városukban a társadalomban, valahogy ide vagy oda, az a Luther-kabát, az a papi köntös, amit hordunk, az mintha egy kicsit elválasztana bennünket a való élettől. — Mert erre célzott az előbb. — Mint hogyha néha csak a szószék távlatából érintve bennünket találkoznánk a valóságos kérdéssel. Na most. — Mi az én helyzetem? Havonta tartok fagadóórát a képviselő körzetemben és pedig úgynevezett mozgó-fogadóórát. Ez azt jelenti, hogy nem egy helyre gyűjtjük össze mindazokat, akik az országgyűlési képviselővel akarnak találkozni, hanem én viszem különböző helyekre a fogadóórát. Ez azt jelenti, hogy néha a Hazafias Népfrontnak a helyiségében, máskor a Párt helyiségében, harmadszor egy általános iskolában, negyedszer egy gimnáziumban, azután egy gyárban, egy nagyüzemben tartok fogadóórát. Tehát utánamegyek az embereknek. Ügy mondanám a papi képletből, hogy nem várom meg, hogy a szószék alá jöjjenek, hanem a szószék megy az emberekhez. Havonta tartom ^ezeket az órákat. Itt elsősorban egy általános ismertetés folyik az országgyűlés életéről. A legutóbb hozott törvényekről, problémákról vallatnak, vagy nemzetközi kérdésekről. Nagyon megélénkült a nemzetközi kérdések iránti érdeklődés. Ügy, hogy nem egyszerűen azzal kezdik, hogy mi lesz kérem a gázvezetékkel és mi lesz most a csatornahálózattal, hanem pl.: ön most jött haza külföldről. Mondja meg nekünk, hogy a mai történelmi helyzetben most hogy kell látnunk. De találkozom a legapróbb kérdésektől kezdve a legnagyobbakig. Személyes, egyéni, családi kérdéstől kezdve bizonyos rétegek kérdésén keresztül minden egyébbel. Nekem kell foglalkoznom, mint püspöknek a következő kérdésekkel: gázvezetés, lakáscsere, lakáskiutalás, óvodakérdés, bölcsődekérdés, ál- talánosiskola-kérdés, gimnáziumkérdés, úthálózatkérdés, útburkolatkérdés, zajkérdés. Erre azt mondhatná: miért? — Azért, mert a képviselőkörzetem éppen a Ferihegyi repülőtér mellett van és ott van egy rész, az ún. Homoki- szőlő, amely zajártalom alatt van és ott van kétszáz ház, amelyik zajártalmas ház. Ami azt jelenti, hogy a Tudományos Akadémia kimutatása szerint a gyerekek már a születésük előtt hallássérültekké lehetnek. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozom. Ezek elém jönnek. — Van egy-egy fogadóórán néha negyven, néha ötven, máskor száz ember. KÉRDÉS: Könnyebb önnek mint egyházi embernek bejutni valahová és elintézni valamit. Szóval segít ez a tény a képviselőmunkában vagy ez inkább hátrányt jelent? KÁLDY ZOLTÁN: Olyan nyitottsággal fogadnak, mint egyházi embert, olyan melegséggel, hogy néha van olyan érzésem, hogyha nem egyházi ember lennék, talán nehezeben tudnám elintézni a dolgokat. Egy biztos, hogy nem akadálya sehol a dolgok intézésben, sehol nem akadályoz a papi vagy a püspöki mivoltom. Ez az egyik, de van egy másik jó hatása rám. Én (tessék elhinni), azelőtt sem szerettem az emberek feje felett elprédikálni. Nagy elvi, absztrakt, teológiai, filozófiai fejtegetéseket a szószék magasságából. Pláne, mivel nem is tudnak visszabeszélni nekem a templomban. Ugye könnyű dolga van a papnak. — De mióta képviselő vagyok, sokkal konkrétabban az élet valóságos problémáihoz tudom még az igehirdetést is alkalmazni. Mert engem ez a képviselőség erre indít. A ROMAI KATOLIKUSOK MINTEGY ÖTVEN SZÁZALÉKA AMERIKÁBAN ÉL A római katolikus egyház híveinek majd ötven százaléka az amerikai kontinensen él. Ezen a földrészen található a világ római katolikusainak 49,2 százaléka, miközben ez az arányszám 1973-ban 47,4 százalék volt. Ezeket az adatokat a Vatikán az 1981- es évről kiadott statisztikai évkönyve tartalmazza és azt is, hogy az amerikaiak közül is a latinamerikai római katolikusok vannak túlnyomó többségben a maguk 41,7 százalékával ( 1973-ban 39,2); az Észak-Amerikában élő hívek százalék aránya 8,2-ről 7,8- ra esett vissza. Csökkent az európai római katolikusok arányszáma is: 38-ról, 34,4 százalékra. Lassan emelkedő tendenciát mutat az afrikai (6,4-ről, 7,6-ra) és az ázsiai (7,5-ről, 8,I-re) római katolikus hívek százalékaránya. Ezek az adatok alátámasztják azt az általános megfigyelést, hogy a „fehér” (európai, északamerikai) keresztyének arányszáma a világkeresztyénségben csökkenő tendenciát mutat, (epd) A JÜNIUSl PRÁGAI BÍKE-VILÁGTALÁLKOZÓ magyar küldöttei megbecsült munkát végeztek. Erről részletes beszámolók tudósították a honi közvéleményt. Lapunk július 17-i száma adott részletes tájékoztatót, püspök-elnökünk összefoglalójában. Köszönet illeti a 29 magyar delegátust azért, hogy mindannyiunk nevében eljárva öregbítették békemozgalmunk hírnevét, hozzájárultak hazánk nemzetközi tekintélyének fenntartásához, továbbépítéséhez. Most nem az ő ottani tevékenységüket akarjuk méltatni — elismert eredményeik önmagukért beszélnek —, hanem arról az üzenetről szolunk néhány szót, amit a magyar nép nevében vittek Prágába és tártak a világ közvéleménye elé. SOKAN ISMERIK EZT AZ ÜZENETET. Szép számmal vannak az Üzenetet aláíró több, mint egymillió magyar állampolgár között lapunk Olvasói is. Kisebb-nagyobb közösségekben, munkahelyeken, Népfront üléseken, falugyűléseken ismertették a béke hívei az Üzenetet még a prágai világtalálkozó előtt. Hirt adott róla a sajtó is. Az egymillió aláírás a bizonysága annak, hogy delegátusaink az egész ország „hátterével” képviselték a fegyverkezéssel, nukleáris fenyegetéssel szembeszegezett akaratukat. ÓVNI AKARJUK EREDMÉNYEINKET, meg akarjuk menteni a jövőt — így foglalhatjuk össze az Üzenet tartalmát, „Féltjük jövőnket, féltjük jelenünket, mindazt, amit fáradsággal, küszködéssel létrehoztunk, féltjük szocialista világunkat” —hangzik az Üzenetben. Nem tanácstalan félelem ez, hanem jó érteleniben vett féltés. Ahogyan az ember félti a szülőjét, testvérét, hitvesét, gyermekét, a hazát, mindent, aki és ami a szívéhez nőtt és kész érte a legnagyobb áldozatra. ÉRTHETŐ, HA A MAGUNK NEVÉBEN BESZÉLÜNK, de hogyan szólhatunk utódaink nevében? Képmutatás azzal elütni a kérdést, hogy mi megtettük a magunkét, majd tegyenek így az utódok is. A most felcseperedök és az utánuk születendők helyett nem állhatunk helyt. Ez tény. Mégis felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeink, unokáink megérhessék a felnőtt kort és értelmes emberi életet élhessenek. Ne pusztuljanak el, még mielőtt kezükbe vehetnék sorsuk formálását. Minden tisztességes ember gondoskodik a gyermekeiről. Dolgozik értük, taníttatja őket, neveli, anyagi és erkölcsi segítséget nyújt jövöjükhöz, Sok fiatalt vár „staffirung", lakás vagy egyébb. amit a szülők megtehetnek zavartalan holnapjukért. Mit meg ne tennénk gyermekeinkért! — szorgalommal, helytállással a jövőjük érdekében. Társadalmunk is megteszi a tőle telhetőt az új generációkért. AZ UTÓDOK SORSA mégsem csak az őket felnevelő, kibocsátó szülők, felnőttek, a jól szervezett társadalom erőfeszítésein múlik Borzalom rágondolni, hogy az otthon, ahol a kismamák összemosolyognak csecsemőikkel, az iskolák, ahol a diákok „az életnek tanulnak”, a munkahely, ahol értük dolgozunk, a Parlament, ahol a nemzet demokratikus továbbszervezésén munkálkodnak, egy „nukleáris” pillanat alatt hamuvá, füstté válhat. Nem vigasztalóbb az a tudat sem, hogy vannak olyan hatalmi tényezők, amelyek a drasztikus tömeggyilkosság helyett gazdasági, vagy morális halálra akarják ítélni szép országunkat, szocialista fejlődésünket. „KÉTFRONTOS” HARCOT FOLYTATUNK utódainkért. Az egyik front a mindennapok helytállása. A másik front világméretű. Amit mi itthon szívvel, ésszel, munkával megteszünk a jövő nemzedékért, azt a világ más erői le ne rombolják! Az utánunk jövőkért dolgozunk itthon és értük tesszük meg a tőlünk telhetőt az egész világ békéjéért. Ezt üzentük Prágába. ■ — ' Baranyai Tamás Káldi János: Szilveszteri irkalap Suhogón száll tova minden, ami van. Pille-szárnyú láng csak az élet. Szórja az idő a fehéret-sötétet, s felrémlenek szüntelen a beláthatatlan és mindig új kérdés-hegyvidékek. Hova süvít az idő? Hova futunk tulajdonképpen? Zokog a Föld a borzasztó magányban, a félelmetes idegenségben. Búvik ez a szív-nagyságú gömb a Mindenségben. akár valami dúvad. Kőszigorú kvantumtörvények irányítják a naprendszer-koszorúkat. E kézbe-fogható, csöpp Föld — a sok millió csillag egyike — a miénk. Hárommilliárdan borzongunk, ha valamilyen távoli ismeretlen sugár-vihar ráfú. Vallásunk, ideológiánk, tudományunk és művészetünk egyaránt — és végzetesen — Föld-szabású. Jól van-e így? S ha jól van, hát mi a teendő? Hogyan rendezzük el a füstárnyszerű, rövid emberi utat a földi téren? Van-e joga a homo sapiensnek, hogy reméljen? Meg tudjuk-e teremteni az Otthont? Azt a Derűs Tisztást, amelynek meghitt, testvéri csöndjét messzi utódaink még több ezer év után is megköszönnék? El tudunk-e oda jutni, ahol nem a borzalom híreit hozza az újabb és újabb reggel? Ahol az Irigység és Butaság nem mérgezi az életet, pokoli módszerekkel? Ahol a plánéta népei többé sose reszketnek, hogy melyikük mit is ér meg? Ahol megszűnik — mindörökre — a hatalomvágy, a presztízsféltés, a farkas-vad nacionalizmus, az üzleti érdek? Elérünk-e oda, Ahol a nagy Kézfogás Ünnepe megszülethet? Ahol kiteljesedhet legjobb sorsa a küzdő-bízó embereknek? (Megjelent a költő A HOSSZÜ ESŐK IDEJE című kötetében 1983-ban)