Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-14 / 33. szám

GYERMEKEKNEK. Kockáztatás és bizakodás nélkül nem megy Mt 25, 14—30 „írok nektek, ifjak .. Igen — az örökéletre Ki mondja meg, hogy hogyan kell élnünk, hogy el ne rontsuk az egészet? Jézus megmondja. Hallgatunk rá? AZ ELSŐ, AMIT A TALENTU­MOK példázatával mond JÉZUS az az, hogy mindenki kap Istentől erejének és tehetségének megfelelő feladatot. Nem egyfor­mát, hanem személyre szabottat. A MÁSODIK, amit a talentu­mok példázatával mond Jézus az az, hogy nem kényre-kedvre adja Isten az embernek a feladatot és a teljesítéshez a lehetőséget, ha­nem elszámolásra. Eljön a szá­monkérésnek és a számadásnak az ideje mindegyikünk számára, amikor be kell mutatni, mit csi­náltunk azzal, amit ránkbíztak. A HARMADIK, amit Jézus a talentumok példázatával mond az az. hogy csak az nyer, aki mer. A kockáztatáshoz kell, hogy mersze legyen az embernek. A kockáztatás azt jelenti, hogy már nem szorítom a kezembe azt, amit kaptam, de még nincs a ke­zemben az sem, amit odaadásával nyerni akartam. Üres a kezem. Már odaadtam, amim volt, és még nem kaptam meg, amit remélek. S a kockáztatás azt jelenti, hogy lehet, hogy üres marad a kezem, mert nem kapom vissza, amit odaadtam, és nem kapom meg, amit nyerni reméltem. A kockáz­tatás azt jelenti, hogy mindent elveszíthetek, de azt is, hogy még egyszer annyit nyerhetek. Aki vi­szont nem kockáztat, az biztosan veszít, ahogyan az egytalentumos szolga. A NEGYEDIK, amit a talentu­mok példázatával Jézus elmond az az, hogy annak lesz mersze kockáztatni, akinek van terve és elképzelése; aki nincs megelé­gedve azzal, ami van, és ahogyan van, hanem többet és jobbat akar; aki nemcsak megőrizni akar, hanem valamit létre hozni, ami még nem volt. AZ ÖTÖDIK, amit a talentu­mok példázatával Jézus elmond az az, hogy bizalomra van szük­sége az embernek ahhoz, hogy kockáztatni merjen. A félelem megbénít, a bizalom bátorít. A félelem torz képeket fest elénk, ahogyan az egy talentumos szol­ga szeszélyes zsarnoknak képzel­te urát, aki lehetetlent kíván tő­le, s kárörömmel fogja megbün­tetni. A bizalom viszont lehető­vé teszi, hogy józanul számoljunk a kockázattal és annak ellenére vállalkozzunk. A két és öt ta­lentumot kapott szolga is tisztá­ban volt azzal, hogy elveszítheti talentumait, akár saját ügyetlen­ségéből, akár rajta kívül álló sze­rencsétlenség következtében. De ugyanakkor bízott urának a meg­értésében, bocsánatában és ab­ban, hogy kap új lehetőséget a kár jóvátételére. Ki mondja meg, hogy kell él­nünk, hogy el ne rontsunk min­dent? Jézus megmondja. Hallgas­sunk rá! Takácsné Kovácsházi Zelma „Én vagyok a feltámadás és az élet.. Ha életünk, hitünk távlatára nézünk tudatosodhat bennünk igazán: a keresztyén hit nem el­mélet, nem filozófia, nem világ­nézet, nem egyszerűen tanítás, nem is etikai „magasiskola”. Mi Valakiben, egy Személyben hi­szünk. Aki Isten Fia, legyőzte a bűnt és a halált. Aki feltámadt, él és vár minket teljes közösség­re. A bizalom Jézus Krisztusban az ő életével, halálával, feltáma­dásával kapcsol össze minket. A Krisztus-hitnek élő reménysége van. A távlat nélkül, az örökélet reménysége nélkül üres a hi­tünk. Pál apostol így fogalmaz: „ha csak ebben az életben re­ménykedünk a Krisztusban, minden embernél szánalomra- méltóbbak vagyunk.” Hány ember számára a legna­gyobb buktató, kérdőjel Jézus feltámadása és vele együtt a jö­vőnk is. Nehéz hinnünk azt is, hogy idői és térbeli korlátok kö­zött, de körölöttünk és bennünk is rejtőzik az Isten országa. Jézus földi élete hirdeti nekünk ezt az Országot: a teljes összhangot az Atyával, a szelídséget, Istenünk irgalmas szeretetét, a békességet emberekben és emberek között, az Istenhez tartozás örmét. Az életét is odaadta, hogy ez az Or­szág a miénk legyen. A Feltáma- dottban bízó ember számára az örök élet valóság. A hitünk abból él, amit még csak „tükör által hományosan lát”. De ami Jézus ígérete szerint szemtől szembe, színről színre látássá lesz. Krisztus győzelme adhat ne­künk bátorságot megvívni saját Június 3. és 13. között, Le- ningrádban tartották meg a Finn (Evangélikus) és az Orosz Orto­dox Egyház közötti hatodik hi­vatalos találkozót. (A találkozó­sorozat kezdete: 1970.) A finn egyházi delegációt John Viks- röm érsek, az orosz ortodox egy­házét Antonij, Novgorod és Le­ningrad metropolitája vezette. A résztvevők nyilatkozata sze­rint „kölcsönös bizalomban meg­harcunkat. Krisztus diadala ad­hatja meg a célhoz érés remény­ségét. Igen — a kettősségre Az örökéletet Isten és ember, ember és ember, ember és a te­remtett világ harmóniájaként tudjuk elképzelni. Ezzel szemben világunkat látva kiéleződnek bennünk az ellentétek. A kezdeti jó és szép világunk megromlott, beszennyezett, kin­cseitől megfosztott lett. Istenünk és az ő országa tökéletes. Körü­löttünk sok az igazságtalanság, tudjuk, hogy Isten országa igaz­sággal téli. Ebben a világban minden pusztulásnak, elmúlásnak alávetett, de Istenünk örökké élő. A kettő közti feszültséget ma­gunkban is hordozzuk. Egyszerre vagyunk Isten által teremtettek, az ő gyermekei és tőle messzire szakadtak. Bűnösen is tökéletes­ségre vágyódok vagyunk. A fe­szültség feloldhatatlan. Krisztus a megfáradt, bűnökkel megterhelt világnak és emberiségnek szerzett nagyszerű jövőt. Megújulást, tel­jességet ígért azoknak, akik bíz­nak benne. Jelenlétével rajtunk keresztül munkálja ezt már most. Valami elkezdődik, megmutatko­zik a teljességből ott, ahol em­berek Isten irgalmára szorulók­nak tudják magukat. Ahol éhe­zik Krisztus közelségét, ahol leg­alább néha győz a szelídség. Ahol megértők, szolidárisak, bocsánat­ra készek is tudnak lenni embe­rek. Ahol aktív munkásai vannak a békének. Krisztus mindezt feladatként bízta ránk, mai kö­vetőire. Tudnunk kell, nem a mi munkánk nyomán jön el a tel­jesség, ez egyedül Krisztus műve. De tanúskodunk arról, hogy ki­tartott és jól sikerült találkozón” elsősorban „Az egyház lényege” téma került megbeszélésre. Vikström érseket Pimen, Orosz­ország és Moszkva pátriárkája hivatalos látogatáson fogadta s a delegáció tagjai meglátogatták a Leningrádi és a város környé­ki finn anyanyelvű gyülekezete­ket is. (Finn Egyházi Hírszolgá­lat) hez tartozunk, és hová tartunk, ezzel a szolgálattal lehet Igen — a közösségre Ahová készülünk, az örök élet nem idegen nekünk, még ha el­képzelni is nehezen tudjuk az el­jövendő világot. Hiszen az foly­tatódik, ami már itt elkezdődött. Végsősoron nem más, mint Krisz­tusnál lenni. Aki egykor ott lesz vele, az már most is vele van kö­zösségben. Az Isten Országa, az örök élet nem illúzió, nem vágy­álom, hanem arra a realitásra épül, hogy életünk össze van köt­ve Jézussal. Ezáltal az új már el­kezdődött. A már most és a még nem feszültsége feloldhatlan. De az a Jézus Krisztus akivel majd és már most közösségünk van, ugyanaz. Ezért tekinthetünk hit­tel az eljövendő ítélet felé is. i Ahogyan földi életünk Krisztus követésében, úgy az örök életben is csak irgalmas szeretete tart­hat meg minket. Az Atya akarata az, hogy az egész világ és emberiség megma­radjon szeretetében. Krisztus szolgálata nyomán sok-sok szállal vagyunk összekötve. Elkötelezet­tek egymásért, akiknek szüksé­gük is van egymásra. Krisztus mindannyiunk előtt szélesre tár­ja az ajtót — nem állhatunk elé „magányos hősként”. Hiszem, hogy Krisztus kapcsolatokat fog számonkérni tőlünk. Az örökélet a legnagyobb kincs, amivel megajándékozhat minket az Atya. Szabad örülnünk már most! Van célunk, van kihez tar­toznunk, van mit remélnünk! Tekusné Szabó Izabella ORGONAEST lesz augusztus 13-án, szomba­ton este 7 órakor a soproni templomban. Műsor: Buxtehude: e-moll ciacona Liszt: Fantázia és fúga az „Ad nos ad salutarem undam” című korái dallamára Koloss: Reflexiók Dubois: Toccata Orgonái: Szabó Imre A FINN ÖKUMENIKUS TANÄCS ÜJ FÖTITKÄRA A FINN EGYHÁZ ÉS AZ OROSZ ORTODOX EGYHÁZ KÉPVISELŐINEK TALÁLKOZÓJA Luther és a reformáció oldalnézetben 5. Müntzerék mozgalma hatal­mas, megrendítő és mindent el- sodró volt. Már korábban jelent­keztek apróbb-nagyobb megmoz­dulások, amelyek vagyonközös­séget, egyenlőséget követeltek s egyfajta társadalmi anarchiában vonták le a reformáció végső konzekvenciáját. Ezeket a kisebb megmozdulásokat még sikerült Luther személyes tekintélyével felszámolni. De a százezreket mozgósító Müntzer-féle mozga­lommal szemben teljesen tehetet­lennek bizonyult. Magatartását ebben a kérdésben mégis súlyo­san elmarasztalják. Nem a fél­ezer éves ünneplés mentőövét nyújtjuk felé, de tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy minden forradalomnak sajátos története van, s bizonyos periódusában ön­álló utat jár. A MÜNTZER-FÉLE PARASZT­FORRADALOMNAK a reformá­cióval csak annyi kapcsolata volt, hogy tagadta a római egyház iránt engedelmességet, vallotta a Lut­her által is meghirdetett Isten előtti egyenlőséget, s Luther szembehelyezkedését a császári, feudális renddel példaképül vet­te. Egyebekben első megmozdulá­sától kezdve mindvégig társadal­mi, politikai színezete volt. Már­most nehéz lenne elképzelnünk, hogy az az alapjaiban konzerva­tív jellemű barát a parasztságot egy véres dráma kirobbantására ösztönözte volna. S legfőképpen nem vállalkozott vezérségre. amolyan néptribunitásra ilyen mozgalomban. Luther józan eszét dicséri, hogy állást foglalt a fele­lőtlen törvénytelenség minden formájával szemben, akár őrjön­gő prófétákról, akár evangéliumot hirdető condittierekről, akár anar­chista anabaptistákról volt szó. Viszont amikor „elszabadult a pokol”, képtelen volt a megegye­zés és a kiegyenlítés útját-mód- ját megtalálni. Ekkor követte el a végzetesnek látszó hibáit. A „wittenbergi csalogány” — aho­gyan Hans Sachs nevezte — meg­szólalt és hangját azóta is szá­mon kéri a történelem. Annak el­lenére, hogy ez a hang későn jött, s az események kimenetelére már semminemű hatást nem gyakorolt, mégis őt hibáztatják azért a vad és kegyetlen megtorlásért, amely­ben részesültek a levert forrada­lom szerencsétlen parasztjai. És mivel nem a védtelen parasztok oldalán állt e erkölcsi tekinté­lyéből sokat levont. Ha hallgatni tudott volna a kritikus időben, a történelem nem vethetné szemére a hibás lépést. Egyebekben a pa­rasztok forradalma mindenkép­pen bukásra volt predestinálva, a társadalmi rend megváltoztatá­sának feltételei még korántsem értek meg. (Engels.) A LUTHERI EGYHÁZ EZIDÖ- TÖL fokozatosan odaállt a pol­gári rend és tekintély oldalára. A reformáció zajos népszerűsége lelohadt, több mint százezer pa­rasztot húztak karóba, fejeztek le, a lelkekben kiábrándultság, fásultság lett úrrá. Nem sodorta azután magával a reformáció a teljes német népet sem. A követ­kezőkben inkább a politika eszkö­zévé vált. A birodalomban ural­kodó áldatlan széthúzás erősebb­el reformáció az egyház ügye nek bizonyult, mint a pápaság visszaélései ellen a küzdelem és állásfoglalás. Szászország. Hes­sen, Poroszország ás Branden­burg nagyjából Luther hitét val­lotta, míg Bajorország, a Rajna vidék Ausztria hű maradt Rómá­hoz. Fejedelmek és városi taná­csok ügye lett a reformáció, s népi, nemzeti színezetéből egyre kevesebbet tudott megőrizni. Politika húzódott meg a siker­telen marburgi megbeszélésben is, ahol Hesseni Fülöp kezdemé­nyezésére a reformáció svájci ágazatával, Zwinglivel kellett vol­na egyezségre jutni. Közel húsz évig a császár sem fordult meg Németországban. Megtehette, hiszen számos tarto­mányában élete során egyszer sem jelent meg. De amikor az augsburgi birodalmi gyűlésre eljött 1530-ban, bemutattak előt­te egy hitvallást, Melanchton Fü­löp, Luther halkszavú munkatár­sa által készített confessiot, amely mint Ágostai Hitvallás azóta is a lutheránus hitűek nevét biztosít­ja. (Augsburg magyarul Ágosta.) A REFORMÁCIÓ IS IDŐ­KÖZBEN befelé fordult. Rendet kellett teremteni abban a nyáj­ban, amely Luther után szegődött, egyházzá kellett, szervezni a laza közösségeket. A következő évek egyházszervező munkában teltek el. Eközben Luther rendületlenül írt. Fantasztikus teljesítmény fű­ződik e téren nevéhez. Döntőnek látta a képzett, okos művelt papo­kat, akiket a nép demokratikusan választ, s hogy a régi hibák meg ne ismétlődjenek, felelőssé tette a közösséget is a tiszta tanításért. Ez egészen új jelenség volt az egyházban. És ahhoz, hogy kép­zett művelt, felelős emberek üljenek a szószékek alatt, szük­ségesnek látta az iskolák felállí­tását. így a reformáció óriási lé­pést tett a közművelődés irányá­ba. A reformációnak a közműve­lődés területén történt intékedése rövidesen meglátszott. Ott, ahol gyökeret tudott ereszteni a pro­testantizmus, éppen iskolapoliti­kája miatt az átlag műveltség színvonala azonnal megugrott. Üj színt hozott azután az egyház­ba az anyanyelvi istentisztelet is, amely a kezdődő nacionalizmus számára mindenütt erős lökést adott. MAGA A REFORMÁTOR 1525- ben megnősült, ezáltal egyszer s mindenkorra hadat üzent a cö­libátus dogmájának. Egyetemé­nek pedig, ahová Európa vala­mennyi országából sereglettek a diákok — hazánkból, több ezret tartanak nyilván —, haláláig pro­fesszora maradt. Háza, a néhai ágostonrendiek kolostora, mindig nyitott volt, asztala mindig terí­tett diákjai számára, akik gyűj­tötték, jegyezték a étkezések mel­lett elhangzott szavait. A híres „Tischreden” — asztali beszélge­tések — alapján pillanthatunk igazán be ennek a hallatlanul szí­nes, gazdag egyéniségnek, az új­kort elindító szellemtörténeti óriásnak, Luthernak a lelki vilá-j gába. 1546-ban, 63. évesen halt meg születése városában, Eislebenben, ahová a Mansfeld-grófok békítése miatt utazott. És ugyanebben az évben kezdődött a schmalkaldeni háború. Ez a kisebb-nagyobb megszakításokkal dúló valláshá­ború kereken száz évig nyomorí­totta a német népet. Fináléja 1618 —1648-ig a harmincéves háború címén került a történelembe. Lé­nyegében ez volt az „első világ­háború”, mert az akkori egész világ részt vett benne. Amikor 1517-ben Luther kiszögezte téte­leit, aligha gondolt arra, hogy az egyház reformálása hosszú-hosz- szú véres csatákban, háborúkban fog végbemenni. KIS TANULMÁNYOMBAN LUTHERT ÉS A REFORMÁCIÓT „oldalnézetben” mutattam be, sok-sok ismert eseményt meg sem említve. De megpróbáltam más szempontok alapján a személye körül viharzó vitákból ízelítőt ad­ni. Nekünk evangélikusoknak azonban Luther változatlanul az „Isten embere”, aki kétséget ki­záróan nem tudta volna a refor­máció művét elvégezni Isten aka- ta és segítsége nélkül. Élete min­den fordulata erről tanúskodik. És, hogy megtisztult, evangéliumi egyházában élhetünk, ez az Úr­isten kegyelme. S így hajtsuk meg fejünket az európai szellemtörté­net egyik legnagyobb alakja előtt, akit Isten kiválasztott, hogy a történelem kritikus helyzetében évszázadokra előremutatóan ki­mondja: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segél- jen!” (Vége) Kédey Pál : tem Teológiai Karának asszisz­tense volt — azt az Inga Brita Castrént követi hivatalában, aki a közeljövőben vonul nyugalomba. (Finn Egyházi Hírszolgálat) A harmincnyolcéves dr. Risto Cantel lelkészt választották meg a Finn ökumenikus Tanács új fő­titkárának. Cantel lelkész — aki ezt megelőzően a Helsinki Egye­A BIBLIA FÜLBE NYELVEN szélik, akik túlnyomó többségük­ben mohamedánok. Ezért az új fordításnak nagy a jeletősége a nyugat-afrikai keresztyén misz- szió szempontjából, (lwi) A Szentírást fülbe nyelvre for­dították le és az új fordítás a kö­zeljövőben hagyja el a nyomdát. — A fülbe nyelvet Nyugat-Afri- kában mintegy tízmillióan be-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom