Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-14 / 33. szám

Közéleti közelképek 2.

Dr. Káldy Zoltán országgyűlési képviselő, evangélikus püspök válaszol Mester Ákos és Vértes Csaba kérdéseire — A Kossuth rádióban 1982. szeptember 2'7-én elhangzott interjú folytatása 1983. június 6-án ugyancsak a Kossuth rádióban — (Szerk.)

Kérdés: Készülve erre a beszélgetésre olvasgattunk innen-on- nan-amonnan. Hadd idézzem most Aczél György álláspontját, ö azt írta: Az eszmék konfrontációja teszi tisztességessé és meggyőződésből eredővé az együttműködést az állam és az egyház között. Ez az a pont viszont, ahol nem volna szabad megállni. Vannak ugyanis bizonyos hipotézisek és azért ezekre is választ kellene adni. Pl., amely az imént idézett mondatot úgy fordítja le, hogy lényegében nem történt egyéb, mint kompromisszum az állam és az egyház között, amely kompromisszumot az egyház éppen azért kötötte, hogy prolongálhassa a fönnmaradását. — Erre önnek mi a válasza?

KÁLDY ZOLTÁN: Az a válaszom, hogy ez akkor taktika lenne az egyház részéről és én ezt tistességtelen dolognak tartom, hogyha az egyház azért igyek- ne az egyház részéről és én ezt szik együttmunkálkodni a marxistákkal, hogy az életét hosszabbítsa. Először is meg kell mondanom

— ugye keresztyén ember vagyok —, hogy én nem hiszek abban, hogy az egyház elhal. Ez vitakérdés lehet. Marxista barátaink az ideológián belül erről szólnak. De ha én azt mondom, hogy nem tudom ezt vállalni, ebből folyik, hogy nincs is szüségem taktikára az életünk hosszabítására. Mert azon a véleményen vagyok, hogy az egyháznak taktika nélkül is — ha egyház és a diakónia útját járja és segíti az embereket —, van jövője. Tehát nincs szüksége taktikára. Ezért én nem tudom elfogadni azokat a lelkészi véleményeket, amelyek itt vagy ott jelentkeznek, amelyek szerint ez modus vivendi — próbálnunk kell élni! És a külföldiek is sokszor a mi szolgálatunkat ebből a szempontból nézik. Meggyőződésem szerint erre nincs szükség. De hadd tegyek hozzá mindjárt valamit. Nagyon remélem, hogy marxista barátaink részéről sem taktikáról van szó. Tehát most azon az alapon, hogy a hívők elég jelentős réteget képviselnek a társadalomban és a társadalomnak szüksége van a hívők munkaerejére és pozitív hozzáállására is, ezért taktikából hozájárul- nak a közös együttmunkálkodás- hoz — de közben arra gondolnak, hogy ez egy átmenti idő, amely előbb-utóbb véget ér. De hát addig ezt taktikából meg kell csinálni.

Kérdés: Püspök Űr lehet, hogy nem tartja fontosnak a kérdést, mégis megkockáztatom: Miért nem bírál a magyar egyház adott esetben?

KÁLDY ZOLTÁN: A magyar egyház, a magyar evangélikus egyház — mert annak vagyok a püspöke — a kritikát a megfelelő formában gyakorolja és meg kell mondanom; meg is van a lehetőségünk ra többféle formában. Furcsán fog hangzani a következő: Akkor, amikor prédikálunk és anélkül, hogy a társadalmat és a marxista ideológiát kritizálnánk

— azzal, hogy a magyar evangélikus egyházban a lelkészek 300 gyülekezetben vasárnap azt mondják, hogy Isten él, Isten van — ez tulajdonképpen a marxista ideológiának azt a részét, amelyet tagadja, kritzálja — ez is már egy kritika, csak egy indirekt kritika. Persze nem ezért mondjuk ezt. De jelzem, hogy ez a tanításunkból adódik. — Ezután van egyházi sajtó, az Evangélikus Élet, a Lelkipásztor, a Diakónia című folyóiratunk, amely örömünkre az utcán is kapható. Ezekben a lapokban mi a társadalmi, gazdasági, politikai életünknek a negatív vonásait bátran szóvá tesszük. Természetesen, megmondom, hogy milyen alapállásból. Mi magunkat, a magyarországi evangélikus egyházat egy hajóban tudjuk a társadalmunkkal. Tehát mi a hajón

belül kritizálunk, ami azt jelenti mi a magunkét bíráljuk, mint amikor például egy édesapa vagy édesanya a gyerekét bírálja vagy kritizálja. Ez a társadalom a mi társadalmunk is, ez az ország a mi országunk is. Tehát mi gyakoroljuk a kritikát. Belülről gyakoroljuk azt. Én nem vállalkozom arra, hogy hajón kívülről, csónakon kívülről bekiabáljak a benne ülőknek, hogy ez a rossz meg az a rossz. Annak van joga bírálni ebben a társadalomban és az egyház is ezekhez tartozik, aki cselekszik is ezért a társadalomért, segíti azt. Akkor megnyerte azt a jogot, hogy a negatívumokat is észrevegye és szóljon.

KÉRDÉS: Tehát akkor tetszik, nem tetszik, az a helyzet, hogy az ideológiai, éles ideológiai különbségek ellenére az egyháznak, az ön egyházának is — nagyonis materiális, világi dolgokba kell beavatkoznia? Akár a prédikációk, a szentbeszédek alkalmával, akár a sajtón keresztül, és még más egyéb mód és lehetőség van erre. Melyek azok a pontok, ahol Önök ezekbe a világi dolgokba bele tudnak avatkozni és bele kívánnak és bele akarnak avatkozni? Nemcsak arra gondolok, hogy ön nemrégiben — nem írtam fel pontosan a dátumot — egy olyasfajta kijelentést t.ett, hogy például a gazdasági fejlődéssel nem tartott nálunk lépést az erkölcsi, a morális fejlődés.

KÁLDY ZOLTÁN: Ha mi a prédikációban elővesszük a munkaerkölcsök kérdését. Azt hogy minden ember — hát elsősorban hívőknek prédikálunk — tehát nekik mondjuk — a munkahelyen használja ki a munkaidőt, a minőségi munkára törekedjék, szolgálja meg a felvett bért — ne legyen a keze ragadós, hanem a közvagyont becsülje meg, őrizze azt, mint a sajátját, ezzel mi nagyon erősen beleavatkozunk a társadalom életébe és pedig gazdasági síkon. Politikai kérdésekbe is .beleavatkozunk szószékről is, sajtónkban is és minden más megnyilvánulásunkban. Itt van a béke kérdése, amiben az egyházak nagyon sokat segíthetnek szerte a világon. Annál is inkább, mert a mostani feszült világban, amikor, frontokról beszélünk, a front mindkét oldalán ott vannak egyházak és segíthetnek a front áttörésében, az enyhülés segítésében, a jobb megértésben, az igazabb információ adásában. És ez is politikai akció. — Ha én Nyugaton vagyok — például Kanadában is, Dániában is beszéltem társadalmunk igazságos voltáról — arról, hogy valóban mi van itt és micsoda fejlődést jelentett a múlthoz képest ez az új társadalom — ez maga is polti- zálás és a politikai kérdésekbe való beleavatkozás.

KÉRDÉS: Püspök Űr! Általában is tapasztalható, hogjr az egyházak egyre élénkebb érdeklődést mutatnak a nemezetközi kérdések iránt. Türelemre és békés tárgyalásokra intik a kormányaikat- Kérdés azonban az, hogy a világ egyházai mennyire, milyen mértékben tudják befolyásolni a világ kormányait? Van-e valami változás a korábbi időszakokhoz képest? Vagy ez megmarad az igehirdetés szintjén?

KÁLDY ZOLTÁN: Itt, az egyházaknál, az egyházi világszervezeteknél jelentős fejlődés van. Hadd móndjam el röviden azt, hogy jó darabig az volt az egyházaknak a véleményük, elsősorban Nyugaton — de a nagy egyházi világszervezeteknél is — gondolok az Egyházak Világtanácsára, a Lutheránus Világszövetségre vagy a Református Világ- szövetségre — hogyha az egyház egyház, azzal segíti a világi problémák megoldását, például a béke kérdését is, ha prédikál, ha prédikálja a békességnek az evangéliumát. Az embereknek a szivében béke támad és ha azok az emberek, akiknek a szivében béke van, azok munkálkodnak a világ békéjéért. Ez volt az első vonal

KÉRDÉS: Szép volna!

KÁLDY ZOLTÁN: Ez szép volna. De azt gondolom, hogy itt nem lehet megállni — és ezt ismerték fel az egyházak egyre inkább Nyugaton is és az egyházi világszervezetek is. Elsősorban miben nyilatkozik ez meg? — Egészen konkrétan szólnak hozzá az egyházi világszervezetek a mai nemzetközi kérdésekhez. Egyre inkább az az álláspont alakul ki az egyházi világszervezeteknél és az egyházaknál, hogy a saját kormányaikhoz "kell elmenni az adott helyzetben és kérni őket ugyanarra az álláspontra, amire az egyházak az adott kérdésben helyezkedtek. Együttm űködést

szorgalmaznak az egyházi világ- szervezetek és az egyházak a haladó erőkkel. Minden országban van egy csoport, egy réteg, amelyik haladó, progresszív réteg. Az egyházak szorgalmazzák, hogyha ez nem is egyház, mégis együttmunkálkodjanak vele. Én nem szeretném a saját példámat mondani. Tíz éve vagyok a Békevilágtanács tagja. Több ízben magyarázták korábban nekem Nyugaton, hogy egy úgynevezett kommunista világszervezettel hogyan tud egy evangélikus püspök együttműködni. Például Dániában voltam az elnökség ülésén. Az egy evangélikus ország. S néztek ott engem, hogy hogyan kerülök éppen a Béke Világtanács révén Dániába és pedig éppen úgy, hogy résztveszek az Elnökség ülésén, ott fel is szólaltam. Megtudtam magyarázni újra és újra,, hogy az egyházaknak ma, az adott történelmi helyzetben össze kell fogni más világjárja — ha maga az ember nem szervezet, hanem abban minden jóakaratú, békeszerető embernek helye van és ezeknek az összefogását jelenti. De most már szorgalmazzák az egyházi világszervezetek a világi, az úgynevezett szekuláris világszervezetekkel, békeszervezetekkel való együttműködést. És ez még továbbfoko- zása annak, amiről én beszélek. Tehát az egyházakban valóban van egy fejlődés, amelyik eljutott odáig, hogy együtt kell működni minden emberrel a béke ügyében, az igazságosság ügyében, a feszültség enyhítése ügyében, a leszerelés ügyében, az atomháború elkerülése végett.

KÉRDÉS: Hadd idézzem vissza az előbb már egyszer említett megállapítását. Azt, hogy a gazdasági fejlődéssel nem tartott egyet az erkölcsi fejlődés. Mi ennek az oka ön szerint?

KÁLDY ZOLTÁN: Elsősorban megerősítem ezt az én korábbi megállapításomat, amit tényleg idehaza is elmondtam és elfogadtak tőlem: Hogyha gazdaságilag tovább akarunk lépni, ahhoz erkölcsi továbblépés kell. Csak egy példát mondok azután adok feleletet a közvetlen kérdésére. — Hiába van az eredménye, kiváló eredménye hazai közgazdáink — munkájának mezőgazdasági területen, ipari területen — hiába van az egyre erősödő, egyre fejlettebb technika — ha az ember ezt a technikát kezeli és azt a közgazdászok által kijelölt utat járja — ha maga az ember nem

lesz minőségileg jobb, tehát meg kell mondanom, hogy jellemesebb

— de életének teljes területén, tehát nem csak a munka területén.

KÉRDÉS: Családra gondol?

KÁLDY ZOLTÁN: Családra is!

— De egész emberségére! Egész gondolkodására, mentalitására, humanitására. Ha az ember nem humanizálódik, akkor ezeket az eredményeket hosszú ideig nem tudja megtartani, mert azokat csak egy minőségileg jobb ember tudja megtartani.

KÉRDÉS: Ilyen fejlődés történt itt már?

KÁLDY ZOLTÁN: Egy bizonyos réteg és nem is kis réteg visszalépett. Nekem az a véleményem, hogy bizonyos erkölcsi lazulás érezhető társadalmunkban is. Amellett, hogy van egy nagyon széles réteg is, amelyik a maximumot adja emberségben is, mentalitásban, jellemben. Gondolok itt párttagokra, meg nem párttagokra is egyaránt. Itt említem meg, hogy a saját képviselői körzetemben is sok olyan kommunistával találkozom, akikről az a véleményem, hogy ha a keresztyének a maguk helyén ilyen minőségileg tudnának gondolkodni és cselekedni, azt elfogadnám. De a másik oldalról hallottam én már kommunista embert is, aki azt mondta, hogy több olyan keresztyén ember van, akinek olyan hozzállása, mentalitása, embersége van, amit ő mint kommunista is -sokra becsül. Ugyanakkor hadd mondjam meg, hogy sokan azért, mert Magyar- országon lehet dolgozni, tudunk dolgozni, könnyen kap az ember munkát és nagyon nehéz munka- nélkülivé lenni, (így keli fogalmaznom) ezt kihasználva sok tekintetben az önzés útjára léptek. Döbbenten veszem észre, hogy az embereknek egy része megint csak önmagával kezd törődni társadalmunkban. önmaga világát építi. Alig várja a hét végét. Azt a négy vagy öt napot meg lényegében azért dolgozza, hogy legyen a hétvége. Én meg fordítva látom a dolgot. Ügy, hogy a hét végére azért van szüksége a magyarnak meg másnak is, hogy jól tudjon öt napig dolgozni. Tehát kipihenje magát, kulturálódjék szellemileg, fizikailag, hogy annál inkább tudjon dolgozni. De nem megfordítva, mint ahogy elég sokan gondolkoznak.

KÉRDÉS: Nos az imént azt mondotta, hogy amikor ei-köcsi visszalépésről beszélünk, noha lehet, hogy ez túlságosan erős kifejezés, akkor ez nemcsak a munkára vonatkozik, vagy a munkaerkölcsre vonatkozik, hanem vonatkozhat éppenséggel a családra is. Egyszer valahol szóvátette, hogy a család szerepe valahogy kiszorul a köztudatunkból. A családnak kétségtelenül megváltozott a funkciója. Egyesek a család válságáról beszélnek.

KÁLDY ZOLTÁN: Meg kell mondanom, hogy ez világjelenség. Tehát nem sajátosan magyar jelenség, hogy a család az adott történelmi körnülmények között, az adott történelmi kategóriában amiben élünk tényleg változott. Nekem nem nagy örömömre. És nem hiszem, hogy ezért én egy konzervatív, betokosodott, tipikusan „egyházi” embernek minősülök, ha a modern társadalomban is, a mi társadalmunkban is, tehát a szocialista társadalomban is hangsúlyozom a családnak a jelentőségét. Miért? — A család adja azt a légkört, azt az indítást, amely meghatározza az ember egész életét. Vannak pszichológusok, akik azt mondják, hogy 7—

10, 12 éves korig az ember jelleme nagyjából kialakul. Tehát, hogy én milyen állampolgár leszek, hogy dolgozom a termelő- szövetkezetekben, gyárakban vagy iskolai katedrák mellett, az sok tekintetben eldől az első 10—12, ha tetszik 15 évben. Ha ebből a szempontból nézem a család szerepét, hogy milyen állampolgárok fogják építeni azt a társadalmat, akkor rendkívül nagynak kell tulajdonítanom a család szerepét. Még egy pontban: nem azért mert én egyházi ember vagyok, rendkívüli súlyt helyezek az érzelemre. Nem lehet egyszerűen csak az érzelemnek a jelentőségét hangsúlyozni. Lemérek valamit, kiszámítok valamit és megcsinálom. Vannak dolgok, amiket ha nem szívvel, érzelemmel, teljes hozzáállással, teljes azonosulással csinálok, abból nem lesz jó. Pedig az érzelmi motívumokat elsősorban a családban kapja az ember: az édesanyjától, az édesapjától. Vagy legalábbis a szülőknek az egyik feladata, hogy ezt az érzelmi töltetet megadják a kisfiúknak vagy a kislányuknak.

KÉRDÉS: Én aligha hiszem, hogy ha a család ma már nem az a fajta közösség, társadalmi egység — nevezzük így — mint ami volt korábban, vagy aminek kellene lenni az ön elképzelése, felfogása szerint, hogy ezért kizárólag a családot alkotó emberek, a papa, a mama, a nagypapa, a nagymama, meg az az átok rossz gyerek a felelős. Szóval nem arról van itt szó, hogy egyfajta társadalmi, gazdasági állapotra történő reakció, hogy a család ma már nem az, aminek ön szeretné tudni, vagy hinni?

KÁLDY ZOLTÁN: Nem vitás, hogy a külső körülmények alakítják, formálják a családi életet és ne gondolja azt, hogy én egyszerűen egy régi tradicionális képletet akarok fenntartani és el tudom fogadni a külső körülmények változásával együtt a család struktúrájának a változását is. Mégis, amit elmondtam — annak ellenére, hogy ezt vallom, változatlanul azt tartom igaznak. Viszont meg kell mondanom, hogy a társadalmunkban való élet, az tényleg néha negative hat erre a családi képletre, vagy közösségi életre. Nem vitás, hogy az édesanyák, a család tagjai ma önálló dolgozók és azáltal, hogy az asz- aszony a nő is önálló dolgozó nem kötődik elsősorban is anyagi vonatkozásban oly mértékben a férjéhez vagy a családjához mint korábban. Azt, hogy a nők dolgoznak, pozitív irányban ítélem meg. Az én feleségem is dolgozik és örülök, hogy dolgozik. Az egy más kérdés, hogy ha tőlem függne, a nőknek a munkaidejét rövidíteném. De talán ez most nem tartozik ide.* Lehet, hogy társadalmunkban el fog jönni az az idő, amikor nem lesz szükség arra, hogy a nők is nyolc órát dolgozzanak, hanem — csak egy példát mondok — négy vagy hat órát és felszabaduljanak a gyermekek nevelésére. Megismétlem; mert a családot olyan fontosnak tartom és egyáltalán a családi otthon légkörének a melegítésére és arra, hogy ne legyenek sokszor anpyira fáradtak, amikor már hazatérnek és legyen idejük. Ezt én tudomásul veszem. Tehát ez motiválja a családot, nem vitás. Az is, hogy egyre többen tanulnak a nők között és ezt megint csak üdvözölni tudom. Az megint más kérdés, hogy véleményem szerint bizonyos pályák nagyon elnőiesedtek, akár az orvosi pályára gondolok, akár a pedagógus pályára és ez is befolyásolja azért a családi életet. De van még egy probléma, amit kénytelen vagyok megmondani és remélem, hogy ezzel nem leszek valami magasmellényes erkölcs-(Folytatás a 3. oldalon)