Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-08 / 19. szám

X A béke és barátság útján "Nem volt egyházi jellege annak az útnak, melyet a HNF Komá­rom Megyei Bizottsága szervezett a múlt év végén a Szovjetunióba, közelebbről Moszkvába és Lenin- grádba. A 140 résztvevőből 15-en voltunk lelkészek: katolikusok, reformátusok, Szabadegyháziak és két lelkésztársam feleségével, mi hárman evangélikusok. A nagy érdeklődésre való tekintettel kü- lönrepülőgéppel indultunk Feri­hegyről, és így adódott, hogy ép­pen november 7-én reggel indul­tunk el. így Moszkvába érve este részt- vehettünk a Moszkva folyó part­ján. az Ukrán szálló előtti hatal­mas téren, a KGST. palotával szemben rendezett ünnepi tűzijá­tékon. Igen rövid idő alatt a ki­tűzött időre a környező utakról, utcákról óriási tömeg gyűlt össze, és vigyáznunk kellett, hogy első ismerkedésünk alkalmával el ne tévesszük szem elől buszunkat, mely a tér szélén parkolt sok más járművel együtt. Hazatérve szál­lásunkra, színesben láthattuk a délelőtti ünnepi felvonulást. Naponta gyönyörködhettünk a közeli osztakinói TV központ karcsú tornyában, mely a világ legmagasabb építményei közé tartozik, Szemben, közvetlenül szállónk előtt az űrhajósok em­lékművének merészen felfelé tö­rő íve emelte mindennap indu­láskor az ég felé tekintetünket. Szervezett útjainkon végigjár­tuk a város néhány főútvonalát és kétszer is eljutottunk a Kreml­be. Megnéztük a Vörös tér épüle­teit, a Lenin-mauzóleumot, jár­tunk a Lenin-múzeumban, a bei- ső Kreml régi és új épületeit, az Arzenált, a kormánypalotát, a Kongreszus palotáját, a cári nagyharangót, mely 200 ton­nájával csupán látványosságnak sikerült, a cári nagyágyút, nem utolsósorban az összezsúfoltan egymás mellé épült székesegyhá­zakat, templomokat, cári kápol­nákat aranytól csillogó kupoláik­kal. Megcsodáltuk a Nagyszínhá­zát, ' sétáltunk a szép napfényben a Kalinyi és Kutuzov sugárúton. Az előbbi hatalmas lakóépületeiben laknak a kormány és vezetőség tagjai. Jártunk a Lomonoszov egyetemnél, gyönyörködtünk a hegyről a város panorámájában, a közeli Luzsnyiki stadionban a tá'- volabb épülő egyetemi városrész hatalmas épületeiben. Mindennap volt szabad időnk járásra-kelés- re és kipróbálhattuk a híres és sokvonalú Metrót is. Eleinte las­san, később már „gyakorlottab­ban” silabizáltük a cirill felirato­kat és eligazodtunk a nagymére­tű város általunk megismert ré­szének fővonalain. November 6. 7. 8-ra ünnepnap lévén, sok em­berrel találkoztunk az utcákon, tereken, ünnepek után az üzle­tekben is. A metró lépcsőin utaz­va, jó volt látni mosolygó arcú, vidám fiatalokat, és vidáman be­szélgető felnőtteket. Űj volt szá­munkra ez a világ és mégis a nyugodtság, a barátságosság be­nyomását hagyta bennünk. A másik csoportban levők kö­zül néhányan a Lomonoszov egyetem közelében levő kis szé­kesegyházban éppen folyó gyász- szertartáson vettek részt és így betekinthettek orthodox testvé­reink hétköznapi istentiszteleti életébe is. Leníngrádba indultunk. A hosz- szú út végén, a célhoz közeledve a hajnali fényben láthattuk a végtelen erdőket s a közéjük éke­lődő falvak és városok korai mozgását. A távolságok nagysága, a helyiségek egymástól való tá­volsága szokatlan volt a mi du­nántúli méreteinkhez hasonlítva. Őszintén arra gondoltunk, hogy itt és otthon is, mennyi még a békés, programú tennivaló, hogy boldogabb és gazdagabb élet alap­jait rakhassuk le népeink új nem­zedékei számára! A háborús nyo­mok az értelmetlen pusztítás és pusztulás képét idézték elénk. Az azóta megtett út és eredmények a békés élet és építés további céljaira fordíthatnánk erőnket és figyelmünket, ha a háborús ké­szülődés, a fegyverkezés éleződő versenye árnyékot nem borítaná­nak újra és újra reménységeink­re! Meddig még? Ütinapló Városnéző utunk a Nyevszkij sugárúton a Palota-térre vezetett, ahonnan az Admiralitás és a Té­li-palota látványával betelve to­vább mentünk az Auróra cirkáló megtekintésére, majd tovább a másik parton az egyetemi negyed és múzeumi épületek megtekinté­se után az Izsák székesegyház ál­tal uralt térre: a régi állami köz­pont épületei, a városháza terére. A Néva felőli oldalon a városépí­tő Péter cár lovasszobra, a téren a számunkra szomorú emlékű Miklós cár lovasszobra, aki a Habsburgok támogatására nyúj­tott segítséget a 48-as szabadság- harc idején. Másnap délelőtt került sor az Ermitázs gyűjteményeinek meg­tekintésére: közvetlen közelről gyönyörködhettünk Raffaelló, Giorgioni, Tiziano festményeiben. Megragadó élmény volt eredeti­ben látni Rembrandt: Tékozló fiú, Jézus Simon farizeus házánál és testének levétele a Keresztről má­solatban már sokszor látott képe­it. Felejthetetlen élmény volt puskinói Katalin cárnő nyári pa­lotájának muzeális szépségével. Keresztül mentünk Puskin város felé a leningrádi csata színhelyén, a város déli részét övező magasla­tok között, ahol elképzelhetetlenül nagy ember és anyagveszteséggel megállították a II. világháború idején az ostromló német had­erőt. Sosztakovics zeneszerző hí­res „Leningrad szinfóniá”-jában állít emléket e fájdalmasan sok veszteséggel kivívott győzelem hőseinek. Néhány héttel később itthon hallhattam e szinfónlát ze­nei előadáson, mely a látottak után igen közelivé és emlékeze­tessé vált számomra. A harctér közvetlen közelében pótolhatat­lan veszteség érte e csodálatos pa­lotát, mely szinte teljesen kiégett. Muzeális értékei közül sok el­pusztult és eltűnt. A kastélyká­polna ikonfalán, alig egy-két festmény maradt, a többi eltűnt a kastély borostyántermének vi­lághírű és egyedülálló gyűjtemé­nyével együtt Minden ilyen pazar gazdagságú helyen óhatatlanul eszébe jut a mai szemlélőknek, mennyi kín, verejték és vér fűződik ezen ér­tékek létrehozásához! A szinte rabszolgamunkát végző egyszerű mesteremberek szívét lelkét át­ható tehetség és képesség párat­lan alkotásai láttán felvetődik a kérdés, mi lesz a sorsa e sok ál­dozattal újra helyreállított emlé­keknek, ha nem találjuk meg, vagy talán nem akarjuk megta­lálni a reményteljes jövőt jelentő békesség útját? Lehet-e ma könnyelműen ven­ni a „békességóhajtást”, mely annyi embert, népeket, milliókat áthat napjainkban? Nem talál­juk-e meg az élet és jövő igazsá­gos elrendezésének útját, hogy ne könny, kín és vér árán kelljen az emberi képesség, tehetség és mű­vészet alkotásait megmenteni és az utókorra örökíteni?! Vajon tu­dunk-e ma erőfeszítéseink és ál­dozataink útján fegyverek arze­náljánál különbet is alkotni, mely nem félelemmel, hanem örömmel és reménységgel tölt el bennünket és töltheti el a mi most felnövő fiatal nemzedékünket? Ebben mindannyiunkra egyenkint és együttesen is vitathatatlan fele­lősség hárul! Meg kell keresnünk és meg kell találnunk minden irányban és mindenki felé a béke és barátság útját! Miközben ezek a gondolatok hajtották egymást bennünk, és arra gondoltunk, mennyi kincset és értéket hordoz népeink és minden nép élete és múltja nap­jainkig, amivel kölcsönösen gaz­dagíthatnánk egymást, egyik nép a másikét, indultunk visszafelé Leningrádba szálláshelyünkre. Közben megtudtuk, hogy a szállónkkal szembeni Nyevszkij kolostor székesegyházában este istentisztelet lesz. Miután csopor­tunkkal együtt megtekintettük a a csodálatos szépségű templo­mot, majd visszatértünk a szál­lónkba vacsorázni, elhatároztuk néhányan, hogy visszamegyünk az istentiszteletre. Megtudtuk, hogy több társunk megtekintette a ko­lostor körüli temetőt, melyben többek között Glinka, Musszorg- szkij, Csajkovszkij, Borogyin, Tolsztoj és Lomonoszov sírja is megtalálható. A kolostor egyéb­ként a legrégibb (1710) és legne­vezetesebb orthodox kolostorok közé tartozik és nagy múltra te­kint vissza névadóját tekintve is (1240). Felejthetetlen élményt jelentett számunkra az istentiszteleten éneklő gyülekezet, melynek kb. fele középkorú és annál fiatalabb volt. Éneklésük áthidalta a tör­ténelemben és kegyességben ben­nünket elválasztó különbségeket és i a testyéfi közösség kapcsolatá­val ajándékozott meg messze a hazai földtől, idegen és mégis is­merős emberek között, akiknek élete és sorsa a mienkéhez kapcso­lódott, hiszen egy Atyának a gyermekei vagyunk, aki azt akar­ja, hogy „öröm és békesség!” le­gyen a földön! A metropolitával való rövid be­szélgetésünk során (ő végezte a szolgálatot és igehirdetést is), a nemzetközi érintkezés és informá­ció minden lehető eszközét igény- bevéve, összetartozásunk és elkö- telezésünk testvéri csókban pecsé­telődött meg, mely utunk sok- gazdag és szép élménye között a legmélyebbel tette utunkat a bé­ke és barátság, sőt a testvériség útjává. Asbóth László Vért adjatok! Vért adjatok! Ne vérmezőn, hol az halált jelent, de ott, hol adva, lüktetőn újabb életre ment! S én most világgá indulok — be is fogad talán —: e verssel vért, vért koldulok: VÉRTADÓT ADJ HAZÁM! Gondolj arra, ki vért veszít — kit gyári gép hasít! Lássad hulló vércseppjeit annak, kit gép szakít! Lásd meg akit autó elüt, pedig vigyázott jól! Mily sok vér ömlik mindenütt!, mily dús patakba’ foly. Vért adjatok! — ezt dalolom — életet kell menteni! ADJ VÉRT TE IS!!!... Mondd: Nem hagyom veszni testvéreim! Mind többen jöjjetek velem! —: erekbe vért adunk — Jelszónk: SEGÍTENI! — ez legyen! Vérünkkel itt vagyunk! ... Fenyeget világalkonyat? Földünk könnyben forog? Talán végpusztulás fogad? Üjabb haláltorok? Szívünk az Égre felkiált s áldásért eseng: Mentsük földünk sebzett fiát: a vér életet ment! Kutas Kálmán Ali VASÁRNAP IGÉJE Az igének cselekvői legyetek! Jk 1,22—27 Amint az édesanya a terhességet, a gyermek kihordását, azért vál­lalja, hogy életet adjon gyermekének, úgy az igét azért hallgatjuk, hogy Isten megszólításának — az ige üzenetének és kötelezésének — elfogadói és aktív cselekvői legyünk. AZ IGE ÁLTAL MEGSZÓLÍTOTT EMBER. Az ókori görögor­szágbeli delphi templom felirata: „Gnothi seauton!” — ismerd meg magad! — nem következmények nélküli bölcs mondások egyike volt, Korunk modern tudománya — kimondatlanul is — nem kis erőfe­szítéssel próbál eleget tenni a felszólításnak csakúgy, mint évez­redekkel előttünk a mindenkori ember, Az önismeretünket illetően válaszunk van bőven, de legalább ennyire szerteágazó is. Hiszen mi vagyunk a megismerés tárgya és a megismerő alany egy személy­ben. De azt a világot és időt sem tudjuk elvonatkoztatni önma­gunktól, amelyben élünk. így önmagunkat Isten tárgyilagos igéjének tükrében láthatjuk és ismerhetjük meg igazán. Az ige Isten üdvös­ségszerző cselekvéséről szól, arról, hogy miként hív vissza bennünket Jézus által atyai szeretetének közösségébe; A teremtésben Isten egyedül az embert szólította meg. Ezért nem csoda, hogy a zsoltáros így kiált fel: „....micsoda a halandó, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Az ige által meg­szólított ember nem köteles válaszolni, „elengedheti füle mellett” vágy „csupán csak” hallgathatja, de soha sem teheti ezt „következ­mények nélkül”, mert önmagát csapja be, mint aki jóvátehetetlenül elszámítja magát. „AKI A SZABADSÁG TÖKÉLETES TÖRVÉNYE SZERINT ÉL: azt boldoggá teszi cselekedete.” Jakab levelének sokat vitatott kife­jezése „a szabadság tökéletes törvénye”. Lehetséges szabadság ott, ahol a törvény rendelkezik, parancsol, irányít, mederben tart? A törvény inkább megköt, mintsem szabaddá tesz. A mindenség, s benne az ember élete is a természeti és erkölcsi törvények sínéin fut — nélküle nem beszélhetnénk életről. Isten törvénye írottan, a ..szívbe írva” láthatatlanul mindenhol megta­lálható, Ennek „a lelke” a szeretet kettős nagy parancsolata: az Isten és a felebarát szeretete. Akinek életét ez vezérli, eszerint él, az nem­csak el tudja fogadni Isten Jézusban kinyilatkoztatott szeretetét, hanem képes Istent viszontszeretni a felebarátban is. Ez által le­szünk az igének megtartói, cselekvői, A szeretet pedig képes mindig szabadon adni, jót tenni és nincs megbilincselve az elvárások meg­kötöttségével. Ez maga a szabadság. AZ ISTEN EIÖTTI TISZTA ÉS IGAZI ISTENTISZTELET. Min­dennek van próbája, mutatója, mindent lehet ellenőrizni. Nemcsak az igehallgatás, de még a hit sem üdvözít cselekedetek nélkül. „Aka­rod-e hát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő?” — mondja Jakab később levelében. A templomok a hul­lámzó világ szilárd szigetei, melyekben a hirdetett ige megbékéltet Istennel, önmagunkkal és a világgal, de nem „állóvizeket”, meddő keresztyéneket akar szülni, hanem olyanokat* akik ..nenT’feledékeny hallgatói” az igének, hanem cselekvői. Ez az igehallgatás és a hit­élet próbája. Jakab levelében nevén is nevezi az igazi istentiszteletet. Ez nem ér véget a kimenő ének utolsó akkordjaival, hanem a templomon kívül kezdődik, mégpedig olyan cselekvéssel, amely a nyelv megfé­kezésére irányul. Beszédünk legyen méltó ahhoz az emberhez, akit Isten arra érdemesített, hogy megszólított. Nemcsak a háború tud pusztítani, begyógyíthatatlan sebeket ejteni, hanem az emberi nyelv is. „Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hason­latosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene így lenni ennek! — mond­ja Jakab. Valóban nem, mert az új élet képes mindig áldani és átok nélkül építeni. A diakónia egyyháza vagyunk és szolgálatunk a „megtartott ige” egyik látható gyümölcse, A fogyatékosok, sérültek, özvegyek és ár­vák támogatása és felkarolása — már az Ószövetségben is Isten vé­delme alatt álltak — intézményeinkben történik. Az időskorúak fel­karolása ugyan közös társadalmi érdek, de mindenekelőtt az erre rá­szorulókat nem kell magukra hagyni, „menekülni" tőlük, szociális in­tézményekbe „dugni” őket, hanem hozzunk értük áldozatot. S ekkor még csak annyit teszünk, amennyit őt tettek értünk. Rogate vasár­napján kérjük Isten Lelkét, hogy tegyen képessé ennél többre is, hogy a rászorultak világában tudjuk gyakorolni az igazi istentiszte­letet. Kalácska Béla Imádkozzunk! Szerető Atyánk a Jézus Krisztusban! Áldunk Téged kinyilatkoz­tatott igédért, amellyel a teremtett világban egyedül minket szólí­tottál meg. Áldunk azért az áldozatért is, amely ezt számunkra lét­rehozta, hiszen általa nyílt meg az út Tehozzád. Bocsásd meg, ami­kor igéd üresen tért vissza, amikor feledékeny hallgatók voltunk. Kérünk, adj mindig vágyat igéd után, annak befogadására. Adj ál- hatatosságot az imádkozásban, hogy Lelked ereje által igédnek cse­lekvői legyünk, Ámen. HEINRICH HELLSTERN, A HEKS MEGALAPÍTÓJA, NYOLCVANÉVES Heinrich Hellstem, a HEKS (Svájci Protestáns Egyházak Segély-' szervezetének) megalapítója, a Zürich melletti Gockhausenben ün­nepelte meg — szűk családi és baráti körben — nyolcvanadik szü­letésnapját. Heinrich Hellstern — Karl Barth és Martin Niemöller legközelebbi barátja, a Bonni Egyetem és a Debreceni Református teológiai Aka­démia díszdoktora — volt az, aki sokirányú tevékenységével meg­alapította a Svájci Protestáns Egyházak Segélyszervezetét. Ez a se­gélyszervezet a közel harmincöt éves fenállása óta készségesen és fenntartások nélkül volt anyagi és szellemi támogatója azoknak a főleg európai protestáns egyházaknak, amelyek valamilyen módon, segítségre szorultak. Ennek a segítségnek a keretében — nem említve a teológiai jellegű művek állandó megküldését — egyházunk lelké­szei közül sokan megfordultak abban a Casa Locarnóban, ahol eddig közel ötezer pihenésre szoruló ember üdülhetett Európából és az ún. harmadik világból. Heinrich Hellstem kezdettől fogva elkötelezettje volt a Kelet és Nyugat közötti megbékélésnek, résztvevője a Keresztyén Békekon­ferenciának, azt külön is megköszönjük neki. (SPED)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom