Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-03-14 / 11. szám

GYERMEKEKNEK Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! „írok nektek, ifjak .. Helyünk a népek nagy családjában Ez a parancsolat bírósági tár­gyalótermek hangulatát idézi. Azt gondolhatjátok, hogy ez rá­tok nem vonatkozhat, ti nem ke­rülhettek olyan helyzetbe, amikor tanúbizonyságot, maibb szóval ta­núvallomást kellene tennetek. Éppen ezért távol állhat tőletek a hamis tanúskodás veszélye is. Gondoljatok azonban arra, hogy mit csinál a hamis tanú? Hazu­dik, hogy ezzel magát mentse, és a másikat bajba taszítsa. NE HAZUDJ! Nektek nem a bíróság előtt, hanem ismerősei­tek, szüléitek, tanáraitok, társai­tok előtt kell felelősséget vállal­notok tetteitekért. Ha hibáztál, és ezt másra akarod fogni, mást okolsz érte, hamisan tanúskodsz. NE ÁRULKODJ! Mi van ak­kor, ha nem te, hanem testvéred, osztálytársad hibázott? Ha sietsz közölni a felnőttekkel, és előre örülsz a büntetésnek, amit ő fog kapni, bár igazat mondasz, még­sem Isten tetszése szerint teszel, mert ennek a másik látja kárát. NE CSŰFOLÖDJ! Ez is benne van ebben a parancsolatban. Ta­lán a ti osztályotokban is kiala­kultak kisebb csoportok. Ezen be­lül összetartotok, viszont a töb­biek háta mögött összesúgtok, szidjátok őket, pletykáztok róluk. Képzeljétek magatokat a kívülál­lók helyébe, mit érezhetnek a gú­nyos pillantások, megjegyzések miatt. VÉDD MEG A MÁSIKAT! Nem elég igazat mondani, nem árulkodni, nem csúfolódni, ha­nem védelmére is kell kelni azok­nak, akikről rossz híreket ter­jesztenek. Jóra magyarázni a hi­bát, segíteni a tévedöt tévedése belátására és a helyes út megta­lálására, amellé állni, akit meg­vetettek az osztálytársak, ez is a nyolcadik parancsolat üzenete. TUDJ MEGBOCSÁTANI! Elő­fordulhat, hogy titeket érnek alaptalan vádak, gyanúsítgatások. Természetesen igyekeztek tisztáz­ni magatokat, de ne újabb vádas­kodással, veszekedéssel, hanem csöndes, egyenes szóval. Aki Jé­zustól tanult meg szeretni, az nem sértődik meg okkal-ok nél­kül, nem húzódik rögtön félre, hanem a csúfolódásra is tud mo­solyogva válaszolni. Hiszen a megbocsátás az a csodafegyver, mely hatástalanná tesz minden támadást. ISTEN EZZEL A PARAN­CSÁVAL IS az emberek felé irá­nyítja figyelmünket. Ki a feleba­rátunk? Családtagjaink, osztály­társunk, barátunk, ismerősünk, de az ismeretlenek is, mindig az, akivel éppen találkoztunk. A fe­lebarát iránti < szeretet tarthat vissza a hazugságtól, árulkodás- tól, csúfolódástól, veszekedéstől, sértődéstől, ez segít a gyöngét megvédeni. Jézus Krisztus az, aki ezt a szeretetet felébreszti ben­nünk, megtapasztaltatja velünk, ha engedjük neki. Csepregi Erzsébet Magyarok vagyunk, — ez kü­lönböztet meg minden más nép­től. Az emberiségnek azonban csak nagyon csekély hányadát tesszük ki. Ezért joggal kérdez­hetjük: hogyan tudunk beillesz­kedni a többi nép közé? Hogyan szolgálhatjuk a magunkéval együtt az emberiség javát? Rövi­den: hol a helyünk? A múltban „S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: Egy ezredévi seznvedés Kér éltet vagy halált!” A Szózat költője úgy látja, a nép sok-sok szenvedése is arra mutat, hogy a népek nagy család­jának szüksége van ránk. szegé­nyebbek lennének nélkülünk. — Csak néhány eseményt, mozzana­tot szeretnék kieme'ni, amelyek segítséget nyújthatnak a beveze­tőben feltett kérdés megválaszo­lásához. A jobbára gyűjtögető halászó­vadászó életmódot folytató nép hosszú vándorlás után telepedett le mai hazájában. Az új életmód­ra azonban őseink nehezen tértek át, végül is a kalandozásoknak véget vető vereségek hatására. Géza fejedelem, majd még in­kább István király a nyugati ke- resztyénségre térítette a magyar­ságot, és sokszor kemény harcok árán végül is csatlakozhattunk az akkori mércével mérve fej­lett európai népekhez. Igen sú­lyos csapást jelentett a tatárjárás, amely az ország lakosságának többségét elpusztította. Igazán nagy, pótolhatatlan veszteség ak­kor érte népünket, amikor „. . . töröktől rabigát vállainkra vettünk”, és 150 évig a „művelt Nyugat” védőbástyája voltunk. Utána pedig a Habsburg-biroda- lom éléskamrájává kellett len­nünk. Szabadságharcaink — az elért kisebb-nagyobb sikerek el­lenére — vereséggel végződtek. 1849-ben már csak a magyar nép harcolt szabadságáért, amikor „Európa csendes, újra csendes” volt. De a „csendes” elnyomás korszakaiban is mindig akadtak olyanok, akik helyet kívántak szorítani a magyarságnak is a né­pek nagy családjában. A nyelv­újítóknak köszönhetjük, hogy a magyar nyelv nem jutott az ír, vagy a skót sorsára, hogy „nyel­vében él” nemzetünk. Széchenyi célja volt: „...az emberiségnek egy nemzetet megtartani, annak sajátságait megőrizni és szeplő­telen minőségben kifejteni..... a világot egy új nemzettel meggaz­dagítani.” A polgári demokráci­ákhoz viszonyított több évszáza­dos feudális elmaradottságot a kiegyezés után az ország nem volt képes leküzdeni, egészen a legutóbbi időkig. Már csak azért sem, mert két világháborút is el kellett szenvednie. Az antantha­talmak ezt még azzal is súlyosbí­tották, hogy a nemzetiségi kér­dést Kossuth dunai államszövet­ségterve helyett a szerencsétlen trianoni békével „oldották meg”. Helyünket azonban azzal még nem találjuk meg, hogy a múlt miatt bánkódunk. Hiszen min­den korban akadtak népünk fiai között olyanok, akik az emberi­séget tették gazdagabbá. Hazánk kiváló írók, költők, képző- és ze­neművészek, tudósok egész sorát adta és adja a világnak. „Az em­ber tragédiája” Arany szerint a Faustnál is nagyobb mű. Ma­gyar ember fedezte fel a nem euklidészi geometriát, találta fel a dinamót, a telefonközpontot, á transzformátort, hogy csak a legismertebbeket említsük, és or­szágunkból Nobel-díjasok is szár­maztak. — Magyar ember — Ko­dály Zoltán — zenetanítási mód­szerét az egész világon alkalmaz­zák. A jelenben és a jövőben is biztosítanunk kell megérde­melt helyünket. Alkotmányunk 5. §-ának 2. bekezdése így szól: „A Magyar Népköztársaság mint a szocialista világrendszer része, fejleszti és erősíti barátságát a szocialista országokkal; a béke és az emberi haladás érdekében együttműködésre törekszik a vi­lág valamennyi népével és orszá­gával.” Tehát — legalább az ala­pokat tekintve — ismernünk kell gazdasági, társadalmi, politikai céljait és lehetőségeit. Hiszen en­nek keretében vált lehetővé, hogy népünk kiemelkedjék a több év­százados elmaradottságból. A né­pek családjának — éppúgy mint bár-mély családnak — teljes jogú tagságára csak akkor tarthatunk igényt, ha kivesszük részünket a családi munkamegosztásból, ha lehetőségeinket, képességeinket a legnagyobb mértékben kamatoz­tatjuk. Ebben a szellemben mun­kálkodunk azért, hogy a népek nagy-nagy családjában mindegyik teljes jogú tag legyen. Ezt kép­viseljük az ENSZ és sok más nemzetközi szervezet munkájá­ban. Különösen is fontos számunk­ra a szűkebb családi körben való jó viszony. A finnugor nyelvcsa­lád többi tagjával, elsősorban a finnekkel, igen jó kapcsolatokat tartunk fenn. De külföldön még igen sokan vannak, akik ebből (és sok más) szempontból nem tudnak minket hova tenni, és azt kérdezik, hogy a magyar példá­ul szláv nyelv-e. Múltunk szenvedések között született értékei, jelenünk ered­ményei és jövőnk reményei ad­janak erőt ahhoz, hogy méltó he­lyet foglaljunk el a népek nagy családjában. Mindent meg kell tennünk azért, hogy az újabb nemzeti, illetve világkatasztrófát elkerüljük, mert lehet, hogy „. . . a sírt, hol nemzet süllyed el ...” már nem vehetik körül más népek. A magyar népet már annyit pusztították, annyiszor lemond­tak róla, annyian elsiratták és el­temették, hogy fennmaradását, nemzeti létünket akár csodának is tarthatjuk. Reformátoraink a XVI. században nem véletlenül hasonlították népünk sorsát Iz­raeléhez. Mi, magyar evangélikus keresztyének, a többi magyaror­szági egyház tagjaival együtt a Himnuszt imádságunknak tekint­jük. Istentiszteleteinken és csen­des imádságainkban ezt kérjük, munkánkat e kérés meghallgatá­sának reménységével végezzük: Isten, áldd meg a magyart, áldd meg a népek nagy családiát, áldd meg a magyart a népek nagy csa­ládjában. Ifj. Szentpctery Péter AZ EURÓPAI ÖKUMENIKUS INFORMÁCIÓS MUNKAKÖZÖSSÉG ÜLÉSE , Az Európai ökumenikus Információs Munkaközösség idei ülését ‘Bossey-ben (Svájc) tartja 'március 22—25. között. Az ülésen egyhá­zunk képviseletében dr. Nagy István, esperes, a Lelkipásztor, Mezősi György, az Evangélikus Élet szerkesztője és dr. Vámos József teoló­giai akadémiai tanár, az Európai Kisebbségi Evangélikus Egyházak Kommunikációs Bizottságának (KALME) tagja vesz részt. Svédországban évek óta nega­tív szaporulatot mutatnak ki a statisztikák. Mondják azt, hogy a svéd szülők jóléte mögött meghú­zódik a jövő háborújától való fé­lelem, a szülők felelőssége olyan elmélyült, hogy utódaikat nem akarják kitenni egy borzalmas jövendőnek. Igaz lehet ez? Ilyen egyszerű lenne a kérdés? És mi az igazság abban, hogy megállt a szaporulat az NSZK-ban, holott a német családok arról voltak ne­vezetesek, hogy négy-öt gyermek ült az asztal körül és minden száz évben megduplázódott a né­metek lélekszáma? Korunk jelen­ségei? Mi történt tulajdonképpen, hogy a nagycsaládok ideájának divatja múlttá lett, s nagyítóval kell hazánkban is egy-egy nagy­családot keresni? NÉHÁNY TANULMÁNY — MINT EMLÍTETTEM —, anyagi feltételekben keresi a titok nyit­ját. Az az érzésem, hogy a gyer­mekáldás vállalása sehol a vilá­gon és soha nem volt anyagi kér­dés. Hiszen akkor a legfejlettebb, leggazdagabb országok szaporula­ta mutatná a legkedvezőbb ké­pet. S a szegényeknél alig talál­nánk gyermeket. (Bár ez utób­binál szokás arról beszélni, hogy szellemi elmaradottság, analfa­betizmus, kultúrálatlan élet van.) A magyar példa azt igazolja, hogy amíg szegényebbek voltunk, amíg kilátástalanabb volt a gazdasági helyzetünk és jövőnk, addig a szaporodási rátánk meghaladta a 13-at. S akkor, amikor normális fejlődésnek indult hazánk és tár­sadalmunk élete — beleszámítva a nehezen megoldható lakáshiányt is —, lecsökkent a szaporulat a 0- pontig. Véleményem szerint itt szemléleti kérdéssel állunk szem­ben, más szóval is fogalmazhat­nám: az erkölccsél van baj. VAGYIS A GAZDASÁGI, KULTURÁLIS, TÁRSADALMI Rédey Pál riportja FEJLŐDÉSSEL és lehetőségekkel nem tartott lépést az erkölcsi fej­lődés. Ez más területeken is ha­sonlóképpen jelentkezett. Jelent­kezett a munkamorálban, az egyénnek a társadalomhoz való viszonyulásában, az önzésben, a környezetünk védelmében, a há­zassági és családi élet bomlásá­ban stb. Miért maradna ki ebből a sorból a gyermekáldással kap­csolatos magatartás? A szocialis­ta, társadalmi rend alaptétele egyértelmű: mindent az embe­rért. Csakhogy a társadalom min­den tagjának fel kell jutnia elő­ször erre a magaslatra, fel kell nőnie az erkölcs eme szintjéig. Más aspektusból ugyan, de a ke­resztyén erkölcsnek úgyszintén kardinális pontja a „mindent az emberért”, s így a kétfajta etika egy sínen halad. Viszont az urba- nizálódással, a kényelem, kom­fort szeretetével és megszokásá­val, a jólét önző kisajátításával egy megváltozott társadalmi szemlélettel van dolgunk. A ko­csinak, villának, külföldi utazá­soknak, rafinált szórakozásoknak, az egyén „önkiteljesedésének”, a modern világ nyújtotta lehetősé­geknek bizony útjában áll a gyer­mek. AZ ÖTVENES ÉVEK VÉGÉ­TŐL az NSZK-ban elkezdődött az ún. „Wirtschaftswunder”, a gazdasági csoda. Vele párhuzamo­san jelentkezett a preventív vé­dekezés a gyermekszaporulattal szemben. (Napjainkig ez elké­pesztő méreteket öltött!) Ezt a korszakot a szakirodalom „Kon- tergan-periodusnak” nevezi. Eb­ben az időben kezdték alkalmaz­ni a nők a különböző „biztosnak” vélt fogamzásgátló szereket. Az Élőkép 3. abortus-törtvény akkor még szi­gorúan tiltotta a művi beavatko­zást. A kísérletként bevezetett Kontergan-fogamzásgátló súlyos következményekkel járt. Mert az asszonyok az óvószer alkalmazá­sa ellenére szültek, de milyen gyermekeket? Az akarat ellenére világrahozott gyermekek nyomo­rékok lettek. Ma ezek a gyerme­kek 20—25 évesek, s torzói a tár­sadalomnak. Számuk jelentős, összenőtt ujjak, béna lábak, el­torzult arcok hívják tetemre a szülőket, s az óvszer felelőtlen ki­bocsátóit. A Kontergan után más, kevésbé ártalmas szerek kerültek forgalomba és ma már a tudat­ban az erkölcsi hozzáállásban ala­kult ki: „nem kell a gyermek”. IGEN, A FOGAMZÁSGÁTLŐ SZEREK! A hazánkban valami­vel később alkalmazott születés­szabályozó eszközök. Tulajdon­képpen arra az elvre épülnek, hogy a család, elsősorban a nő döntésére és akaratára van bíz­va a gyermek kihordása. A mo­dern gyógyászat minden eszköz­zel segítségére sietett e felelős vagy felelőtlen döntés vérehajtá- sában. Kontergan-esetek nálunk nem következtek be, de annál na­gyobb pusztítást végeztek a tu­datban és az erkölcsben a fogam­zásgátló szerek. A magyar falusi, paraszttársadalmunk, amely egy­kor a népességszaporulat nagy hányadát adta a nemzetnek, ma az egyke vagy egyse „modell” bű­völetében él. Orvosi szakvéle­mény szerint fogamzásgátló sze­rekből napjainkban vidéken fogy a legtöbb. Egyes településeink va­lóságos „fantom-falvakká” lettek, annyira hiányzik belőlük a gyer­mek. A gyermekutánpótlás társa­dalmi háttere megfordult, ma el­sősorban a városi lakosságunk pótolja a hiányt, azzal a megkö­töttséggel, hogy itt sem sikerül áttörni a bűvös egy-két gyermek­nél nagyobb család-modellt. NÉHÁNY HONAPJA FOG­LALKOZTAM a házasság kérdé­sével („Megy a gyűrű vándorút­ra” című sorozatban). Riportom­nak az volt a célja, hogy bemu­tassam a magyar társadalmon belül a házassági erkölcs keresz­tyén problémáit. Már ott jelez­tem, hogy a házasság „válsága” elsősorban a gyermekekre hat ki döbbenetes módon. És ha a há­zasságban elrettentő példákkal ta­lálkozunk, mennyivel inkább a család és a gyermekáldás vonat­kozásában. Nem tudom, mennyi­re tűnt fel az, hogy a házasság- kötések száma a 60-as évektől jelentősen csökkent, a válások száma pedig ez időtől ugrásszerű­en növekedett. Nos, a válások mögött, nem is szerény formá­ban, de meghúzódik a gyermekek problémája. Először is, az elvált fiatalasszonyoknak, ha egy-két gyermekük van, rendszerint ma­gányosan nevelik őket. Üjrahá- zasodás esetén a gyermekek leg­több esetben útban vannak, óriá­si problémát jelent, akadályt, de legalább is csökkenti a házassági esélyeket. Sok esetben ilyenkor a gyermek állami gondozásba kerül. A kritikusan, meggondolások alapján induló házasságokban már az első napokban felvetődik a kérdés, legyen-e gyermek. A megkérdezett, elvált asszo­nyok többsége úgy nyilatkozott, azért nem tudott ismételten férj­hez menni, mert előző házasságá­ból gyermeke volt és udvarlója, kérője „nem nézte jó szemmel”, nem vállalta a gyermeket. így in­kább a gyermekével maradt, mert ragaszkodott hozzá, szeret­te őt. NYILVÁNVALÓ, HOGY A HÁZASSÁGI MORÁLBAN be­állt változás súlyosan kihatott a gyermekáldásra is. És bár a vá­lások hullámcsapásai még nem érték el a falusi társadalmunkat olyan nagy mértékben, a jóléttel jelentkező kísértések előre vetí­tik az árnyékot. Először a gyer­mekáldást adták fel. önként adó­dik a kérdés, mit fognak ezután feláldozni? Egyetlen etnikum hazánkban a cigányság, amelynél ilyen termé­szetszerű problémákkal alig ta­lálkozunk. Szapora voltuk min­den bizonnyal statisztikai adata­inkban erőteljesen közrejátsza­nak a számok alakulásában. Egyes vidékeken nem kis gon­dot okozva ezáltal. ISMÉTELTEN FELTETTEM MAGAMBAN A KÉRDÉST: tár­sadalmunk mely rétegéhez jut el hangom. Vajon csak az idősebb nemzedék nosztalgiáját támasz­tom fel Jókai csodálatos novellá­jával: „Melyiket a kilenc közül?” vagy Aldrich feledhetetlen csa­ládregényével: „Lámpást adott kezembe az Ür”? Ezek az idősek emlékeznek még arra, hogy ki­csiny hajlékban, nagy gondok közepette, de valóságos gyer­mekhad ülte körül az asztalokat. Jól ismerték a szólás-mondást: „ha az Isten, báránykát teremt, legelőről is gondoskodik”. Ezek­ben a családokban ténylegesen áldás volt a gyermek, s értük az édesapa görnyedtre dolgozta ma­gát, az édesanya pedig „éjszaka font, nappal mosott”, pihenés, öröm és boldogság volt számuk­ra a gyermekzsivaj. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom