Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-02-28 / 9. szám

Elavult életsze Böjttől elválaszthatatlan a ke­reszt. A böjti időben tekintetün­ket mindenek előtt Jézus Krisz­tus keresztjére irányítjuk. „Hit­tel. nézek keresztfádra ...” éne­keljük az ősi böjti éneket és lé­lekben végigkísérjük Megváltón­kat a szenvedések útján a Getse- mánei kerttől Pilátus udvarán át egészen a Golgotáig. Közben szin­te átéljük a kereszt minden kín­ját és fájdalmát. Milyen lelki tu­sát vívott, amíg ki tudta monda­ni: Legyen meg a te akaratod! Milyen fájdalmat jelentett neki Judás árulása és Péter tagadása! Milyen megalázó volt a pogány katonák csúfolódása! Hogyan roskadozott törékeny teste a ke­reszt alatt! Mennyit szenvedett, amikor odaszegezték kezét, lábát a durva fára, s míg elvérzett lá­zas kínok között, s elhagyta aj­kát a végső imádság: Elvégezte­tett, Atyám kezedbe ajánlom iel- kemet! AZONBAN NEM CSAK JÉ­ZUS KERESZTJÉRE EMLÉKE­ZÜNK BÖJT IDEJÉN, hanem a saját keresztünkre is. Böjt idején feltétlenül eszünkbe jut Jézusnak a tanítványokhoz intézett mon­data: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, ve­gye fel keresztjét és kövessen engem. S ez azt jelenti, hogy a ke­resztyén élet elmaradhatatlan jel­lemzője a kereszthordozás. Ami­kor arról szoktunk beszélni, hogy keresztyén életünk középpontja a kereszt, akkor nem csak arra gon­dolunk, hogy Krisztus Urunk meghalt értünk a kereszten, ha­nem arra is, hogy nekünk is fel kell venni és hordozni kell a ke­resztet. MIT JELENT EZ KÖZE­LEBBRŐL? A legtöbb ember a kereszt felvételénél és hordozásá­nál elsősorban arra gondol, hogy türelmesen vállalnunk kell azokat a szenvedéseket, megpróbáltatá­sokat es megaláztatásokat, ame­lyeket el nem kerülhetünk. Az egyik közkedvelt énekünk is ilyen értelemben szól a kereszthordo- záSről: „Tűrd kereszted mind­halálig! Legyen példád Jézüsod! Jobb, ha szemed könnyben ázik, Mintha rád nap mosolyog.” Vitat­hatatlan. hogy solcan merítenek erőt Jézus keresztjéből az ilyen szenvedések elhordozására. De csak ennyit jelentene Jézus szava: Ha valaki követni akar, vegye fel a keresztjét? A KÉRDÉSRE CSAK ÜGY FE­LELHETÜNK, ha közelebbről megvizsgáljuk, mi Krisztus ke­resztjének az értelme. A kereszt­hez feltétlenül hozzátartozik a szenvedés. Aki ebben kételkedne, gondolja csak el mennyit szenve­dett Jéziis a kereszten! Azonban Jézus keresztjének mégsem a szenvedés adja meg az igazi értel­mét. Jézus kereszthalála nem el­kerülhetetlen tragédia volt, amit Jézus kénytelen volt vállalni. Jé­zus a kereszt áldozatát önként vállalta, mégpedig azért, mert tudta, hogy erre az áldozatra az embereknek van szükségük. Tud­ta. hogy ettől az áldozatvállalás­tól függ az emberek java, öröme, békessége, egyszóval, üdvössége. ez az Értelmezés egészen más megvilágításba helyezi a ta­nítványok keresztjét és kereszt­hordozását. Amikor Jézus azt mondja tanítványainak, hogy ha valaki követni akarja őt, vegye fel a keresztjét, akkor arra biztat­ja őket, hogy vállalják önként az áldozatot másokért. Ez a másokért való önkéntes áldozatvállalás nem csak a keresztyének életének, ha­nem minden emberi együttélés­nek az elengedhetetlen feltétele. E nélkül lehetetlen a békés és bol- dob emberi együttélés. Gondoljuk csak végig, mennyi­re szükség van erre a másakra tekintő áldozatvállaló magatar­tásra közösségi életünk minden területén! A családi együttélés például el sem képzelhető e nél­kül. Ha hitvestársak közül bár­melyiknél hiányzik ez a másik öröméért, boldogságáért mindent vállaló' magatartás, akkor ott előbb, vagy utóbb törésre kerül a sor. Azért fut zátonyra napjaink­ban annyi*, házaság, mert ez az ál­dozatvállaló magatartás hiányzik a házastársakból. De a nagyobb közösség, egy falu, gyülekezet, vagy ország együttélése sem kép­zelhető el e magatartás nélkül. Aki közömbösen, tud elmenni má­sok porblémaju, vayy szenvedése mellett, akit nem erdekel a kö­zösség ügye, csak a saját boldogu­lásán fáradozik, az idegen test marad a társadalomban és vég­eredményben a saját boldogságát sem találja meg igazán. Ha sok ilyen idegen test — ma úgy szok­tuk mondani „elidegenedett em­ber” — van a társadalomban, az az egész közösség harmóniáját és létét fenyegeti. Az egész emberi­ség együttélésének és jövőjének is ez az áldozaivállaló magatartás az alapja. Az emberiség alapvető fe­szültségének, az úgynevezett gaz­dag és szegény népek feszültsé­gének kiegyenlítésére is ez az egyetlen mód van: a gazdag né­pek tudjanak áldozatot vállalni és lemondani azért, hogy az éhező népeknek is meglegyen legalább a betevő falatjuk. EZ AZ ÁLDOZATVÁLLALÁS lemondással, tehát szenvedéssel jár. Ezért mondja Jézus, hogyha valaki követni akar, tagadja meg magát és vegye fel keresztjét. Ma már sokan elavultnak, középkori­nak tartják ezt az önmegtagadó életszemléletet, a lemondás hir­detését. Pedig ez lehet ma is min­den közösség jövendőjének igazi záloga. Igaz, hogy saját erejéből az ember nem képes erre az ön- megtagadó lemondásra. A Jézus keresztjére való figyelés, illetve annak átélése, hogy Jézus értünk vállalta a kereszt áldozatát, azon­ban képessé tud tenni bennünket erre az áldozatvállaló magatar­tásra. Jézus keresztjének erejéből a keresztyének egész sora tudta felvenni és hordozni ezt a keresz­tet, mégpedig nem fogcsikorgatva és kényszerből, hanem boldogan megtapasztalva Jézus Ígéretének beteljesedését, hogy az ő igája kedves és az ő terhe könnyű. BÖJT IDEJÉN JÉZUS KE­RESZTJÉRE VALÓ FIGYELÉ­SÜNK, Krisztus szenvedésére való emlékezésünk adjon erőt ar­ra, hogy ilyen értelemben öröm­mel vegyük fel és hordozzuk a keresztet. Selmeczi János Jánosy István: Az ács borongása „Költők költője, gyermek halálig” Ady Mindég csodáltam, mily kitűnőt farag: minden, mit ácsol, mesteri kéz műve. De áll kezében a szekerce néha: virág-szeme messze téved, korom felhőbe ... Jaj, mirül álmodik? Azt mondta múltkor: ő nem az én fiam, de a Magasztosé. Az anyja révület-álma regél ilyenről. Elég csapás már egy a családban ily költő-vajákos. Nám miket énekel?! Kémek írástudók elől csak rejthetem egyre a fecskehangút „Trónról ledönté mind az erőseket, és fölmagasztalt kétkezi páriát: az éhezőket jóllakatta, s gazdagokat üresen bocsátott.” Jaj, ki ne törjön anyja madár-dühe ez ifjú ácson. Hogyha az én fiam: kitart a jó szekerce mellett, en-keze műveiben virulván. De hogyha anyja szelleme égeti, Igazság ajkán lel tüzes ősigét: kitör belőle még a KÖLTÖ, s táltosi hajlama vészbe űzi. (Megjelent a költő AZ ÁLMOK KÚTJA VÉGTELEN című kötetében, 1981-ben) Finn—magyar testvér gyű le kezetek (Folytatás az 1. oldalról) lahti; Kiskőrös — Lappeenranta; Pilis 1— Kontiolahti; Domony — Kuhmo; Nyíregyháza — Kuopio; Csömör — Pieksämäki; Szeged — Vaasa; Irsa — Nurmo; Budavár — Munkkivuri (Helsinki); Óbu­da — Roihuvuori (Helsinki); Sár- szentlőrinc — Kaleva (Tampere); Győr — Salo-Uskela; Tata — Pie- lisensuu (Joensuu); Zugló — Kaa- rina (Türku); Pécs — Lahti (test­vérvárosok) : és Orosháza — Här- mälä (Tampere). A lelkészek most megbeszélik presbitériumukban cs gyülekeze­tükben az örvendetes hírt, elké­szítik a kapcsolat megindulásának terveit, levélben köszöntik gyüle­kezet-párjukat, s amikor majd Külügyi Bizottságunk legközeleb­bi ülésén megtárgyalja a műkö­dési tervezetet, megindul kapcso­latainknak ez az újabb és bizony­nyal áldásos eseménysorozata. ÍME FINN-MAGYAR EGYHÁ­ZI KAPCSOLATAINK rendszeres folyamatának keresztmetszete: lelkészek ösztöndíjas cseréje, püs­pökeink, professzoraink kölcsönös látogatásai és előadásai, lelkész­családok kölcsönös látogatásai és nyaralása, az egyházi sajtóban kölcsönös egymásrafigyelés, közös lelkészértekezletek tartása, s most a testvérgyülekezetek kapcsolata. K. E. A LUTHER-ÉV MISSZIÓS LEHETŐSÉG Az NDK egyházai számára 1083, Luther születésének 500. évfordulója elsősorban nem a re­formátor dicséretének alkalma, hanem nagy missziós lehetőség. Erre mutattak rá a egyházak Luther-emlékbizottságának kép­viselői január 15-én tartott sajtó­konferenciájukon. Az egyházi rendezvényeken nem egyszerűen beszélni kell arról, hanem alakját, a személyét és korát foglalkoztató kérdéseket elevenné kell tenni. mintegy őt magát megszólaltatni. Az egyházi rendezvények sorát az 1983. május 4-én. Wartburg várában tartandó istentisztelet nyitja meg. Szeptemberig hét vá­rosban rendeznek egyházi napo­kat (Kirchentag). Ezeknek közös jelszava: „Merjünk bízni!” (Vert­rauen wagen). Az egyes alkalma­kon 600-tól tízezer ember részvé­telére számítanak. Állami részről megfelelő segítséget nyújtanak a szervezéshez. Hetven éves lett volna DARVAS JÓZSEFRŐL van szó, aki a Déli Evangélikus Egy­házkerület felügyelője volt közel két évtizeden keresztül. Tallóz­gatok az emlékeim között, mi­közben az írószövetség, a Ma­gyar Rádió és a TIT által rende­zett emlékünnepségen ülök. Bata Imre. Czine Mihály, Fekete Gyu­la megható méltatása szívembe markol. Az est felidézi számomra is a jó barátot, akivel hosszú éj­szakákon át ültünk kávé mellett, cigaretta füstben, a nemzet és az evangélikus egyház sorsdöntő kérdéseit érintve. Darvas József emberi arca legalább olyan tiszta és becsüle­tes volt. mint politikai állásfog­lalása. Ez a tiszta arc. hallgatag- sága, meditativ természete von­zott, mint mágnes a vasreszelé­ket. Ünnepszámba ment, amikor találkozhattam vele, s bölcs, tő­mondatos útravalóival ellátott. Amikor betegen feküdt kórházi ágyán, nem sokkál halála előtt, szó nélkül is értettük egymást. Nem akartam hinni súlyos beteg­ségében, biztos voltam abban, hogy átvészeli szíve a támadáso­kat, mint ahogy átvészelte a sok-, sok megpróbáltatást, egy forron­gásban levő világ heves barrikád- küzdelmét. De ez a szív „Egy pa­rasztcsalád történetéből" bármi­lyen erősnek látszott, akkor mondta fel a szolgálatot, amikor már a győzelmi lobogót ki lehe­tett tűzni. ÉS AKKOR, 1973. DECEMBER 3-ÁN, amikor már arra készül­tünk, hogy a múlt küzdelmeit, vi­haros epizódjait fehér asztal mel­lett ülve, mint az obsitosok, derűs iróniával idézgetjük," Darvas Jó­zsef itthagyott bennünket. Szíven- ütött halálhíre. Egyszerre éreztem, amit Czine Mihály és Fekete Gyu­la mondott, Darvassal a népi írók nagyjainak utolsó mohikánja tá­vozott a csatamezőről. Veres Pé­ter, Tamási Áron, Szabó Pál, Sin- ka István, Darvas József nincs többé, árvábbak lettünk, hiányu­kat nem tudjuk pótolni. Ismét magam elé idézem. Ül­tünk dölgdzöszöbájában a Pasaré­ten, a Mátrában tábortűz mellett — Tiszai Magda, a magyar Carmen csodálatos alt hangján népdalokat énekelt, mi a parazsat piszkáltuk, ezer csillagra bomlott a hamvadó zsarátnok —, vagy az én lakáso­mon és rövid szaggatott monda­tokból értettük a szót. Nem sok­kal halála előtt még nálunk járt és azt mondta: „most mindenki meglepetésére két drámát is asz­talra teszek”. Hihetetlen energiá­val akarta pótolni a mulasztotta­kat. Ügy vélte, visszanyerte ön­magát. Hiszen éveken keresztül közéleti, politikai tevékenysége szólította el íróasztalától. — Mi a véleményed — kér­dezte —, Bajcsy-Zsilinszky End­réről írok drámát. MÁR MEGÍRTAM VALAHO­VÁ, hogy nem adtam azonnal vá­laszt. Bennem nehezen oldódott a görcs a 'Zsilinszky fölött lebegő Áchim-kérdés miatt. Aztán sze­rényen azt mondtam, megajándé­kozom Koren Pál volt békéscsa­bai lelkész Áchim temetésén el­mondott beszédével. „Hátha tudod használni.” Hosszan fürkészett, mintha a lelkemben akart volna olvasni. „Gyilkosnak” tartom-e Zsilinszky Endrét vagy nemzeti hősnek. Bennem viharzott a pa­rasztvezér tragédiája és Zsilin­szky mártírhalála. Két nagy evan­gélikus sorsát hámozgattuk hat­van év távlatából. — Te, Jóska — mondtam —, nem tűnt fel előtted, hogy a Vi­harsarok városaiban, falvaiban nincs Bajcsy-Zsilinszky Endréről egyetlen utca, tér elnevezve? Ne­héz feladatnak vélem, de te majd megoldod. Nem tudom, meddig jutott el — hozzáfogott-e —, a Zsilinszky- drámához. De azt tudom, hogy Hernádi Gyula és Jancsó Miklós megírta közben film és színpadi változatát, amely sok vitára adott alkalmat. EGY MÁSIK BESZÉLGETÉS IS elevenen él bennem. Említette, hogy az ószövetségi Dávid király élete tele van drámai fordulattal. Megbeszéltük, hogy Sámuel és a Krónikák könyvében találja a ki­rály történetét. — Jó, majd elolvasom. Ennek sem tudom, mi lett a sorsa. Csak arról szereztem ké­sőbb tudomást, hogy Berlinben közben Stefan Heym dolgozott már Dávid király történetén, s 1973-ban megjelentette igen hí­ressé vált regényét: „Dávid király krónikája” címen. (Nálunk két kiadást is megért.) Biztos vagyok benne, ha Darvas József elkészül vele, legalább olyan könyvsiker lett volna, mint Heym munkája. Emlékeket szedegettünk Darvas Józsefről a Kossuth-klubban 1982. február 10-én, születésének 10. év­fordulóján. (1912-ben született Orosházán.) Czine Mihály, Bala Imre, Tolnai Gábor, Fekete Gyula, Györffy Sándor, az özvegy és még jónéhányan ültünk az asztal körül. Régi barátok Darvas Józse­fen keresztül. Nekik több volt az élményük. Tolnai Gábor a szocio­lógus Darvasra, mások a képvise­lőre, a miniszterre, ismét mások az íróra emlékeztek. Arra, aki egy írónemzedéket indított útnak a vihar kellős közepén. A vélemé­nyek egybecsendültek: Darvas Jó­zsef mindannyiunknak nagyon hi­ányzik. ÉN NÉMÁN A SORSOT VAL­LATTAM. Elragadott egy jó ba­rátot, és egyházam egyik volt ve­zető emberét. Azt az embert, aki a kritikus időkben merte vállalni az egyházi munkát. Emlékszem, hányszor vetették fel abban az 'időben Darvas József „hitének” kérdését. A faluszéli szegénység gyermekében nem a szolgálat őszinte és becsületes vállalóját vették szemügyre, a hitét firtat­ták. És éppen azok, akiknek so­ha eszébe sem jutott a főúri ve­zetők hitét ,,boncolgatni, /Kossuth és Petőfi bitéről vitatkozni,'''vagy a Habsburgok „apostoli” királysá­gát megkérdőjelezni. Ez is forra­dalmi jelenség volt. És hiába hangsúlyozta Darvas, hogy az egyházhoz tartozását többnek tartja, mint a belekeresztelést, a sanda gyanú ott lappangott kö­rülötte. „Nem tudom puszta vélet­lennek tartani azt — fejtegette egy alkalommal —, hogy azok kö­zül az evangélikusok közül szár­mazom én is, akik kétszáz évvel ezelőtt hitük, igazságuk védelmé­ben inkább az üldöztetést vállal­ták, semhogy megalkudtak volna. Amikor az iskolában a dunántúli Zombáról elmenekült honalapító ősök küzdelmeiről s hősi helytál­lásáról hallottam, gyermeki lel­kesedés égett bennem is, a falu­széli szegénység gyermekében — már egész fiatalon —, felizzott a protestálás, az igazság elleni láza­dás szenvedélye, akkor az ősök hagyománya is munkált bennem.” A Részeg eső regénye 1964-ben jelfent meg. Főhőse, Bállá Géza te­metésével indul a történet. Teme­tésén nincs pap, de a falu népe a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” zsoltárral búcsúztatja gyerme­két. Az ősi zsoltár melódiája és szövege mint motívum vissza­visszatér Darvas életében. (Hány­szor énekeltük lakásomon együtt!) Egy alkalommal elmesélte, hogy amikor 56 után választókerületé­be ment, a nyakas magyar kál­vinisták összeszorított ajkakkal fejezték ki bizalmatlanságukat. A kultúrházban olyan néma csend honolt, mint egy ravatalozóban. És ekkor a képviselő rázendített az ősi zsoltárra: „Te benned bíz­tunk eleitől fogva ...” S egymásra találtak a szívek. A nép fia min­dig megtalálta a nép szívéhez a kulcsot. Rcdey Pál BIBLIA-KONGRESSZUS AZ NDK-BAN Az NDK-beli egyházaknak a Biblia kiadásával, terjesztésével foglalkozó első kongresszusára március 25—28. között kerül sor Karl-Marx-Stadtban. Témái: „A Biblia fordítása” és „A Biblia le­hetőségei -a szekularizált társada­lomban”, ezekről Johannes Hem- pel püspök (Drezda) és Klaus­Peter Hertzsch professzor (Jena) tart előadást. 16 csoportban fog­ják megvitatni, hogyan segíthet­nek a mai embernek a bibliai szövegek jobb megértésében, meg- elevenítésében. Mintegy 250 résztvevőre számítanak, a záróal­kalmon pedig várhatóan több, mint kétezren lesznek jelen.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom