Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-21 / 47. szám

f

Mi Atyánlc!

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

Uram, a kenyér sok mindent eszembe juttat. Azokat a száraz kenyérdarabkákat, amiket a háború idején kamránk egyik zugában találtam meg és az irigységet, amivel azokat nézzük, akik nálunk jobban élnek. Eszembe jutnak agrárszakemberek, akik a nagyobb termésért fáradoznak és statisztikák éhező országokról, megdöbbentő fotókkal illusztrálva. A kenyérre gondolva látom azt a gyereket, aki unottan rúgdalt egy zsemlét végig az utcán és látom arató kombájnosok és éjszakai műszakban dolgozó pékek verejté- kes arcát. A kenyér fölidézi bennem a világért felelősséget érző politikusok, tudósok és tanácskozások felhívásait, és eszembe jut a kenyérharc lovaginak nem mondható küzdelme, sok becstelenség, ügyes helyezkedés, fúrás és árulkodás és Ízléstelen kapzsiság. De a kenyér fölidézi bennem a 80 éves Jolán néni mosolygó szemét is, ami a megelégedettség ritka derűjét tükrözte, pedig az egykori cselédlánynak nem volt kiemelt nyugdíja.

Uram, a kenyér sok mindent eszembe juttat, de Te azt akartad, hogy mennyei Atyám jusson eszembe, aki mindnyájunkat megterített asztalához hív, és aki előtt nem kell titkolnom kenyérgondjaimat sem.

Zenés áhitat

— Egy éve alakult a gyülekezet énekkara, azóta rendszeresen próbálunk, egyházi ünnepeken, ökumenikus összejöveteleken, külföldi vendég lelkészek látogatásakor is éneklünk. Tervezzük, hogy idővel más gyülekezetekben is szolgálunk zenés áhítat keretében.

MINDEZT OKTÓBER 10-ÉN, a jól sikerült zenés áhítat után hallottam, amikor a karvezetővel, Koczor Tamással és az együttes muzsikus tagjával, Üjházy Lászlóval leültem egy kis beszélgetésre.

A gyülekezet nagytemploma szépen megtelt ez alkalommal. Igaz, már nagyon régen nem volt zenés áhítat. Pár éve az orgonát is felújították, amely kereken 110 éves hangszer és nemesen zengő regisztereivel műemlék értékű orgonáink sorában áll.

Az esten — melynek műsora Bach és más barokk szerzők műveiből állott — orgonakórus-, és szólószámok váltakoztak. Szirmai Zoltán lelkész meleg hangú igehirdetésében méltatta az egyházi zene jelentőségét, amely nem más, mint az orgona, az énekkar és a hangszerek igehirdető szolgálata. Gáncsi Aladár a hangszer jellegének megfelelő, főleg 17. századi műveket szólaltatott meg, majd műsorának második felében több Bach-korálelőjátékkal igyekezett a gyülekezethez közelvinni az „igehirdető” Bach muzsikát

A JÓRÉSZT FIATALOKBÓL ÁLLÓ KIS KÓRUS lelkesen és igényesen énekelt. Az előadott Bach-korálok stílusosan, barokk kontinuó kísérettel szólaltak meg: Matuz Mária csembalón, Üjházy László blockflőtén, Ve- pérdi Ernő csellón működött közre. Hasonló hangszeres kísérettel szólalt meg három szóló szám a Schemelli féle énekeskönyvből Bártfay László és Simonfy Zsuzsa kitűnő előadásában.

— Mi szerepel a repertoárban?

— Repertoárunk két csoportba osztható — feleli Üjházy László. Egyrészt kórusművek, a basszus és a vezérszólam hangszeres erősítésévéi.nsFőleg Bach nagyon népszerű, vagy éppenséggel igen ritkán hallott koráljai szerepelRákospalotán

nek itt. A másik csoport a hangszer kíséretes áriák, „lelki énekek” és kantáták. A közeljövőben többek között Telemann és Ham- merschmidt-műveket is fogunk tanulni.

— HOGYAN ALAKULT MEG A KÓRUS?

— ökumenikus alkalmakon hallottuk a református és baptista kórust — veszi át a szót Koczor Tamás. Ez adta a gondolatot: ha ők tudnak énekelni, mi miért ne . . — Én Foton kaptam karvezetői képzést. Karvezetői munkám szorosan kapcsolódik az ifjúsági munkához. A próbák is az ifjúsági óra előtt vannak. A szoprán és alt szólam pl. kizárólag ifjúsági köri tagokból áll. Alapvető dolog, hogy igen szoros a kapcsolatom a kórtstagokkal. Az énekkari munkát szolgálatnak tekintjük. A próbákat és a szolgálatokat imával kezdjük, próba végén rövid áhítat van. Minden kórustag tudatában van annak, hogy itt minden Isten dicsőségére történik.

Ezután lelkesen számol be az égy év alatt elért fejlődésről.

Bolla Árpád, a gyülekezet lel-. késze a záró oltári szolgálatban megköszönte Isten áldását a jól sikerült zenés áhítat végeztével. A szépszámú hallgatóságban jó néhány fasori gyülekezeti tagot is láthattunk, ugyanis az est egyik célja a rákospalotai és fasori gyülekezet testvéri kapcsolatának építése is volt. Ezt a célt szolgálta a templom alagsorában folytatódó együttlét, ahol a házigazdák megvendégelték a fasori gyülekezet tagjait.

EZ AZ ESTE IS JELE VOLT ANNAK, hogy ez a gyülekezet élő és szolgáló. Bolla Árpád nyomatékosan jegyezte meg: valami hihetetlen munkakészség- és áldozatvállalás jellemzi a gyülekezetét.

A kórus szépen fejlődik és ennek kétszeresen örülünk, hiszen már nagyon közel van az LVSZ 1984. évi Nagygyűlése, amely többek között éekkarainktól is komoly helytállást, és színvonalas, igényes szolgálatokat fog kívánni!

Gáncs Aladár

Azt mondják, ez a legköny- nyebb kérése az Ürrtól tanult imádságnak. Hiszen életünk fókuszában anyagi természetű kérdések, földi gondok és problémák, testi szükségletek és vágyak állnak s mindaz, amit o kenyér szimbóluma még magába foglal. Könnyű hát kimondani minden nap, hogy életünk e szorongató kérdéseit Isten oldja meg.

Valóban könnyű?

Vagy csak felületességünk teszi könnyű fajsúlyúvá azt. amit Jézus ebben a kérésben szívünkre helyez. Ne vegyük hát félvállról, aminek súlyát Jézus két vállal hordozta, magára véve testi létünk minden terhét. Hiszen az evangéliumi tudósítások arról szólnak, hogy küldetését éhezve kezdte a pusztában és szomjazva fejezte be a kereszten. Nem a magas státuszúak leereszkedésével adja tehát ajkunkra ezt az imádságot, hogy lássuk megértő nagylelkűségét, hanem úgy, mint aki maga is szenvedő társunk a kenyérből élő, földhöz. kötött emberi sorsban.

Ennek a kérésnek is bizony súlyos a mondanivalója, mert

nem az egyéni vágyak teljesülésének enged szabad utat. nem a mesékben szereplő „terülj, terülj asztalkám” csodáját ígéri, hanem a közös szükségről, a MI kenyerünkről szól. Márpedig nem könnyű lemondani az önzésről. kiállni abból a féktelen hajszából, amelyben mindenki csak saját anyagi érdekét tartja szem előtt. Áz imádság csöndjében, az Istennel való találkozás megrendültségében. a meny- nyei Atya szeretetének benső örömében tanulhatjuk meg igazán a közösség vállalását anyagi kérdésekben is. hogy nem az ÉN boldogulásomról, hanem a MI kenyerünkről van szó.

Nem könnyű ennek a kérésnek alázata sem. Mert a magabiztos, nagyképű ember szívesen büszkélkedik, hogy majd ő előteremti mindazt, amire szüksége van. Mégpedig nemcsak a kenyeret. hanem a kalácsot is, és nemcsak egy napra, hanem biztosítja jólétét a jövőre is. Ez a kérés pedig Isten koldusává tesz s arra a felismerésre vezet, hogy rászorulunk az Atya gondoskodó szeretetére. aki nem tékozlásra indító bőséget és nem igényeket hatványozó „teli csűröket” ad, hanem mindennapi kenyeret, amely megelégedéssel és hálával tölti el azokat, akik a „kereszt jelével” szegik meg.

Ám ha Isten gondoskodó sze- retetéből kapjuk anyagi javainkat, akkor neki tartozunk elszámolással is. Sáfárságnak mondja Bibliánk ezt a felelősségünket. Amim van, rám bízott ajándék. Nem tékozolhatom és nem kuporgathatom a magam kényére-kedvére. Gazdálkodnom kell vele. mégpedig Isten egyetlen „köz-gazdasági” törvényének megfelelően: o szeretet mértéke szerint. Ez pedig mindig lemondást, áldozatot követel, hogy mindenkinek jusson belőle és ne kelljen milliókban számolni éhező embereket.

Aki nemcsak átérzi. de vállalja is ennek a kérésnek súlyos üzenetét, az felszabadul a nyomasztó gond-terhek alól és annak örömében élhet, hogy a mennyei Atya asztalának naponta vendége lehet.

Madocsai Miklós

ZENÉS ÁHTAT

lesz november 27-én, szombaton délultán 6 órakor a kőszegi templomban (Gyöngyös u. 29.).

Műsoron:

Pachelbel, Buztehude, J. S. Bach, C. Franck és Súlyok Imre művei.

Orgonái:

Trajtler Gábor Igét hirdet:

FEHÉR KAROLY

esperes

— HIBAIGAZÍTÁS. A november 14-i számunk 5. oldalán közölt „Kitüntetett lelkészek” című cikkben az aszódi lelkiz neve helyesen Detre János.

Kérés az Olvasóhoz

Van-e evangélikus népi imádsághagyomány?

A DIAKÖNIA 1981. ÉVI 1. SZÁMÁBAN foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy van-e evangélikus népi imádsághagyomány. Más szóval: élnek-e, elsősorban falun, olyan különös imádságok, amelyeket a hívek nem a hittanórákon, vagy a templomban, esetleg a könyvekből tanultak, hanem otthon szülőktől, nagyszülőktől családi közös imádkozások során hallottak. Olyan imádságokról van tehát szó, amelyeket nem az egyház adott lelki táplálékul, hanem a néphagyomány „szállított” nemzedékek hasznára. Nem könyvek őrizték, hanem a közösségi emlékezet tárolta napjainkig. Szóbeli átadással öröklődtek, ahogy öregeink mondják: „apáról fira” szálltak. Amint az utolsó évtized kutatásai tanúsítják, a katolikus néphagyományban sok tízezer ilyen apárúl-fiúra-szállott imádság él egy-egy család esti-reggeli-pénteki vagy más alkalommal történő gyakorlatában.

Archaikus népi imádságoknak neveztük ezeket a valójában rendhagyó imádságokat. Népinek, mert elsősorban a nép körében élnek. Archaikusnak, mert nagyon régiek. Fő témájuk — a szenvedéstörténet — és számtalan összetevőjük révén a középkori vallásos életben és vallásos irodalomban eredeztethetők. Ezért nemcsak az egyház számára jelentenek értéket, hanem az irodalomtörténet számára is. A középkori irodalom bizonyos műfajainak szövegrészeit, törmelékeit találjuk meg ezekben az imádságokban, tehát a nép szájhagyomány útján terjedő szellemi örökségében. Tudjuk, hogy korai irodalmi emlékekben szegény ország vagyunk. Ezért kell fokozott figyelmet fordítanunk a néphagyományban rejtőzködő szövegekre és énekekre: az archaikus népi imádságokra is, amelyeket az egész magyar nyelvterületen megtaláltuk, sőt a nem magyar nyelvű lakosaink körében is. Utána néztünk a református gyakorlatban is. Erről a Confessio 1979. évi 1. számában szóltunk.

Most viszont az evangélikus imádsághagyomány földerítésére vállalkoztunk, régi adósságunkat törlesztve ezzel. Különböző akadályok késleltették e fontos munkát és egyúttal a hazai imádságtérképemen mutatkozó fehér foltok berajzolását. Látva, hogy egymagám nem tudom az ország evangélikus közösségeit bejárni és az átfogó gyűjtést elvégezni, ezúton kérek segítséget, fölvetve a valamiféle közös munka lehetőségét. Nem kívánok a rám eső feladatok elől kitérni, hanem csak a sok időt igénybevevő immár sürgős tennivaló végzését szeretném megkönnyíteni a lap minden olvasójához elérkező gyűjtési felhívással. Ettől függetlenül járom a magam útját, ahogy tettem a Balatonfelvidéken, vagy a Pápa környéki falvakban. E magányos gyaloglások-gyűjtések menete nincs arányban a vágtató idővel, mely éppen az öreg hívek emlékezetét támadhatja meg, akikre különös módon számít a néprajzos. Az ő agyuk, tudatuk őrzi a múlt lenyomatát, az elődök hagyományozta szokásokat, szellemi emlékeket. Meggyőződésem, hogy minden koros embert végig kellene kérdezni régi énekek, imádságok felől, mert sok olyan régiségről vallhatnak, amelyről sem mi gyűjtők, sem lelkipásztoraik nem tudpak. Az ilyen emlékek felszínre hozása egyházi és nemzeti gazdagodást jelent.

HA NEM IS TUDUNK SZEMÉLYESEN minden idős hívőhöz odamenni, jelen szavunk az Evangélikus Élet hasábjain eljut hozzájuk, és megválaszolhatják a föltett kérdéseket, amelyek pedig a következők volnának:

1. Tudnak-e olyan imádságot, amelyet kicsi korukban tanultak, szüleiktől-nagy- szüleiktől, vagy mástól? Otthon mondták este, reggel, netán más alkalommal Véleményük szerint nincsenek könyvekben s nem hittanórákon hallották.

2. Tudnak-e olyan imádságot, amelyekkel a „régi öregek” egykor gyógyítottak is. Régen — lévén kevés orvos — jobbára tudós-, könyves-, javasasszonyok használták, ma úgy mondanánk, babonás eljárással. Legtöbb esetben imádkoztak is hozzá „valami nagyon régi imádságot”. Ezzel védekeztek, vagy gyógyították az ijedtséget, szellemmel verést, „pokolkelet”-et — ma orbáncnak hívják —, vagy egyéb betegséget. Nemcsak emberben, hanem állatban lévőt is. Sokan „nagy idő”, vihar-jég ellen is tudtak imádságot.

3. Tudnak-e olyan éneket, akármilyen

ünnepi alkalomra, vagy ünnephez kötődő szokás során, amelyről úgy tudják, nincs az énekeskönyvben?

4. Tudnak-e olyan történetet, amelynek vallásos témája van, s akár személyhez, akár valamely eseményhez kötődik? De kötődhet világteremtéshez vagy természeti jelenségek keletkezéséhez, magyarázatához.

Az első pontban foglalt kérdés kiegészítéséül jelzem, hogy ezeknek az otthon tanult, kicsi korban mondott imádságoknak gyakran a következő végződése van: aki ezt az imádságot este lefektében reggel fölkeltében háromszor (hétszer) el- imádkozza, annak három (hét) halálos bűne megbocsájtatik ... vagy ehhez hasonló kegyes hasznot, vagy égi jutalmat kilátásba helyező záradék az imádkozó részére, amiért elmondja „ezt az imádságot”. Az e körbe tartozó szövegek az evangélikus híveknél szerzett tapasztalatom szerint az „Én lefekszem én ágyamba ...” kezdetű imák. S ebben van hasonlóság a református népi gyakorlat emlékeivel. Itt már egymásba folyó protestáns hatások érvényesülhettek.

HA VALAKI A FÖNTI PONTOK KÖZÜL valamelyik kérdésre válaszolni tud, kérjük szíveskedjenek leírni és nekem elküldeni: Erdélyi Zsuzsanna, 1056 Budapest, Váci utca 79. 1/8. A szakmai igény kívánná még a kiegészítő adatokat is: név: születési hely, idő, (asszonyoknál leánynév is) s jelenlegi lakhely (tartózkodási hely). Ez adatokat nem a kíváncsiság, hanem a néprajzi érdek kéreti, ám nélkülük is szeretettel vesszük a sző-' vegeket. A legszebb imádságokat, ha beküldőjüknek nincs ellene kifogása, okulásért és tanulságért leközöljük.

Ügy vélem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy hazánk nem magyar anyanyelvű lakosait is kérjük a közreműködésre.. Tehát a szlovák vagy németajkú híveket, akik anyanyelvükön a fenti pontokban jelzettekről tudnak. Ezzel nemcsak a népi vallásosság területéről juttatnak el fontos emlékeket, hanem anyanyelvi kultúrájuk értékeiről is számot adnak.

EZEKUTÁN SZÓLNÉK MÉG NÉHÁNY SZÓT a tárgyi emlékekről is. Dunántúli gyűjtéseim során sok idős hívővel találkoztam," akinek gondot okozott évtizedeken át szeretettel őrzött régi könyveinek, kegytárgyainak sorsa. Töprengve kérdezték, mi légyen velük, ha már az Úristen magához szólítja őket? Gyerekeik számára ezek nem sokat mondó régiségek. Ügy vélik (az öregek), hogy fiatalabb családtagjaik nem becsülik kellőképpen, nem vigyáznak rájuk. Hitük nem erős, sokszor egyáltalán nincs is hitük, mint „afféle sok mai fiatalnak”. Tanácsom akkor is az volt, ami most: ilyen esetben a legokosabb, ha a közösség gondjára bízzák, azaz az egyházra s elsősorban az Evangélikus Múzeumra: 1052 Budapest, Deák tér 4. Ha gondot okozna a postázás, jelezzék írásban, vagy adják át a lelkészüknek továbbítás céljából. Ha erre sor kerülne, kérjük, hogy szintén tüntessék fel az adatokat. Egy-egy tárgy, könyv akkor „él”, s akkor van elsősorban szakmai szerepe, ha tudjuk, hogy hol, kinél s milyen alkalomból „szolgált”, azaz, ha tudjuk a személyhez kötöttségét, annak életében betöltött fontosságát. Sok olyan egyéni szokás vagy népszokás van ugyanis, amelyben tárgyak, eszközök valóban szerepet játszottak.

A számomra küldött szövegeket (énekeket stb.) szakmai értékelés és fölhasználás után jómagam is az Evangélikus Múzeumnak adom át, tehát oda kerül, ahová való: a közösség birtokába, gondozására.

AMINT KEZDETBEN ÍRTAM, a Dia- kónia 1981. évi 1. számában föltettem a kérdést: van-e hazai evangélikus imádsághagyomány? Nyugodt szívvel és valósághűen csak úgy tudom megadni a választ, ha viszonylag sokat és sok helyről gyűjtök, vagy kapok anyagot. Dunántúli gyűjtéseim eredménye nemcsak sok szép találkozás és beszélgetés volt, hanem a hívek részéről tanúsított érdeklődés, őszinte segíteni akarás és nagy fokú szellemi nyitottság. Azt hiszem, ezen szép tapasztalatok, élmények bátorítottak arra, hogy közösben, de mégis egyenként szóljak mindenkihez, kérve a közös, de mégis egyéni segítséget, hogy immár együtt válaszolhassuk meg, hogyan is állunk az imádsághagyománnyal?

I Erdélyi Zsuzsanna