Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-03 / 40. szám
Az Apostoli Hitvallás Mt. 10, 32 „Írok nektek, ifjak...” Az úrvacsoráról beszélgettünk... Ha valakit nagyon szeretünk, azt nem szoktuk eltitkolni. Hogy édesanyánkat mennyire szeretjük, azt nemcsak neki szoktuk elmondani, hanem mások előtt sem szégyelljük ezt a szeretetün- ket. Szüléink iránti ragaszkodásunkat és szeretetünket kétféleképpen lehet kifejezni: szóval és hálás magatartással. Mind a két forma egyaránt fontos. Isten iránti szeretettinkkel és ragaszkodásunkkal is éppen így vagyunk. Isten iránti bizalmunkat és ragaszkodásunkat hitnek szoktuk nevezni. Istenben való hitünk kifejezésére pedig van egy furcsa szó, a vallástétel. A vallástétel nem más, mint annak megvallása, hogy tiszta szívvel hiszünk Istenben és őszintén szeretjük őt. Amikor Jézus elküldte tanítványait az emberek közé, akkor azt mondta nekik: Tegyetek vallást rólam, az emberek előtt! Biztatásképpen még ezt is hozzáfűzte Jézus: Ha valaki vallást tesz' rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. HOGYAN TETTEK VALLÁST A TANÍTVÁNYOK Jézusról és Istenről? Ügy hogy mindenkinek elmondták, hogy’ Isten úgy szerette az embereket, hogy elküldte hozzájuk egyszülött Fiát, Jézust. Jézus pedig, mint Isten képviselője azzal mutatta meg az emberek iránti szeretetét, hogy tanította őket a helyes útra és mindent megtett örömükért és boldogságukért. Mivel az emberek örömének és boldogságának a legnagyobb akadálya a bűn volt, Jézus szenvedésével és ártatlan halálával megszabadította az embereket a bűn rabságától és ezzel lehetővé tette számukra, hogy felszabadultan, boldogan éljenek és szeressék egymást. A boldogságukat megtalált emberek boldogan adták tovább az örömhírt: Jézus Krisztus a mi Urunk és Megváltónk, akit Isten a mi szabadítá- sunkra küldött el! Mivel azonban az emberek azt tapasztalták, hogy erre a hitre csak a Szentlélek megvilágosító erejével tudnak eljutni, Istenről szóló hitvallásukban ezt is kifejezésre jutttatták, így alakult ki lassan a hitvallásnak ez a hármas formája: Hiszek Istenben, hiszek Jézus Krisztusban és hiszek Szemlétekben. AZ ELSŐ KERESZTYÉNEK EZT A HITVALLÁST különösen két alkalommal használták: Az istentiszteleteken, amikor arra emlékeztek és figyelmeztették egymást, hogy milyen nagy Isten kegyelme és szeretete, és a keresztelések alkalmával, amikor új hívőkkel gyarapodott a gyülekezet. A különböző gyülekezetekben különböző hitvallási formák alakultak ki. Ezek között a legismertebb a római gyülekezet hitvallása volt. A római hitvallás lassan kiszorította a gyakorlatból a többi hitvallási formát és használata általánossá vált az egész egyházban. Mivel ez a hitvallás nagyon régi volt, eredete az apostolok korára nyúlt vissza, Apostoli Hitvallásnak nevezték. AMIKOR LUTHER MÁRTON megírta Kis Kátéját, a keresztyén hitről szóló tanítást az Apostoli Hitvallás alapján foglalta össze. Most kezdődő sorozatunkban a Kis Káténak az Apostoli Hitvallásról szóló magyarázatát vesszük sora, hogy megismerjük, mit jelent Istenben igar zán hinni és hogyan tehetünk vallást nemcsak szavainkkal, hanem egész életünkkel erről a hitünkről. Sclmeczi János Szép hagyomány gyülekezeteinkben az, hogy a konfirmandusok első úrvacsoravételére meghívjuk gyülekezetünk fiataljait. A gyülekezet idősebb tagjai, akik gyakran aggódva kérdezik, miért hiányoznak a fiatalok az istentiszteleteinkről, ilyenkor örömmel látják, hogy az úrvacsorához járulók sorának vége felé mennyi fiatal van. Nem idegen, sőt igen megbecsült drága kincs ifjúsági bibliaórákon, konferencián, gyülekezeti alkalmakon résztvevő fiataljaink számára az úrvacsora. EVANGÉLIKUS ÚRVACSORA? Református úrvacsora? Katolikus úrvacsora? Van közöttük lényeges különbség? A katolikus és református fiatalok számára mást jelent az úrvacsora, mint az evangélikus gyülekezetek ifjúsága számára? — Egy régi emlékem jut eszembe ezzel kapcsolatban: 10-11 éves lehettem, amikor a hittankönyvünk végén felfedeztem pontokba foglalva, miben tér el az evangélikus — református — és katolikus egyház tanítása. Alaposan áttanulmányozva ezt, katolikus osztálytársammal tanítás után az utcasarkon beszélgetve komoly „vitát” folytattunk ezekről a kérdésekről, valószínűleg az úrvacsoráról is, pedig akkor még nem lehetett sok tapasztalatom az „evangélikus úrvacsoráról”. — Legutóbbi ifjúsági bibliaóránkon az úrvacsoráról be1- szélgettünk. Amikor arról kérdeztem őket, hogy beszélgettek-e már más val- lású kortársaikkal az úrvacsoráról, észrevették-e, hogy ők másképpen gondolkoznak, mély hallgatás volt a válasz. Fiataljaink nem ismerik és nem találkoztak különbségekkel. Hiányosság? Valami olyan, amiről fel kell őket világosítani? Nem öntudatos evangélikus, akinek nincs érzéke a tanításbeli különbségek észrevételére? Bevallom, nem a különbségekről beszélgettünk, hanem arról, mit jelent számukra egy-egy úrvacsoravétel és hogyan értjük az úrvacsorával kapcsolatos bibliai igéket, örültem őszinte szavaiknak, vallomásaiknak. EVANGÉLIKUS FIATALJAINK az Úrvacsorában elsősorban Jézus bocsánatát tapasztalják meg. Valóban á félik: Jézus megszabadít minket a bűneink terhétől, gondokat vesz le a vállunkról, megtisztít, újra „tiszta lappal” indulhatunk tovább. A bűnbocsánat valami rendkívüli örömmel tölti el az ember szívét, boldogan, azzal a meggyőződéssel mehetek haza: „lesz erőm” az újrakezdéshez. Amikor Luther a Nagykátéban e szentség erejéről és hasznáról beszél, Jézus szavaiból erre a két szóra teszi a hangsúlyt: „érettetek” — „bűnök bocsánatára”. „A szentséghez azért járulunk, hogy ott olyan kincshez jussunk, amely által és amelyben bűnbocsánatot nyerünk ... Arra való ez a vigasz, hogy mikor a szívünk már úgy érzi, hogy igen nehéz, akkor itt új erőt és felüdülést merítsen ... Aki magára veszi ezeket a szavakat és hiszi, hogy igazak, az elnyerte. 'Aki ellenben nem hisz, nem kap, mert kínál- tatja magát, nem akarja élvezni ezt az üdvösséges jót”. VEGYÉTEK ÉS EGYÉTEK — EZ AZ ÉN TESTEM... igyatok ebből... ez az én vérem ... Hogyan értik ezt a két mondatot? Nem ismerik a régi vitákat e szavak értelméről, nehezen tudják megfogalmazni gondolataikat, hiszen titok ez mindenki számára: kenyér és bor — mégis Jézus teste és vére. Van, aki így fogalmaz: a kenyér Jézus testét, a bor Jézus vérét jelképezni; van, akj magától értődő. természetességgel hiszi: az úrvacsorában Jézus testét és vérét kapom; arra, hogy ‘ott valami „változás” történne, senki sem gondol. De, hogy a kenyér megtörése, szétosztása, a vér kiontása szoros kapcsolatban van Jézus kereszthalálával, és hogy azért kapunk az úrvacsorában bűnbocsánatot, mert Jézus érettünk halt meg, önmagát adta az emberekért, azt meggyőződéssel vallják, VÉGÜL ARRÓL BESZÉLGETTÜNK, hogyan teremt Jézus teste és vére által közösséget velünk és hogyan éljük át az úrvacsorái oltárnál az egymással való közösséget is. Ahhoz, hogy a fiatalok a Jézussal való közösséget saját tapasztalatukként fogalmazzák meg, úgy gondolom, még több úrvacsoravételre van szükségük. Az egymással való közösség csodáját leginkább akkor érzékelik, amikor más, eddig ismeretlen fiatalokkal Isten igéjére figyelő, beszélgető és együtt úrvacsorázó közösségbe kerülnek, és rájönnek: Jézus közösséget teremtő szeretete és a Jézusban való hit közössége valóság. Luther szavaival: „A kenyér és bor széntsége Krisztussal és a szentekkel való közösségét jelenti. A kenyér sok összeőrölt gabona* szemből készül. A sok gabonaszem „egyetlen kenyérré” lesz. Óh, micsoda hatalmas szentség ez, melyben Krisztus és az egyház egy testté egyesül. Ugyanez a szeretet változtasson meg minket is. Vegyük magunkra minden felebarátunk nyomorúságát, hogy minden javunk az ő javukat szolgálhassa. Ez az úrvacsora szentségének valódi értelme.” Muntagné Bartucz Judit i I Télen, amikor dermedtre fordult a világ, anyám az ablakhoz vezetett: „nézd, kicsi fiam, milyen szép! Ez pálma, ez páfrány, ennek a nevét sem tudom. Hát nem olyan, mint a paradicsom?” Jégvirágok voltak, szegénységünk illatnélküli virágai. Kilenc- százhúsz végén ilyen jégvirágos, fagyos téli napon megjött iskolamesterünk is. Sok keserű élményt, meg egy súlyos betegséget hozott magával a háborúból. Azt mondták mielőtt . hadba vonult, hét falu sem dicsekedhetett ilyen tanítóval. Papunk, meg egyházunk elöljárói messzi vidékről hozatták, döngette is mellét az iskolaszék: „Boros Ferenc csak egy van, az is az evangélikus iskolában.” A tanítóné asszony halványarcú, halk szavú, korán őszülő, finom szépasszony volt. Anyám ■arra- bíztatott, ha látom, hangosan köszönjek, becsüljem meg iskolamesterünk családját. Gyermeke nem volt, úri ruhában járt, szép haját magas kontybán hordta. Gyakran láttam a papéktól, jegyzőéktől kifordulni. Hozzánk sohasem tért be. Igaz, mi dolga lehetett volna szegény anyámmal, aki látástól vakulásig tettvett, sürgött forgott. Egyszer papunk kérésére egy zsák kolompárt, meg csöves kukoricát vitt hozzá anyám. „Majd meghálálja az uram” — rebegte fátyolos hangon. Anyám zavartan topogott, el is veresedett, majd iparkodtunk haza, meghitt fészkünkre. Decemberben beüvegezték iskolánk törött ablakait, Sándor bácsi olajos ronggyal feltörölte a tantermet, papunk pedig kihirdette: „minden iskolaköteles gyerek hétfőn jelentkezzék a tanító úrnál.” Anyám kimosdatott, fehér inget adott rám, foltozott nadrágot, kéze,n fogott és indult velem. Csikorgóit a hó lépésünk alatt, szívem a torkomban kalapált, ismeretlen félelem lett úrrá rajtam. „Mától iskolás leszel, kicsi fiam” —, nyugtatott anyám, aki ez alkalommal szintén ünneplőbe öltözött. Beléptünk a terembe, émelyítő, kesernyés szag kavarta fel gyomromat, a ragacsos olaj, a korhadó padló, szúrágta padok, s a verejtékző gyermekek szaga. Boros Ferenc szúrós tekintete reám szegezödött, mi anyámmal f Háború után, béke előtt Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből a katedra előtt reszkettünk. Tenyerem nedves lett. „Ez az én kis fiacskám, Gaál Andriska”, igazított rajtam anyám. Hosszan nézett rám a tanító úr, majd darabos, rekedt hangon szegezte le: „nem Andriska, hanem András” Anyám nagyot nyelt, és mintha a könnyeivel küzködne, felelte: „igenis, András!” Szorosabbra fogta kezem. A tanító úr aztán egy nagy fekete könyvben kezdett lapozni, s amikor sercegő tollát kézbevette, kérdést kérdés hátára tűzött. Mikor születtem, ki az apám, s hol van, anyám neve, oltottak-e, voltam-e beteg és így tovább. Anyámat a kérdések teljesen összezavarták, s amikor hibázott, a tanító úr szúrós szeme rávillant. Egyre halkabban, alázatosabban válaszolgatott. Az iskola e pillanatban a hivatal lett, amely erőszakosan / behatolt családi életünk szerény titkaiba és mintha ezeket a kérdéseket megaláztatásunkra találta volna ki. Az élet lángocskája mindkettőnkben lohadni kezdett. így állt anyám a jegyző úr előtt is, amikor adójának haladékáért könyörgött, s így, valahányszor úri emberekkel kellett szót értenie. De így állt minden parasztosom, meg falum népe, fejét leszegve, kezét tördelve vagy kalapját forgatva. Hát hogyne szorult volna anyám ajka össze, amikor lelkendezve mondtam : „láttam a kontesszát”, s mennyire megértettem Mári nénit, aki azt mondta: „éjfélkor a szellemek elhagyják sírjaikat, s az uraság kriptája körül gyülekeznek. Akkor látnátok megszeppenve az uraság halottait! Mert ezek a szellemek kas.zákat, kapákat szorongatnak, némelyik még a keresztjét is magával hozza. Az uraság halottai nem győznek reszketni.” Dózsa György óta így álmodozott az én népem és Dózsa György óta csak álmaiban merte felemelni tekintetét. Az én kis értelmem, amelyet bimbójában érte a fagy, némán lázadozott. S e dermedt pillanatban elhatároztam, hogy én megváltoztatom a világot. .Anyámat, az én drága anyámat aranyos trónusra ültettem, s a napkeleti három királynak előtte kell hajladoznia, Mári néninek a kastély legszebb szobáját adom, a 32- esek árváit, özvegyeit bársonyba öltöztetem, Lidinek, az öreg boszorkánynak, András bácsinak, a falu koldusának annyi aranyat adok, hogy beleroskadnak, Csu- torás Istvánnak nem lesz többé gondja falábával, Kántor Erzsi pedig újra kacaghat. Felemeltem tekintetemet a tanító úrra, s hangosan, bátor gyermekhangon megkérdeztem: „tanító úr, hol lesz a helyem?” Anyám megérezte hangomban a lázadást, a tanító úr is rövidebb- re fogta a faggatást, rámutatott a második padra, ahol Lali mellett volt még egy hely. Így kezdődött az én iskolás pályafutásom. Ezen a télen minden nap két- három hasáb fát, meg a palatáblámat hurcoltam magammal. Sándor bácsi a fával befűtött. a palatábla két oldala pedig telle- getett a betűvetés szárnypróbálgatásával. Az „úr ír” volt az én első, önálló mondatom. Iskolamesterünk olykor mesélt. Katonaemlékek voltak ezek, tűz- vörös csaták, amelyekben ő is részt vett. öreg ;népfelkelőket vezetett rohamra a Kárpátokban. Velük szemben muszka géppuskák okádták a tüzet. Gránátok robbantak, életek aludtak ki. Századát könyörögve se bírta rávenni, hogy a lövészárkot elhagyja, s ha kimásztak néha a sáros fedezékből, tábori ásójukat tartották szemük elé és hangos sí- rás-rívással mentek a halálba. Az én képzeletem olyan volt; hogy amit mesélt, megelevenedett előttem. Így láttam János bátyámat, aki az Avala derekáig jutott, vagy apámat, kiről semmi hírünk nem volt. S amikor tulajdon sebesülését mesélte, ráborult az asztalra s rázta a zokogás. Mi dermedten s tehetetlenül ültünk a kopott, szuvas padokban. Huszonnégyben, amikor fakadni kezdtek a rügyek, s a nyitni- kék megszólalt, egy csípős tavaszi napon hiába mentünk iskolába. Árván tébláboltunk, amikor valamelyik kislány pityer- gős hangon így szólt: „meghalt a tanító úr”. Szívemben azonnal megbocsátás fakadt, első találkozásunk fájdalma elpárolgott, nem emlékeztem a sok tenyeresre, fe- nekesre, bánatos szomorúság töltött el. Szegény tanító úr! Fiatalon itt hagyott bennünket, akárcsak sokan a falu férfiai közül. A templomra kitűzték a fekete lobogót. Templomi ravatalozást is kapott. Tisztelendőnk hosszan beszélt érdemeiről, hadi dicsőségéről, Trianon igazságtalanságáról. „A haza a Kárpátoktól az Adriáig tart. Nem nyugszunk addig, amíg Árpád apánk ősi földjét vissza nem szerezzük. Nem, nem soha!” Ezt többször is elismételte és igazságot követelt Magyarországnak. A koporsóban az egyház kopott, nemzeti színű zászlaja alatt hallgatott a tanító úr. Hódi Jani, az ismétlős, a koporsó elé állt és elszavalta a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazá- ban-t”. A Himnusz alatt mindenki lesütötte szemét s majdnem sírva fakadt a „balsors, akit régen tép”-nél. Hazafias érzelem lángolt a szívekben, sok nyomorát a falu népe Trianon nyakába varrta. A Korona értéktelenségét, a drágaságot, beszolgáltatást, a sok csonka-bonkát, az özvegységet, árvaságot. Azt hittük, ha igazságot szolgáltatnak Magyar-* országnak, Csutorás István nem siratja többé lábát, nem lesz korpás a kényerünk, kevesebb lesz az adónk, Kovács Feri bácsinak és apámnak nem kell időnként a községházán megjelennie. Kovácsnak azért, mert harcolt a Vörös Hadseregben, apámnak meg, mert több évi fogság után jött haza Oroszországból. Mély titkokat rejtett apám hallgatagsága. Ideig arra gondoltunk, származását rejtegeti előlünk, majd arra, hogy neki nem illik beszélnie hiszen benősült a csekélyke Gaál-vagyonba. De amikor felnevekedtem, s naphosszat beszélgetett velem, megértettem hallgatásának okát. Templomba ritkán jött velünk, de vasárnap délben családi Bibliánkból egy-egy zsoltárt olvasott fel fennhangon. Anyám semmit sem változott irányomban. Mintha megérezte volna, hogy rövidke ideig fürdethet már szeretetében, agyon kényeztetett. „Te fogod majd feltámasztani a Gaál-családot”, simogatta helyére rakoncátlan hajszálaimat. Esténként a maga édesen búgó hangján egy-egy fejezetet olvasott fel á Bibliából, máskor egy-egy Petőfi vagy Arany verset. Amikor a Füstbe ment tervet kívülről elmondtam neki, sírva ölelt magához. Annál a sornál, hogy „csüngtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”, nem bírt ellenállni; nyakamba borult, én is átöleltem és úgy festhettünk, ahogyan azt Petőfi Sándor leírta. Petőfit éppen olyannak képzeltem, mint magamat. Nyurga vékony lábú borzas fejű, csillogó szemű gyéreknek, aki szerette anyját, mint én, s aki azért tudott ilyen szép verseket írni, mert mindig az anyjára gondolt. Verseit ettől kezdve anyám számára tanultam meg. Alig néhányszor kellett elolvasnom őket, lángolni kezdtek bennem a sorok, s hibátlanul mondtam fel őket. S amikor láttam anyámat örvendezni, megfogadtam, minden napra tanulok egyet belőlük. Ez azonban nem sikerült. De amikor felmondtam neki a Távolbólt, az utolsó versnél úgy elérzékenyültem, hogy hang alig-alig jött ki belőlem, fíézett, nézett édes-búsan anyám, a sorsunkat leheltük bele ebbe a szépséges költeménybe és együtt suttogtuk: „Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse. Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Meghasadna a szíve szegénynek!” Ö, kicsi fiam — simogatott a költmény végén —, csak másként legyen a mi életünkben. Rcdey Pál
