Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-05 / 36. szám

Néhány gondolat az öregekről Öregek a gyülekezetben NEMCSAK A TÁRSADALOM­BAN, A GYÜLEKEZETEKBEN IS növekszik az öregek aránya. Az istentiszteletek és a bibliaórák résztvevőinek nagyobb része fehér hajú, sötét ruhás, idős ember. Jelenlétük döntő, számarányuk sem mellékes. Meg kell tanulnunk tisztelnünk őket. Ezt a tiszteletet — páli tanácsra — családi voná­sokkal kell felruháznunk: „Idő­sebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint anyádat, a fiatalabba­kat pedig mint öcsédet, az idő­sebb asszonyokat pedig mint anyádat...!” (1 Tim 5, 1—2). Jó, ha tudunk őszintén rájuk figyelni. Az öregek őrzik a hagyományokat, sok szép emléket a múltból. Ne vigyenek mindent a sírba, írjuk össze, mit dédelgetnek magukban hajdan-volt püspöklátogatásról, templomrenoválásról, érdekes gyülekezeti szokásokról. A ma élő öregekkel ki fog veszni az a generáció, akiknek egész életét az egyházi ünnepek rendje határoz­ta meg, ők pl. ádventben-böjtben nem lakodalmaztak, „Péter>-Pál- kor” arattak, nagyhéten vetemé- nyezték az uborkát, és „Szent Mi­hály napján” szegődtek új mun­kára. A TISZTELETET ÉS A RÁJUK FIGYELÉST önzetlen szolgála­tunkkal kell megkoronáznunk, öregjeink egy része már nem áll biztosan a lábán. Csúszós úton haza kell támogatnunk őket a templomból, sőt, el is kell men­nünk értük. Segítenünk kell letér­delni az oltárnál, s átvállalni ügyes-bajos dolgaik intézését. Kü­lön alkalmat kell teremtenünk a számukra, megemlékezni szüle­tésnapjukról,,rájuk bízni ügyeket, célokat, hogy ne érezzék magukat feleslegesnek. Hiszen sokaknak a gyülekezet a második otthona, az egyetlen „kikapcsolódása”, szóra­kozása” ..., élete. Jól teszik az öregek, ha tapasz­talataikat a gyülekezetben tovább­adják a fiataloknak. Továbbadják bölcsességük birtokában, a hagyo­mányok tanújaként, az öregkor tekintélyével... Mindennek ter­mészetesen megvan a veszélye is, az öregek egyrésze bezárul min­den újdonság előtt, ahelyett, hogy nyitott maradna az igazság szá­mára. Ez a hamis hagyományhű­ség vezette odáig Izráel véneit, hogy Krisztus ellenségeivel egy sorba kerüljenek, és gúnyolják őt a kereszten ... öregekre is áll az apostol intése: „Mindeneket meg­próbáljátok, s ami jó, azt megtart­sátok 1” A HOSSZÚ ÉLET ÖNMAGÁ­BAN IS BIZONYSÁGTÉTEL, hi­szen „az Úr félelme gyarapítja a napokat” (Péld. 10, 27), s a vala­mikor atyját-anyját tisztelő gyer­mek kap hosszú életet a földön a negyedik parancsolathoz kapcso­lódó ígéret szerint. De jól teszik a gyülekezet öregjei, ha el is mond­ják hosszú életük tapasztalatait: érdemes volt az Úr útján járni, Jézus nyomába lépni. Jó, ha meg­tudnak szólalni, de tudjanak el­hallgatni is. Észrevenni, ha nincs igazuk ... Tudjanak ügyeket in­tézni, de csendben félreállni is! Szeretetben kiigazítani valakit, de csendben elnézni, hogy a másik más, mint én vagyok vagy voltam, s más voltában is ember, keresz­tyén, s másként is célhoz jut. Jól teszik az idősek, ha a gyü­lekezetben szolgálatot vállalnak. Vannak „időmilliomosok” közöt­tük —• főleg városon — örvende­tes, ha őrzik rendszeresen a templomot, úgy az nyitva tartható hétköznap is a járókelők örömére. Gyermekmegőrzést is vállalhat­nak, pótnagysziilői tisztet, az ilyen szolgálat hamar „kifizető­dik” a felvállalt „unokák” ra­gaszkodásában. AZ ÖREGEK LEGNAGYOBB SZOLGÁLATA AZONBAN az imádság, nélkülözhetetlen és sem­mivel Sem pótolható. Közbenjáró zörgetés az Űr színe előtt a gyü­lekezetért és az ige áldásáért, az ismerős padszomszédért és távoli földrészek keresztyénéiért, a fia­ORGONAEST lesz szeptember 11-én, szom­baton este 8 órakor a soproni templomban. Műsor: J. S. Bach: öt kcrálelőjáték az „Allein Gott in der Höh’ sei Ehr” című korái dallmára (BWV 715, 717, 663, 662, 664) C-dúr prelúdium és fúga (BWV 547.) C. Franck: Cantabile Gárdonyi: Grand Choeur Orgonái: Karasszon Dezső Hogy más is A kánikula elől menekültem egyik kis Pest környéki faluba. Szobám 32 fokos melegében sem aludni, sem dolgozni nem tudtam, de még a mozgás is nehezemre esett. Az utcáról állandóan fel­hallatszott a sziréna hangja, vit­ték azokat, akiknek a szíve, idegrendszere nem tudott a szo­katlan időjárási ingadozásokkal megbirkózni. Vasárnap volt és mint mindig, Istenházába vágyakoztam, de vendéglátóim sem az istentiszte­let kezdetét, sem a templom pon­tos helyét megmondani nem tud­ták. Nyakamba vettem hát az ut­cákat, elindultam megkeresni. A kora reggeli órákban kihal­tak voltak az utcák. Mintha a vi­lág is kihalt volna körülöttem. Egyetlen ember sem került elém, a házak ablakai még sűrűn le voltak függönyözve, a rolók le­húzva. a kutyák is csak fél szem­mel nézték a reggeli bolyongást, aki minden házat megnéz, kémlel­ve valami után. Az egyik sarkon végre egy kö­zépkorú férfi jött velem szembe. Amikor megszólítottam és a templom után kérdezősködtem, gyanakodva nézett rajtam végig és egy rövid „nem tudómmal” fa­képnél hagyott. A következő utcában szép, emeletes ház épült. Egy magá­nyos férfi homokot talicskázott. Kérdésemre így felelt. — Nem tudom, de nem is érde­kelt soha! Már-már a falu végén jártam, amikor egy kisfiú közeledett fe­lém biciklin. Megszólítom, hatá­roztam el, bár nem fűztem hoz­zá nagy reményeket. — öcsikém, nem tudod, mer­re van az evangélikus templom? A kisfiú leszállt a biciklijéről és odajött hozzám. — Tessék még két utcát men­ni, aztán jobbra befordulni. A sa­rokról már látni tetszik a temp­lomot. — Köszönöm. Te messze laksz innen? — Igen, messze. — Büszke vagyok rád, hogy mégis bárkinek meg tudod mu­tatni. hogy hol a templom. Elpirult. Nem válaszolt. Arra gondoltam, hogy az a ház, ahol a fiatalember talicskázott éppen két utcányira van a templomtól, és jóllehet még vasárnap is hordta a sódert, sohasem hallotta meg a harang szavát de nem is érdekel­te, minek szól és kiért szól az a harang. Megtaláltam a templomot. Az udvaron gyülekeztek azok, akik Isten házába vágytak. Beültem az utolsó pad utolsó helyére első­ként. Egyszerre egy 8—.9 éves kis­leányka jött be. Mindjárt az én padom falé tartott, leült mellém és rám mosolygott. Ügy, mintha már régi ismerősök lennénk. Meg­— CSEPEL. A gyülekezet egy­házzenei áhítatán Gáncs Aladár lelkész, orgonista szolgált egyház­zenei művekkel és igehirdetéssel. A programot ifjúsági kamarakó­rus gazdagította Surányi Hajnal­ka kántor vezetésével. A szép számban jelenlevő hívek hálásan emlékeztek meg a Gáncs Aladár­tal konfirmandusokért és a világ békéjéért. Imádságukkal vesze­delmeket háríthatnak el, s lelke­ket menthetnek meg. Tudják-e az öregek, hogy a gyülekezet állandó nagykövetei ők az Úr előtt, akik minden este-reggel deputációban vannak az Isten trónjánál?! S TUDJÁK MEG AZ ÖRE­GEK, hogy ha szavukra nem is mindig, de életük példájára állan­dóan figyelnek a fiatalok! Arra, hogy csak a halál felé hanyatla- nak-e vagy tudatosan az üdvös­ség felé vándorolnak ... Ha tud­ják, hogy hova mennek, kicsiny dolgokból nem csinálnak nagy ügyet, mert „minden semmiség a végtelen árnyékában”. Zászkaliczky Pál tudjon róla nézte, hogy jó helyen van-e nyit­va a könyvem, aztán elégedetten rám mosolygott. — Szóval a néni is tudja! — ezt jelentette a mosoly. — összetar­tozunk, egy hiten vagyunk! — ezt is mondta. Lassan megteli a kis templom. Mi ketten már otthonosan ültünk, vártunk, hogy megszólaljon a harmonium. És akkor láttuk, hogy nekünk tulajdonképpen éne­keskönyv sem kell ma, mert min­dent kívülről énekelünk. Csak néztünk így hát egymásra és éne­keltünk. Ügy szerettem volna magamhoz ölelni, vagy megsimo­gatni a kis fejét. A bizonyságtéte­leket is hibátlanul mondta, szé­pen, egyenesen ült a helyén és fi­gyelt a beszédre is, különösen ak­kor, amikor azt hallotta, hogy an­nak akinek talán csak egy karja van, vagy egy lába, azt is adja oda nyugodtan a Megváltójának, mert cserébe sokkal többet kap. Egész kis szivével figyelt, és ta­lán az járt az eszében, hogy leg­kedvesebb játékát is oda lehetne adni, és még édesanyjával is meg­beszéli, mit lehetne odaadni An­nak, aki százszorosán visszafizet. Mit tagadjam, olyan öröm volt számomra ez a kis tiszta lélek, hogy kicsordult szememből a könny, ahogy elnéztem. És tud­tam, hogy ezt a magatartást ott­hon tanulta. Gondolatban hálás szívvel köszöntem meg egy isme­retlen édesanyának, hogy olyat adott gyermekének, ami minden autónál, hajasbabánál és méreg­drága legónál is több, és még több lesz, ahogy múlnak az évek. Kifelé menet ismerősökre buk­kanok. Emlékeznek rám. Tekin­tetük örömre gyűl, ahogy egy­más kezét fogjuk. Az én kis lány­kám is ott áll az ajtóban. Ma­gamhoz ölelem. — Ez a kis leányka nagyon sze­reti Isten házát és tudja kívülről szép énekeinket, tessék már meg­dicsérni — mondom fiatal lelké­szüknek. És hozzáfűzöm — lehet, hogy ha egyszer kinyitod a mi lapunkat, az egyik történetben magadra ismersz, mert talán megírjuk, hogy más is tudja, és példát vegyen rólad. Szemlesütve hallgat. — És legközelebb talán anyu is itt lesz, és már hárman énekelünk majd együtt, mert akkor az ének még szárnyalóbb, ha többen, együtt, egy akarattal énekelhe­tünk. Vidám szívvel megyek hazafe­lé. Boldog vagyok, hogy gyermek mutatta az utat a templom felé, gyermek ült mellettem a temp­lom padján. Már a falu másik vé­gén járok, amikor meghallom a kis harang szavát. Tisztán, hivo- gatóan harangoz” jól hallom, pe­dig már messze vagyok tőle. Gyarmathy Irén nak és feleségének a gyülekezet­ben harminc évvel ezelőtt végzett szolgálatairól. — ÁRPÁS. A gyülekezet első női presbiterének, Molnár Rozá­lia ápolónőnek tisztségébe való beiktatása augusztus 15-én volt Sághy Jenő lelkész szolgálatával. ■ii A m VASÁRNAP IGÉJE Krisztusban nyert ígéretünk Gál. 3, 15—22 Pál apostol igénkben, mint ahogy az egész levélben is, keresztyén hitünk alapjáig ható súlyos kérdéseket boncol, magyaráz. Valójában vitázik azokkal a Galácia tartományban élő keresztyénekkel, akik az általa hirdetett evangéliumot elferdítették és meghamisították azál­tal, hogy a mózesi törvény egyes rendelkezéseinek megtartásával és megtartatásával, a zsidó vallásosság alapelemeivel keverték meg. Így valójában a Krisztus evangéliumának lé’nyegét veszítették el, mert tőle a törvény útjára hajoltak, tértek vissza. Lehet, hogy vitázó érve­lése, bármennyire logikus okfejtés is, éppen a történetileg adott hely­zet és az idegen vallásos gondolkodás nem értése miatt számunkra távolinak s nehezen érthetőnek tűnik, pedig itt kifejtett igazságai örökké aktuálisak. Ezek a kérdések, ha más-más formában és színe­zetben is, újra és újra visszatérnek az egyház életében és személyes keresztyénségünkben is. Gondoljunk csak arra, hogy Luther nagy fel­ismerése és a reformáció döntő kérdése is ez volt. Az ígéretek és a törvény egymáshoz való viszonyáról szóló apostoli fejtegetésből azért ma mindenekelőtt a hatalmas erővel kicsendülő örömhírt kell meg­hallanunk az ígéretről, melyet a Krisztusban adott Isten. KRISZTUS ÁLTAL ÖRÖKÖSÖK VAGYUNK. Az örökösnek két jellemző vonása van. Az első az, hogy ő általában a gyermek. Krisz­tus által örökösök vagyunk, ez azt jelenti elsősorban, hogy Isten gyer­mekei vagyunk. Gyermekkorunk iránti nosztalgikus érzéseink mé­lyén a szülői szeretet közvetlen melegében való részesedés emléke él. Gyermeknek lenni annyi, mint ezt a szeretetet közvetlenül tapasztal­ni. Isten-gyermekségünk az ő szeretetének melegében, fényében való élést jelenti hát. Az örökös másik jellemző vonása a jövő felé irányu­ló reménység. Az örökség még nem tulajdona, csak a jövőben lesz azzá. Szemünk azért néz előre, arra az időre, mikor elnyerjük azt, ami Krisztusban nekünk ígértetett. Az örökség, melyről az apostol beszél, kétségkívül az üdv, az örök élet, Isten országának teljessége. Bármilyen szóval, fogalommal jelöljük is meg, a cél az, amely vár reánk, amely felé törekszünk. Nagy voltát éppen az jelenti, hogy több, nagyobb minden emberi örökségnél, hiszen Isten felfoghatatlan gaz­dagságának örökösei vagyunk. Elgondolkodtató mennyire megszegé- nyült, erőtlenült hitünk, ha ez a reménység nem izzik bennünk, s sokszor pusztán a halál és élet mezsgyéjén való vigasztalássá, vagy az élet keserűségeinek és a halál félelmének enyhítőjévé vált. Pedig az örökség átvétele bizonyos értelemben boldogság, hiszen gyarapodást, gazdagabbá tételt eredményez. Hát csak Isten csodálatos gazdagsá­gának elnyerése ne lenne az?! KRISZTUS Által MEGIGAZULUNK HIT ALAPJÁN. Minden emberi vallásosság végső értelme az, hogy Isten előtt igaznak tud­hassa magát az ember. Abban a -bizonyosságban élhessen, hogy Isten őt igaznak ismeri el. Minden emberi vallásos erőfeszítés csődje pedig éppen az, hogy erre az igazságra semmiképpen nem tud eljutni. Cse­lekedetei, azaz a „törvény” által soha nem lesz igazzá. Nem, mintha( a világi értelemben nem tehetne sok szépet és jót, nem lehetne a tár­sadalom hasznos és, példamutató tagjává, de mindez még nem jelenti,, hogy elégséges érdeme lenne Isten előtt akár ez életben, akár az íté­letben. Ezt az igazságot, amit semmiféle cselekedetünkkel el nem ér­hetünk, kapjuk ajándékként kegyelemből őérte, akinek megváltó éle­te, halála és feltámadása, azaz érdeme lett igazságunkká. Egyedül megváltó Krisztusunkért tekint reánk Isten most és az ítéletben is úgy, mint igazakra, s általa munkálja bennünk, hogy neki kedvesek legyenek cselekedeteink, életünk folytatása. Ez hitünk csodálatos, nagy titka: egyedül Krisztusért, a benne való hit alapján. Valóban az a pont, amelyen áll, vagy bukik Krisztus-tanítvány voltunk, az a ta­nítás, amelyen áll vagy bukik az egyház Mégsem szabad puszta tan­tétellé válnia soha, hanem szüntelenül megújuló személyes meggyő­ződésünkké és hitbizonyossággá kell válnia: Krisztus a mi igazsá­gunk. .. KRISZTUS ÁLTAL ÉS BENNE NYER ÉRTELMET SZÁMUNKRA A TÖRVÉNY. Miért jelentette ki Isten akaratát, adta törvényét, ha az üdvre nem vezethet el, s időileg is megelőzi a kegyelmi ígéret, me­lyet már a hivő Ábrahámnak adott Isten? Értelmét éppen Krisztus­ban nyeri el. Először azért, mert a „bűnök miatt adatott”. Az apostol kifejezését így is visszaadhatnám magyarul: az áthágásokért. Azaz azért, hogy nyilvánvaló legyen, hogy Isten akaratát megszegjük. Bűn­né ugyanis a törvény teszi a bűnt. Míg nincs valamire törvény, nem beszélhetünk annak áthágásáról sem. A sebességkorlátozást csak az­óta léphetjük át, mióta van rá törvényes rendelkezés. Így nyilvánítja a törvény a bűn rabjának azt, aki megszegi. Ezzel kényszerít a meg­íratott törvény annak belátására, hogy rászorulunk a Krisztusban ígért és adott kegyelemre. Van természetesen a törvénynek más értel­me is. Igénkben erről az apostol nem beszél, mert vitájában ez nem érinti. Iránymutató tábla az, mely Isten jó és kedves akaratát mutat­ja, amit a Krisztus szeretetétől megragadott ember viszontszeretetből szívesen cselekszik, embertársaiban szeretve őt. Ezáltal bizonyulva a bennünk irgalmasan szerető Isten gyermekének, mint az a mai va­sárnap evangéliumi igéjének végkicsengésében felszólításként hang­zik felénk. Bánfi Béla Imádkozzunk! Áldunk, Mennyei Atyánk, hogy Jézus Krisztusban üdvöt és életet ígértél nekünk. ígéreteidet kezdettől fogva fenntartottad és megújí­tottad, míg általa be nem teljesítetted. Köszönjük, hogy benne és álta­la országod örököseivé tettél és megigazítasz minket bűnösöket. Add, hogy örököseidként szereteted fényében élhessünk bizonyos remény­ségben, míg elnyerjük azt kegyelmedből. Ajándékozz meg, kérünk, Szentlelkeddel, hogy hit által megigazulva szívesen cselekedjük aka­ratodat, s így bizonyuljunk szeretetedet megtapasztalt, szeretetet gyakorló gyermekeidnek. Ámen. — GYÖNK. Augusztus 1-én — pÁZASSÁG: Szeverényi Jó- Mezősi György csepeli lelkész, nos teológiai akadémiai hallgató szerkesztő hirdette az igét az és Andaházy Lu'dovika július 31- istentiszteleten, a délutáni szere- én áldatták meg házasságukat a tetvendégségen pedig az Evangé- Budapest-angyalföldi templom- likus Élet szolgálatáról tartott tá- ban. Az esketés szolgálatát Smi- jékoztató előadást. A nagy kitér- déliuszné Drobina Erzsébet lelké- jedésű szórványból szép számmal szi munkatárs végezte, igét hir- egybesereglett hívek családias detett Koczor Tamás teológiai közösségében szép programmal akadémiai hallgató. „Gondol ránk gazdagította a gyülekezeti ifjúság az Úr, meg fog áldani.” Zsolt, az együttlétet. 115, 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom