Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-17 / 3. szám

„írok nektek, ifjak...” GYERMEKEKNEK! A Tízparancsolat ' SOK EZER ÉVE TÖRTÉNT. Mózes, Isten öreg szolgája két kőtáblát cipelt le a Sinai hegy­ről. A kőtáblákon tíz pontba fog­lalva azok az alapvető szabá­lyok álltak, amelyek nélkül nem tud senki igazán emberi életet élni. Meghatározzák ezek a rövid parancsok az ember egyéni éle­tét éppúgy, mint a közösség rendjét. Nagyon régen kaptuk Istentől ezeket a parancsolato­kat. Különbet azonban sem előt­te, sem utána nem tudott alkot­ni senki. A hajdani két kőtáb­lán minden rajta áll, amit tud­nunk kell. A következő hetekben egyen­ként fogjuk végiggondolni a tíz parancsolatot. Most összefoglal­va beszélünk róluk. Lássuk csak! Tiz mondat két táblára írva. Hogyan osztanátok el? Nyilvánvaló: öt kerül az egyikre, öt a másikra. De néz­zünk újra Mózesre! Egyi táblá­ján alig van pár mondat! ösz- szesen három. A másik tele van zsúfolva. Hét parancsolat áll rajta. Ki látott már ilyen arány­talan elosztást! Pedig igaza volt Mózesnek. Azért osztott 3:7 arányban, mert az első három parancsolat Istennel kapcsolatos. Istenhez való viszonyunkat sza­bályozza. A többi hét pedig em­ber és ember kapcsolatai igyek­szik rendben tartani. Ezért hát a furcsa elosztás. KÉT TÁBLÁT HOZ MÓZES, kettős tartalommal, ám a kettő együtt alkot egészet. Nem sza­bad elveszíteni az egyiket és ra­gaszkodni a másikhoz. Egyike a legnagyobb emberi tévedéseknek azt hinni, elég nekünk az egy;k is. Isten kettőt bízott Mózesre, s ez azt jelenti, együtt van szük­ségünk a kettőre. Sokszor próbálkoztak emberek azzal, hogy jól elásták az egyik táblát és megtartották a másikat. Mi lett az eredménye? Próbál­juk- ki! Tartsuk meg az elsőt, dobjuk el a másodikat! Végtelen emberi szenvedés az eredmény. Képesek leszünk tűzzel-vassal, akár fegyverrel istenfélővé kény­szeríteni embereket. Gyönyö­rűen fogunk prédikálni olyan embereknek, akik segítő kezet, békét vagy kenyeret várnak. Van erre példa sajnos bőségesen a történelemben. Keresztes had­járatok és gyarmatosítás, egészen napjaink bűnéig és mulasztásáig. Isten adjon bocsánatot arra a mérhetetlen sok szenvedésre, amelyet emberek okoztak azzal, hogy magasra emelték az első kőtáblát, és darabokra törték a másikat. Napjaink kísértése a fordított helyzet. Arany keretbe foglaljuk a második kőtáblát, és túlhala­dottnak kiáltjuk ki az elsőt. Szá­zadunk keresztyén emberének egyik legnagyobb kísértése ez Keleten éppúgy, mint Nyugaton Igyekszünk humánusak lenni, emberszeretők. Nagyon szép esz­méink vannak. De ha a gyakor­latot nézi az ember, kiábrándul Annyi visszaélés, érthetetlen zökkenő, hibák, mulasztások. Pedig olyan szépen gondoltuk el és hirdettük meg! Ott a baj, hogy önmagában semmit sem ér a má­sodik tábla. Méghozzá az első az alap, a másodikat ráépítjük. Márpedig alap nélkül nehezen lehet építeni. KÉT TÁBLÁNK VAN TEHÁT. Egyiken három mondat, a_ mási­kon hét. Egyformán fontos a kettő. És együtt alkot egy egé­szet. Hogyan építhetnénk, ha nincs alapunk? És ugyan mire való az alap, ha semmi sem épül rá? Így, ebben az egységben fi­gyeljétek a most induló soroza­tot, megköszönve Istennek, hogy nekünk adta azt az alapvető ren­det, amelyben szépen . és okosan élhetünk. Szabóné Mátrai Marianna Kérdéseink 1. Hogyan foglalnánk össze Jé- 3. Találunk-e énekeskönyvünk- zus szavaival a Tízparancsolatot? l)en olyan éneket, amely a Tízpa­rancsolatról szól? 2. Hol hangzik el szó szerint az 4. Melyik nagy magyar dráma­istentiszteleten a Tízparancsolat? író írt Mózesről színdarabot? Szülőföldem szép határa Szívesen nézegetünk régi fény­képeket. Gyermekkori emlékeket felidéző felvételekkel kellemes délutánokat és estéket lehet eltöl­teni. Jó beszélgetni szüléinkkel és nagyszüleinkkel régi időkről, ese­ményekről, emberekről. Biztos azért is van kedvünk ehhez, mert kíváncsiság fűt minket a múl­tunkkal kapcsolatban. A másik dolog azonban, ami az ilyen, szü­lőkkel, idős emberekkel eltöltött órákhoz kedvet ad, az valami megmagyarázhatatlan érzés, tisz­telet és szeretet együttese, min­den kényszer nélkül, önmagában. Gyermekkorunk szereplői és szín­helye valahogy egészen páratlan módon közel állnak hozzánk. Er­ről beszélgetni kedves időtöltés valamennyiünk számára. Ki ne indult volna el már tizenéves fej­jel kutatni a tájat és faggatni az embereket, hol és hogyan is tör­tént minden az életem elején? Azt a tájat és azokat az embereket nevezzük együttesen szülőföldnek, ami és akik után így kutatunk. Mert érezzük, ha el is kerültünk onnan, mindaz, amit ott kaptunk, kitörölhetetlen része az életünk­nek. Beleépült a szülőföld színe, hangulata éppúgy, mint az ott élő emberek szava, viselkedése, magatartása. A szülőföldről nagy elméletet vagy különböző definí­ciót írni éppúgy lehetetlen, mint hitről, szeretetről, barátságról. Ám, vallani lehet róla. Ezért most meghívlak benneteket egy utazás­ra az én szülőföldemre. Ha behe­lyettesítitek a tieteket, talán sok közöset fedezünk fel. A táj Ha vonattal utazom „haza” a szülőföldemre, akkor valahol ott kezdődik el, ahol a Bakony és a Nagy-Somlyó eltűnik lassan a lát­határról, és feltűnik a Ság-hegy teteje és a Kis-Somlyó hegy egy­szerű alakja. Akkor kezdődik el a gyermekkorom világa, a táj, ahon­nan elindultam. Ha a vonat' ab­lakát. lehúzom, és meghallgatom az állomásokorta ’bemondót, a spe­ciálisan képzett „■e” és „zs” hang­zókkal, úgy érzem, mintha el sem kerültem volna soha a Kemenes­alja számomra legszebb tájairól. Itt mindig csak „otthon” érezhe- tem magamat. Ha autóval közeledem, a Bala­ton és Zala után a „Vas megye” feliratnál nyitom ki igazán a sze­memet. Minden apró változásra úgy reagálok, mintha nekem itt mindig mindenről tudnom kelle­ne. Autóval még soha nem tud­tam elmenni a szülőfalum mellett úgy, hogy ne álltam volna meg egy kis időre, hogy ne szívtam volna magamba egy kis hazai le­vegőt, és ne rögzítettem volna még egyszer a régi képet, ahol születtem, ahol játszottam, ahol bebarangolva a legkisebb zugot is, felfedeztem a magyar táj szépségét. Bevallom, ez az a táj, ahol egyfajta büszkeség tölt el, ha szép tavaszi vagy nyári idő­ben a természet legszebb képeit látom, és szomorúság, ha ősszel vagy télen fagyot, a szürkeséget fedezem fel. Mert elképzelésem szerint ennek a tájnak csak szép­nek, a legszebbnek szabad lennie. Fáj, ha a környezet szennyezés vagy durva beavatkozás rombolá­sát veszem észre, és örülök, ha szép, fiatal telepítésű erdőt látok vagy fölfedezek egy ízlésesen helyreállított műemlék épületet. Ez a táj még soha nem volt kö­zömbös számomra, és azt hiszem, nem is lehet az. Az emberek Ök azok, akik még ma is szíve­sen beszélgetnek, sokat kérdeznek és a „senki sem idegen Vas me­gyében” elmélet alapján élnek. Itt sohasem maradhatott a titok sokáig titok. Nem nagyon ismer­hettem meg a „csak neked mon­dom” mondatot, mert mindenki­nek mindent szabad volt tudnia a szülőfalumban és Kemenesal­ján. Az országos „népvándorlás” nem robbant itt közel sem úgy, mint másutt. Az idősebbeknek elég volt kilépni Celldömölkig, Sárvárig vagy Szombathelyig, de elhagyni a szülőföldet nem na­gyon akaródzott. Az emberek itt mindig nagyon szerették a szépen megművelt föl­det, a tisztán tartott, egyszerű la­Amennyiben a polgári vallásos­ság tagadja politikai jellegét, nem kegyesebb lesz, hanem inkább Istent felejti el. Igazában véve a „politikai teológia” kifejezés feles­leges szószaporítás — mondotta Johann Baptist Metz, Münsterben működő római katolikus rendsze­res teológiai professzor, november elején Grazban tartott előadásá­ban. A „polgári vallásról” elmondott kóházakat, a ház előtti virágos­kert szépségét éppúgy, mint a friss virágokkal ápolt temetőkert gondozottságát. Ápolták a hagyo­mányokat. Még én is bőséggel át­élhettem tollfosztást és kukorica- fosztást, közös énekléssel és te­pertős pogácsával, vagy regölést úgy is, mint résztvevő, úgy is, mint felköszöntött. Nagyméretű szüreti felvonulásokat a Kis-Som­lyó lábánál és falusi színjátszó csoport óriási próbálkozásait. De vallom, hogy mindezek formál­tak és erősítenek mind a mai napig. A templom Szülőfalumból és környékéről elevenen él bennem a szó: templom. Egybe volt kötve itt mindig a mindennapi küzdelem­mel és élettel mind a temp­lom, mind a lelkész személye. Templomszeretet és lelkészsze­retet maradt meg a képeim kö­zött. Nem azért mentek az em­berek hét-nyolc faluból istentisz­teletre, mert illett vagy kellett, hanem mert szerettek odamenni. Találkozni a többiekkel, beszél­getni istentisztelet előtt és után, és egyszerűen belépni a templom­ba, amihez az én szülőföldemen mindig élő történelem is tapadt. Szerette a lelkészt, ahogy vissza­emlékezem, a falu népe. Vélemé­nyét kérdezték, a segítségét igé­nyelték földműveléstől a legben­sőbb lelki problémáig minden­ben. A templom az a hely volt, ahol ..tényleg együtt volt a min­dennapi élet és istentisztelet éne­keivel, imádságával, igehirdeté­sével. Ma Kilométerekben kifejezve tá­vol élek szülőföldemtől. De elég egy szó, egy képeslap, egy láto­gató — és minden egészen közel van. Jelen van. ifj. Szabó Lajos kritikájában Metz professzor meg­jegyezte, hogy azt nem Isten hat­ja át, hanem a társadalom életé­nek megváltozhatatlanságába ve­tett hit. A keresztyénség mai vál­ságát a polgári vallás „babiloni fogságában” látja. Erről a fogság­ról pedig el lehet mondani, hogy nemcsak elviselik, hanem a ke­resztyének még azt is megtanul­ták, hogy ezt a fogságot éppenség­gel ünnepeljék. VALLÁS ÉS POLITIKA Ökumenikus lelkészkonferencia 2. m A keresztyén MI közös kifejezése - ma A konferenciát Natho egyházi elnök köszöntötte az Egyházszö­vetség nevében, s leszögezte: a feszült nemzetközi helyzetben sem adhatjuk fel reménységün­ket, Isten ígéretei ma is érvé­nyesek és elkötelezőek. SZMOLIK PRÁGAI PRO­FESSZOR ELŐADÁSÁBAN meg­állapította: a közös számadás reménysége nem jutott el min­denütt a gyülekezetekig és nem bátorította meg őket. Már Evans- tonban 1954-ben erőteljesen hangzott — nagyon feszült nem­zetközi helyzetben — a bizonyság- tétel Krisztusról a világ remény­ségéről. Smolik vizsgálta a re­ménység értelmezésének fejlődés- történetét Evanstontól Nairobiig, illetve Bangaloreig (1978), figye­lembe véve a szocialista országok és a harmadik világ egyházainak hozzájárulását. Felvázolta mi­ként jelentkezett a reménység­nek szociálpolitikai globális di­menziója, s miként aktivizált a reménység. Tudatosodott az a fel­ismerés, hogy a reménységről egy nyelven kell számot adni. Nem lehet egyik reménysége, a másik számára kétségbeesés (gazdasági növekedés a 3. világ számlájára!). A MÁSODIK FÖREFERÁTU- MOT H. G. Link tartotta Géni­ből. A globális és regionális ki­hívások — mondotta — erőtel­jesen indítanak bennünket ma arra, hogy keresztyén hitünket közösen fejezzük ki. Az ökume­nikus mozgalom fél évszázados témája ez. Már Lausanneban 1927-ben falvetődött az ortodoxok részéről, a niceai hitvallásnak az egész keresztyénség által történő elismerése. A lutheránus G. Wob­bermin azt javasolta, meg kell kísérelni keresztyén hitünk közös megfogalmazását, s a különböző hitvallásokat tekintsük az egyes egyházak sajátos kincsei­nek. A felvetések visszhang nél­kül maradtak. Amszterdamban már bizonyos előrelépés történt, Üj-Delhin keresztül Nairobihoz érünk, itt határozottan kifejezés­re jut a keresztyén igazság kö­zös megvallásának szükségessé­ge. Nairobi impulzusait átvette a Hit és Egyházszervezet bizottság, amely már kidolgozta a keresz­tyén reménységről szóló közös számadást. A közös vallástételről van szó és nem új hitvallásról. Ezért hangsúlyos az apostoli hit közös kifejezése. Nem a hitvallások egyszerű recitálásáról van szó, hanem a keresztyén hit lényeges tartalmának mai kifejtéséről. Ezért a hangsúly a ma szón van. Hitünk mai közös kifejezése nem jelenti azt, hogy többet aka­runk tudni a kijelentés titkából de kétségbeejtő lenne, ha keresz­tyén hitünk megértése tekinteté­ben 1600 év alatt látásunk nem gazdagodott volna, nem egészült volna ki, ha nem tanultunk vol­na újat. A kor kihívása mellett a regionális kihívásokat is el kell fogadni. A fiatal egyházak hitét, tapasztalatát figyelembe kell venni, s ez is meggazdagíthat minket. Ázsiában a természethez való közelség, az élet tisztelete erő­teljesebben kifejezésre jut, mint nyugaton. A teremtés teológiá­jának kidolgozását még üteme­sebben kellene végezni a termé­szet és a teremtettség kizsákmá­nyolásának közepette. Az afrikai életben a közösségi kapcsolatok (család, ősök, törzs) erőteljesen érvényre jutnak. Az afrikai testvérekre figyelve európai individualista protestáns szegényes egyházfogalmunk meg­gazdagodhatna. Latin-Amerikában a szociális ínség elviselhetetlenné válik. Ke­resztyének aktívan vesznek részt a kizsákmányolások elleni harc­ban (Nicaragua, El-Salvador). Krisztussal való szenvedés, meg­váltás, Isten országa és a földi igazság, mint teológiai témák jelentkeznek. Elodázhatatlan az, hogy a keresztyénség hitelesen útatmutatóan, megbékélést szolgá- lóan adjon választ a sok kérdés­re és legyen füle hallásra. Nem térhetünk ki ökumenikus egységes állásfoglalás elől. Közö­sen kell hitünket kifejeznünk a ma sok kihívása közepette. A niceai hitvallás ökumenikus elis­merése is elodázhatatlan, öku­menikus szempontból igen je­lentős az Ágostai Hitvallás is. Üjabb ökumenikus kutatások megmutatták, hogy az Ágostai Hitvallás nem egy felekezet hit­vallása, inkább az egyetemes apostoli hit kifejtése. Valamikor a lutheránus Wobbermin szor­galmazta hitünk tartalmának kö­zös megfogalmazását. Ki gondol­ta volna, hogy a dolgok már erő­sen érlelődnek. Megilletődötten gondolok egykori professzorom­ra, néhai Prőhle Károlyra, kinek többen köszönhetjük a teológiai munka izgalmának olyan megélé­sét, mely izgalom egy életen ke­resztül — itt a rész szerinti va­lóságban — nem csitul el ben­nünk. Egy életen keresztül kísér bennünket az a meggyőződés is, melyet fél századdal ezelőtt pró­fétai hittel nekünk tanítványai­nak átadott: az Ágostai Hitval­lás a keresztyén egység szolgá­latában a jövőben nagy jelentő­séggel bír. / A KÉT FÖELÖADÁSON KÍ­VÜL sok értékes beszámolót hallgattunk meg. Dr. Kürti László református püspök o szol­gáló egyház reménységéről szólt. Örültem, hogy több megnyilat­kozásból — így az indonéziai és kanadai megnyilatkozásokból érezhettük; a holnap egyházá­nak, ha az egyház Urára figyel, nem lehet más teológiája és élet­formája, mint a diakóniai. Ezt a konferenciát is felhasz­nálta a Központ az ökumenikus kapcsolatok elmélyítésére. A küldöttek az NDK gyülekezetei­ben szolgáltak. S már itt testvé­ri kapcsolatok alakultak ki a gyülekezetek lelkészeivel. A be­mutatás estjén a vendég és a vendéglátó lelkész egymást mu­tatták be — egy fél órás egymás­sal történt baráti beszélgetés után. Nagyon figyelemre méltó­nak találtam, hogy Reeps meck- lenburgi lelkésztársam gyüleke­zetében, havonta kétszer van úr­vacsoraosztás — nálunk az ün­nepektől eltekintve csak egy­szer. Az úrvacsora gyakorisága ökumenikus szempontból is je­lentős kérdés — igaz mi pedig római katolikus testvéreinknél a gyülekezet jelenlétének fontossá­gát hangsúlyozzuk. Fontos kér­dés ez a gyülekezet nyitottsága Szempontjából is, hisz a kenyér a világért törettetett meg. Erről Reeps bemutatásakor szóltam. Reeps lelkésztársam pedig a plénumon azt tartotta figyelem­re méltónak, hogy kisebbségi egyházunknak mennyi diakóniai intézménye van s a gyülekezetek milyen szeretettel állanak az intézmények mögött. Figyelemre méltónak találta azt is, hogy az „egyházi adót” mi nem ismerjük. Bátorítónak találta, ahogy a magyarhoni gyü­lekezetek az önkéntesség útját járják. A BUCKOWI KONFERENCIA úrvacsorával fejeződött be. Kö­rülültük az asztalt s ahogy az őskeresztyének, egymásnak ad­tuk tovább az úrvacsorái eleme­ket. A végén megfogtuk egymás kezét — egyik oldalon egy norvég püspök fogta meg a kezemet, én pedig a kézfogás melegét tovább­adtam egy NDK-beli lelkésznek. Ez is a reménység jele volt. Faji, vérmérsékletbeli, korbéli, feleke­zeti különbségek, társadalmi kér­dések megítélésénék különböző­sége ellenére, avagy ezzel együtt testvéri közösséggé lettünk Azon keresztül. Aki valamennyiünket testvérként vállal. Lehel Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom