Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-17 / 3. szám

Tegnap — ma — holnap

A sportok királynője az atlétika. Az atlétikának van egy olyan versenyszáma, amely kiválik a többi közül. Ez pedig a váltófutás. Többször lehettünk szemtanúi a Tv-ben annak, hogy egy-egy világverseny győztesnek látszó csapata, hogyan vesztette el a babérkoszorút csak azért, mert valamelyik versenyző rosszul váltott. Mert ennek a versenyszámnak az egyéni teljesítményen túl a legfontosabb követelménye, hogy a versenyzők egymást is segítsék.

Mi minden is kell egy váltófutáshoz? Kellenek versenyzők, kijelölt táv, pálya a futáshoz, szabályos váltás és stafétabot. Mert lehet akár tíztagú is egy- egy csapat, de váltóbot csak egy. Ezt kell úgy továbbadni, hogy a futás szabályos legyen.

ELCSÉPELT HASONLAT, DE IGAZ: az egyház szolgálatát legjobban ehhez a klasszikus versenyszámhoz lehet hasonlítani. A feltételek hasonlóak: az egyház nem lehet meg igehirdetők nélkül, akik megbízatást kapnak egy-egy gyülekezet vezetésére s ott addig munkálkodnak, amíg kezükből ki nem esik az a „stafétabot”, amit úgy hívunk, hogy szolgálat. A pálya adva van: a Magyarországi Evangélikus Egyház. A hasonlatban ami sántít: ezen a távon nem „más” csapatokkal kell küzdenünk, hanem azzal a belső és külső elhivatás- sál, amely erre a „pályára” küldött. Lelkészi szolgálatot csak rövid távon lehet — hogy a hasonlatnál maradjunk — belső, azaz Istentől való elhívás nélkül végezni. De egy életen keresztül semmiféleképpen nem. Ami pedig a „külső” elhívást tekinti, azt a magyar evangélikus egyháztól kaptuk, hogy végezzük a legnagyszerűbb s ugyanakkor a legnehezebb szolgálatot: Isten

igéjének igaz és tiszta hirdetését és a ránk bízottak pásztorlását.

A MÚLT ESZTENDŐ VÉGÉN, november 4-én ülést tartott egyházunk Nyugdíjtanácsa. Ez az ülés 15 lelkész nyugdíjazásáról döntött. Ugyanakkor az elmúlt esztendőben 12 fiatal került ki a Teológiai Akadémiáról s állt be az igeliirdetői szolgálatba. Ezek a számok kissé elgondolkoztatnak. Mert miről is van itt szó?

Ezen a csodálatos szép és gazdag „verenypályán” néhányan elfáradtak a szolgálatban és átadták a „stafétabotot” a fiatal kezdőknek. Ez így igen egyszerűnek tűnik. Azt mondhatnánk, hogy ez az élet természetes rendje: az idősek átadják a helyüket a fiataloknak. Itt mégis valami többről van szó. Generációváltás átélői vagyunk.

Igaz az — s meghajlok a közhely előtt —, hogy mindig s mindenütt egyszerre három generáció él egymás mellett. Éspedig a múlt, amit az idősek személyesítenek meg, a jelen, a vezetők generációja, és a feltörő ifjúság, a jövő emberei. Ez a mi helyzetünkben is így van.

VALÓBAN EGYÜTT VAN A LELKÉSZI KARBAN a három generáció. De a számbeli egyensúly már megbomlott. Itt nem lehet „harmadolni”. A fent említett 15 idős lelkész nyugdíjba vonulása is hűen fejezi ki azt a tényt, hogy egyházunkban mind kevesebb azoknak a lelkészeknek a száma, akik valóban a múltat képviselik. Ma már a lelkészi karnak mindössze 20%-át teszik ki azok, akik lelkészi szolgálatukat a két világháború között kezdték el. Most leszámítva e korszak sok belső és külső buktatóit, ezek a szolgatársak nagyon nagy tapasztalattal rendelkeznek, hiszen szolgálatuk nagyobb részét a népegyházban végezték. Német teológián nevelkedtek, ösztöndíjasok voltak, egyikük-másikuk tábori lelkészként végigjárta a frontokat. Ökö- zülük kerültek ki az igazi szórványlelkészek, megalkotva annak típusát. Gyülekezeteket szerveztek és átélték a szervezett gyülekezetek megszűnését. Az elmúlt negyven esztendő alatt e korosztály hányszor állt egymással szemben az egyházpolitikai vagy teológiai barikádokon! Megérintette őket a pietizmint sallangot nyugodtan elhagyni.

EGYHÁZUNK SZOLGÁLÓ LELKÉSZEI KÖZÜL ma már a legnagyobb arányszámmal a fiatalok vannak. Ök a holnap várományosai. Azokat számlálom e csoportba, akik már a felszabadulás után születtek s teológiai tanulmányaikat az ellenforradalom után kezdték el. Ez egy egészen új s a maga nemében igen színes lelkészi generáció. Igen sok közöttük a nagyszerűen képzett teológus, legnagyobb részük önként és örömmel vállalja a szórványszolgálatot, többeket nyelvi és teológiai felkészültségük alapján máris igénybe vettünk egyházunk külügyi szolgálatában. Igaz, hogy ha képpel akarnánk kifejezni e generációt, akkor az autó volánja mellett ülő fiatal Timotheusnak egyik kezébe a Szentirást a másikba a gitárt rajzolnám. Fiatalos, missziói lendületük azonban — és ezt javukra kell írni — a szórványokban eltelt esztendőkkel sem csökken. Igaz, ők nem sírnak vissza régi egyházi struktúrát, hiszen nem is ismerik azt. Ök a mai gondokkal, mai problémákkal küszködnek. És itt van az a pont, amiért féltjük őket. Míg az előző generáció csak később bizonyosodott meg afelől, hogy erre és az itteni szolgálatra az Űr Jézus hívta el őket, addig a fiatal lelkészek belső eí- hivatott Sággal kezdik a szolgálatot, de a külső elhívásukban hiányzik — vagy legalábbis né- hányukban — az a felismerés és bizonyosság, hogy ők a Magyar- országi Evangélikus Egyház elhívott pásztorai, hogy ebben az egyházban rend van s a lelkészi karban ma még egymás mellett él három generáció, de ez éppen úgy jellemző a gyülekezetekre is és hogy az az egyház, amelyben szolgálnak, evangélikus egyház, amely gyülekezetekben valósul meg. És ezek a gyülekezetek itt vannak Magyarországon.

EBBEN AZ ESZTENDŐBEN A „VERSENYPÁLYÁN” tovább folyik a .váltóbot. átadása. Hála érte Istennek, hogy ezek a „stafétabotok” nem esnek ki a küzdők kezéből, hanem a remegő hang. a megrokkant térd helyett erőtől duzzadó fiatalok lépnek szószékeinkre, hogy hirdessék az örök igét s állnak szálfaegyenesen oltáraink előtt, hogy kiszolgáltassák a szentségeket. Így lesz a generációváltás egyházunkban természetes folyamattá.

Karner Ágoston

Rótiay György:

János 5,5—15

Ott várt harmincnyolc éve már, s tudhatta, hogy hiába vár, mert nem volt, aki vállra kapva elsőnek vigye be a habba, amit időnkint, ha leszáll, az Isten Angyala csinál.

Sokan voltak: lesték a parton, hogy az Angyal végre suhanjon; aztán, mikor a levegő megvillant, lett nagy hajcihő: ütött az úr, nyögött a szolga, s törtettek a tóba loholva.

Az Angyal már nem is kavart, csak állt s nézte a zűrzavart, ahogy a csorda vízbe gázol, • s fölforr tőle a tó magától, de nincs forrtának ereje: mind elsőül hasalt bele.

„Én voltam!” — „Én!” — Agyalta, gyűrte

egymást a sárban lent a csürhe,

míg az az egy, ki ott felül

feküdt, s bár reménytelenül,

de remélt — harmincnyolc nagy éve! —,

fölkelt, a szombat ellenére.

Ez botrány volt! — Mert vét, aki szombaton mer gyógyítani, de méginkább vét, aki meg mer gyógyulni, mint ott az az ember, s még ágyát is viszi, csupán mert szólítják, az Űr után.

(Megjelent a költő A KERT című kötetében, 1979-ben)

iészlefels dr. Bariba Tilsor református ptfspüB parlamenti felszólalásából

Az adott nemzetközi helyzet

— az egyházak értékelése szerint is — az emberiség történetében egyedülálló, precedens nélküli. Erre a tényre a beszámoló és az előttem szóló képviselőtársam is utalt. Én is utalok rá azért, mert nem lehet eléggé tudatosítani önmagunkban és a közvéleményben azt, hogy az emberiség a 80-as években történetének legkritikusabb időszakát éli, amelyben ma már nemcsak a szemben álló felek jelentenek egymásra nézve veszélyt, hanem halálos fenyegetést jelent az egész planétánkra nézve a felhalmozott tömegpusztító fegyverek mennyisége. A világ valós helyzetét mindenkinek ismernie kell.

A megrendítő tények ismerete nem hisztériát és pánikot kell kiváltson, ellenkezőleg, higgadt, nyugodt és józan cselekvésre kell ösztönözzön. Minden erőt a béke megmentésére, a nukleáris katasztrófa elhárítására kell összpontosítani. Ezt a higgadt, nyugodt és józan aktivitást tükrözi .a külügyi beszámoló. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy kormányzatunk külpolitikájának, a szocialista közösségnek és azon belül a Szovjetunió nemzetközi tevékenységének központi ügye a béke megmentése.

A magyarországi egyházak azért támogatják belső meggyőződéssel ezt a politikát, mert Istenbe vetett hitük követelménye, hogy minden erejükkel az élet

— mégpedig a földi és az örök élet — szolgálatába álljanak.

Minden magyarországi egyház messzemenően részt vesz a Magyar Béketanács munkájában. A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának tagegyházai pedig a Keresztyén Békekonferenciával karöltve, évenként Hirosima, Afrika, ENSZ és Leszerelési Vasárnapot szerveznek, amikor a hivők a megjelölt témakörben tájékoztatást nyernek és az azokkal kapcsolatos problémák megoldásáért buzgón imádkoznak.

Joggal lehet állítani, hogy a magyarországi egyházak nemzetközi béketevékenysége nem eredménytelen. A 70-es évek végén, a hidegháborús kurzus visszatértével nyilvánvalóvá vált, hogy a világkeresztyénség legmagasabb szintű képviselői és grémiumai nem óhajtanak az agresszív kampányban részt venni, sőt elhatárolják magukat attól. Ez a tény arra vall, hogy nagy változás ment végbe a világkeresztyénség jelentős köreiben az elmúlt másfél-két évtized alatt

az emberiség égető kérdéseinek, így a nukleáris veszély kérdésének megítésélében. Ehhez a változáshoz a magyarországi egyházak, a maguk szerény helyén és lehetőségüknek megfelelően kétségtelenül hozzájárultak és hozzájárulnak. Ebben az összefüggésben is megállapítható, hogy ezt a hozzájárulást államunk és az egyházak közötti kiegyensúlyozott, jó viszony tette lehetővé, igazán hatékonnyá és hitelképessé.

1. A keresztyén egyházak a nukleáris háborút Isten és ember ellen való bűnnek tekintik és arra törekszenek, hogy a jövőben a nukleáris fegyverek kikísérletezését, gyártását és tárolását nemzetközi megállapodás a leghatározottabban tiltsa meg. Egy előadó kifejezte azt a követelését: delegitimizálni kell a nukleáris háborút és általában a háborút az atomkorban, mint ahogy az emberiség története során sok más antihumánus és amorális gyakorlatot, irányzatot kiküszöbölt és megbélyegzett, mint pl. a kannibalizmust, a rabszolgatartást, a fasizmust, a rasz- szizmust.

2. A nukleáris veszéllyel szembeni védekezés egyik leghatékonyabb eszköze a tömegek öntudatos fellépése és összefogása. Az egyházak a bizalomkeltés eszközei kell legyenek. Nagy reményeket fűzünk a Pimen orosz ortodox pátriárka iniciativájához, aki 1982 májusára egybehívta a világvallások képviselőit tanácskozásra, a nukleáris veszély elhárítása ügyében. Nyugat-európai és kelet-európai egyházak a haladó társadalmi erőkkel együtt kell követeljék az európai atomfegyver-telepítési program törlését, a Szovjetunió és az USA közötti tárgyalások folytatását, a szovjet államfő által javasolt európai atommentes zóna tervének megvalósítását.

3. A békeharc a béke ellenségei ellen vívott harcot kell jelentse. Viszonylag kevés szó esett az amszterdami fórumon ázokról a multinacionális tőkecsoportokról, amelyeknek döntő szerepe van a fegyverkezési verseny politikájának újraélesztésében. (Egyedül a Keresztyén Békekonferencia memoranduma mutatott rá arra, hogy az USA ökonómiája és politikája milita- rizálódott, amit azt jelenti, hogy mind gazdagsági, mind politikai érdekeit katonai erőfölénnyel akarja biztosítani.) Ezeket a tőkecsoportokat néven kell nevezni és le kell leplezni.

INDIAI EGYHÁZI VEZETŐK MENEDZSER-TANFOLYAMON

Huszonhét különböző egyház huszonhat vezetője vett részt Indiában a Gurukul evangélikus teológiai főiskola és kutatóintézet szeptemberben befejeződött kéthónapos vezetőképző tanfolyamán. A tanfolyamot az egyik vezető indiai menedzseriskola, a Be- sant Raj Consultants vezette. A továbbképzést támogatta az említett Gurukul főiskola és a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjtitkársága. Az egyházi vezetők az indiai egyházak vezetési kérdéseivel foglalkoztak esettanulmányok kapcsán. Több mint száz órán át kaptak a vezetők oktatást a vezetés formáiról, a munkatársi viszonyról, pénzügyi tervezésről, kommunikációs lehetőségekről, irodai munkáról, valamint ülések vezetéséről és a könyvelésről.

A tanfolyam újdonsága volt az a kísérlet, hogy a vezetési módszereket a fejlődő országok egyházainak sajátos problémáira alkalmazzák. A tanfolyam végén tíznapos látogatást tettek a dél-indiai egyházaknál. „Az indiai gyülekezeti tagok számára izgalmas élmény volt, hogy találkozhattak ázsiai és afrikai egyházi’ vezetőkkel, mert csak rtikán van alkalmuk a harmadik világ egyházaival való eszmecserére és a tanulásra” — mondotta a Gurukul főiskola egyik tanára. A tanfolyam résztvevői Indiából, Indonéziából, Etiópiából, Kenyából, Japánból,, Malaysiából, Pápua-Űj-Guineából Angliából, Tanzániából és Jordániából jöttek.

A FEHÉR KISEBBSÉG VESZTÉBE ROHAN

„Namíbia vagy szabad lesz és független, vagy pedig még több vérontásra kerül sor. Nekünk az egyházban mindkettőre fel kell készülnünk” — mondotta Albertus Maasdorp evangélikus lelkész, a Namíbia! Egyházak Tanácsának főtitkára egy amerikai evangélikus lapnak adott nyilatkozatában. A namíbiai nép harca minden keresztyént érint. Politikai síkon a nyugati hatalmaknak „Délafrikával tárgyalniuk kell, Délafrikára nyomást kell gyakorolniuk, Délafrikával meg kell értetniük, hogy sohasem dönthet egy másik ország sorsa felől. A fehér kisebbség

Délfarikában saját vesztébe rohan” — mondotta a főtitkár.

Maasdorp szerint a délafrikai katonák állandóan zaklatják a namíbiai lakosságot. A fővárosban, Windhukban is. ebben az egyébként nyugodt kisvárosban „minden utcasarkon katonákat látni gépfegyverrel és más 'fegyverekkel”. Nem hiszi mégsem, hogy Délafrika meg tudja tartani Namíbiát, mert ezt a harcot nem katonai erő dönti el.

Namíbia 860 000 fős lakosságának mintegy 87 százaléka keresztyén, a keresztyének között pedig az evangélikusok aránya 58 százalék.

mus s megerosoateK a iutneri ortodoxiában. Kimagasló tehetségek kallódtak el a szórványokban s az uralkodó protekcionizmus karrierhez segítette a gyengét.

S most lassan elpihen e korosztály. Egy biztos: a stafétabotot nem ejtették ki a kezükből. Az evangélium volt világosságuk, nem kevésszer egyetlen reménységük, de sosem felejtették el, hogy kinek szolgálnak. E generáció átadta már a szolgálatot, még ha néhány képviselője velünk együtt végzi is az evangélium hirdetését. Nem kell őket szentté „avatni” — ezt ők sem igénylik, de köszönettel kell elbúcsúztatni őket. Hibáikkal, mulasztásaikkal, de türelmes hűsé-. gükkel írták be nevüket egyházunk közelmúlt történetébe.

SZÁMSZERŰLEG KB. 30%- OT TESZ KI a középgeneráció. Ezek az „ötvenesek” csapata. Érdekes színfoltjai a Lelkészi karnak. Ök azok, akik gyermekkorban még tanúi voltak a „keresztyén Magyarországnak”. Álmatlan éjszakájukon még ma is fülükbe cseng a Hiszekegy, ahogyan akkor kellett megtanulni- ok: Hiszen egy hazában ..., Magyarország feltámadásában... Ök voltak azok, akik gyermekfejjel lesték a bombázókat, akik bunkerokban élték le fiatalságukat, akik a harcok után újrakezdték a tanulást, de alig tudtak visszaszokni az iskolapadokba. Többségük a teológiát már a felszabadulás után kezdte tanulni, a belső elhivatást csak később kapták meg. Ez annyit jelentett, hogy nagyon sokan kiestek közülük, de akik megmaradtak, azok hű szolgái ma is Krisztus egyházának. Ez a generáció fiatal lelkészként élte át az ellenforradalmat. S közülük csak nagyon kevés lett hűtlen hazánkhoz. Ott voltak egyházunk útkeresésénél s közülük tizenegyen teológiai doktorátust szereztek az elmúlt húsz esztendő alatt.

Ez a generáció az, amely gyermekkorában a fasizmussal ismerkedett, fiatalon élte át a felszabadulást és vállalta a lelkészi szolgálatot a szocializmust építő hazánkban. Nem volt köny- nyű számunkra a napjainkig vezető út. Hiszen kevés tapasztalattal rendelkeztek teológiai és egyházszervezési kérdésekben.

Belső fejlődésükkel egy időben kezdett bomlani egyházunk népegyházi formája. S ez a generáció érti ma a legjobban, hogy a régi hagyományokból, egyházi struktúrából mit kell átvinni a holnap egyházába s mit lehet,