Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-05 / 14. szám

GYERMEKEKNEK. Jézus vagy Barabás Mt 87, A mai történetnek' három fő­szereplője van. JÉZUST ismerjük. A zsidók or­szágában élt. Három éven keresz­tül járta az országot. Isten aka­ratára tanította a népet. Sok be­teget meggyógyított. Pártját fog­ta azoknak, akiket a többiek ki­taszítottak. Ezzel Isten szereteté- íre figyelmeztetett. Jézus Isten Fia volt. BARABÁS is Jézus korában élt. Lázadó volt, gyilkos is. Ezért el­fogták és börtönbe vetették. PILÁTUS vezető ember volt: helytartó. Szép palotában lakott, szép ruhákban járt, sok szolga engedelmeskedett neki. Nagy ha­talma volt. A római császár küld­te a zsidók országába, hogy a zsi­dókon uralkodjon. Jeruzsálemben élt, a fővárosban. A TÖRTÉNET SZEREPLŐI MÉG a FŐPAPOK és FARIZEU­SOK. Ök nem szerették Jézust. Nem hitték el, hogy Jézus Isten Fia. Azt várták, Isten olayn vala­kit küld majd, aki elkergeti a ró­maiakat az országból. Jézus ehe­lyett betegekkel, bűnösökkel, sze­gényekkel foglalkozott. Jézust Is­ten küldte, de sokkal nagyobb fel­adata volt, mint a rómaiak elker- getése. Azt kellett megmutatnia, mennyire szereti Isten Izraelt és minden embert. De a főpapok és farizeusok ezt nem tudták. Itt van még a SOKASÁG. Az a sok ember, aki Jeruzsálemben la­kott. Sőt most még sokkal többen vannak. A húsvéti ünnepre ké­szülődnek Jeruzsálemben és erre az ünnepre sokan eljöttek vidék­ről is. A legtöbben ismerik Jé­zust vagy hallottak róla. Látták, amint csodát tett, halották a ta­nítását. Még azt is elképzelték, milyen jó lenne, ha Jézus lenne a királyuk. JÉZUS MOST PILÁTUS PA- LQTÁJÁBA'N VAN. A főpapok 15—86 hozták ide, fogolyként, megkötöz­ve. Ük már kimondták rá a halá­los ítéletet. De nekik nem volt joguk arra, hogy kivégezzenek valakit. Erre csak a római hely­tartó, Pilátus adhatott parancsot. A kihallgatás nagyon szokat­lanul folyik. A főpapok egymás szavába vágnak, úgy magyaráz­zák Pilátusnak, milyen bűnös Jé­zus. De Jézus, akit vádolnak, csöndben van, egy szót sem szól. Pilátus érzi, hogy a főpapoknak nincs igazuk. Furcsállja, hogy Jé­zus nem védekezik. PILÁTUSNAK EKKOR ESZÉ­BE JUT VALAMI, amivel meg­menthetné Jézust. Az ünnepen ugyanis szabadon szoktak bocsá­tani egy foglyot, azt, akit a soka­ság választ. Előhozatja hát Bara­bást a börtönből. Kivezetteti a nép elé Jézussal együtt. Egymás mellett áll a gyilkos Barabás és Jézus, aki olyan sok jót tett. Igaz, hogy véres az arca, szakadt a ru­hája, hiszen megverték a főpap udvarában, de szelíd a tekintete. Pilátus biztos benne, hogy ha vá­lasztani lehet Barabás és Jézus között, mindenki csak Jézust vá­lasztaná. Meg is kérdezi: „Kit bocsássák szabadon, Jézust vagy Barabást?” De a farizeusok máris ott vannak a sokaságban. Bíztatják a népet: „Válasszátok Barabást! Jézusnak meg kell halnia!” És a sokaság fölzúg: „Barabást kérjük!” „De mit tegyek Jézussal?” — kérdi Pilátust. „Feszítsd meg!” A ke­resztre feszítés volt a legször­nyűbb halál abban az időben. Pilátus nem mer szembeszáll­ni a sokasággal. „Én ugyan nem akartam, hogy meghaljon Jézus, mert nem tartom bűnösnek, de vigyétek. Kivégezhetitek.” Jézus még mindig nem szól egy szót sem. Tudja, hogy csak úgy mutathatja meg Isten szeretetét, ha engedi, hogy megfeszítsék. Csepregi Zsuzsa TEOLÓGIAI HALLGATÓK NEHÉZSÉGEI A svájci római katolikus püs- hitélményeket, és ezek után a pöki konferencia a teológiai hall- nagy egyház kijózanító és meg- gatók problémáival foglalkozott, terhelő hatást tesz rájuk. A hall- , ... ,, . . . gatóknak sokszor a hivatalos egy­A paphiány mellett az is nehez- követeImények és a ?zemé­ségeket okoz, hogy sok teológiai ]yes keresztyénség közötti feszült­hallgató kis közösségben szerzett ségben kell élniük. ,jruk nektek, ifjak.. • • Örömmel szolgálok. Istentisztelet után a vasasi templomban beszélgetek Lenté Sgíjdorral. Tizenhat éves gimna­zista, tipikus kamasz. Harsány jókedv és csöndes meditálás egy­formán jellemzi. — Ha a gyülekezeti munkádra gondolok, nem mondhatom egy­értelműen, hogy a vasasi gyüle­kezet kántora vagy, hiszen ezen kívül van még egy-két szolgálati területed. — Elsősorban kántorizálok. Emellett azonban egyházfi is va­gyok Vasason. De bejárok a pécsi gyülekezetbe is. Énekkari tag va­gyok, és részt veszek a serdülők ifjúsági óráján. — Nemigen lehet azt állítani, hogy egysíkú lenne a gyülekezeti életben való részvételed. Mondd, hogyan kezdődött? — 1977-ben voltam először Fo­ton, kántorképző tanfolyamon. Azóta minden nyáron ott töltök két hetet. Az első tanfolyamon való részvételem meghatározta a továbbiakat. Önmagában véve az is élmény volt, hogy magamfajta, keresztyén fiatalok társaságában tölthettem két hetet. Emellett természetesen nagyon sokat ta­nultam. Egy meglehetősen alapos bibliaismerettől kezdve az egyház életének megismerésén át a ze­néig elmondhatatlanul sokat kap­tam Foton. Most már tősgyöke­res „fótinak” számítok, s ez azt jelenti, hogy próbálhatok valamit visszaadni. Az utolsó tanfolya­mon nagyon sokat segítettem. Különböző feladatokat kaptam, apróbb-nagyobb szolgálatokat vé­geztem, s a végén csodálkoztam, mennyi minden fér bele két hét­be különösebb fáradság nélkül, ha az ember igazán jókedvűen és szívesen végzi a tennivalóit. — Ezek szerint a szolgálat sze­retetét Fótról hoztad? — Nagymértékben. Itthon pe­dig — úgy éreztem — szükség van rám. Amint kicsit elfogadha­tóan tudtam harmóniumozni, be­álltam kántorizálni, A gyüleke­zet bámulatos türelemmel viselte el első próbálkozásaimat. , így kezdődött. Aztán jött §z 1979-es év, amikor a vasasi templom fel­újítási munkái zajlottak. Nyár volt, iskolai szünet. Néhány ba­rátommal együtt szinte az egész nyarat végigdolgoztuk a temp­lomnál, önkéntes munkában. Közben nagyon a szívemhez nőtt templomunk. Sokkal inkább sa­játomnak éreztem, mint régen. Valakinek el kellett vállalnia az egyházfi teendőit. S mivel ez va­sárnap reggeli elfoglaltságot je­lent, úgy gondoltam, könnyebben elvégzem, mint a dolgozó felnőt­tek vagy épp a háziasszonyok. — Szerény vagy... De van még két terület, amiről szót sem ejtettünk. — Mert az végképp nem mun­ka. Ha az előző kettőre a vasasi gyülekezetnek, erre az utóbbi kettőre nekem van szükségem. Szombatonként mindig igyekszem részt venni a serdülők baráti összejövetelén. A baráti körre is, a témákra is szükségem van. A szombati ifjúsági kör tagjai na­gyon jó kapcsolatban vannak egymással. Pedig különböző is­kolákba járunk, hét közben csak néhányan találkozunk. Viszony­lag kevés időt töltünk együtt, mégis jól ismerjük egymást, szükségünk van egymásra. Le­het. hogy furcsán hangzik, ha az ember tizenhat évesen mond ilyet, mégis igaz, hogy meglehe­tősen elfáraszt bennünket a hét. Olvassuk egvütt a Bibliát 27. Szombat délután már kell egy kis felüdülés. Engem ezek az al­kalmak mindig felfrissítenek. — Pedig nem könnyű témák­ról beszélgetünk... — Épp itt akartam folytatni. Ebben az évben hitünk alapvető kérdéseiről beszélgetünk. Ez elég kemény térpa, az embernek fi­gyelnie kell, ha jól akarja érteni a dolgokat. Mégis mostanában egyre többször éljük át, hogy eszünk ágában sincs csendben fi­gyelni, hanem együtt gondolko­dunk, kérdezünk, vitázunk, iga­zán beszélgetünk. A végére pe­dig egészen frissek vagyunk, pe­dig fáradtan jöttünk. — Mondj pár szót a kórusról is! — Talán erről tudok a legkeve­sebbet mondani, hiszen fél éve ha tagja vagyok, ráadásul sokszor egy időre esik a kórus pécsi szol­gálata, és az én vasasi kántorizá- lásom. így sok közös élményből kimaradok. De arra, hogy a kó­rusban énekeljek, nekem van szükségem, s talán az énekkarnak sem ártok. Egyébként a gimná­zium énekkarának is . tagja va­gyok. — Épp ez lett volna a következő kérdésem. Elég sok időt töltesz el a gyülekezet különböző csoport­jaiban. Futja azért az iskolára is? — 4,2 volt az átlagom. Mivel naponta bejárok, túl sok külön feladatra nem jut időm, de a kó­rus mellett járok az újságíró szak­körre is. Épp a napokban vettem részt mindkét csoporttal a Heli­kon elődöntőjén. Ügy érzem, nem teszek kevesebbet az iskolában, mint amit várnak tőlem. Nem va­gyok passzív. Az a tény, hogy ke­resztyén ember vagyok, vagy in­kább szeretnék lenni, engem min­denben lendít. Valóban erőt ka­pok az igehirdetésekből. Köny- nyebben. jobban mennek a dol­gaim. Szívesen végzem a munká­mat: és igyekszem felelősen és be­csülettel helytállni. Keresztyén embernek lenni biztos, hogy több derűt és nyugalmat jelent, persze komolyabb önkontrollt és több felelősséget is. Nagyon szépnek tartom ezt az életformát. Akár­hogy is alakul majd az életem felnőtt koromban, szeretnék a munkámban keresztyén ember módján helytállni, és cselekvő, szolgáló tagja lenni, a gyülekezet­nek. Szabómé Mátrai Marianna Alighanem bajba keveredtem volna Bertha Bulcsúval, ha erede­ti elgondolásom szerint írom e sorozat címét. Mert éppen, hogy kiötlöttem: „a fejedelem sírja fö­lött”, amikor eszembe jutott. Ber­tha Bulcsúnak ugyanezen a címen jelent meg noveliás, „széljegyzet” kötete a múlt év végén. Valószí­nűleg ugyanazok a históriai so­rok ihlettek meg kölcsönösen bennünket. Mert mielőtt felkeres­tem Görög Tibor óbudai lelkészt, újra végigolvastam Béla király névtelen jegyzőjének krónikáját „A magyarok tetteiről”. Rémlett belőle egy mondat, amely külö­nösen napjainkban vált izgal­massá, amikor Óbuda bontásához kezdtek. A mondat így hangzik: „Ezek után urunk születésének 907-ik esztendejében Árpád elköl­tözött e világból, ki is tisztessége­sen lön eltemetve egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába, holott is a magyarok megtérése után egyház épült, melyet Fejérnek ne­veznek boldogságos szűz Mária tiszteletére”. íme. Anonymus híres szavai, amelyek évszázadok óta izgatták a fantáziát, s amelyekkel kapcsolat­ban a sajtó néhány éve világgá röppentette a szenzációt: „megta­lálták Óbudán Árpád sírját”. Az­után jöttek a korszakot jól ismerő szakemberek és lehűtötték a ke­délyeket. A tévedés beismerése már koránt sem nyert ekkora publicitást. Erre a balul sikerült felfedezésre is azért kerülhetett sor, mivel tíz-tizenöt éve hozzá­nyúltak a csipkerózsika álmát al­vó városrészhez, Óbudához. Ez vplt az utolsó városrész, amely ro­mantikus egyszerűségével, föld­szintes házaival, leánderes udva­raival, festői elmaradottságával, hellyel-közzel dickensi nyomorá­val megnövekedett fővárosunknak már-már a szivében helyezke­dett el. TUDTUK RÖLA. HOGY EGY LETŰNT KULTÚRÁT TEME­TETT MAGA ALÁ. Mert ahol csak megkaparták Óbuda sárga ag.yagát, elővillant a kétezer év előtti birodalom kőbe vésett ha­gyatéka. Régészeink a múlt szá­zad óta fáradoznak azon, hogy fel­tárják Aquincumot amfiteátru­maival, villáival, s az antik világ művészetével együtt. Óbuda ugyanis pontosan a római romok­ra épült. Remegett is a főváros és a kerületi tanács amikor rekonst­rukcióra került sor, mert szinte valamennyi ház alapozásánál megjelentek a műemlékesek, megállították az építkezést, ter­veket módosítottak, változtattak, Természetesen a Pannon kultú­rára először a hun, majd különbö­ző népvándorlás-kori kultúrréteg rakódott, mígnem megjelentünk mi. magyarok. S ha igaz a névte­len jegyző írása, Árpád is itt nyugszik valahol, egy kiapadt for­rás tövében. A római kultúrát el­pusztították a barbár támadások, a középkori magyar kultúrát a törökök. Mert Buda megszállása utáni évtizedekben a mintegy két­ezer főre tehető lakosság Érsekúj­vár és Komárom környékére me­nekült. Akik azután időközben visszaszivárogtak, protestáns hi­tet hoztak magukkal. Ruda felsza­badulása után a Zichy-grófok né­meteket telepítettek le, akik kö­zött szintén szép számmal lehettek evangélikusok. Az 1720-as adatok szerint 1100 körül mozgott Óbuda lakossága. ERDEMES AZONBAN AZ ALÁBBI ADATOKRA FELFI­GYELNÜNK: 1874-ben 21 000, 1900-ban 38 000, 1910-ben. 49 000. 1960-ban 77 000 és 1980-ban 133 000 lakosa volt Óbu­dának. Ez a növekedés világvi­szonylatban is párját ritkító je­lenség. A német etnikum szinte a fel- szabadulásig rányomta bélyegét a szűkebb értelemben vett óbudai lakónegyedre. A múlt század ele­jén (1835), amikor a hajógyár épült, Széchenyi is német és olasz szakmunkásokat hozatott. Ebben az időben volt már némi mocorgás az evangélikusok között. A fejlő­désnek induló település német evangélikusait a Budai (Vár) egy­ház gondozta. Bauhofer György (1806—1864) a Vár filiájaként tar­totta számon. Akkor már magán­háznál gyűltek egybe a hívek. Ahogy növekedett azután a város, úgy nőtt az evangélikusok száma is. 1896-ban (talán a millenniumi ünnepségekre) felépítették a gyü­lekezeti házat, amelyben lelkész- és egyházfi lakás, hivatal volt. s 1906-ban önállósult a gyülekezet. MENNYI EVANGÉLIKUSA LEHETETT EKKOR ÓBUDÁ­NAK? Ma már aligha lehet re­konstruálni az adatokat. De ha meggondoljuk, hogy Budának 1710-ben, a nagy „dögvész” után csak 300 lakosa maradt és ekkor már Óbudának 1100 körül moz­gott lakossága, akkor feltételez­hető, hogy itt több evangélikus élt, mint az anyagyülekezetekben. 1872-ben egyesült három város­rész: Buda, Pest és Óbuda. Ez idő­től a fővárosra lebontva van már néhány adatunk az evangéliku­sokra. 1880-ban 20 000. 1890-ben 27 000, 1900-ban 37 000, 1906-ban 40 Í(K) evangélikus lelket számlált egy­házunk. (1906-ban ugyanakkor 400 000 volt a római katolikusok, és 186 000 körül az izraeliták sza­ma.) Ma hozzávetőlegesen 100 000 evangélikusnak kellene lennie a fővárosban. Az óbudaiak első pontos adata 1940-ből való, ekkor 2800 evangélikust tartottak szá­mon. Ama nevezetes 1872-es „egyesü­lés” után is megőrizte Óbuda so­káig német, falusi jellegét. Föld­szintes házai, kiskocsmái fülbe­mászó „schramli-zenével”, saját borukat mérő vendéglősök, külö­nös hangulatú kerületté varázsol­ták. Krúdy Gyula kedvenc helye a „Khély” és egyéb vendéglők távo­li kerületekből vonzották jó és ol­csó ételeikkel, italaikkal a vendé­geket. Majd, hogy nem Krúdy ke­rületének mondhatjuk Óbudát. Mert Rezeda úr, a Vörös postako­csi „utasa”, aki Budán Zsigmond és Mátyás király szellemével tár­salgóit, a Szinbád-sorozat, és megszámlálhatatlan tárcája az írónak javarészt itt születtek. • Mondták is a század elején a rossznyelvek akik nem értptték Krúidy „szál-elvesztési”, idő ki- kapcsolási technikáját —, amely- lyél megelőzte Proustot és a többi nyugati írót —, hogy ez az óbudai vörösbornak tudható be. Óbuda azonban szinte napja­inkig Krúdy világát őrizte. Csak a Hajógyár, a Goldberger és tégla­gyárai jelezték a lappangó fe­szültséget, azt, hogy nemcsak kis­kocsmákból, schramli zenéből áll az élet. A rohamosan növekvő proletáriátus nyomorát nem lehe­tett tartósan álcázni. ÓBUDA A DUNA JOBB PART­JÁN, ahol a Hármashatgr-hegy gyűrött agyagdombjai meredeken lejtenek a Duna felé. és* ahol a hordalék egy lapos völgyet alakí­tott ki. a Margitsziget derekától lényegében a mai Aquincumig tart. Az észak felé húzódó város­részt később csatolták hozzá. A hegyoldalakon már a rómaiak szőlőt telepítettek. Ezt a kultúrát átvették a későbbi népek is. A háború előtt még idejártak saját szőlőikbe a „svábok”. Ma a hegy derekáig beépült a terület takaros villákkal. 1935-BEN. AMIKOR AZ EVAN­GÉLIKUS TEMPLOM ÉPÜLT, a Dévai Bíró Mátyás tér még nem létezett. A Bécsi út, s a jelenlegi templom között csak egy-két ház lézengett. Fás, bokros terület, „préri volt a vidék. A templom­mal szemben áll ma is az Európa- hírű textilgyár, a Goldberger. Rédey Pál Város a fejedelem sírja fölött Ezen a héten Máté evangéittn-­mának 23. fejezetét olvassuk. Kérdéseink: 1. Kik voltak az írástudók és kik a farizeusok? 2. Jézus legfőbb vádja az írás­tudók és farizeusok ellen, hogy képmutatók. A képmutatást Jé­zus így fogalmazza meg: „Minden cselekedetüket csak azért teszik, hogy feltűnjenek az emberek­nek.” Mondjatok egy példát erre a magatartásra az Újszövetség történeteiből! 3. Jézus másik vádja, hogy az-írástudók és farizeusok vak ve­zetői népüknek. Hogy ez miért nagy baj. Jézus egy másik helyen így mondja: „Ha vak vezet vi­lágtalant, mind a ketten gödörbe esnek.” Hol van ez megírva? 4. Mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: „Nem láttok engem mostantól fogva, amíg ezt nem mondjátok: Áldott, aki az Űr ne­vében jön.”? Válaszaitokat április 19-ig a kö­vetkező címre küldjétek be: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. 1Ü88.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom