Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-22 / 12. szám

Végrendelet A hivatalos örökösök alig várták, hogy a koporsót elföl­deljék. Még úszott a lombját vesztett ágak közt a kántor hangja, a göröngyök tompa koppanása a koporsón kissé el is nyomta. Elmorzsoltak néhány könnycseppet is szemük sarkában barátok és ismerősök, az örökösök virágot, marok földet dobtak a halott után. Sőt busás borravalót is nyom­tak a sírásók kezébe, majd amikor szállingózni kezdtek a sietősek, az örökösök összedugták fejüket. Magányos özvegyasszonyként élt a megboldogult. Hozzá­tartozója, közeli rokona senki. így tudta mindenki. Amíg gyógyíthatatlan betegségével s a halállal viaskodott, nem is nyitotta rá jó baráton kívül senki az ajtót. Mint Jób, ma­gányosan, a lélek dermesztő egyedüllétében rótta útját a megsemmisülés felé. Csak hitének pislákolót, mécse s szíve, erős szíve nyújtotta szenvedésének napjait, „jenkim, senkim sincs, akinek legalább panaszkodhatnék” — hajtogatta egy­két jó barátinak. Honnan, honnan nem, amikor a proszektúrára szállították, előbukkantak a rokonok. Unokaöccsök, keresztlányok, sógo­rok s a rokoni fokozat szélén levők, mind. Fekete ruhát öl­töttek, de lelkűk feketébb volt ruházatuknál. Kötelességsze- rűen sápítoztak hogy „szegény, még élhetett volna” és „mennyivel könnyebb neki”. S hogy szó ne érje a házuk tá­ját, szép temetést rendeltek. Amikor domborodott a sír, suttogóra fogták a szót: „a végrendelet Zsófikánál van .holnap ötkor bontja”. Másnap gyászruhában ahogy illik, hét fekete lelkű ember jelent meg Zsófikánál. Hét reszkető vágy, hét remegő re­ménység. Mert tudni kell, hogy a megboldogult takarékosan élt, és valaha szebb napokat látott. Betétkönyvén valóságos kis vagyon szerepelt. Zizegett az árkus papír, Zsófika olvasott: „Betétkönyvem állományát (ezután egy nagy összeg következett) egyenlő részletekben azokra az egyházakra hagyom (itt az egyházak felsorolása szerepelt), amelyek jótékonyságot gyakorolnak. Fordíttassék az összeg rnagányos, beteg, szenvedő emberek gondozására...” Hét dühödt villám csattant, hét remény lohadt, hét konok szívben fogalmazódott a mondat: „bolond volt ez mindig”. R. P. Az olvasó hozzászól Üj hang csendült bele az Evan­gélikus Élet harangjainak har­móniájába — mondta X. Y. ol­vasóink Arra biztatnak műnket, olvasókat, hogy a magunk szelle­mi olaját is töltsük hozzá az egy­ház útjelző mécsesének éltető táplálékához. Mintha az alaphangot akarta volna megadni, úgy szólalt meg a február 22-i szám vezércikke, az 530. Egyházi embereknek a poli­tikai életben való részvéteiéről szól. Még mindig vitatott kérdés ez híveink között, mert még ma is akadnak, akik szerint hitünk elválaszt minket a mindennapi élettől, így a politikától is. Hadd fejtsem ki a véleménye­met, mellyel tudom, nem állok egyedül, még ha annak vitatói is vannak. —- így X. Y., aki hivő is, tudományosan képzett és politiká­val is foglalkozó ember. — Elöljá­róban leszögezem, hogy az egyhá­zat sem mint szervezetet, sem a tanítását sohasem tartottam kü- lonválaszthatónak a gyakorlati élettől, sem a bél-, sem a külpoli­tikától. A politika tudomány és eszköz, mely az egész emberi tár­sadalom, és ezen belül az egyes országok társadalmi rendjének a megalapozására, és működtetésé­re törekszik. Jól vagy rosszul fej­ti ki a hatását, de sok más között mi, evangélikusok is benne élünk, és emberi céljaink közösek azo- kéval, akik az emberi nem javát akarják. De, ha részesei vagyunk egy kö­zösségnek, melynek szellemi és anyagi előmenetelét akarjuk, azt becsületünkkel, jó munkánkkal és emberi magatartásunkkal elő kell segítenünk. Ez is politika. És ebben egyek vagyunk — kell, hogy legyünk — minden magyar­ral és tágabb értelemben minden emberrel, bármilyen külső, vagy belső, jegyet hordozzon is magán. M. B. Beteljesült próféciák „Az Urra bízta magát, mentse hát meg őt!” Zsoltár 22,9 — Máté 27,42-43 Ezt a mondatot kárörömmel, szemrehányással, vádképpen és gúnnyal egyaránt ki lehet mon­dani. Ilyen különféle hanghordo­zással hallotta Jézus a Golgotán, de már ezer évvel ő előtte őse, Dávid király is. A kereszten az ő panaszkodó imádságát, a 22. zsol­tárt imádkozta Jézus. Hangosan imádkozta. Érthetetlen, hogy mi­ért éppen ezt — mondják sokan. Jobban tette volna, ha némán hallgat, hiszen ez a zsoltár egy Dávid királytól is nehezen elfo­gadható felkiáltással kezdődik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!’’ HOGYAN KIÁLTHAT ÍGY, miért kiált így, aki szüntelen hangoztatta: Én és az Atya egy vagyunk. Legalább ne írták volna meg az evangélisták — gondoljuk titokban. Mennyivel magaszto- sabb, mennyivel hősiesebb, meny­nyivel eszményibb Jézus-kép él­ne ma tudatunkban, ha e végte­len szomorúságot kifejező panasz­zsoltár helyett kiáll az általa hir­detett eszmék igazsága mellett és a gúnyolódók szemébe vágja: en­gem megölhettek, de az általam hirdetett vallás igazságai élni fog­nak és diadalt aratnak. Az evangélisták azonban úgy írták le Jézus haálát, ahogy történt és nem a korabeli, vagy mai elvárásoknak megfelelően. Fogadjuk hálával és kisérjük csendes figyelemmel hűségüket. Csak így érthetjük meg, hogy mi­Montpellier (Franciaország) protestáns teológiai fakultásán tiszteletbeli doktorrá avatták Tullio Vinay valdens lelkészt, aki az olaszországi valdens egy­ház diakóniai szervének, a Ser- vfzio Christianonak a vezetője a szicíliai Reisiben. Tullio Vinay egyúttal tagja az olasz szenátus­nak is, ahová független (párton- kívüli) képviselőként az Olasz Kommunista Párt listáján vá­lasztották meg. Tullio Vinay 1909-ben szüle­tett, 1934-től 1936-ig valdens lel­kész volt Firenzében, ahol élel­miszerjegyeket hamisított elrej­tett zsidók részére. 1946-ban megalapította az Agapé néven ismertté vált konferenciai köz­\ attunk panaszkodott Istennek hogy a mi érdekünkben, érettünk nem foglalkozott a maga meg­mentésével és helyettünk maradt a kereszten. Csak így válik a ben­ne csalódottak szemrehányó sza­va, a saját igazuktól elvakult ön­hittek gúnyolódása — szándékuk ellenére! — mellette és róla szó­ló bizonyságtétellé. JÉZUST SZÍVEN TALÁLJA a szemrehányás és gúnyolódás tü­zes nyila. Nem vértezi a büszke­ség fölényérzete. Nem tagad meg, testvérének tekint minket, mégha szembefordulunk is vele. Számá­ra elképzelhetetlen, kibírhatatlan az élet Isten nélkül: pokol. Mi könnyedén kezeljük ezt a kérdést. Olykor úgy véljük terhes, olykor úgy véljük pótolható az Istennel való közösség. Számára ez a min­den. Átérzi, éppen azért, mert vállal minket s ezzel kiszolgáltat­ja magát nekünk — átérzi, mit jelent az élet Isten nélkül. Átérzi, amit nekünk kellene átéreznünk, amit képtelenek is lennénk min­den következményével, teljes mélységében átérezni: mit jelent Isten nélkül. Ö tudja mi a pokol. Az emberek között ő az egyetlen, aki tudja, mert miattunk meg kellett kóstolnia, ki kellett innia a keserű poharat. Ne csodálkoz­zunk, hogy kiált, panaszosan fel­jaj dúl: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Hi­szen miattunk válik kérdésessé Istennel való közössége. pontot és közösséget. Célja az volt ezzel, hogy közelebb hozza egymáshoz a politikai, szociális és ideológiai ellentétek által meghatározott embereket. 1961- ben Riesiben, Szicília egyik leg­szegényebb városában alapította meg á Servizio Cristiano-t, mely­hez óvoda, iskola és műszerész ipari tanuló iskola tartozik. Többszöri sikertelen próbálkozás után megalakult a szőlőtermelők szövetkezete 600 taggal. Most szervezik az olíva feldolgozására létesített szövetkezetét. Ezek a Szövetkezetek elsősorban a kis- parasztokat kívánják támogatni. A Servizio Cristiano azonban szeretne a földnélküli napszámo­sok felemelkedéséhez is segítsé­get nyújtani. „MÁSOKAT MEGMENTETT, MAGÁT NEM TUDJA MEG­MENTENI” — így gúnyolják és ezt vetik szemére. Nem értik Jé­zust. Miért olyan passzív? Nem értik szenvedését. Pedig tudatla­nul is kimondják az igazságot: nem önmaga megmentéséről van szó, hanem másokéról, az övéké­ről is, akik csúfolják és vádolják. Tévednek. Jézus meg tudná ma­gát menteni, de nem magát akar­ja megmenteni. Jézus nem pasz- szív. Ha, passzív lenne, elengedné kezünket. Nem kellene szenved­nie. Nem rántanánk a mélybe, mint fuldokló azt az embert, aki megmentésére utána vette magát. Nem engedi el kezünket. Értünk szenved. Értünk szenvedi el em­bertelenségünket. Látnia kell, hogy a másik ember erőtlensége láttán milyen könyörtelenné, mi­lyen eübizakodottá, milyen szem­telenné tud lenni az ember. Em­bertelenségünk miatt kiált olyan panaszosan Istenhez. Humaniz­musát, emberszeretét tesszük a gúny céltáblájává. Mégsem lázad fel ellenünk. Nem engedi el, fog­ja kezünket. Érettünk tűri a sér­tést, sebeket, hogy sebei áltail gyógyuljon embertelenségünk. „SZÁLLJON LE A KERESZT­RŐL ÉS HISZÜNK BENNE . . . hiszen azt mondta, hogy Isten Fia.” Ez nemcsak vád, ez nem­csak gúny. Ez. kísértő szó is. Nem jól csinálod. Ennek semmi értel­me. Másra van szükségünk. így nem tudunk hinni benned. Szállj le a keresztről. Tégy igazságot. Számold fel, semmisítsd meg az „istenteleneket”. — Nem száll le a keresztről, mert Isten Fia. Egy más igazságnak, Isten igazságá­nak engedelmeskedik. Ha szabad­jára engedné a mi igazságunkat, ki maradna meg? Ki élné túl Is­ten haragját? Egyedül ő. Ö azon­ban nem akar nélkülünk az Atya jobbjára ülni. Ott marad helyet­tünk, ahol nekünk kellene len­nünk, ahol mi nem tudunk meg­állni — a kereszten. Tudja — és milyen jó, hogy ő tudja —, mire van szükségünk: irgalomra. Ezért engedelmes helyettünk. Jézus Isten iránt engedelmes, hozzánk végsőkig hűséges szen­vedésében Isten emberszeretete oly nagynak bizonyult, hogy még istentelenségünk és embertelensé­günk miatt felgerjedt haragjának is gátat tudott vetni. Benczúr László TULLIO VINAY VALDENS LELKÉSZ TISZTELETBELI DOKTOR „Jaj, csak ne felemásan...” Gondolatok Reményik Sándor istenes verseinek margójára Reményiknek van egy kevésbé ismert verse. Cinné: Vagy-Vagy. Éz a vers kulcs személyiségének kinyitásához, iránytű Reményik lelki-szellemi, emberi-költöi világában való eligazodáshoz. íme a ki­tárulkozó vallomás: Vagy egy nagy mü, — Vagy egy nagy szenvedély. / Vagy égő nyár, — vagy gyémántfényű tél. / Vagy az Űristen, — vagy az emberek. / Vagy a kolostor, — vagy fészek-meleg. / Vagy a csúcsok nagy edző hidege, / Vagy egy asz- szony simogató keze. I Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra váltan j Jaj, csak ne fe­lemásan, felemásan. Ugyanez a gondolat motíválódik, ung- kahúgához, a jelenlegi Reményik-kötet szerkesztőjéhez írt versének már a diné­ben is: Egészen. Jaj, csak ne felemásan — Egészen: Ez a jellemző és uralkodó szín a Reményik-portrén. REMÉNYIK EGÉSZEN VOLT EMBER, magyar és istenes ember, hivő. Ez az Erdélyben gyökerező, s mindig is ahhoz kötődő költő ott született, élt és halt, egészen magyar volt. Erdély volt a társadalmi modellje, de amit ez ügyben mondott, ma is érvényes, ma is méltó a meghallgatásra. Ennek lényege az erdélyi magyar, szász, román népek (három nem­zet — négy vallás) megbékélése, mégpe­dig különállásukban is közös élményeket, sorsot és történelmet kifejező nemzeti kultúrák ápolása és elmélyítése, nemes versengés alapján. Ebben a helyzetben igy határozza meg a költő a magyar magatartási modellt: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, A mi dolguk igazabbá lenni.’’ Ennél becsüle­tesebben és idötállóbban kevesen fejezték ki a nemzeti lét értelmét. Az az állás­pontja a költőnek, hogy az igazságtevést az Istenre kell hagyni, de nekünk igazabb magyarokká és emberebb emberekké kell válnunk. Ezt a két sorát oda lehetne tenni ma is minden magyar otthon falára, fali­mondásként, s odatenni naplónk elejére, vagy napi tűnődésünk, s meditálásunk végére. Erkölcsi felszabadító erő van e sorokban, és Reményik lírájában. A magyar nyelvről pedig úgy beszél, és v'all, mint ezen a téren a legnagyobbak, Csokonai, Kazinczy, Arany, vagy Kosz­tolányi: „Úgy beszéljen ma ki-ki magya­rul, mintha imádkozna.” A költőnek és a történelmi igazságnak tartozunk annak felfedésével, hogy ez az aszketikus, etikus költő bizonyos varga­betűvel jutott el felismeréseihez. AZ ISTENES EMBER, a hivő Remé­nyik magatartását is a teljesség jellemzi. Aki végig olvassa istenes verseit, erre a megállapításra jut. Reményik annak a, magyar protestáns vallásos lírának a vonulatához tartozik, amelynek kiemelkedő csúcsai Balassi, Berzsenyi és Ady. Persze Reményik egy­szerű, nem aranyfénnyel és rózsadísszel sugárzó, de őszinte versei nem érik el Ady, Balassi bűntudatos és bűnbánatos versei­nek vulkanikus izzását. Ady vallásos ver­seiben a nagyvárosi ember magányossá­ga, az átvirrasztott éjszakák hajnali lelki- ismeret-furdalása sir fel, eseygés a tisz- j taság után, menekülés az Istenhez bocsá­natot kérve, javulást Ígérve — hogy hol­nap újra kezdődjön minden. Ady amolyan szent ágostonos lélek, aki olyan diadal­masan tudja bűnét siratni verseiben, mint amikor régi hősök ifjúkori harcaikról em­lékeznek meg. Reményik másképpen volt istenes. Hit és bizalom tölti el, és élteti egész szemé­lyiségét, és ez táplálta minden versét. Igaza van egyik régi méltatójának: Hit­ből táplálkozott minden verse, ritmusa, s egész szózenéje. ... Élménye és ereje az evangélium volt, s ezért a szeretet, em­berszeretet személyiségéből és soraiból is. Reményik másképp volt hivő, mint Ady. Ady eljut a keresztyén élet mélységeibe, a bűntudatra és a bűnbánatra, Reményik hite teljesebb. Hit dolgában eljut a ke­resztyén élet csúcsaira: a békességre, sőt a feltámadás és örök élet hitére is. „Reg­gel mondd, délben mondd és este mondd / A Feltámadott első szép szavát. / És ra­gyogóbbá lesz a reggeled ( És csillaghíme- sebb az éjszakád I És békességesebb az éj­szakád / Békesség Istentől” — írja a ha­sonló című versében. Feltámadás hitéről pedig igy tesz vallo­mást, a Hála című versében: „És mégis olyan jó / mert látó lettem újra / Mert halló lettem újraJ Mert bár halottamat hántolom / Húsvét felé megyek, / Húsvét felé megyek.” Ehhez a teljesebb hithez Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkipásztor bi­zonyságtétele nyomán jutott el Reményik. így állít emléket lelkipásztorának: Jöttek ragyogó, zordon vértezetben, Jöttek óriás prédikátorok. És ostoroztak és égberagadtak — Csak ezt a szócskát: „én bűnös vagyok” Nem bírták velem úgy értetni meg, Ahogy Te tetted én „kicsi papom”S Általad lett a templom menedékem, És vigasztalásom otthonom. És Te tetted, hogy megértettem én, h&gy mégis több az Evangélium, Több, mint a leggyönyörűbb költemény Te tetted ezt — a bús nevelő évek, Szakadások, törések, temetések Csupán a segítségedre siettek. És látod, látod: ezt ismét Te tetted, Hogy bennem lassan életté remegnek A szók „Kegyelem és békesség néktek”. Természetesen a hite nem töretlen, mint ahogy egyikünké sem. De ez a hitben erős ember mer gyönge is lenni. Reményik a hivő tud kételkedni is. Mert csak a kép­mutatók a mindig hívők. Ilyen magatar­tás tükröződik a Crédó és Igaz beszéd hi­tem dolgában — című, drámai izzású ver­seiben. Poétánk egy nagyon beteg testben volt egészen ember, magyar és hivő. Beteg tes­téről így vall: Nem barátom volt / Nyo- morgatóm volt / Túl szükreszabott csalán­köntösöm, / Zsarnokom, kivel egy verem­be estem. I Mi nem békülünk össze már soha: / Én meg a testem. AKI KEZÉBE VESZI Reményik istenes verseinek kötetét, bizonyosan gazdagodni és erősödni fog hitében. Köszönetét kell mondanunk Imre Má­riának a gondos szerkesztésért, és a kutató munkájáért, hiszen 18 eleddig még pub­likálatlan verset bányászott elő. S köszö­net a Sajtóosztálynak a kiadásért. A fia­talabb lelkészi gárda most már nem­csak az antológiákban megjelent 8-10 Reményik verset használhatja bizony­ságtétele erősítésére, hanem a teljes Reményik istenes lira rendelkezésre áll. Híveink pedig imádságként olvashatják ezeket a mindenki által érthető verseket. S végül egy kritikai megjegyzés: he­lyesnek tartottam Polna egy bővebb Re­ményik biográfiát, mivel a költő életét és sorsát csak az idősebb generáció ismeri, a fiatalok keveset hallottak róla. Matúz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom