Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-08 / 10. szám

r Evangélikus Élet ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XLVI. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1981. március 8. Ára: 4,50 Ft GYŐZELEM! „A bűn mindennapunkká vált, nem tudunk létezni nélküle. Kell fülünknek a rikkancs harsogása, hogy elfogták-e Hasf elmetsző Jack-et” — olvasom egyik napilapunk cikkében. A cikk címe: Min­dennapi bűnbeesés (!). Valóban: naponta olvashatunk megrázó és visszataszító bűncselekményekről. A Kék Fény adásai is néha meg­döbbentő és iszonyatkeltö mélységeit, örvényeit tárják fel az emberi életnek és léleknek. Van ilyen, lehetséges ez, kérdezzük riadozva, s talán felsejlik bennünk: ez az örvény a mi lábunk előtt is megnyíl­hat! A Biblia tanúsága szerint bizonnyal így van: a lehetséges bű­nöző ott rejlik mindannyiunkban. Mert a bűn nem ott kezdődik, amikor valaki összeütközésbe kerül az állam vagy a társadalom írott és íratlan törvényeivel. Ott van a szívünk mélyén, a gondolata­inkban: aki gyűlölettel tekint felebarátjára, gyilkos az, tanít Jézus a Hegyi Beszédben. AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ MOST KEZDŐDŐ BÖJTI IDŐSZAKÁ­NAK elkerülhetetlen témája a bűn valósága, a kísértő gonosz félel­metes hatalmának létezése. Ennek az első böjti vasárnapnak: Invo- cavit — „Segítségül hív engem, én pedig meghallgatom” (Zsoltár 91, 15), ősi evangéliumi lekciója, istentiszteletre pendelt olvasmánya, Jézus megkísérlésének története (Máté 4, 1—11). A bűn valóságával neki, a testté lett Igének, a valóságos ember Jézus Krisztusnak is szembe kellett néznie. Mennyivel inkább nekünk! A böjt a magunk- baszállás, az önvizsgálat ideje. Hányszor elmondottuk már a gyónó imádság szavait: „Sok rosszat elkövettem, sok jót elmulasztottam.” Vétkeztünk gondolatban, szóban, cselekedetben. Vétkünk, vétkünk, igen nagy vétkünk! Elég csak egyetlen napunkat őszintén végiggon­dolni, hogy térdre kényszerüljünk a szent, bűnt gyűlölő, igazságosan ítélő Isten színe előtt. Mások., az emberek, környezetük, talán köze­lebbi hozzátartozóink előtt színlelhetünk, néha több kevesebb siker­rel. Hiszen mindenki szeretne többnek, jobbnak, igazabbnak látszani, másnak, mint Aki és ami valójában. Talán életünk egyik nagy nyo­morúsága ez az örökös szerepjátszás. Látszani akarunk ahelyett, hogy lennénk. S áltathatjuk saját magunkat is, szüntelen enyhítő körülményeket keresgélve vétkeinkre, mulasztásainkra, mentegetőz­ve s önmagunkat igazolva, mint az evangéliumban említett írástudó (Lukács 10, 29). Istent azonban nem lehet megcsalni, félrevezetni. Ő ismer bennünket ügy, ahogyan a valóságban vagyunk. S MINDEHHEZ JÁRUL — HA ŐSZINTÉK VAGYUNK — A BÉ­NÍTÓ FELISMERÉS: a vétkek, mulasztások, szenvedélyek, indula­tok ördögi köréből önerőkből nincsen szabadulás: „Bűneim erőt vet­tek rajtam .. .”, hányszor kell a zsoltárossal így vallanunk. Sokszor megtapasztalt tehetetlenségünk tudata, amit reformátor atyáink a vétkezés kényszerének neveztek, talán a legnyomasztóbb élményünk. Mégis nagy hiba, végzetes tévedés volna itt megállni. Bűnös vol­tunk tudata és megvallása szükséges, de annak szemléletében elme­rülni ■ veszélyes. „Nézz a szemembe...” — igézi áldozatát Kaa, a Dzsüngel könyvének óriáskígyója. Tudja, ha tekintetének’ sugarával megbéníthatja, elveszett. így vagyunk a bűnnel is. Szemügyre kell vennünk egy éles, felmérő, józan pillantással — hogy aztán harcra keljünk vele. A bűn önmagában nem lehet önálló témája a keresz­tyén hitnek, a teológiának sem, s nem az a böjti időben sem. Sze­münket a bűn büvületéböl kiszakítva attól elfordulva, Jézusra kell szegeznünk. Egyedül Öreá, aki győzött a kisértés, a bűn felett. „Győ- z ’met vettél, ó feltámadott, örök nagy dicsőség a diadalod”, valljuk énekünkkel. „Azért jelent meg az Isten fia, hogy lerombolja az ör­dög munkáit” (1 János 3. 8), hirdeti böjt első vasárnapjának vezérigé­je. S ez azt jelenti: megtörte a bűn erejét, leverte bilincseinket, fel­oldotta a vétkezés kényszerének bűvöletét. Előttünk jár a bűnnel ví­vott harcban, s mi nyomába léphetünk s élvezhetjük győzelmének gyümölcseit. MERT JÉZUS ISMERI GYENGESÉGÜNKET. Elszenvedte a ki­sértés minden próbatételét, megtapasztalta a gonosz cselvetéseit. Em­beri gyarló testünkben — „megéhezett”! (Máté 4, 2) — vívott meg a kisértövel, érettünk, helyettünk, s győzött. Lefegyverezte a kisértöt, annak „nincs ereje már, reá ítélet vár, az ige porba dönti” — zengi ujjongó örömmel Luther. Ahhoz ugyan még van ereje, hogy meg­szorongasson, sok szenvedést okozzon, sebeket üssön. Időnként el­buktat, vereséget, kudarcot mér ránk. Mennyi könnyet fakaszt, kese­rűséget szerez az emberi bűn ezer fajtája: önzés, irigység, hatalom­vágy, kapzsiság, szeretetlenség. Hányszor borított vérbe, döntött nyomorúságba a történelem során egész népeket! S nem fenyegeti-e napjainkban is végpusztulással földtekénk életét a háború felidézett réme'! Bizony komolyan kell venni a bűnnel s annak minden meg­nyilatkozásával való harcot, mert minden vétkezés és minden mu­lasztás Isten előtt tesz felelőssé. Ezt a harcot azonban most már, Krisztus győzelme után, jó re­ménységgel és bátorsággal lehet vivnü. Krisztus győzött, az ütközet eldőlt. Még folyik a harc a bűnnel, a gonosszal, magunkban az ó- emberrel, de mindez végképp meg nem ejthet, rabbá nem tehet. Húsvét fénye a kísértések s küzdelmek legsötétebb éjszakáit is be­ragyogja. Lehet a harcot naponkénti megtéréssel mindig újra kezde­ni. Böjt nyitánya a gonosz munkáit lerontó Jézus győzelmét hirdeti. „Lásd ott az Jézus, az Üdvözítő! Ne kételkedj többé: Ö jelent meg, Ö! Ujjongj Isten népe, hirdesd szüntelen, Jézusé örökre már a győ­zelem”. Groó Gyula EGYHÁZI SEGÍTSÉG SALVADORNAK Az Egyházak Világtanácsa ja­nuár 26-án felhívást tett közzé, amelyben 2,3 millió dollárt kér a salvadori polgárháború ál­dozatainak megsegítésére. A har­cok kiterjedése következtében ja­nuár végéig százötvenezer ember­nek kellett elhagynia otthonát; nagy részük külföldre menekült. A templomok, egyházi iskolák és intézmények gyakran az elüldözött családok menhelyéül szolgálnak. A menekültek, mint mindenütt a világon, nagyon bizonytalan kö­rülmények között élnek, és ál­landóan a kormánycsapatok ga­rázdálkodásaitól szenvednek. ' A menekültek támogatására közös protestáns—római katolikus segélyszervezetet alapítottak. Az EVT Segélyszolgálata (CICARWS) 1980. áprilisában 500 ezer dollárt kért Salvadornak, és 755 755 gyűlt össze. A mostani, sokkal nagyobb összegről szóló felhívást az újabb erőszakhullám által okozott szen­vedések tették szükségessé. / Varjak és fecskék 3. A jó, üreg Brehm azt írja a varjakról, hogy, ők a „szárnyas proletárok”. Semmijük sincs, de a csillogó, villogó tárgyakat sze­retik. Luzernben egy parkban ül­dögéltem, amikor hozzámsetten­kedett egy, a fajtájuk közül való. Ki gondolta volna, hogy már fé­lig „szelíd”. Ügy pislogott rám, mintha kéregetett volna. Pad- szomszédom, aki nyilván ismer­te már, fényes kis pénzecskét ve­tett eléje. Csőrébe fogta s odébb szökellt. Bámulatos volt, amint félrevetett fejjel gyönyörködött benne. A fecskék előkelőek. Éj­jel-nappal frakkban járnak. Mondják, hogy az embereket is megkülönböztetik, a jómódúaknái telepednek meg, a szegényeket elkerülik. De egy dologgal kirí­nak a madárvilágból, bámulato­san kifejlett ösztönintelligenci­ájukkal. Honnan van ez a kész­ségük, hogy pontosan megtalál­ják fészküket, holott földrajzot nem tanulnak, iránytűjük nincs, a helységneveket leolvasni nem tudják? Parányi radarkészülé­kük, amelyet a természet helye­zett agysejtjeik közé, abszolút biztonsággal kalauzolják fész­kükre. Van-e ilyen radarkészü­lékük az evangélikus híveknek? A RÁKOSKERESZTÚRI TA­PASZTALAT AZT MUTATJA, hogy egyeseknél jól, másoknál még bizonytalanul működik a radarkészülék. Kása László lel­kész egyelőre szorgosan jegyez. Vaskos füzet telik meg lassan, pontosan tudja, ki hová költözött és ki fog a közeli jövőben költöz­ni. Ezek az adatok később rend­kívül fontosak lesznek. B. K., aki Zuglóban lakik, szeretné majd elcserélni lakását egy keresztúri lakással, bár nem tudja, „kibír-e még egy ilyen költözködéssel já­ró tortúrát”. De a remény élteti. R. I.-né a „templomban azonnal otthon' érezte magát”. Neki más problémái vannak. M. Gy. vallja, hogy az „egyház szolgálata meg tudja teremteni újra a közössé­get. Természetesen a szülők se­gítségére is szükség lesz. Ügy lá­tom, az igény megvan máris”. És hozzáteszi: „sok időre lesz szük­ség, míg az egyház jövője kiala­kul”. A hit radarja tehát egye­seknél kifogástalanul funkcionál. Ezek a hangok reménytkeltőek. Az iskolák, óvodák ugyanolyan hangosak, mint a régiek. Csak a környezet változott meg. Mégpe­dig előnyösebben. Tágas, napos termek, jól felszerelt tanintéze­tek várták a gyermekeket. Itt azonnal egymásra is találtak. Legalábbis a többség. Űj barát­ságok szövődtek, új játékot talál­tak maguknak, s napok alatt megfeledkeztek a régiről. Hiába, öreg fát nehéz átültetni, fiatal csemetét semmiség. A gyermekek otthonosan mozognak az új laká­sokban is. Azok kényelme, kom­fortja nem idegen számukra. Mintha beleszülettek volna. Für­dőszoba, W. C., hálózati víz, gáz a régi állapotokhoz viszonyítva sem élmény, vagy csoda számukra. Néhány nap alatt feltalálják ma­gukat az új környezetben és semmi nosztalgiájuk nincs a régi után. A fiatal nemzedék majd új közösséget alakit ki. AZ ÖREGEKKEL MÁS A HELYZET. S itt válik izgalmassá az egyház diakóniai szerepe, szolgálata. Megvan-e az egyház személyi és tárgyi feltétele ah­hoz, hogy ezt a szolgálatot elvé­gezze? Komoly kérdés. mert egyelőre csak „regisztrálunk”, felmérünk, megállapítunk. A re­konstrukciókkal óriási demográ­fiai változások álltak be egyhá­zunkban. Keresztáron pontos adatokat kaphatunk arról, hány család költözött el, hová, merre kerültek a hívek, mennyi ma­radt a gyülekezetben. A lelkész rendületlenül látogat. A múlt években, vallja: „búcsúlátogatás volt a zöme”. Kimutatása van arról, hányán járnak vissza, há­nyán igényelnek lelkészi szolgá­latot tőle. De Keresztárnak is — mint a többi átalakított városrésznek — már a jövőt kell fürkésznie. A jelen tulajdonképpen abból a néhány családból áll, amely itt Dr. Pröhíe Károly kitüntetése Az Elnöki Tanács dr. Pröhle Károly teológiai akadémiai tanárnak, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkárának, az ál­lam és a protestáns egyházak közötti jó viszony munkálásában ki­fejtett eredményes tevékenysége elismeréséül, 70. születésnapja al­kalmából a Munka Érdemrend arany fokozatát adományozta. A ki­tüntetést Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke február 20-án adta át. Jelen volt dr. Bartha Tibor reformá­tus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának el­nöke és dr. Káldy Zoltán evangélikus ‘püspök-elnök. Dr. Pröhle Károlyt köszöntjük Hetvenéves dr. Pröhle Károly, az Evangélikus Teológiai Akadé­mia újszövetségi tanszékének ta­nára, a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának főtit­kára, több hazai és nemzetközi egyházi bizottság tagja, a Teoló­giai Szemle felelős szerkesztője, ismert közéleti ember. Magas állami kitüntetéséről külön is hirt adtunk lapunkban. De egyházunk sem feledkezett meg, hogy méltó módon köszönt­se őt születésnapja alkalmából. Az Országos Elnökség nevé­ben dr. Káldy Zoltán püspök-el­nök köszöntötte Pröhle Károlyt és feleségét azon a meleg csalá­di együttléten, ahol jelen volt dr. Fekete Zoltán országos egy­házi felügyelő, dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspö­ke, dr. Kamer Ágoston országos főtitkár, dr. Groó Gyula dékán­nal az élen a Teológiai Akadé­mia tanári kara, több országos egyházi munkaág vezetője. Káldy Zoltán püspök különö­sen is azt hangsúlyozta, hogy az ünnepelt mindig is elsősorban lelkész volt. Mindaz, amit negy­venöt évvel ezelőtti szolgálatba állása óta az egyház munkása­ként számtalan területen sokszí­nűén és nagy tudásról tanúskod­va végzett — együtt is papi szol­gálat. Mindabból, amit nehéz lenne akár felsorolni is, ki kell emel­nünk harmincévi professzori szolgálatát a soproni Hittudomá­nyi Karon, majd a Teológiai Aka­démián, előbb a gyakorlati, utóbb az újszövetségi tanszéken. Lelkésznemzedékek sora tanult tőle prédikálni, tanítani, pász- torkodni, szakszerűen művelni különösen is az újszövetségi teo­lógia tudományát. (Folytatása a 3. oldalon) maradt, viszont ide is fog költöz­ni legalább 1500—2000 evangéli­kus. Velük mi lesz? Hogyan fog­ja ezeket a gyülekezet magába olvasztani? Közöttük is lesz szép számmal idős, öreg testvér. Fog- ja-e tudni a lelkész, hogy a „kőv rengetegben” kik az evangéliku­sok, kiket kell meglátogatnia? KERESSÜK AZ ÜJ TlPUSŰ GYÜLEKEZETEK lelkipásztori módszereit. Valójában az elölről kezdés gondolata nyomaszt vagy ambicionál. Azért elsősorban, mert tudjuk, hogy lelki szükség­let, vallásos igény van és ezt egyedül az egyház képes csak ki­elégíteni. Ezzel számolnak a tár­sadalmi szervek is. Túl' ezen, szükség van az egyház társadal­mi szolgálatára is. R. I.-né „lel­ki segítséget kér az egyháztól”, hogy a változással járó megráz­kódtatást átvészelje. B. K.-nak egyetlen menedéke a régi közös­ség, s „amíg él, oda fog szíve húzni”. Ilyen körülmények között ve­hető észre, hogy hagyományos egyházi intézményeink milyen alkalmatlanok az új szolgálat be­töltéséhez. Templom és harang a régi formák között vasárnapon­ként „begyűjtötte” a falu népét istentiszteletre. A lelkészi hiva­tal adminisztrálta a születést, házasságkötést, halált. Iskolák­ban órarend szerint tartottunk hittanórát. Már „új módszernek” számított az is, hogy látogatás, bibliaóra volt. De hiányzik pl. szinte valamennyi egyházközsé­günk leltárából egy-egy „klub- helyiség”, egy-egy meleg szoba, ahová összejöhetnének magá­nyos, öreg emberek délelőtt és délután. Kis tereferére, barátko- zásra, kézimunkára, időtöltésre, olvasásra. Hiányzik az, aki fog­lalkoztatná őket. Egy-egy asz- szony, férfi, aki megteremtené közöttük a közösségi szellemet. Az R. I.-nék, B. K.-ok nem ül­nének naphosszat négy fal kö­zött, „kőkoporsóban”, nem bo- lyonganának céltalanul az utcán. Ügyszintén hiányzik a gyerme­kek részére játékszoba, foglal­koztató helyiség. Igaz, nem is ne­veltük erre híveinket. MOST DÖBBENÜNK RÁ AR­RA IS, hogy az evangélikus sajtó, közelebbről hetilapunk szolgála­tát nem vettük igénybe. Nem „le­velezünk” újságunkon keresztüL Nem tettünk szert jó barátokra, szellemi, lelki testvérekre, nem éltünk újságunk közösségformáló erejével. Az bizonyos, ha jobban támaszkodtunk volna újságunkra, az új közösségbe való illeszkedés is könnyebbé válhatott volna. Maradt tehát a látogatás nem lebecsülendő feladata. De ehhez címek is kellenek! Mert egy új lakótelepen a postás is csak évek múltán tud tájékozódni, nemhogy az evangélikus lelkész. Döbbene­tes szórvány képe tárul elénk egy-egy új lakótelepen. Hogyan szervezték régen a szórványokat gyülekezetté? Valamikor házról házra, ajtóról ajtóra jártunk, ke­restük híveinket. Fáradságos, szi­szifuszi munkával. Lesz-e az új­rakezdéshez energiánk? Kérdések, helyzetek, gondok, megoldásra váró feladatok! De nem megold- hatatlanok! A budapesti szolgá­lat napjainkban elsősorban szór­ványszolgálatot jelent. Ennek személyi és tárgyi feltételeit kell először komolyan vennünk, az­után jó reménységgel munkába állni. Néhány gondolatot vetettem pa­pírra Rákoskeresztúrral kapcso­latban azért, hogy mások is segít­senek gondolkodni. A fecskék hazatalálnak messzi Afrikából, biztos vagyok abban, hogy híve­ink is. Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom