Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-20 / 51. szám

Örvendezzünk reménységben! VALOSAGFORMALÓ ÉJ Rom 12, 12 NEM ÁDVENTI JÖTANÁCS a dm. Apostoli intés, Isten ádventi örömüzenete. S bár felszólítás, nem parancs. Isten nem idealista, ö nagyon jól tudja, hogy parancsszóra nem lehet örülni. Lelkészbarátom mondta el, hogy a második világháború bombázá­sainál is iszonyúbb élménye volt Sopronban. Ablalca előtt vonultak a munkaszolgálatosok Kőhida felé, madzaggal átkötött kabátban, ron­gyokból készült bakancsmelegítő jármát csoszogva dpelők, s a me­net mellett a keretlegény szava csattant: nóta! Ezt a feszítő élményt emelte művészi rangra és magasságba az „Egy szerelem három éjszakája” film. A Don-kanyartól hazavergödö „háromkirályok” Gáspár, Menyhárt és Boldizsár vakon és fagyottan, fegyvertelenül a hómezőkön énekelnek valami furcsa, a szó legke­gyetlenebb értelmében halálosan groteszk éneket. S BÁR A REMÉNYTELENSÉG E „HÁROM ÉJSZAKÁJA” elmúlt, mégis oly gyakran csapódik a keresztyén ember a reménytelen re- ménytvesztettek furcsa menetéhez. Es az a rettenetes — démoni —, hogy minden ellenállás hiábavalónak látszik. Az életnek ezekben a perceiben döbben rá az ember arra, hogy a reménység nem hangu­lat, s az öröm nem kellemes szellemi vaggy testi érzések csiklandozó forgataga. A reménytelenséget a Szentírás az örvényhez is hasonlítja. S az örvénynek szívó ereje van, halálos szívó ereje. Az emberiség holnapját nukleáris tűzben látók, s elégni látók, a magyarság sorsát az elfogyásban panaszolok ,az egyház és gyülekeze­teinek útját temetési menetként megélni vélők, a család, a házasság holnapját burjánzó-daganatos szétesésben vízionálók, a személyes szenvedésekre alkoholos gyógyírt keresők menete ez. A mosolytala- noké, a szürke arcú, szürke szívű, lehorgasztott fejű embereké, a „minek is örüljek?" kérdéstfeltevő közömbösöké. JÉZUS JÖN — ez advent csodálatos üzenete — s itt és most ez azt jelenti, hogy a reménytvesztett örömtelenek menetével szemben jön Jézus. Ugyanúgy, ahogy földi életében szembetalálkozott mindenféle szomorú emberi menettel — leprások vonulásával és temetési jajokat kántálókkal. Akkor is megállította ezeket a meneteket, s ma is azt teszi, hisz Ő él. Megállít és szól: a reménységben örvendezzetek! Ennek a mondatnak olyan teremtő, újjáteremtő ereje van, mint a világot alkotó „legyen” szónak az idők kezdetén. Jézus tudja, hogy egyszerű parancsra hervadt mosolyú, szánalmasan „vigyorgó” nép lenne az Ö népe. Olyan mosolyalbum lenne az egyház, a gyülekezeti közösség, mint a kisgyermekekről készült fényképsorozat, ahol az ijedten reszkető gyereket kérik, fenyegetik: mosolyogj! A REMÉNYSÉGBEN ÖRVENDEZZETEK, szól az ádventi király megállító és újra indító üzenete. Van Remény! Nem reménytelen az emberiség holnapja, nem reménytelen semmiféle nép, semmiféle ki­sebbség sorsa, nem reménytelen a szolgáló egyház szolgálata, nem re­ménytelen a gyülekezet egyetlen perce sem ma, sem holnap. S erre a látásra akar megtanítani. Dosztojevszkij írta, hogy Jézus szeretetét sokan valami nagy és hősies szeretetnek látják, s ezért követhetetlennek. Pedig az Ö sze- retete nagyon is hétköznapi volt, azzal a szent titokkal, hogy nemcsak olyannak látta az embert, amilyen; hanem „amilyennek az Isten megálmodta.” Simonban ott látta Kéfást, Saulban Pált, egy Ágoston nevű aranyifjúban Augusztinuszt, egy ágostonrendi barátban Lu­thert, s nem lehet pontot tenni a sor végére, mert kegyelméből foly­tatódik, amíg csak el nem jön hatalommal. S HA EGYSZER ENNEK A JÉZUS1 LÁTÁSNAK A TITKA az én titkom is lesz, ha egyszer valóban élek többé nem én, hanem él ben­nem a Krisztus, akkor a társban, az élet véste ráncai mögött, homá- lyosuló szemefényén túl meglátom a megváltott embert. Mert Krisz­tus a reménység. Aki örül, Krisztusban örül. Élő Űr és élő reménység ugyanazt jelentik. Mindenkit, aki a reménytvesztettek menetében vonszolja életét, ezen az ádventen Krisztus megszólít. Kihívja ebből a szomorú vonu­lásból az embert, az ő örömét adja, s arra kér, hogy mi is menjünk szembe a reménytelenségek menetével. Hiszem, hogy ez a reménység­ben örvendezők titka. Bizonyosan ez az az élet, amit Ő vár és elvár az övéitől, szent szeretettel.” ÖRÜLJETEK AZ ŰRBAN MINDENKOR! 1981 ádventién is. Ismét mondom: örüljetek! Ahogy eljött, eljön és el fog jönni, hogy örömünk teljessé váljon. Ruttkay Levente Karácsony a leghangulatosabb ünnep — mondják a legtöbben. A család ünnepe, a gyermekek örö­me, meghitt családi együttlét a téli estén a karácsonyfa körül. So­kan találgatják előre: lesz-e fe­hér karácsonyunk, mert úgy sok­kal szebb. Felnőttekben van ka­rácsonyi nosztalgia is, régmúlt, gyermekkori emlékek újulnak, ka­varognak a szívekben. De — va­jon mindenkinek ilyen a karácso­nya? és mindig ilyen? Nincs eb­ben sok megrendezés, formaság? És mi van ott, ahol karácsonykor sem melegednek meg a szívek, ahol családok a maguk széttörtsé- gében fásultan, üresen, kiégetten „ünnepelnek.” Nincsen-e igazuk azoknak, akik azt mondják, az egész karácsony csak illúzió, ér­zékcsalódás, valóságnak tetsző lát­szat. Néhány napra „kikapcsoló­dunk a valóságból” és „bekapcso­lódunk karácsonyba”, hogy azután újra jöjjön a könyörtelen valóság, amihez már semmi köze ennek az éjszakának, karácsonynak. AZ A „CSENDES ÉJ”, AMI­RŐL KARÁCSONYKOR ÉNE­KELÜNK „valóságformáló éj” volt. Isten a kézzelfogható valósá­got, realitást kereső embernek realitást, valóságot adott: testté lett az Ige. Ember született e vi­lágra, akiben Isten valóságosan lehajolt az emberhez, a világhoz. A karácsonykor született Jézus nem azonos a mesék jótevő tündé­rével, aki mindent elegyenget, jó­vá varázsol, azután hipp-hopp el­tűnik. Jézus itt marad, ma is itt van. Ami karácsonykor történt, az „maradandó valóság”. Jézus itt maradt, még halála, feltámadása után is itt van. „Itt az Isten köz­tünk” — énekeljük és ebben vall­juk meg, hogy Jézus által látjuk az Atyát. Itt van Jézus: hirdetjük igéjét, parancsára keresztelünk, asztalának vendégei vagyunk, ere­jét kapjuk szolgálatunkhoz. Jelen van ma is az egyházban, a gyüle­kezetben, Ö szolgál rajtunk ke­resztül és az igehirdetésben és dia- kóniában valóságként mutatkozik, realizálódik ma is világunkban. Akik hiszünk benne, a legvalósá­gosabbnak ismerjük Öt. De nem­csak jelenléte valóság. AZT MONDJUK, HOGY „VA- LÖSÁGFORMÁLÓ ÉJ” VOLT a karácsony éjjele. Ez azt jelenti, • • Örömhír Végre valaki, aki így szól: „Boldogok a szegények!” és nem így: Akinek pénze van, az boldog. Végre valaki, aki így szól: „Szeresd ellenségedet!” és nem így: Le a konkurrenciával! Végre valaki, aki így szól: „Boldogok, akiket üldöznek!” és nem így: Alkalmazkodjatok minden helyzethez! Végre valaki, aki így szól: „Aki első akar lenni, legyen szolga!” és nem így: Mutasd meg, ki vagy! Végre valaki, áld így szól: Mit ér az embernek, ha megnyeri is az egész világot!” és nem így: Első az érvényesülés! Végre valaki, aki így szól: „Aki bennem hisz, örök élete van!” és nem így: Aki meghalt, az halott! Németből: Muncz Frigyes — VESZPRÉM. November Iá­én teológusnap volt a gyülekezet­ben. Az igehirdetési szolgálatot dr. Selmeczi János, a Teológus Otthon igazgatója végezte, a teo­lógusok színes programmal szol­gáltak. Délután Balatonalmádiban az otthonigazgatö az egyház egy­ségének kérdéseiről tartott elő­adást, Kaarina Kumpula finn ösz­töndíjas hallgató, a finn evangéli­kus egyház üdvözletét adta át. A teológusnapi szolgálaton részt vett még Magassy Sándor, V. évf., Hepke Zsuzsánna, III. évf. és Csonka Zsuzsánna, II. évf. hall­gató. hogy Jézus ma is formálja a való­ságot. Akkor már elkezdte Isten tervének valóra váltását és azóta meg nem szűnt e munkája. Üj ég és új föld készül, de ebből már itt is valósággá kell lennie legalább töredékesen. Igaz, nem nagy hang­gal, dobszóval, nem világraszóló látványossággal, de ahol Jézus van, ott történik valami, ahol neki engedelmeskednek, ott újul az élet. Arra nincs ígéretünk, hogy meg tudjuk változtatni az egész világot. De arra igen, hogy „akik befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyerme­keivé legyenek” (Jn 1,12). Karácsonykor Isten nem „illú­zióba ringatta a világot”, hanem valósággal elküldte Fiát és általa elkezdte formálni az új valóságot, új életet. A mi karácsonyunk is lehet része ennek az új valóság­nak. Nem kell a karácsony utáni „visszaesésnek” bekövetkeznie, Jézus arra hív, hogy álljunk bele abba, amit Isten elkezdett őálta­la. Egy régi Tranoszciusz-ének szavai szerint: Az Ige ím testté lett: Hirdessétek! Benne béke és élet: Kövessétek! Jövel, Jézus, kérünk - Légy a mi vezérünk, Hogy jó útra térjünk! FOLYTATÓDJÉK A KARÁ­CSONY életet odaszánó követés­sel. Lehet a mi világunkat is más­sá formálni, éppen azt tudjuk ad­ni, amiben oly nagy a hiány, amit Jézus nekünk adott. Szeretet, öröm, béke és élet — erre ma oly sokan vágyódnak ezen a karácso­nyon is. Akinek van, az adjon, se­gítsen embertársán. Azután fog­junk össze azokkal, akik ugyan­ezen fáradoznak. Azon, hogy szűn­jön az erőszak és félelem vilá­gunkban és legyen a szeretet, a megértés, a humánum az emberi élet segítője. Hogy ne csak kará­csonykor legyen egy kis megállás a hajtásban és legyen időnk örül­ni egymásnak, az életnek, hanem többször is —, hetenként, napon­ként. Érezze meg a világon min­den ember, milyen jó békében, jóllakottan „emberhez méltóan” élni. Krisztus megszületett és ma is itt van közöttünk! Valóság ez és1 nem illúzió! Lám, mennyit tudunk megvalósítani csak egy estén is abból, amit O kezdett formálni a világban. Csak bátran tovább a karácsonykor megkezdett úton. Jövel, Jézus kérünk ... Hogy jó útra térjünk! Mennyi erő van eb­ben a tapasztalatunkban. Ez az erő karácsony után is a miénk. Azon az éjszakán Isten elkezdte az újat formálni és azóta nem állt meg. Ma is ezt teszi, ebbe hív, hogy Jézust követve egyre job­ban „kiábrázolódjék” az új való­ság, szeretetének ellenállhatatlan győzelme — a mi javunkra, az egész világ hasznára, mindnyá­junk örömére! Tóth-Szöllős Mihály A három ismeretlen király Botorkált a zord külvároson keresztül. A házak foghíjasán ágaskodtak az ég felé. A késői léptek ijesztően kopogtak a köve­zeten. Megbotlott egy öreg deszkadarab­ban. Amikor rálépett, a korhadt léc meg­reccsent és széttört. Édeskés szagot ér­zett. Meggyorsította a lépteit a csillagta- lan, sötét utcákon. Benyitott (az ajtó nagyot csikordult közben), megpillantotta felesége halvány­kék szemét. Elcsigázott arcot látott. A jéghideg szobában fehéren lebegett a le­hellet. A férfi behajlította csontos tér­dét, eltörte rajta a talált deszkadarabot. f A fa reccsent. Most megint az orrába csapott a korhadt fa édeskés illata. Egy fadarabot felemelt és megszagolta. Majd­nem olyannak találta, mint a gyermek­korában megízlelt kalácsot. Felnevetett. Az asszony figyelmeztette: „Pszt! Hal­kabban! Alszik...” A férfi a fadarabokat a kis vaskályhá­ban pislákoló tűzre vetette. A fa feliz­zott és maroknyi meleg áradt szét a szo­bácskábán. Rávilágított egy pillanatra a pici arcocskájára. A gyerek alig egy órája született. Mindene megvolt, aminek len­nie kellett: kerek fülecske, csepp kis orr, szájacska, szemek. A csukott szemhéjon át is látszott, hogy nagy a szeme. Szája elnyílt, halkan szuszogott. Orra és fülecs- kéi piroslottak a hidegben. — Él — örvendezett az anyja. Az újszülött aludt. — Van még egy kis zabpelyhünk — mondta a férfi. — Igen —, erősítette meg az asszony szerencsére még van. WOLFGANG BORCHERT: Dideregtek. A férfi újra dobott a tűzre a fából. Most született a gyermekük és fázniuk kell. Nem volt senki, akinek ezért az arcába vághatott volna. Amikor a kályhaajtót kinyitotta, egy fénycsóva is­mét az alvó csecsemőre vetődött. Az asz- szony halkan megjegyezte: — Nézd csak, mintha glória lenne a feje fölött, látod? — Glória — gondolta keserűen a férfi és nem volt senki, akinek az arcába vág­hatott volna. Az ajtó előtt mocorgás támadt. — Láttuk a fényt az ablakból. Pár percre le szeretnénk ülni — magyarázták a látogatók. — Most szlüetett a ggyerekünk — mondta a férfi elhárítóan. Ők mégis bementek, s párafelhővel telt meg a szoba. — Csendben leszünk — suttogták és lábujjhegyen jártak. Rájuk esett a fény. Hárman voltak. Mindhárman kopott, rongyos egyenruhá­ban. Egyikük kartondobozt szorongatott, a másik hátáról zsák lógott. A harmadik­nak hiányzott a karja. — Megfagyott — mondta, és magasra emelte a csonkot. Azután kabátzsebét a férfihez fordí­totta. Dohány és vékony papír kandikált ki belőle. Mind a négyen cigarettát sodor­tak. Az asszony megmoccant: „Jaj, a gye­rek __” Ki léptek az ajtó elé, cigarettájuk, mint négy pont világított az éjszakában. Az egyik, akinek a lába vastag pólyába volt bugyolálva, zsákjában keresgélt. Kiemelt valamit. — Csacsi... hét hónapig faragtam. A kicsinek. Ennyit mondott és odanyújtotta a játé­kot. — Mi történt a lábával? — érdeklődött a férfi. — Víz — válaszolt a csacsifaragó —, az éhségtől. — És a társa? — kérdezte, miközben a sötétben kitapogatta, megsimogatta a csacsit. A harmadik egyenruhás reszke­tett. — Az idegeim, az idegeim — suttogta. Túl sok félelmen mentem keresztül. Eltaposták a csikkeket, visszatértek a szobába. A reszkető férfi elővett karton­dobozából két szem sárga cukorkát és odanyújtotta az anyának. A halványkék szemű asszony aggódva figyelt, amikor a három sötét alak a gye­rek fölé hajolt. Megrémült. De a gyerek kalimpálni kezdett a lábával és erősen felsírt. Erre mind a hárman lábujjhegyen az ajtóhoz osontak. Onnan még egyszer visszabólintottak, azután kiléptek az éj­szakába. A férfi utánuk nézett. — Különös szentek — mondta. Becsukta az ajtót. — Szép kis szentek — morogta újra, majd a zabpehely után nézett. — Hogy felsírt — suttogta az asszony. — egész erősen sirt. Talán ezért mentek el — Nézd, milyen életre való — szólt büszkén. A gyerek rugdalózott és a hangja be­töltötte a szobát. — Sir? — kérdezte az apa. — Nem, azt hiszem, nevet — felelte az asszony. — Majdnem olyan, mint a kalács — mondta a férfi és újra megszagolta a fát. — Tudod, hogy ma karácsony este van? — fordult felé az asszony. — Igen, karácsony — dörmögte a férfi. A kályhából egy fénysugár világította meg az újszülött arcát. (Wolfgang Borchert, történetünk szerzője 1947-ben, 26 évesen halt meg Baselben. Műve két év alatt keletkezett és élményeit a hábo­rúból és a hadifogságból merí­tette. „Az ajtón kívül” c. drámai jelenetben a második világhábo­rúból hazatérők kétségbeejtő helyzetét ecseteli.) Németből: Nagy Miklósné ltcuss Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom