Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-06 / 49. szám

„Szükséges, hogy tudjunk egymásról... Lapunk augusztus 9-i számában „Éppen ma­gyarul és magyarokként” címmel dr. Káldy Zoltán püspök összeállításában helyzetképet közültünk az Észák-Amerikában élő magyar evangéliku­sokról. Ezzel kapcsolatban kaptunk levelet Buthy Dénes -esperestől, ame­lyet az alábbiakban köz­lünk. Örömmel olvastuk Káldy püs­pök úr írását a lap augusztus 9-i számában: Helyzetkép az Észak- Amerikában élő magyar evangé­likusokról címen. Szükséges, hogy tudjunk egymásról és szükséges, hogy kapcsolataink mindenkor jó- indulatúak legyenek és a testvéri szeretetet sugározzák. Ezt éreztük ki most is a Püspök úr írásából, amiért az Amerikai Magyar Evan­gélikus Konferencia nevében is köszönetét mondok. A cikk azonban nem volt teljes. Az igazi képhez hozzátartozik, hogy a Konferenciát lelkészek és gyülekezetek alkotják a Lutheren Church in America alkotmánya értelmében. Ez azt jelenti, hogy több magyar származású lelkész, akik angol nyelvű gyülekezeteket szolgálnak, szintén tagjai közössé­günkben. A legtöbbjük aktívan részt is vesz szolgálatunkban. El­ső helyen kell említenünk dr. Rön- kös Károlyt, aki teológiai profesz- szorsága mellett egytemen is ta­nít. Mint itt született magyar, jól beszéli nyelvünket és a Konferen­cia minden megmozdulásán részt vesz. Markovits Pál, volt pitts- burghi lelkész, jelenleg két szom­szédos angol gyülekezetét pászto­rol s továbbra is egyik oszlopa Konferenciánknak. Floridai nyug­díjas lelkészek, Kunos Jenő , és Tessényi Kornél, továbbra is állandó kapcsolatot tartanak ve­lünk, s időnként szolgálnak is. Ugyancsak velünk vannak dr. Ge­ro László, Ittzés Miklós, Nagy Zol­tán, Szathmáry Gyula (nyug.) és Sziemeister Artúr lelkészek, akik szintén angol gyülekezetekben vannak. Meg kell említenem azt is, hogy Konferenciánk titkár­jegyzője Juhász Imre, aki egyben az Erős Vár főszerkesztője is. Bernhardt Béla a pénztárosunk. Jó lenne persze, ha Konferenci­ánkban a gyülekezetek száma is annyi lehetne, mint a lelkészeké. Sajnos, ez nem így van. Fogyunk, erőtlenedünk. Nem tudjuk gyü­lekezeteinkben megtartani evan­gélikus honfitársainkat. Csak egy részüket. A hívőket. Az Istent és a vallást szeretőket. Jó páran vannak minden meglevő magyar gyülekezetünk területén, akiknek nem kell a templom és fösvények még a minimális egyházi járulék megadására is. Csak a dollárt haj­szolják és csak gazdagodni akar­nak. Meglevő gyülekezeteink ilyen körülmények között is állják a vártát s mindent elkövetnek, hogy hangozhassák Isten igéje magya­rul is Amerikában és Kanadában. Isten gazdag áldását kívánom óhazai egyházunk vezetőire és né­pére. Szeretettel Buthy Dénes esperes" U. i. Buffalo és széles környékén pl. közel száz evangélikus templo­munk van, mind angol nyelvű: né­hányban van német szolgálat is. Általában erős gyülekezetek, gyö­nyörű épületekkel és templommal. AZ AMERIKAI HÍRÜGYNÖKSÉG VISSZAKOZÁSA EGYHÁZI HÍRADÁSBAN H. L. Stevenson, az United Press International (UPI) ame­rikai hírügynökség főszerkesztő­je bocsánatot kért azokért a tagadásokért, melyekben égvilá­gé segélyszervek salvadori katonái tevékenységéről szóltak. Az UPI hírügynökség híradásai az Egye­sült Államok külügyminisztériu­mától kapott és a salvadori ge­rillákra hivatkozó dokumentu­mokra támaszkodtak. A tudósí­tásban, melyet Jaun Walte új­ságíró készített az Egyházak Vi­lágtanácsáról. a római katolikus segélyszolgálatról, valamint a brit egyházak segélyszervéről (OXFAM) történik említés, mint amelyek vallásos és humanitá­rius frontot alakítanak a geril­lák segélyezésére, s többek kö­zött fegyverek vásárlására is. Az egyházi segélyszervek tilta­kozását követően az amerikai hírügynökség főszerkesztője fi­gyelmeztetésben részesítette az újságírót, mivel nem kérte ki az egyházak válaszát a vádakkal kapcsolatban. Stevenson sajnál­kozását fejezte ki a szerkesztői munka során elkövetett hibáért. Ezt követően a helyszínre kül­dött riporterek megállapították, hogy bár számos kísérlet történt az egyházi segélyszervek lejára­tására, nem találtak semmi olyan bizonyítékot, mely igazol­ta volna a vádak jogosultságát. Paul McCleary, az EVT mun­katársa szerint az ügy károkat okozott az egyházak tevékeny­ségének, a bocsánatkérés elle­nére is. FÜVÓS ZENEKAR A PÜSPÖKI HIVATALBAN A plochingeni (Baden-Würt­temberg, NSZK) keresztyén if­júsági egyesület fúvós zenekara reformáció hetében látogatást tett hazánkban. Muzsikával szol­gáltak Sopronbánfalván, Nemes- kéren, Sopronban, Győrben és Oroszlányban. Dr. Káldy Zoltán püspök-elnök hivatalában fo­gadta őket, hangszereiket itt is megszólaltatták. Karácsony előtt T elefon Munkahelyünkön idegesítő jó­szág. Amikor semmi szükség rá, akkor szólal meg. Amikor beleme­rültünk a munkába, tárgyalunk valakivel, amikor egy perc kell még és stimmel a végösszeg, ami­kor végre van egy épkézláb gon­dolatunk. Magánéletünkben hasznos, ám nem értékes darab. Kétségtelenül praktikus. Spórol nekünk időt, ki­lométereket. Az ügyek gyors el­intézésének eszköze. Ám nem érté­kes — mondják sokan. Mert a már körmünkre égett, kellemet­len családi vagy baráti ügyeket szoktuk lerázni egy telefonnal. Jobb híjén egy telefonnal. Valami értékesebb, idő- és energiaigénye- sebb kapcsolatteremtés helyett te­lefonálunk. Hosszú levél helyett. Fárasztó látogatás helyett. Közeledik a karácsony. Akár­mennyi a dolgunk, akárhogy vé­dekezünk ellene, ilyenkor óhatat­lanul felbukkannak előttünk ar­cok. Ez már a karácsony velejáró­ja ... Távoli rokonok, régi ismerő­sök, ki tudja, milyen okból elsza­kadt szálak. Nem mindig olcsó megoldás a telefon! Van eset, ami­kor nagyon értékes. Első lépés egy úton, amelyre rég rá kellett volna lépnünk. A rendeződés, a megbé­kélés útján. Vannak helyzetek, amikor túl nagy lépésre egyik fél sem tudja elszánni magát. Valami apróságot azonban szívesen meg­tenne. Karácsony táján egy tele­fonnal gyógyulni kezdhetnek ré­gi sebek (mindegy már, ki ütötte), oldódni feszültségek, Azt mondjuk, „csak” egy tele­fon? Nekünk talán, erős, egészsé­ges, elfoglalt embereknek valóban semmi. De vannak mások is. Szo­bába zárva. Ágyuk mellett kis asztalkán a telefon. Egyforma, szürke napjaik egyetlen lehetsé­ges eseménye. Vannak magányo­sok. Sose csukják be a belső szo­ba ajtaját, tartózkodjanak akár- mely pontján a lakásnak. Hiszen ott van a telefon! Ha véletlen megszólal (hetente egyszer?) — jaj, ha elmulasztják. Vannak: baj­bajutottak, szenvedők, szomorúak. Ilyenkor, ünnep közeledtén kétsze­res súllyal nehezedik rájuk ma­gányuk vagy csalódottságuk terhe. S mindegy, mikor szólal meg a telefon, majdnem biztos, hogy épp a legjobb pillanatban érkezett. Ünnep előtt ezer a dolgunk. Mindannyiunknak. De ha ismerő­sek az imént említett emberek vagy a hozzájuk hasonlók, talán futja még egy telefonra. Keressük elő a számukat (hajdani jegyzet- füzetből? telefonkönyv sűrűjé­ből? vagy még a memóriánk mé­lyéről is?)! Néha egy telefon is elég — és valaki számára szebb lesz az ünnep. Szabóné Mátrai Marianna A várakozás kellékei Nehéz megfogalmazni azokat az érzéseket, amelyek a karácsonyi készülődés igazi ízét, zamatát ad­ják. S azért esik nehezünkre ez a megfogalmazás, mert az emléke­ink jól jelzik: valamit elrontot­tunk. Nem igaz az, hogy csak a gyerekek számára fontos a hangu­lat megteremtése. Aki nem tudja maga és családja körül a készülő­dés igazi meleg hangulatát meg­teremteni, annak csak teher ma­rad karácsony. Néhány évvel ezelőtt a virágüz­letek kirakatában is megjelentek az ádventi koszorúk. Voltak talán olyanok, akik csodálkozva ámul­tak: mi célt szolgálnak ezek? Má­sok örömmel vitték haza az új ko­szorút, hogy milyen szép lakás­díszre tettek szert. Volt, aki meg- hatódottan állt meg a kirakat előtt, mert rég elfelejtett emléke­ket elevenített fel a koszorú. S volt talán olyan is, aki elszomoro­dott: most már ezt is készen fog­juk megvenni, s elmarad a koszo­rúkészítés, újra egy fokkal színte­lenebb lesz az ünnepi készülődés! Ez is csak egy jó üzlet! Az ádventi koszorú valóban szép dísze a szobának. A fenyőág illa­ta a karácsonyfa illatát eleveníti meg. — A gyertya pedig ízléses és hangulatos foltja minden lakás­nak. De mit ér az ádventi koszo­rú, ha csak díszként használjuk, ha mellette ugyanúgy elrohanunk — a készülődés sürgésében — mintha ott sem lenne. Csak úgy tud meleg érzéseket kelteni, csak akkor tud a karácsonyi készülő­dés hangulatos elemévé válni, ha leülünk mellé. Hétről-hétre eggyel több gyertyát meggyújtva gyüle­kezünk köré, s megtapasztalhat­juk: a koszorú közösséget teremt. Napközben az egész család ro­han, de a koszorú köré ülve figye­lemmel, felelősséggel és szeretettel fordulhatunk a családtagok felé, mert ott lehetőség nyílik arra, hogy megkérdezzük, meghallgas­suk és megértsük egymást. Hétről hétré eggyel több gyertyát gyúj­tunk meg, s ez arra ösztönözhet, hogy elénekeljük: „Űj világosság jelenék.” (721.) Az ádventi időszak másik ked­ves dísze és fénye az ádventi csil­lag. Számomra a napkeleti bölcsek útja vált valóra akkor, amikor ád- vent első vasárnapján a szoba egyik sarkába függesztettük a ma­gunk készítette csllagot. S a nap­keleti bölcsek útja nem más, mint út Jézushoz. Ezt kellene megéreznünk. A ka­rácsonyi készülődés, az ádventi koszorú és csillag, a. bevásárlás és sütés-főzés csak úgy válik élmény- nyé, ha közben Jézus Krisztust keresve, Felé haladva, együtt és egymásért éljük ünnepváró éle­tünket. Ifj. Bence Imre „Kicsi, de kedves ajándékot adj!” „Drága barátodnak kicsi, de kedves ajándékot adj!” — olvas­hatjuk Martialis egyik epigram­májában. Ugye mi is bólintunk erre mondván: Tökéletesen igaza van a költőnek! Akármelyikünk megfogalmazhatná ezeket a soro­kat! Igen, egyetértünk. Azonban ez még kevés. Kevés, hiszen nap­jainkban a szeretetet is lassan már anyagiakban mérjük, sőt már nem is egymás szeretetének kiér- demlésére, hanem csak a nagy ajándékokra gondolunk. Kicsi, de kedves ajándék. Mi­lyen távol áll ez a csupán árat és praktikusságot figyelembe vevő világunktól! Karácsonykor szeretetünket ajándékokban is meg akarjuk mu­tatni. Van aki időben megvásá­rolja ajándékait. Előfordul azon­ban, hogy csak ezüst- vagy arany- vasárnap rohanunk tanácstalanul az üzletbe, hogy a még megmaradt áruk közül néhány drágát és le­hetőleg mutatósat beszerezzünk. Vásárolunk aztán a csecsemőnek bonyolult gondolkodást igénylő lo­gikai játékot — „maid megnő és akkor élvezni fogja” alapon, nem dohányzó ismerősünknek ér­tékes pipát, lemezt annak akinek nincs lemezjátszója és így tovább. Persze vannak akik már novem­berben kinézik maguknak, hogy mit is lenne jó ajándékba kapni, mi tetszik igazán nekik és azt ve­szik meg hozzátartozójuknak, is­merősüknek. Nem elégszünk meg ilyenkor egy-két aprósággal. Túl drágán és túl sokat akarunk min­dig ajándékozni. Nem is gondo­lunk már annak az ízlésére aki­nek az ajándékot vesszük, csak a nagy ajándékra, önmagunk érde­me.'-''' Megelégedetten mondogat­juk. milyen sokat költöttem erre vagy arra az ismerősömre!” Ajándékozunk, de nem is tud­juk már, hogy kinek. Mert illik, mert sZokás, mert egyre többet il­lik és szokás ajándékozni, hát mi is egyre többet, egyre mutatósabb dolgokat ajándékozunk. Az ajándékokért való rohangá­lás közben nem vesszük a fárad­ságot, hogy kikutassuk azt, hogy mire is lenne szüksége hozzátar­tozónknak, ismerősünknek. Minek örülne leginkább? Vannak divatos ajándékok. A lemezektől a villanyvonatig széles a skálája ezeknek. így fordulhat elő azután, hogy a kisgyermek több villanyvonatot, a család má­sik tagja egy drága albumból több példányt is kap. Kicsi, de kedves ajándékokat! Várjunk mielőtt helyeslőén bólin­tanánk! Várjunk és próbáljunk a kapkodó helyeslés helyett időt szakítani arra, hogy fölkutassuk minek örülne leginkább az akit meg akarunk lepni. Ez is izgalmas, feladat! Legalább olyan izgalmas, mint karácsony előtt „majd csak találok valamit” jelszóval a tö­mött boltokban tolakodni. És ugye egy kicsit emberibb is? Nagy László Talán mindannyian édesanyák, illetve édesapák — és olyanforma korú gyermekeik lehetnek, mint ők voltak — akik huszonnégy év­vel ezelőtt; 1957 novemberében olvasták a‘z Evangélikus Életben „Isten szegénykéi” cím alatt a Budai Szeretetotthonban tett két­hetes látogatásom alatt szerzett élményeimről, tapasztalataimról szóló beszámolómat, illetve felhí­vásomat. Huszonnégy év elég hosszú idő, sok minden történt ezalatt a világ­ban és egyéni életünkben is, de ta­lán emlékeznek még — és elmond­ják gyermekeiknek is — az akkori gyerekek — és idősebbek — mi­lyen megmozdulás, milyen áldo­zatkész szeretet fakadt „irántuk” sokuk szívében az örömszerzés­re. Csak könnyes hálaadással ma­gasztalhattuk Urunkat mindazért, amiről a Gyermekrovat szerkesz­tője később beszámolt. AMINT ÍRTAM IS, A SOK NYOMORÉK KÖZÖTT AKKOR engem is ölben vittek a gondo­zók, vagy valamelyik „lelkész bá­csi”, ha helyet kellett változtani. De áldott legyen a mindenható Istenünk, aki 30 évi ágyban fek­Olvasónk írja Emlék, emlékeztetőül vés után — minden orvosi beavat­kozás nélkül! — fölsegített és 1967. óta két bottal járni tudok. Mily csodálatos nagy kegyelem szá­momra azóta is, hogy minden reg­gel fölkelhetek és a napi munkál­kodás fáradalmai után térhetek az ágyba; amiért nem tudok eléggé hálát adni az én Örizőmnek és Megsegítőmnek! Ennek következ­tében szinte megnyílt előttem Isten szép világa azzal az első al­kalommal, hogy 1970-ben buda­pesti rokonaim elvittek maguk­hoz nyaralni és ők — de máskor más kedves barátaim is — elvittek az ország különböző, nevezetes tá­jaira és kedves látogatásokra is. Ez első nyaralásom idején lehe­tett alkalmam ismét ellátogatni pár napra a budai — sőt a pilis­csabai otthonba is, találkozni ré­gi és újabb sorstársakkal és lelki testvérekkel. Most egészen m>sok voltak az élmények, amikben ré­szesülhettem. Saját lábamon me­hettem ide-oda körülnézni, ismer­kedni. elbeszélgetni. Piliscsabáról egy régebbről ismert gondozónővér — aki ma már orvos egy hasonló állami intézetben — mindent meg­mutogatott kint-bent. Végigkísért a gyerekágyak között s mindegyi­kéről tudott mondani valamit, szinte anyás gyöngédséggel. Meg­döbbentő, hogy milyen súlyosan sérült gyerekeket látunk ott. És mélyen megható, hogy ezekkel is milyen szeretettel tudnak bánni, törődni! De ezt a szeretetet nem maguk produkálják ki magukból azok az ápolók, hanem onnan fe­lülről kapott tökéletes ajándék; krisztusi szeretet. De láttam azt is, hogy ügyesebb, értelmesebb na­gyobb fiúk és lányok milyen szép és kedves dolgokat csináltak; amit az eljövendő karácsonyi vásárra gyűjtögettek. Ez évről évre ismét­lődő hagyomány náluk. De van­nak bedolgozók is — ifjeik és öre­gek — például az Édesiparnak előgyártott díszdobozokat állíta­nak össze stb. AKIKKEL AZ ELSŐ ALKA­LOMMAL TALÁLKOZTAM mint barátaimmal, akkor már legtöbb­jüket nem láthattam viszont. Idő­közben néhány soros szálkás be­tűkkel írt levélben közölték ve­lem egy-egy barátunk szomorú ha­lálhírét. A régiek közül alig talál­koztam néhánnyal — akik 13 év­vel idősebbek lettek — Endre aki tolókocsiban ül és alig lehet érte­ni a szavát, Jézusban való hité­ről tett bizonyságot mások tolmá­csolásában. Feri szintén tolókocsi­ban ülve szép fonatokat készít bányászzsinórból kisebb üvegek­re, poharakra. Lajos is járni kép­telen, de sokoldalú ezermester a maga szemében s még kis, asztali barkácsgépen is dolgozik. Egy fiút elvittek innen munkaterápiára ál­lami intézetbe. Marci meg úgy megférfiasodott s olyan izmos nyaka és karjai vannak, mint egy díjbirkózónak. Még a kazánfű­tést is vállalhatta dolgozóként. Velorexe is van, amit maga vezet. Vele beszélgettem legtöbbet. Jó volt elmondani egymásnak élmé­nyeinket, ép emberekkel való, megtisztelő baráti és testvéri kap­csolatainkat — de másoktól kapott megaláztatottságunkat is ... Nem tudom mi lett Jóskával, aki an­nakidején esetlen járással mindig oly szolgálatkészen hozta utánam a mandolint. Örült, ha hallhatta felcsendülő hangját. Nem hallot­tam arról a leányról sem, akit megemlítettem, hogy néma volt és nem is látott. KEDVES RÉGI ÉS ÜJABB OL­VASÓK! Sok idő telt el azóta, hogy megjelent az a leírásom la­punkban. S most, amikor éppen a fogyatékosok éve van, nem kurió­zumként írom e sorokat, hanem több-kevesebb felelősségérzettel sorstársaim iránt. Mert a szomorú kép lényegében ugyanaz; mely új­ra és újra ismétlődik. Más arcok­kal, más-más mozdulatokkal; más-más életekkel. Akiket sorsuk valami oknál fogva megfosztott és kitaszított az egészséges em­berek társadalmából. Ezekre em­lékezek — és emlékeztetek. Akik­nek most is szükségük van segít­ségre, gondoskodásra, de minde­nek fellett Krisztusi szeretetre. Kovács Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom