Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-08 / 45. szám

Hírünk a világban

A Gusztáv Adolf Egyesület sajtója egyházunk életéről

Kém csupán elvétve jelennek meg egyházunkról hösszabb-rö- vidébb beszámolok, hírek, értékelések a nagyvilág egyházi sajtójában, például nyugaton. Néha szinte már az a benyomásunk: kirakatba kerültünk, éspedig számarányunkat jócskán meghaladó mértékben. Sok kis egyház van rajtunk kívül, akárcsak euró- pában is. Oka lehet, hogy elég gyakran kapunk nyilvánosságot, mégpedig pozitív ok«. Most az NSZK-bell protestáns segélyszerv- nek, u Gusztáv Adolf Egyesület- nek gazdagon illusztrált, széles horizontú, szép kiállítású lapjának ez évi 2. és 3. negyedévi számából, valamint 1082-es naptárából vesszük szemlélődés! anyagunkat.

„LÁTOGATÓBAN GYENES- DIASON” cíművel Dieter Knall melegen számol be arról a szorgos munkáról, melynek tanúja volt tavaly: a Gusztáv Adolf Egyesület segítsége nyomán igen fontos modernizálásokat végeztek a gyenesdiasi öregotthonon és üdülőn. A szerző, aki az osztrák egyház lelkésze, Grazban szuperintendens, jó arányérzékkel jegyzi meg intézményes szeretetszolgálatunkról: „Még ha a mi látószögünkből Viszonylag kicsinek tűnhet is az egyes otthonok kapacitása ..., akkor sem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy éppenséggel az öreg- és fogyatékos- munka követel különösen magas szintű személyes vezetést.” Jellemző beszámolójának alcíme Is; „Egy magyarországi szórványegyház keresztyén bizonyságtétele.

EVANGÉLIKUS MÚZEUMŰNKRŐL ha lehet még bensőségesebben ír uggyane szerző, még pedig igen éles történészszemmel. Meglátásait a: kiállítási katalógus német - összefoglalóját idézve summázza: „Arra a kérdésre kerestünk választ, mennyiben járult hozzá az ágostai hitvallású magyar, német és szlovák lakosság az evangélium terjesztéséhez és az ország nemzeti kultúrájának fejlesztéséhez.” Miután így minket idézett, hozzáfűzi Knall: „Nemcsak nyugtáznunk kell a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, hogy történelmük dokumentációja meggyőzően sikerült, de jókívánságainkat éppúgy kifejezhetjük ezzel a múzeummal kapcsolatban.”

FŐKÉNT A FALUSI EGY- HAZIASSÁGRÓL ír „üti megfigyeléseket” az Egyesület főtitkára, Hans-Joachim Hoffmann, miközben a legkevésbé sem hallgatja el népünk iránti rokonszenvót, á szépen díszített, otthonos templomokhoz való vonzódását, és hogy mennyire tetszik neki a régi népviselet, meg a szép, erőteljes éneklés, a vasárnap megtelt templomról nem is beszélve. Nagy elismeréssel emlegeti például csővári egyháztagjainkat, akik az új paplakot és gyülekezeti házat úgy hozták össze, hogy — mint írja — a Gusztáv Adolf Egyesület segélyét a magukéból, toldották meg 400 000-rel, amiből kitelt az építőanyag, melyet pedig a maguk két kezével, „ingyen és bérmentve” varázsoltak át hét- száf munkanap ledolgozásával praktikus épületté!

Néha mintha már túldícsérne bennünket — bár mi örülnénk a legjobban, ha minden megszorítás nélkül pontosan úgy lenne, ahogy ő írja: „A hit döntő szerepet játszik minden egyes magyar életében.”

..TALÁLKOZÁSOK keresztyénekkel KELET-EURÓPÁBÁN” — az Egyesület elnöke, Hermann Riess ny, prelátus írt Ilyen címmel, s mint terjedelmében is nyomós írást, ezt vesszük harmadjára, de semmiképp sem utolsósorban. Ö ebben egyébként erdélyi útjáról is beszámol.

A szíves vendéglátás és a mindenütt megtelt templomok mély benyomást tettek rá, Deák-téri „főtemplomuktól” Pilisen át mind Erdélyig, alvói az ottani szász egyház vendége volt munkatársaival. Mi természetesen a magunk oldalával foglalkozunk, e sorúinkban. Riess elnök általában kedvezően mutatja be hazánkat, ahol a mezőgazdaság tölfejlődőben Van, hiszen a tsz-tagok közvetlenül érdekeltek a termelésben, s kedvező a politikai klíma, az állam és egyház fejlődő viszonyában is, s a népesség, a nemzetiségeket is beleértve, egységes, „egyszerűen magyar”. Igen pozitívan említi meg az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettesével folytatott beszélgetést.

Mi a DIARÓNIA SZÓT „Nagy betűvel” írjuk: mert korántsem

csupán az intézményes szeretetszolgálatot értjük rajta, bár igen fontos az Is, hanem hivő életünknek egész Személyes, közösségi, társadalmi beágyazottságát, az igehirdetés diákőniajátöl a Világ- szolgálatokig.

Ebben a szellemben mindenkor készek Vagyunk tanulni, s örültünk, ha valamiképp másoknak is szolgálhatunk. S ami feltétlenül alapvető: ebnek az átfogó diakó- niának a jegyében becsüljük á Gusztáv Adolf Egyesület szolga* Tatát is.

Bodrog Miklós

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedve adj, és semmi mást, Uránt! z A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, cs-ak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom,

B nem páncélzat, de szárnya a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő s folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan — ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

1978

(Megjelent a költő „INDIÁN NYÁR” című kötetében — 1981-ben)

Amíg élneky amíg élünk

Édesanyám közel tizenöt esztendeje Rákosszentmihályon lakik. S jnivel sem ő, sem pedig mi nem tartozunk az egymást „távolból szerető”, de egymást ritkán látogató emberek közé, ha az időjárás engedi, ö vasárnaponként eljön hozzánk. No nem is annyira miattunk „öregebbek’ miatt, hanem azért, hogy a hét unokája s négy dédunokája közül az egyiket, a lányunkat láthassa. (Mellesleg — és ez teljesen természetes — jobban félti az unokáit, mint a két fiát s ezért, ha közülük valamelyik beteg vagy külföldön tartózkodik, olyan nyugtalan, hogy azt már orvosi esetnek lehetne mondani, ha nem egy nagyszülőről van szó, s olyanról, aki fiatalon elvesztette harmadik gyermekét, a nővérünket.)

Jómagam is sűrűn eljárokJioz- zá, mert hát eljutottam abba az életkorba, amikor az ember jobban megbecsüli a múló idő adta, soha vissza nem térő lehetőségeket: hogy láthassam azt, akinek áz életemet köszönhetem, és akinek ezen túlmenően még a fizikai létnél is több mindenért hálásnak kell lennem. Ezért, az így elmúlott évek során Jó néhányszor elvitt az autóbusz egy, a HÉV Mátyásföld repülőtéri megállójával szemben, az út szélén álló emlékmű előtt. Az eléggé nagy méretű alkotás domborművé — és ezt az autóbusz ablakából is jól láthatni — Krisztust ábrázolja, ahogy magához ölel egy ifjú embert. Szóval: a Megváltónak egy olyan cselekvését, amellyel az evangéliumok majd' minden napján találkozhatunk: hiszen ő az, aki magához vonja az elesetteket, a bajbajutottakat, a vigasztalásra szorulókat

A legutóbb mégsem hagyott nyugodni ez a számomra is sokat mondó — mert gyakran én is rászorulok Krisztusnak erre a magához vonzó mozdulatára — ..távoli.” látvány: leszálltam az autóbuszról, hogy közelebbről vegyem szemügyre a sokszor látott emlékművet.

S ekkor ért az igazi meglepetés: a monumentum. csak közeiről

látható sík alapján egy bronzba öntött felirat bukkant elém:

„Ezen a helyen érte motorkerékpárral halálos szerencsétlenség, 1926. június 4-én, életének tavaszán, 21 éves korában Király Miklóst. Bánkódó szülei pedig sújtva alázattal hajtják meg fejüket az Ür akarata előtt."

Az első gondolatomat egy szomorú tapasztalat diktálta: ha az időközben eltelt ötven év alatt minden baleset színhelyére ilyen emlékművet állítottak volna, a hátramaradottak, mára szinte egymást érnék az emlékezés köbe vésett, fémbe öntött mementói. Ez történne, mert a mi korunk nemcsak „felgyorsult”, hanem főleg a közlekedési „szokásaink" terén — el is embertelenedett. El- embertelenedéit úgy hogy sokan azok közül, akik a volán mögé ülnek, csak magukkal (vagy még magukkal sem) törődnek, másokkal pedig nem. S hogy ez mennyire Így Van, arról a majdnem hogy megszokott, szűkszavú híradások tudósítanak, Hírek halottakról, életveszélyes vagy súlyos sérültekről, de amely hírek — természetszerűen — sohasem mondhatják el a mögöttük meghúzódó tragédiákat, a soha Sem pótolható veszteségeket, a soha meg nem gyógyuló fájdalmat.

Azután másra kellett gondolnom. Egyszerűen arra, hogy hányán és hányán élnek körülöttünk, mellettünk olyanok, akikért nem bánkódik senki, akik egyedül, magányosan szeretet nélkül élnek, pedig Vannak gyermekeik, hozzátartozóik..,.

Jézus őkel is átkarolja szerte- tével, de mi megtesszük-e ugyanezt? Nem a haláluk után hazugul kimondott szavakkal, hanem valóságosan; addig, amíg élnek? Igen, amíg élnek s amíg élünk! Igaz, hogy ez gyakran nehezebb, de csak ez a Krisztus szerint való. S nekik nincs is szükségük emlékművekre vagy drága síremlékekre, csak néhány jó szóra, cgy-egy szál virágra: a szeretet látható, megtapasztalható sokféle jcleirel

Vámos József

Egy évforduló ürügyén

ÉVFORDULÓK EMLÉKEZTETNEK, ÉVFORDULÓK G ON DO KÓDÚBA EJTENEK. A Nagy Októberi Szocialista, Forradalom 61. évfordulóján is van miről elgondolkodni. Egy új társadalmi rend születésén, fejlődésén, a világ életének alakulásán, hatalmas eredményeken, de éli most nem ezeken gondolkodom, hanem azon az egyetlen kérdésen, ami úgy érzem az alapkérdés, és ez a béke kérdése. Azért merem mindenek alapjának nevezni, mért hiszen a győzelmes forradalom a kivívott diadal után mindjárt az első napon napvilágot látott első megszólalásában a békéről vallott, A forradalom első kiáltványa béke-kiáltvány volt.

Azt szokták mondani, hogy ez természetes, Hiszen egy hosszú, gyötrő, életet, értéket emésztő Világháború után minden ember természetes vágya a béke-vágy. Ma már — több, mint hat évtized után — kimondhatjuk, hogy nemcsak d háborútól való megcsömörlés szülte a béke-kiáltványt, hanem az a belső szükségszerűség is, hogy a szocializmus építéséhez békére van szükség. A forradalopi vívmányait csak békés építésben lehet megvalósítani.

VOLTAK PERSZE MÁSFELÖL IS BÉKEKEZDEMÉNYEZÉSEK, de milyen kár, hogy izek sohasem találkoztak azokban az években. Az egyházak is kezdeményeztek. Éppen ötven éve halt meg Söder- biom svéd evangélikus érsek, aki a keresztyénség, az egyház egységét féltve, szervezte meg az 1925-ben összeült Stockholmi Konferenciát, melyen erőteljesen állástfoglaltak a béke mellett és a háború ellen. De milyen kár, hogy ezek a több oldalról elindult békekezdeményezések nem tudtak találkozni. Apró lángocskák a világ különböző pontjain és nem tudtak egyesülni. Nem tudták meggátolni a II. világháború kitörését.

Hazánkban sem lehetett a két világháború között „széles frontja” a békének. Arról pedig, hogy az egyházak megegyezzenek a forradalom béke-kiáltványával még álmodni sem volt szabad. Mi sem jellemzőbb azokra az időkre, hogy agyonhallgatták ezt a kiáltványt. Tanulmányaim során egyetemi éveim végefelé, egy szemináriumi dolgozathoz anyagot keresve találkoztam először szövegével, miközben fejem felett bombázógépek zaja dübörgőit és a soproni fakultást körültüzdelték a bombakráterek.

HOSSZÜ ÉS NEHÉZ VOLT AZ ÜT NAPJAINKIG, amikor már azt mondhatjuk, hogy a béke óhajában, az érle folyó harcban, a követelésében és megvalósításában találkoztunk keresztyének és nem keresztyének, „egy oldalon” menetelünk a világ jóakaratú embereivel. Nem volt könnyű eljutni odáig, hogy a különböző egyházi világszervezetek is határozottan álljanak a világ békéjének ügye mellé, de talán már elmondhatjuk, hogy ott állanák. S ha a világszervezetek nehezébben lépnek is, bátran lépnek az egyszerű hívek, az „alacsonyabb” egyházi közösségek. Érdemes megjegyezni, hogy az október 10-én az NSZK fővárosában, Bonnban szervezett hatalmas békedemonstrációt két evangélikus ifjúsági szervezet kezdeményezte és egyik vezérszónoka Heinrich Albertz evangélikus lelkész volt, aki aktív szociáldemokrata politikus is. Két mondata mélyen elgondolkoztató. „Tudni akarjuk, mi van és tudni akarjuk, mi lesz és nem akarjuk, hogy fejünk fölött döntsenek sorsunkról, gyermekeink és unokáink sorsáról.” És a másik: „nem fogunk belefáradni, hogy beszéljünkkérdezzünk és harcoljunk — nem kövekkel, hanem érvekkel ..

Hát idáig jutottunk a Világban, a béke frontján. Tudunk együtt, égy hullámhosszon beszélni, kérdezni és közösen az életért harcolni. Nem hiszem, hogy ettől a közös demonstrációtól bármelyik fél is remegett, hogy tagjai a másik táborba mennek át, hívőkké Vagy kommunistákká lesznek. A közös aggodalom a fejek fölött lebegő nukleáris veszedelem volt mindnyájuk számára és ma is az.

EGY ÉVFORDULÓ ÜRÜGYÉN A BÉKÉRŐL GONDOLKODOM. Örülök az eredményeknek, de itt nem lehet megállni. Az események zajlanak tovább. A napokban szovjet—NSZK legfelsőbb szintű találkozó Bonnban, azután várjuk november 30-at. A bejelentett „genfi tárgyalásokat” a szovjet-^amerikai párbeszéd folytatását. Mindkettő jelentős mérföldkő lehet világunk jövőjének alakulásában. Az elkövetkező napokban és hetekben különösen sokat kell imádkoznunk a békéért és hallatni kell szavunkat, hogy akik világunk sorsáról döntenek, érezzék maguk mögött népünk és a népek békeakaratát és lelkiismeretűk éber és érzékeny legyen aziránt. Krisztusban megvan a reménységünk a világért, a békéért. Már az is nagy eredmény lenne, ha a nukleáris fegyverkezés lángját legalább „takaréklángra” állítanák a tárgyalások. Akkor még tovább reménykedhetünk abban is, hogy egyszer végleg kialszik ez a láng. Az lesz a béke diadalai

Tóth-Szöllős Mihály

Elhunyt Péter Lajos

1981. október 11-én rövid szenvedés után csendben, észrevétlenül elaludt Péter Lajos, a magyarországi Evangélikus egyház nyugalmazott főpénztárosa, a Pesti Egyházmegye volt felügyelője.

1903. december 23-án született Zalaszentgróton-. Középiskoláit Budapesten végezte, és mint buzgó evangélikusra igen hamar felfigyelt egyházunk, Mint kiváló szakembert, 1936-ban a Pesti Egyház megválasztotta főkönyvelőnek. Érdemeinek elismerése mutatkozott meg abban, hogy elődje, Kesztler László halála után a Pesti ' Egyház főpénztárosává választotta.

Ebbel az egyházi intézményből nőtt ki a magyarországi evangélikus egyház egyik rangos intézménye, az egyház gazdasági ügyeit lebonyolító főpénztár: Péter Lajos nemcsak bábáskodott az intézmény megszületésénél, de szellemi energiájának bevetésével segítette elő a szerteágazó anyagi kérdések centralizálását és koordinálását. Ezzel a munkájával egy korszerű, áttekintő, a kor igényeinek megfelelő intézmény alapjait fektette le.

Péter Lajos megható egyszerűséggel, alázattal, egyházának szentelt szolgálattal végezte munkáját. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a munkát tisztességnek és becsület dolgának tartotta. Szerénysége, jóindulata, egyház- és emberszeretete példamutató volt.

Jellegzetes alakja marad egyházunknak. Ügy is mint á budapesti templomok istentiszteleteinek buzgó látogatója, úrvacsorá- zója. Vasárnap alig múlt el, hogy ne oldódott volna fel az evangélium szavában, ne ült volha áhi- tatos lélekkel a szószékek alatt. 1963-ban a Pesti Egyházmegye 18 gyülekezete egyházmegyei felügyelővé választotta. így közelebb került azokhoz a lelkészekhez, akiket szeretett, megbecsült és akiknek ügyeit korábban is bonyolította. De közelebb került a gyülekezetek mindennapi kérdéseihez is. Két cikluson keresztül, 1973-ig viselte ezt a tisztséget köz- megbecsülésben.

Barátja volt mindenki, mindenki barátjának tartotta őt. Ezért a gyászoló családon kívül egyházunk vezetősége, a Teológiai Akadémia tanári kara, számos budapesti és vidéki lelkész, valamint barátja állta körül porait 1981. okótber 20-án a Farkasréti temetőben. A család hozzátartozóját, egyházunk hűséges szolgáját, munkatársát, legtöbben pedig a szeretette méltó barátot gyászolták az elhunytban. Legyen az igaznak emlékezete áldott! R. P.