Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-27 / 39. szám

,,Irok nektek, ifjak 99 GYERMEKEKNEK. Gondviselő Mt 6. A Szentírásban gyakran talál­kozunk képies beszéddel és ha­sonlatokkal. Ezek a képek és hasonlatok arra szolgálnak, hogy jobban megértsük Isten üzene­tét. Isten munkáját és szeretetét igen gyakran hasonlítja a Szent­írás a földi szülők mukájához és- szeretetéhez. Ezért nevezi a Biblia Istent mennyei Atyának. AKINEK SZERETŐ SZÜLEI VANNAK, annak nincs szüksége pótszülőkre. Aki napról napra tapasztalja szüleinek gondosko­dó szeretetét, annak eszébe se jut. hogy jó lenne más otthont, más szülőket keresni. Éppen így. aki tudja, hogy Isten mennyire szereti, az nem keres magának dstenpótlékokat, hanem egvedül Istenre bízza magát. Ezért mond­ja Jézus a Hegyi Beszédben: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyik­hez ragaszkodik és a másikat megveti: nem szolgálhattok Is­tennek és a mammonnak.” A mammon elsősorban a földi va­gyont és gazdagságot jelenti, de összefoglalva jelenti mindazt, amit ezen a földön értéknek tar­tunk. Aki vagyonban, vagy más földi dolgokban bízik, az előbb vagy utóbb megtapasztalja, hogy a földi dolgokban igen gyakran csalódik az ember, de aki Isten­ben bízik, az nem csalatkozik. A gyermekek tudják, mit je­lent a szülők gondoskodó szere- tete. A szülők mindent megtesz­nek gyermekeikért, hogy azok semmiben ne szenvedjenek hi­ányt. Amíg a szülők élnek, a gyermekeknek nem kell aggo­dalmaskodniuk. Éppen így va­gyunk Istennel, mennyei Atyánk­kal is. O mindig gondos.kr arról, hogy soha ne lássunk ínséget. Ezért fölösleges az ag­godalmaskodás. Jézus így tanít bennünket: ..Ne aggódjatok éle- ~-|et$sért, hogy, mit egyetek és mit Atyánk van 24—34 "igyatok, s testetekért, hogy mi­vel ruházkodjatok!” A MEGÉLHETÉSÉRT AGGO­DALMASKODÓK FIGYELMÉT Jézus a madarakra irányítja: „Nézzétek meg az égi madara­kat: nem vetnek, nem is arat­nak, csűrbe sem takarnak és mennyei Atyátok eltartja őket!” A ruházatért aggodalmaskodók­nak pedig ezt mondja: „Figyel­jétek meg a mezei liliomokat, hogy növekednek: nem fáradoz­nak és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dí­szében sem öltözködött úgy, mint ezek közül csak egy is!” Ebből persze nem azt kell megtanulnunk, hogy nekünk sem kell szántani, vetni, vagy dolgozni, hanem csak várni ölbe tett kéz­zel, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Isten azt akarja, hogy dolgozzunk és munkánkból él­jünk. de megtanít arra is, hogy az áldás a Ő kezében van. Isten azt akarja, hogy mindenekelőtt benne bízunk, mert ő minden körülmények között gondosko­dik rólunk. Erre tanít bennünket a madarak és a mezei liliomok példája. NAGY REFORMÁTORUNK. LUTHER MÁRTON, amikor egy­szer kirf' madárkát látott egy út- széli fa ágán. mint valami nagy úr előtt tisztelettel megemelte a kalapját és így szólt: „Köszönte­lek doktor úr! Én öreg doktor vagyok már, de el kell ismer­nem. hogy még mindig nem ta­nultam meg azt a tökéletes élet- bölcsességet. amellyel te dicse­kedhetsz.” Tanuljuk meg a hivő életbölcsességet: Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel! Ö felruház és táplál, rád gondot ő visel. Sclmeczi János — PÉCSI ÖREGDIÁKOK, akik a pécsi Tudományegyetem bármelyik fakultá­sán vagy évfolyamán végeztek. 1931. október 5-én hétfőn 18 órakor találkoz­hatnak a budapesti Kárpátia Étterem­ben. Ezt követőleg minden hónap első hétfőjén 18 órától várják találkozóra a volt hallgatókat. — HASZNÁLT BÉLYEGEKET kér időtöltés végett: Horváth J. ny. tanár. 2030 Érd 4, György u. 53. Nemzedék feszültsége a családban A SZAKADÉK. AMI A NEM­ZEDÉKEK KÖZÖTT TÁTONG és az elszakadás fájdalma örök té­mája az irodalomnak. Nézzünk csak két példát a nem régen megjelent hazai sajtóból. A kö­zelmúltban meghalt Hajnóczy Péter Temetés c.•novellájában a még nem is 18 éves fiú, aki másfél éve «elköltözött otthonról, akkor lép be ismét a lakásba, amikor az apja két órája holtan fekszik a hálószobában. „Maga a lakás idegen volt és ismeretlen, mintha sosem járt volna itt.” A szobák túl nagyok, a barokk bú­tor ódon és kopott. Amikor ap­jára igyekezett gondolni, akkor „hiif.elen és tolakodóan apja gondosan kitisztított és kisám­fázott cipőit látta ... egy pár nyilván most is ott áll az ágy mellett fekvő kis szőnyegen úgy, ahogy este gondosan oda­készítette.” Kicsit arrább a szék támláján az ing, a nyakkendő, a fehérnemű. „Mindennap tisztát váltóit.” Minden reggel borot­válkozott. Sőt, ha vendéget foga­dott vagy ő ment el este, ismét tiszta inget vett és megborotvál­kozott. Amikor idáig ért gon­dolataiban a fiú „az előszobatü­körbe nézette arca borostás volt. haja hosszú kócos, csapzott. El- szégyellte magát, és átvillant rajta, hogy mielőtt bemegy a halotthoz, megnyiratkozik és meg borotváltat ja magát. Mintha a rend legalább külsőleges je­gyeire akart volna e.gvsze~T- szert tenni, mintha mindig is igényelte volna azt a rendet, amelyet az apja valósított meg a legapróbb, már-már nevetsé­gesnek tűnő gesztusokban is ...” Azután még mindig az előszoba-- ban ácsorogva felméri a fiú azt a különbséget, ami az apja tör­vények irányította pedáns élet­rendje és az ő ötlettől, érzelem­től, ösztöntől hajtott életmódja között van. és felvetődött benne a kérdés: nem lehet-e. hogy ap­ja irigyelte volna az ő életmód­ját? Galgóczi Erzsébet Cogito c. novellájában írja: „Az én esz- mélésem azzal kezdődött, hogy egy tavaszi este elhatároztam, hogy meg fogok halni. Tizen­négy éves voltam, és úgy érez­tem, nem szeret az anyám.” S aztán „apróra elképzeltem min­dent: hozzák a testemet holtan, és az anyám ráborul zokogva, és' bánja, hogy nem volt jobb hoz­zám, nem volt figyelmesebb, sze- retőbb. és most már hiába min­den ..Hogy nem szereti az anyja, azt abból a kemény bá­násmódból következtette, ami a nyolcgyermekes parasztcsalád­ban volt: a már tetszeni vágyó nagylánynak ormótlan bakancs­ban kellett a városi iskolába járnia, törékeny kislányként vi­szont ájulásig kapálni és a „sor­ban lemaradni nem lehetett”, este vezényszóra lámpát oltani és így az olvasás gyönyörétől megfosztatni. És „hiányzott a szavakban, mozdulatokban is megnyilvánuló szeretet, amit... gyöngédségnek neveznek.” Is­merte, tisztelte ezt az életrendet, meg sem próbált változtatni rajta — csak éppen szenvedett tőle. Tele volt érzéssel, anyját szerette és tőle várta a szerete- tet, amire szüksége volt. Nem kevesebbet várt anyjától, mint­hogy minden szenvedésétől sza­badítsa meg lányát. És azután „tizennégy éves koromban” — írja — „egyik pillanatról a má­sikra rádöbbentem, hogy anyám­tól nem várhatom azt amire ne­kem szükségem van”. Pedig vál­tozatlanul imponált neki az any­ja egyénisége, s maga is olyan asszony szeretett volna lenni, és mégis a felismerés percétől fog­va „előre megfontolt szándék­kal, tudatosan anyja szándéka ellenére” él. Meglátta. hogy nincs annál reménytelenebb sze­relem. mintha az anyaméhbe kí­vánkozik, aki már egyszer a vi­lágra született. Felismerte hogy egyedül van, és nincs számára töb­bé anya, aki ettől a magánytól megszabadítsa. IGEN. AZ EMBER KÉTS7F,” SZÜLETIK. Az első születéssel egy elkülönült kis test jön a vi­lágra. a másodikkal egy elkülö­nült én önálló személyiség. Az 'ifjúnak — kamaszkorában — el kell szakadnia a családjától, ki kell válnia a családból érzelmi­leg — családon . kívül kell esz­ményképeket keresnie. Szemé­lyiségének érlelődése ezt köve­teli meg. így tud majd sikeresen beilleszkedni a családon kívüli emberi világba, a társadalomba. (Vekerdy T.) A születés azon­ban fájdalmak közt megv vég­be. Mondják, hogy az elsőt is nemcsak az anya, hanem a cse­csemő is végigszenvedi. Erről nincs emlékünk. A második szü­letésnél is szenved mindkét fél: a felnőtt is. a fiatal is. S mind­kettő tudatában van szenvedésé­nek. s ráadásul ez a születés sok­kal hosszabb időt vesz igényűé — éveket. Mit tehetünk közben? ELŐSZÖR IS TUDOMÁSUL KELL VENNÜNK, hogy valami természetes folyamat részesei vagyunk, és az eredmény is ter­mészetes lesz: a különálló és különböző emberi személyiségek egyrhásmellettisége. A folyama­tot megakadályozni lehetetlen, hátráltatni értelmetlen. Az em­ber azonban nemcsak eltűri a természetes folyamatokat, ha­nem értelmesen befolyásolhatja is: gyorsíthatja és könnyítheti — humanizálhatja. S ebben áll a második, amit tehetünk. Meg kell ertenünK, tanulmányoznunk kell, idősnek is, fiatalnak is: miben áll a nem­zedékek egymástól elválásának a folyamata. A fiatalnak meg kell értenie és igazán megismer­nie: ki az és milyen az. akitói elszakad; s az idősnek meg kell értenie és helyesen megítélnie: ki az és milyen az, aki az elsza­kadó és önállósuló fiatalban lét­rejön. Akik értik és ismerik egymást és azokat a körülmé­nyeket, amelyekben együtt van­nak, azok már könnyebben meg­birkóznak a nehézségekkel. S A MEGÉRTÉSBŐL KÖVET­KEZIK A HARMADIK, amit te­hetünk. Tiszteljük egymást, ha különbözőek vagyunk is, sőt ha különbözőeknek kell is lennünk nemzedékekként. Lehet, hogy a korrekt és pedáns apa irigyli fia könnyed életmódját. Mégis ellen­zi. Lehet hogy a leány példakép­nek tartja anyját, mégis szándé­kosan másképpen él. Talán nem is vagyunk olyan messze egy­mástól, még akkor sem. amikor ki-ki a maga élete vezércsillagát követve végigjárja saját útját, mint szülő vagy mint felnövő gyermek. Az egymás kölcsönös tisztelete a híd, ami étivel az el­választó különbözőségek szaka- déka felett. Takácsné Kovácsházi Zelma Maga a meghívó levél is jó ér­zéseket keltett. Gyakran érkezik gyülekezetekből rövid értesítés arról, hogy egy-egy csoport láto­gatóba jönne a szeretetotthonba. Néhány órát töltenének gyerme­kek és öregek között, hogy meg­ismerjék életüket. Az említett le­vélben azonban meghívás érke­zett. A nagybörzsönyi gyülekezet látogatóba hívta gyermekeinket. „Vigyünk a gyerekek közül any- nyit, amennyi csak a kisbuszba fér” — írta Dedinszky Gyula lel­kész. Ilyen szíves meghívásban eddig még nem volt része a gyer­mekeknek. Elhatároztuk, elfogad­juk a meghívást és azon goridol- kodtunk, hogy a 170 gyerek közül személy szerint kiket vihetnénk el. A választás nehéz volt, de vé­gül mégis csak négy gyermek személyében állapodtunk meg. Három leány és egy fiúcska jö­het az útra: Ibi és Marietta, Ka­rola és Zolika. Hárman közülük jól tudnak járni, Karola azonban tolókocsihoz kötött, mozgássérült. A gondozónővérek nagy gya­korlatot szereztek már a gyerme­kek útrakészítésében. Tudják a legapróbb részletekig, mivel kell felszerelniük a gyermekeket és az autót. Tudják, mire . kell számí­tani sérült gyermek esetében út­közben. Nem hiányozhat a gondos felkészítés az útra. Nem kaphat reggelit, aki hajlamos a „közle­kedési betegségre”, émelygésre és hányingerre. Gondosan választják ki sérültségüknek megfelelően az autóban gyermekek helyét. Szük­ség van mindig vízre és pelenká­ra. Nem hiányozhatnak a pogy- gyászból ezek a fontos kellékek sem. Mindez jól begyakorolt, terv­szerinti mozdulatokkal történik. Elgondolkoztatott azonban min­Uj utakon denkit ennek a kirándulásnak új­donsága. Hiszen a gyermekek nem erdei sétára, nagyobb kirán­dulásra, vagy üdülőbe mennek, hanem személy szerint meghí­vottak egy gyülekezet tagjaihoz, azoknak otthonába. Vajon mit kellene még a gyermekekkel együtt az autóba tenni, hogy ez az út számukra és vendéglátóik számára is szép és emlékezetes legyen? Bíztatgatják, oktatgatják a gyermekeket, hogyan viselked­jenek. Udvariasak legyenek, kö­szönjenek és csöndesen beszélje­nek. Mindenki szorong is egy ki­csit, nem ismerve még tapaszta­latból ezt az új utat. A gyermekek és három kísérő­jük öröme már az induláskor majdnem teljes volt. Hiszen ezen a vasárnapon már kora reggel ra­gyogó napsütésben csillogtak a Duna hullámai. És még nagyobb öröm, a gyermekek felismerték a hidakat, a folyót, az utcákat. Már eltűnt mögöttünk a város, és a hegyek között futott az autó, amikor a várható eseményekről beszélgettünk. Az istentiszteletről és a templomról, a gyerekek fel­adatairól és az ünnepségről. Az utóbbin valamennyiünknek, kísé­rőknek és gyermekeknek szerepe lesz. Nehezen múlt az idő és egy­re szorongóbb kérdések hangzot­tak el a gyermekek részéről az eljövendőkkel kapcsolatban. A nagybörzsönyi parókia kert­kapuján automata csengő műkö­dött. Zolika fölfedezte, hogy ahányszor csak jön valaki, meg­szólal a csöngő. Kíváncsian fu­tott valamennyiszer a kertkapu felé. A lelkész megmagyarázta a csengő működését, ami újabb kér­dések özönét váltotta ki a gyer­mekből. Bizony sokszor szólalt meg ezen s az előző napon a csengő. Pontosan 61 alkalommal. 61 gyü­lekezeti tag jött ezeken a napo­kon és hozott magával a gyerme­kek részére gondosan, és ízlése­sen csomagolva egy-egy doboz süteményt. A gyülekezeti terem gazdagon terített asztala várta a gyermekeket frissítőkkel. A tolókocsis kislány nyomában mind a három gyermek végigjár­ta a parókia szobáit a papné ve­zetésével. A gyermekek szeme és keze simogatóan fut végig búto­rokon, szőnyegeken. Nagyon ott­honosan érzik magukat. Amit éreznek, nem tudják teljesen megfelelő módon kifejezni, de mi valamennyien értjük gondolataik- mélyét, érzéseik melegségét, ami­kor az egyik megszólal: „Milyen szép, drága lakás ez!” Valami ismeretlen érintette meg őket. Az otthon nyugalma, tisztasága, harmóniája, védettsé­ge. Egy soha nem volt s részükre talán soha el nem érhető paradi­csom. Bemutatás a t templomban. Használhattam volna a „bemu­tatkozás” kifejezést is, de ennél mégis valamivel ünnepélyesebb, mélyebb jelentőségű volt az, ami­kor a gyermekek helyükről fel­álltak és az egyik nővér bemu­tatta őket a gyülekezetnek, nem­csak név szerint, hanem szemé­lyük jellemzésével együtt. A régi zsoltár szavai jutottak eszembe: ,Itt vagyok én. és a gyermekek”. Isten elé léptünk együtt a gyüle­kezettel. A vasárnap textusa, a prédiká­ció alapigéje, egyházunk rendje szerint,- arról szólt, hogy Jézus a Tízváros határában meggyógyí­tott egy hallássérült embert. (Márk 7, 31—-37.) Az alkalomhoz illő, találó szent­írási rész. A gyülekezet tagjai közül olyan nagy számban jelentkeztek a ven­déglátók, hogy a lelkész csak a legnagyobb tapintattal tudott kö­zülük kettőt kiválasztani és rá­juk bízni két-két gyermeket a vendégek közül. A gyermekek örömmel és feszülten várták, ki merre fog menni a faluban, kik lesznek a vendéglátók. Mind a két háznál díszesen te­rített asztalok várták a vendége­ket. A szép étkészletek mellől se­hol sem hiányoztak a kertek vi­rágai. A szobákban érezni lehe­tett a vendégvárás kisebb-na- gyobb izgalmait, örömeit. A ven­déglátók arcáról sugárzott a meg­értő, segíteni. kész szeretet. Ven­dégnek járó, az egyenrangú fe­let. a társat megillető hely jutott mindegyik házban, mindegyik asztal mellet):. A vendéglátó házak asszonyait még a konyhákban találtuk. Jó­kedvű, piros arcuk, gondoskodá­suk büszke jele. Még papjukat sem 'várhatnák nagyobb megbe­csüléssel, szeretettel. A kertek és istállók sem kerül­ték el a kis vendégek figyelmét. Kissé remegve nyújtották kezü­ket az istállók lakói felé. Szeret­ték volna megsímogatni a nyu­szikat is, a teheneket is. Ha mind­ez nem sikerült is minden alka­lommal, maga a látvány is gyö­nyörködtette őket. A vendéglátás Íratlan szabályai szerint itt is alkalmazkodott a vendéglátó lelkész ahhoz, hogy megmutassa a falut és környékét. Bizony van nevezetes látnivaló az erdők koszorúzta szép faluban. A régi vízimalom garatja ma is jár. Ebből a garatból vehet most a kezébe, s morzsolgathatja tenyerén életében először Karola a búzaszemeket. Most tudják meg mindannyian miből lesz a kenyér. Durván összerótt kövekből hosszú lépcsősor vezet fel a bá­nyász-templomhoz. Felváltva hárman visszük fel a mozgássé­rült kisleányt, hogy láthassa a sok évszázados templomot belül­ről is. Az úttörőtábor a patak partján füves tisztás szélén húzódik meg sűrű fák alatt. „Milyen jó lenne pékünk is itt táborozni” — mond­ják a gyermekek. Legközelebb ide jövünk kirándulni veletek — mondjuk mi is lelkesen. Érdekes és szép dolog új utakon járni. Ezeken az utakon felkeresni azo­kat, akik nemcsak ebben az év­ben, a Fogyatékos Emberek Évé­ben, hanem mindig az evangéli­um ősi örömével vallják és kö­vetik: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott ■'Sinket.. Muncz Frigyes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom