Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-20 / 38. szám

Múzeumunk új időszaki kiállítása EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS MÚZEUMUNK Liturgikus mű­vészet című sorozatában néhány hete újabb kamarakiállítással jelentkezünk. Az istentiszteleti liturgia egy-egy csomópontja kö­rül az évszázadok soráin kiala­kult és használt tárgyak bemuta­tóinak sorában most az úrvacso­rái eszközökre került sor. A beve­zető tablókon tájékoztatást adunk arról, hogy az úrvacsorái litur­gia — a Krisztus testében és vé­rében való részesedés — hogyan alakult az idők folyamán, attól kezdve, hogy az apostolok és tanítványaik az első keresztyén gyülekezetekben naponként „megtörték a kenyeret”, a közép­kori katolicizmus áldozati jellegű miseértelmezésén át a reformáció úrvacsoratanáig. A tárgyak többsége — így egy XVIII. század végi magyar mes­ter naiv ízű olajképe a Nógrád megyei Kétbodonyból — Krisz­tusnak és tanítványainak az evangéliumokban leírt utolsó vacsoráját idézi fel. Minden korban törekedtek ar­ra, hogy az úrvacsora kiosztásá­nak ünnepi aktusa méltó keretek között történjék. Erről tanúskod­nak a kiállításon felsorakozó kelyhek, boroskannák, ostyaosz­tó tányérok, hímzett textíliák, a magyar és az egyetemes művé­szet értékes emlékei gyülekeze­teink kincstáraiból. A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAK ÁBRÁZOLÁSAI visszautalnak az úrvacsora igei és dogmatikai tar­talmára. Szép példa erre egy XVII. század végi úrvacsorái terí­tő, amellyel a Tolna megyei Gyönkön terítettek meg évszáza­dokon át az Úr szent vacsorájá­hoz. A magyar úrihímzések gazdag együttesében is jelentős értéket képviselő, frisseh restaurált terí­tő közepén, indás-virágos díszít­ményektől körülövezve, áll Isten báránya. Ez a motívum, mint a szabadulás jelképe, a Mózes má­sodik könyvében említett páska- bárányra vezethető vissza. Krisz­tus-szimbólummá éppen az által vált, hogy a Megváltó áldozati halála a bűntől és a haláltól sza­badítja meg a hivő embert. így kerüt az Isten báránya ábrázolás a Krisztus testét jelentő ostyákra — HIBAIGAZÍTÁS. Lapunk 22. számában megjelent „Egyete­mes hitvallások című cikkünk­nek az az állítása, amely szerint a keleti ortodox egyház a nyuga­ti egyházaktól eltérően Jézust csak „hasonlónak” vallja az Atyához, nem pedig „egyenlő lé­nyegű Vele”, téves. Ezen a pon­ton nincs eltérés a keresztyénség keleti és nyugati ágának hite és tanítása között. is, amelyeket századokon át ko­vácsoltvas ostyaütőkkel készítet­tek. Egy csöngei ostyasütőlapba maratott Agnus Dei — az Isten báránya — példázza ezt a kiállí­táson. AZ ŰRVACSORÁHOZ KAP­CSOLÓDÓ ÁBRÁZOLÁSOK bő­vebb változataival találkozha­tunk a soproni evangélikus kincs­tár két remekmívű aranyozott ezüst edényén. Az egyik — a XVII. század utolsó évtizedei­ben Augsburgban működött híres ötvösmester, Johann Andreas Thelot munkája — egy talpas- fedeles ostyatartó. A fedél ékkö­vekkel keretezett három dombor­műves jelenete: az Utolsó Vacso­ra, Krisztus az Olajfák hegyén és a Keresztvitel ismét Jézus meg­váltó halálára utal. A bor osztá­sára szolgáló úrvacsorái kehely, amely 1700—1730 között készült valamelyik német vagy osztrák ötvösműhelyben, tizenkét zo­máncra festett jeleneten Krisztus teljes szenvedéstörténetét örökíti meg. Felhívjuk olvasóink figyel­mét a múlt századi magyar öt­vösség legjelentősebb mesterének, Szentpéteri Józsefnek, a Pesti Egyház által rendelt ezüst úrva- csaráztató együttesére, amely kis méreténél fogva arra szolgált, hogy a lelkész a szentséget bete­gek ágyához vihesse el. A kiállí­tott anyagot néhány nemes vona­lú, egyszerű kialakítású ón úrva­csorái edény egészíti ki, így a Veszprém megyei Homokbödöge Hrabovszky-kannája, Győr-Sop- ron megyei Mérges község gyü­lekezetének XVII. századi boros- kancsója és kelyhe, valamint a salgótarjáni egyházközség ószö­vetségi jelenetekkel díszített os­tyaosztótálja. A TÁRGYI ANYAG KÍSÉRÖ- JEKÉNT kiállításunkon bemu­tatunk néhány Ágendát, ezek az úrvacsorái cselekmények, szöve­gek és énekek előírásával már a XVI. században, s azóta folyama­tosan megújítva rögzítették a liturgia menetét. Kamarakiállításunk az „Evan- gélikusság a magyar kultúrában” című állandó kiállítás mellett ez év végéig tekinthető meg. — KITÜNTETÉS. Eszlényi László, csomádi lelkész az augusztus 20-i községi ünnepély keretében a Hazafias Népfront Pest megyei Elnökségétől „Érde­mes társadalmi munkás” kitün­tetést és oklevelet kapott. — FASOR. Szeptember 20-án, vasárnap délután 5 órakor sze- retetvendégség lesz a gyülekezet­ben, amelyen -Szirmai Zoltán lelkész tart előadást. Istentiszteleti rend Budapesten, 1981. szeptember 20-án Deák tér de. 9. (úrv.) Hafenscher Ká­roly, de. 11. (úrv.) Ilj. Foltin Brúnó, du. 6. Takácsné Kovácsházi Zelma. Fasor de. 11. (úrv.), du. 6. Dózsa György út 7. de. fél 9. Üllői út 24. de. fél II. Ruttkay Levente. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Ruttkay Leven­te. Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Ruttkay Levente. Tliaiy Kálmán u. 2S. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Bo- gya Géza. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Bogya Géza. Zugló de. 11. (úrv.) Schreiner Vilmos. Rákosfalva de. 3. Schreiner Vilmos. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Kassák Lajos út 22. de. 11. Váci út 129. de. negyed 10. Frangepán u. de. 8. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pester­zsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár- Ujtelep de. fél 9. Virágh'Gyula. Pesl- lőrinc de. 10. Matúz László. Pestlőrinc- Erzsébet-telcp de. 8. Matúz László. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor. Kis- pest-Wekerle-telcp de. 8. Bonnyai Sán­dor. Pestújhely de. fél 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota-MÁV-telep de. 8. Matúz Pál. Rákospalota Nagytemplom de. 10, Bolla Árpád. Rákosszentmihály de. fel 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner A.goston. Mátyásföld de. 9. Cinkota de. fél 11. Szalay Tamás, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Ferenczy Zoltán. Rákoshegy de. 9. Kósa László. Rákosliget de. 11. Feren­czy Zoltán. Rákoskeresztúr de. fél 11. Kósa László. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Koren Emil. de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Ottlyk Ernő. du. 6. Koren Emil. To- rockó tér de. fél 9. Ottlyk Ernő. Öbuúa de 10. Vámos József. XII., Tartsav Vilmos u. 11. de. 9.. de. 11.. du. fél 7. Pesthidégkút de. fél 11. Modor! u. (í. de. 10. Kelenföld de. 8. Missura Tibor, de. 11. (úrv.) Missúra Tibor, dú. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Bencze Imre. Nagytétény de. fél 9. Kelenvölgy de. 9. Rőzse István. Buda­fok de. 11, (úrv.) Rőzse István. Csil­laghegy de. fél 10. Benkő Béla. Csepel de. fél 11. Mezősi György. — SÁRVÁR-GÉRCE. Augusz­tus 30-án este orgonahangverseny volt a templom 1851-ben épült Dorner-orgonáján. Szép számú hallgatóság jött összeitt is, akár­csak Gércén a délután tartott ze- nés-áhitat alkalmával. Előadással és orgonajátékkal mindkét helyen Gáncs Aladár szolgált. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti k a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest VII!., Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—Vili Előfizetési ár: egy évre 240,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 81.1969 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103, 2.) VASÁRNAP. — „Krisztusban teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a lát­hatatlanok ... minden általa és érte teremtetett” (Kol 1, 16 — Zsolt 89, 12—13 — Lk 17, 11—19 — Zsolt 119, 25—32). Krisztusban áll fenn a világ. Ezért nézünk reménységgel a világra sok ége­tő probléma között is. „Krisztus, menny s föld alkotója, A hívők nek megváltója, Hallgass meg, ha téged áldunk, S trónodhoz száll imádságunk” (401. ének 1.). HÉTFŐ. — „Ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiisme­retem mindenkor tiszta legyen Isten és emberek előtt” (ApCsel 24, 16 — Zsolt 119, 10 — Ézs 40, 15—26 — Ezsd 6, 1^-22) — e so­rok olvasóival együtt. Legalább azon emberek előtt legyen tiszta, akiket szeretünk. Családtagjaink­kal, legjobb barátainkkal kapcso­latban azonnal és határozottan megszólal a belső hang. Majd azok előtt is legyen tiszta, akiket nem szeretünk, pedig bizonyára nekünk is jobb lenne. Végül pe­dig azok előtt, akikkel csak ösz- szehoz az élet, hogy legalább mi ne hagyjunk rossz emléket a másikban. „Édes Jézusom, egyedül Te légy üdvöm, minde­nem. Vizsgálj engem kívül-belül, Ne tűrj foltot lelkemen ..(432. ének 7.). KEDD. — „Ugyan ki vagy te, ember, hogy vitába szállsz az Is­tennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: Miért formáltál en­gem ilyenre?” (Róm 9, 20— Zsolt 92, 6 — Gál 5, 16—23 — Ezsd 7, 1—28). „Én már csak ilyen va­gyok. így sikerültem” — szoktuk mondogatni, ha hibáinkra, rossz lelkiismeretünkre jobb mentséget nem találunk. Józanul, akár má­sok segítségével is, fel kell mér­nünk képességeinket, lehetősége­inket, rossz tulajdonságainkat,, bűneinkéi — hogy minél keveseb­bet vitatkozzunk Istennel, és mi­nél többet tehessünk embertársa­inkért. „Mind célját, mind napjait Te mérted ki életemnek ...” (438. ének 1.). SZERDA. — „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz — így szól az Űr —, vagy mint a sziklazúzó pöröly?” (Jer 23, 29 — Kol 1, 6 — 1 Tim 1, 12—17 — Ezsd 3, 21— 36). Sokszor úgy érezzük, hogy a régi időkben Isten sokkal nyil­vánvalóbban és kézzelfoghatób­ban munkálkodott. Igénk ma is költői kérdés, tehát feltételezi a választ. Isten igéje megteszi a magáét, nézzünk csak körül egy kicsit jobban. Azt pedig ne vár­juk, hogy az Ige életünk utolsó napján törjön össze minket. „Életnek erős kőszála! Add igéd­nek erős lángja A mi szívünkben égjen ..(241. ének 4.). CSÜTÖRTÖK. — „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (Zsid 2, 1 — Zsolt 119, 6—3 Móz 9, 22—10, 5 — Hag 1, 1—15). Nagy kár len­ne! A legnagyobb, ami érhet. Olyan sokszor hallottuk az igét, hogy már nem tud újat monda­ni? Olyan szépen cseng, hogy inkább .a hamis hangokra figye­lünk? Sokszor fáradtak vagyunk, az igehirdető is az, nincs ked­vünk figyelni. Még töDbször időnk sincs igeolvasásra, hallga­tásra, az előttünk álló és az el­végzett feladatok átgondolására, megbeszélésére, ha nem akarjuk igazán. Próbáljuk meg! Az igére nem lehet eléggé figyelni! . Ki nem fél, S bizton él, Azt elbukás éri, Mikor nem is véli” (457. ének 3.). PÉNTEK. — „És akkor meglát­ják az Emberfiát eljönni a felhő­ben, nagy hatalommal és dicső­séggel. Amikor pedig ezek elkez­dődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok ideje” (Lk 21, 27—28 — Zsolt 21, 14 — Ef 1, 3—14 — Hág 2, 1—9. 20— 23.). Nem lesz könnyű! Bennünk is erősebb (lesz) a félelem? Pe­dig az „új ég és új föld” megte­remtését, a megváltás művének beteljesülését nem képzelhetjük el az utolsó ítélet nélkül. Csak akkor emelhetjük fel a fejünket Jézus közeledtére, ha figyelünk a tőle hallottakra, és ha addig is teljesen rábízzuk magunkat. „Ha eljössz, légy én szószólóm, Állíts jobbodra engem, ölelj kebledre Megváltóm, Hogy ne kelljen ret­tegnem ...” (587. ének 6.). SZOMBAT. — „A hegyek meg­szűnhetnek és a halmok meg­inoghatnak, de hozzád való hű­ségem nem szűnik meg, és bé- , két adó szövetségem nem inog meg — mondja könyörülő Urad” (Ézs 54, 10 — Zsid 12, 15—1 Krón 29, 9—21a — Neh 1, 1—11.). A hegyek kopnak, lepusztulnak, erős földrengés megváltoztatja egy adott terület domborzatát, hegyek bányászat következtében zsugorodnak össze — íme, igénk első fele mennyire igaz. De nem érhetjük be ennyivel. Isten azért Isten, mert változatlanul szeret minket és javunkat akarja. Ezért nemcsak alkalmilag, hanem ki­tartóan és hűségesen kell szeret­nünk embertársainkat, úgy, hogy ezt ők észre is vegyék. „Add ó Atyám, hogy nagy szerelmed Mindig szemem előtt legyen .. (13. ének 5.). ifj. Szentpétery Péter Fabiny Tibor Ne sz égy élj engem! Ott állt a tükör előtt. Az új, sötétkék ruha volt rajta, amit édesanyja az isko­lai évadnyitóra csináltatott neki. Hossza­san bíbelődött a nyakkendőkötéssel, de sehogy sem sikerült. _ Anyu, gyere, csináld meg, bárhogy pr óbálgatom az egyik végével, mindig kicsúszik a kezemből a /Tia.s'ik. Az anyja odament a tükörhöz. Ott áll­ták ketten egymás mellett. Az egyik százötven, a másik százhetvenöt centi magas, az egyik 33 éves, a másik 15. Az ifjú anya, aki 13 éve maga neveli gyer­mekét boldogan nézi szemefényét. Is­tenem, hogy megnőtt. Már alig éri el a nyakát. Lábujhegyre állt, úgy próbált neki segíteni a nyakkendőkötésben, koz- ben kifényesedett kék szoknyája felhú­zódott, a kis fehér vászonblúz is kitü- remkedett a derekán. A fiú lenézett rá. — Miért akarsz az ünnepi megnyitóra eljönni? — kérdezte hirtelen. — Miért ne jönnék? Nem vagy min­dennap 15 esztendős, meg évadnyitó is csak egyszer van évente —- válaszolja neki, de a szíve közben összeszorul. Tud­ja, miért nem akarja, hogy ott legyen. Szégyelli az anyját, hogy csak ilyen blúz­szoknyás öltözéke van. — Miért, talán nem akarod, hogy én ott legyek? — néz a fiára. — A többieknek sincs ott az anyja. — Az a többiek dolga. — A Berci mamája dolgozik, nem jö­het, az apja elutazott, az Emese mamája sem jön, befőzést tervezett erre a napra. — A többiek tehetnek, amit akarnak, a te édesanyád ott' lesz a megnyitón, fian\. Elkértem magam a hivatalban, majd ledolgozom az elvesztett időt. A fiú elcsendesedik. Tesz-vesz. Tusa- kodik magában. Miért kell az anyjának éppen ma bejönni? Mindenki majd biz­tos főket nézi. Mit szól majd szíve vá­lasztottja Emese, akinek a mamája olyan szép és elegáns, mint a színésznők? Igaz, hogy őt a nyáron elküldte az édesanyja Prágába, meg volt a Balatonon is, új cipőt is kapott, meg látcsövet, mert na­gyon szereti a csillagokat nézni, meg itt ez az új ruha. ö meg magának nem is vett semmit. Furcsa, erre eddig nem is gondolt, csak most, hogy így vitatkoz­nak. — Kis mamuskám! — hajol le az any­jához és átöleli a vállát. Az anya ellágyul, elmosolyodik. Végül is jó gyerek, csak a többiek... de meg- keményiti a szívét, úgy mondja: — Ne szégyellj te, engem kisfiam, ha nincs olyan ruhám, mint a Berci anyjá­nak. Amikor te kisfiú voltál toporzékol- tál mindig az utcán, én bizony nagyon szégyelltem magam miattad, de nem hagytalak mégsem az utca közepén. És amikor visszabeszéltél, feleseltél nagy­mamával, akkor én nagyon szégyelltem magam, de nem tagadtalak meg téged, pedig bármikor megtehettem volna. És amikor intöt hoztál haza mégpedig a magyar nyelvből, szégyelltem magam, de nem tagadtam le, hogy én fiam vagy, mert bíztam benned, hogy évvégé­re kijavítod a rossz osztályzatot. Ne szé­gyellj hát te se engem, kisfiam, mert hogy te ma itt állsz a sötétkék új ruhád­ban nyakkendősen és felsőosztályba lépsz, azért én dolgoztam, én mostam rád, én vasaltam, én koplaltam, én tanultam ve­led esténként és hiszem, hogy egyszer ugyanúgy teszed majd te is, talán tizen­öt-húsz év múlva. Te viszed a fiadat, lányodat beíratni és te is ugyanezt érzed majd, mint én most, ha a gyermeked szégyellne téged azért, mert nincs új di- vatú ruhád, vagy mert máris okosabb­nak tartja magát mint szülője. És ne légy te annak a barátja, kis fiam, aki így gondolkodik. Mert az olyan gyerek, aki szégyelli a szülőjét, nem érdemli meg, hogy a nap rásüssön és hogy édesanyja sütötte kalácsot egyen, az ilyen gyerek, ha észre nem tér, kiközösíti a társada­lom, annak nem lesz egyetlen igazi ba­rátja, mert azok nem fogadják be, aki'- miatt lenézi az övéit és a végén térben lebeg majd, sehová sem tartozón és me­het a szép ruhájával oda, ahová akar, de nem lesz mások előtt embersége, amíg meg nem becsüli magát, szüleit, országát, nemzetét. Né szégyelld hát te a szülő­det soha, sehol és soha ne szégyelld azt se, hogy ennek a kis magyar hazának a gyermeke vagy, amely talán szegényebb, mint a világ más országai, de te ne szé­gyelld, hogy ennek a nemzetnek élő sejt­je vagy, mert midden szorosan összetar­tozik és minden talán azzal kezdődik, hogy az ember ne szégyellje a szülőjét. Az édesanyja mindezt nagyon halkan, érthetően, lassan mondta. Szavaiban nem volt szemrehányás, harag, nem emelte meg a hangját, csak elmondta a maga egyszerű szavaival azt, amit érzett. Vala­mi olyasféle volt az, mint amikor valaki hitet tesz valami mellett. A fiú ült a széken és hallgatta. Elő­ször durcásan, lehajtott fejjel, aztán ahogy felemelte a tekintetét és a kék szoknyás-fehér blúzos édesanyját nézte, a szíve táján valami örömmel vegyes boldog büszkeség ömlött el, megérzett valamit ebből a néhány egyszerű mon­datból. Egyszerre hősnek látta édesany­ját, hősnek, akit senki sem győzhet le, mert bátor, erős, egyenes. — Olyan szeretnék lenni, mint te vagy — mondta felbuzdulva és kinyújtja a kezét feléje — gyere, már indulnunk kell! ... Amikor az ünnepség végén ott áll­nak mindketten az igazgató előtt, a fiú belepirul a büszkeségbe, amikor hallja maga mögött: — Boldog lehet az, akinek ilyen édes­anyja van! És este kitárja két karját és kamaszos lelkesedéssel öleli anyját: — Boldog vagyok, boldog vagyok! — Aztán miért? — kérdi csodálkozva az anyja. — Hogy ilyen édesanyám van! És akkor úgy ölelik egymást, mintha ez örökké így lenne és soha nem kellene egymástól megválniok. Gyarmati Irén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom