Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-06 / 36. szám

GYERMEKEKNEK. A segítő kéz Mk 7,31—31 Az emberiséget kezdettől fog­va gyötörték, kínozták a külön­böző betegségek. Ezzel egy időben nagyon foglalkoztatta az embe­reket az is, hogy hogyan gyó­gyulhatnának meg betegségeik­ből. Nem tudtak ugyanis bele­nyugodni a betegségekkel járó fájdalmakba, szenvedésbe. Az első gyógyítók eleinte a va­rázslók voltak, akik sokszor sej­telmes módszerekkel — mágikus varázsigékkel — igyekeztek a be­teget meggyógyítani. Ti is biztosan voltatok már be­tegek. Talán nagyon súlyos fer­tőzésen is átestetek, aminek ré­vén hosszabb-rövidebb időre ki­zökkentek a megszokott életrit­musból. De egy enyhébb gyomor­rontás, hőemelkedés, fogfájás is elkedvetlenítheti, erőtlenné tehe­ti az embert. Mindezekből azon­ban lehetséges a gyógyulás meg: feleli» kezeléssel, az előírások pontos betartásával. Vannak ugyanakkor olyan betegségek is, amelyekből nincs gyógyulás, leg­feljebb a súlyossági fokot lehet csökkenteni. Ilyen például a szel­lemi fogyatékosság, veleszületett vakság, bénulás stb. TÖRTÉNETÜNK IS EGY OLYAN BETEGET MUTAT BE, akin nem tudtak segíteni hozzá­tartozói, rokonai, ismerősei sem. De még egy varázsló sem tudott volna. Környezetünkben is élhet olyan gyermek, aki nagyon ne­hezen, akadozya beszél, s akin kitűnő logopédus (a beszédhibák megszüntetésével foglalkozó szak­ember) sem tud segíteni. De ta­lálkozhattunk olyan emberrel is, akivel nagyon hangosan kell be­szélni ahhoz, hogy egyáltalán értsen valamit. A dadogás és a süketség külön-külön is komoly tehertétel. A kettő együtt azon­ban még szörnyűbb. Egy ilyen, dadogó-siiket embert vittek egyszer Jézushoz, hogy szabadítsa meg őt a nyelvét, fü­lét rabul ejtő betegségből. Jézus nem tanulta a gyógyítás mester­ségét, mégis elég volt megérinte­nie ezt az embert, s az azonnal felépült gyógyíthatatlannak hitt betegségéből. Mindezt azért te­hette meg Jézus, mert mint Isten Fia, olyan erővel rendelkezett, amellyel az élet kegyetlennek tű­nő törvényeit is felfüggeszthette. A megfordíthatatlan! megfordít- hatóvá, a gyógyíthatatlant gyó- gyulttá tette és teheti napjaink­ban is. A BETEGSÉG BŰNÖS MIVOL- TUNK SZIMBÓLUMA. Fertőzöt­tek vagyunk olyan „kórokozók­kal”, amelyek lehetetlenné teszik Isten üzenetének meghájlását. De hordozhatunk „nyelvbénító víru­sokat” is magunkban, amelyek képtelenné tesznek bennünket Jézus csodát tevő erejének elbe­szélésére. Jézus ma nem olyan látványo­san gyógyít, mint ahogyan ez történetünkben lejátszódott. Ma a látványosság elmarad, de a lé­nyeg nem: ma is gyógyít ugyan­olyan hatalommal, mint kétezer évvel ezelőtt, amikor ezt a da- dogó-süketet meggyógyította. Ho­gyan ? .. . Ha betegek vagyunk, szüléink orvost hívnak hozzánk, aki meg­vizsgál, injekciót, gyógyszereket ad, esetleg beutal kórházba. Min­dent megtesz tehát azért, hogy újra egészségesek legyünk. Jézus láthatóan nincs a betegágyunk mellett, nem foghatjuk meg a kezét úgy, mint édesanyánkét. Mégis minden gyógyító igyekezet mögött az ő segítő keze rejtőzik. Ö adhat erőt hosszabb betegség elviseléséhez, reményt a gyógyu­lásra. NE FELEJTSÜK! Aki meggyó­gyult, örömmel híreszteli, mond­ja: egészséges lettem! Ez azon­ban nem tehet könnyelművé. A meggyógyult embernek különö­sen is oda kell figyelnie az újabb betegség megelőzésére. Mindeh­hez Jézus segítségét kérhetjük, aki nemcsak gyógyít, hanem óv bennünket minden elhamar­kodott lépéstől, amely épségünket egészségünk fölött is őrködik, és veszélyezteti. Laborcziné Sztankó Gyöngyi A MISSOURI SYNOD ÚJ ELNÖKE A Missouri Synod evangélikus egyház a 49 éves dr. Ralph A. Bohlmann teológiai tanárt válasz­totta meg elnökévé ez év július 5-én. Bohlmannt a konzervatív irányzat képviselőjének tartják, tehát nem várható, hogy változ­tatni fog az egyház jelenlegi irá­nyán. Megbízatása két évre szól. Elődje, dr. Jacob A. O. Preus (61 éves), aki David W. Preusnak. az Amerikai Lutheránus Egyház elnökének unokatestvére, 12 évig volt egyházelnök. „írok nektek, ifjak.. ” Áldozat nelkiil nem megy NEM ÉRZEM MAGAM JÓL OTTHON, panaszkodott egyszer egy fiatal ismerősöm. Tudod, va­lahogy nincs meg az a légkör, hogy szívesen lennék otthon. Mindig csak a rohanás, minden­ki ideges, és soha nincs vége a melónak. Azt hisfcem, nem ő az egyedüli, aki így gondolja. Lakni minden­ki lakik valahol, de nem min­denkinek van otthona. Ismerő­söm ugyancsak meglepődött, ami­kor ahelyett, hogy vele együtt sajnálkoztam volna „otthontalan- ságán”, megkérdeztem: és mondd, te mit tettél azért, hogy otthono­san erezd magad családod köré­ben? Távol álljon tőlem, hogy most a „mai fiatalság” elmarasztaló jelzőit kezdjem felsorolni. Jól tu­dom, hogy a problémák gyökere sokkal mélyebben van, és sokkal szerteágazóbb, mintsem, hogy egy ilyen sablonnal meg lehetne ol­dani. Mai. 'modern „otthontalan- ságunknak” vannak szociológiai, életviteli összetevői, tehetnek róla a felnőttek MI IS AZ OTTHON? Mi teszi azzá? Nehéz lenne szabatos vá­laszt adni erre. Az otthonnak légköre van. . És ez a légkör első­sorban az emberi kapcsolatoktól függ. Szeretet, megértés, barátság, bizalom, biztonság, kényelem — mindezek beletartoznak «ebbe a légkörbe. Beletartozik persze mindaz is, ami anyagilag biztosít­ja az otthon légkörét: a beren­dezés, a ruházat, az étel. Minden­nek a rppgléte természetesnek tű­nik. Csak kevés fiatal gondolko­zik el azon, hogy honnan van mindez? Mert az otthon anyagi és lelki alapjait valamikor, vala­kinek le kellett rakni. Azért, amit készen kaptunk, valakiknek meg kellett dolgozni, küzdeni. Ezek a „valakik” a szüléink. Azt az áldozatot, amit ők hoztak, igazából mindig későn érti meg a fiatal nemzedék. Saját példámból tudom, akkpr, amikor maguk is családot alapítanak, otthont te­remtenek és szülőkké lesznek. De vajon szükséges-e, hogy csak ilyen későn ismerje fel valaki, hogy mennyit kapott készen a szüleitől? Szükség-e, hogy csak ilyen későn tudja megbecsülni azt, amit mások teremtettek, és amit sokszor csak kritizált? J[EM DIVATOS FOGALOM MANAPSÁG a hála. . Pedig ha­talmas erőforrás, és közösségte­remtő — mondhatnánk így is, otthonteremtő segítség. Aki érté­kelni tudja azt, amit kapott, ma­ga is kész adni. A hálás szív arra törekszik, hogy valamit viszonoz­zon mindabból, amit ő kapott. És így már nem fárasztó „gürcölés” és terhes kötelezettség lesz többé az otthon közös feladataiban va­ló részvétel, hanem öröm forrá­sa. Mert az tény, hogy az ottho­nért, annak légköréért munkál­kodni kell. Csak úgy, magától nem lesz a lakás otthonná, aho­va jó hazamenni, ahol el lehet beszélgetni, ahol meg lehet oszta­ni a titkaimat valakivel, ahol barátra lehet találni. Az emberi kapcsolatokat építeni, őrizni kell. És ebbe egy családi közösségén belül olyan hétköznapi dolgok tartoznak bele, mint a munka- vállalás a közös feladatokból, egymáshoz való alkalmazkodás, anyagi tehervállalás, türelem, megbékélni tudás. Az otthonért hozott áldozatok közé tartozik a felelősség is. A család életét, az otthon légkörét mindig beárnyé­kolja, ha valaki kivonja magát a munkából, és csak azt nézi, hogy mit kaphat a többiektől. A teher­vállalás a felelős magatartás, a felnőttség jele. És a meghozott áldozat fáradtságát bőven kárpó­tolja az az öröm, amit családunk más tagjainak szerzünk. A HÉTKÖZNAPOK ÁLDO­ZATVÁLLALÁSAINAK másik fontos lehetősége az alkalmazko­dás. Egy labdarúgó-csapat sikere elsősorban a tizenegy játékos összjátékától függ. Ugyanígy, az otthon eredményes építésének, jó légkörének feltétele a család „összjátéka”. Meg kell lenni ben­nünk a készségnek, hogy együtt és a többiekkel összhangban dol­gozzunk, éljünk, és ennek érde­kében tudni kell feladnunk a sa­ját egyéni elképzeléseinket is. Sokkal több öröm van a közös cél érdekében hozott áldozaton, mint a többiek akarata ellen is keresztülvitt önző egyénieskedé­sen. Nem szándékozom mindent ró­zsaszínűre festeni. Áldozathoza­talról van szó, ami nem mindig könnyű, mert természetünktől fogva önzőek vagyunk. Az is bi­zonyos, hogy a hiba néha „fiem a mi készülékünkben van”. Lehet, hogy néha családunk tagjai az „idegeinkre mennek”, vagy vala­mi miatt „nem bírjuk őket”. Ezért van szükség az önuralom, a türelem, a megbocsátás áldo­zatvállalására. Jó arra is gondol­ni, hogy esetleg mi is mások ide­geire megyünk, és hogy minket is el kell tűrni. Hogy mások is hoznak áldozatot értünk. Gondol­junk arra, hogy rajtunk is múlik, milyen lesz az otthonunk. Isten igéje a közös áldozatvállalásra biztat, amikor így figyelmeztet minket: „Egymás terhét hordoz­zátok; így teljesítitek a Krisztus törvényét.” (Gál. 6, 2.) B. I. Brilt Hallqvist: Emberek a nagyvilágban Az a lány az uszályon, aki ruhát teregetett, hol jár most, melyik folyón, melyik kikötőben? És a pincérlány, aki elejtette a tálcát, és a főpincér leszidta érte j — kirúgta azóta, vagy még mindig ott botladozik? És a szőlőtaposó fiúk, akik szőlőVel kínáltak minkét? ... megígértük, hogy elküldjük a képeket, amiket róluk, csináltunk, de semmi se lett belőle ... A nyurga apáca, aki a templomot megmutatta nekünk, és dühös lett, hogy kuncogunk — i mit csinál most? Mit csinál most mind a többi? És a cigányok a sátoros kocsiban és a vén kutya, amelyik a kocsi árnyékában hűsölt, hol járhatnak? Hol laknak most, hogy tél lett? Annyi ember a nagyvilágban! Annyira emlékezünk, és annyit elfelejtünk! (Ami a szívedet nyomja; Budapest, 19*8.) Levél Észak-Amerikából Emlékek a károgó varjakról... (Folytatás) * Nem kívánok hívatlan próká­tor lenni és tanácsot adni. Egy­részt azért, mert a hazai egyház vezetősége megtalálta, vagy meg­találja erre a nagy^ kérdésre a választ. Másrészt pedig azért, mert mint mindennek, úgy en­nek is a hazai viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. • De elmondom a mi itteni gyakorlatunkat. Amerikában évente húszmillió ember változtat lakóhelyet. Az el­költözés itt se könnyű. Egyhá­zaink a maguk részét a követke­zőképpen veszik ki ebből a mun­kából. Amikor tudomásunkra jut, hogy egy család költözködés előtt áll, akkor meglátogatjuk őket vagy pedig ők jönnek be a lelkészi irodába, s megérdeklő­dik, hogy hol van új lakóhelyük­höz a legközelebbi evangélikus egyház. Nagy városokban ennek a kérdésnek előzetes átbeszélése igen fontos, mert a gyermekek szempontjából jó, hogyha gyalog mehetnek a konfirmációra. Ami­kor megtudjuk a költözködés pontos dátumát, akkor a már ki­választott gyülekezet lelkészéhez egy átíratásra szóló papirost (transzfer a neve) adunk, ame­lyen a családi adatokat adjuk meg s azt, hogy ki-ki milyen egyházi munkában vett részt. (Ezt a papirost néha magával vi­szi a család.) A legtöbb esetben mi küldjük előre az ottani lelké­szi hivatalnak. Ez a jobb mód. Így azután az új gyülekezet lelkészének alkalma van arra, hogy az érkező családot köszönt­se új otthonában, vagy látogató­kat küldjön hozzájuk, akik nem­csak meghívják az istentisztelet­re, de segítségüket is felajánlják. Az újonnan érkezett hittest­vérnek alkalma van részt venni az istentiszteleteken, találkozhat egyháztagokkal, akiket vagy a lelkész vagy egy presbiter mutat be. S csak azután, ha az illető család úgy érzi, hogy megtalálta az új gyülekezetben azt, amire szüksége van, kéri, hogy a kül­dött, vagy kezében levő transzfer (átírási papiros) alapján vegyék fel a gyülekezetbe. A kérés alap­ján azután külön találkoznak egy bizottsággal, akiknek aján­lására formálisan is tagjaivá vál­nak egy istentisztelet alkalmával az új gyülekezetnek. Az új gyülekezetben ugyan­azokat a jogokat élvezik, mint az előző gyülekezetben, azaz nem kell konfirmálkodni, ha konfir­mált tag és így topább. Hamaro­san mindenki megtalálja a maga érdekkörét. Magyarországon nem fejlődtek ki az egyházi összejövetelek olyan mértékben, mint itt. Ná­lunk előbb jelentkezett az igénye az áttelepülőknek arra, hogy problémáikról a gyülekezeti ta­gok között is beszélgessenek. De úgy hiszem, hogy otthon se le­hetnek nehézségek ezen a téren. Könnyű az embereket összehoz­ni, ha van közös kérdésük., A be­szélgetések vezetéséhez pedig nem feltétlenül szükséges a szak­ember. Sokkal több eredményt tud elérni az, aki maga is érde­kelve van egy-egy kérdésben. A bibliaórákkal szemben mindig volt egy félelem, nevezetesen az, hogyha szakember vezeti, akkor mindig tudományos akar lenni és sohase lesz vége a kurzusnak. Ha pedig laikus, akkor az meg egy kalap alá helyez mindent, s a' 66 könyvnek ételét és italát mindig egy tál ételként próbál­ja feltálalni. Azt hiszem, hogy ezen a téren nem kell aggód­nunk, mert maguktól kialakul­nak ' a körök, annyi, amennyi csak kell. Sokkal fontosabb, hogy az első találkozás megtörténjen. Amilyen félős az ember az új és ismeretlen helyen és bizalmatlan, még nagyobb mértékben tud örülni, ha egy ismerős hangra ta­lál. Még egy varjú károgása is kellemes, mert ismerős hang. Ha a templomban saját, kedves éne­kére talál valaki, az többet jelent neki, mintha valaki a bécsi ope­rába hangversenyre invitálná. Ezért ne féljünk az istentisztele­tekre való hivogatásoktól. Nem tudom, hogy ad-e új fényt a kérdéshez az én hozzászólá­som, de úgy éreztem, hogy az át­települtek kérdésének a megol­dása nagyon fontos veszteségtől és vérzéstől mentesítheti hazai gyülekezeteinket. Egy, illetve két kérdésben nem értettem világo­san a varjak problémáját. Ügy tűnt fel, mintha az elsősorban az öregek miatt lenné sürgős. És még inkább az a látszat, hogy a gyermekek ügye már itt is meg­oldódott, mert megszokták a té­vét, a belső w. c.-t és van ját­szóterük a nagy házak tövében. Attól tartok, hogy ott jelentke­zik majd a nagy probléma, ami­kor a 12—14 éveseknél hiányozni fog a földtúrás, a kert, a napon­kénti feladatok, végzése, mert feszülnek az izmok és a kísérté­sek. Részletesebb beleszólás he­lyett csak annyit szeretnék mon­dani, hogy az egyháznak mindig az egész családra kell gondolnia. Nem adhatunk sem a gyermekek­nek, sem a szülőknek, még csak az öregeknek se szabadságot, hosszú távollétet templomuktól, mert az igé megújító erejére mindehkinek szüksége van, amit elsősorban gyülekezeti istentisz­teleteink nyújtanak. Az új helyzet talán még struk­turálisan is átalakítja templo­mainkat. Nem hiszem, hogy na­gyobb bűn lesz, ha majd az egy­házainknál testvéri ebédhez is leülhetnek az atyafiak, mint az, amikor hat. és fél napon át üres padok fölé emelünk drága épüle­teket. Otthoni testvéreink számá­ra ez talán megbotránkoztató gondolat, de itt sokszor a temp­lom volt az otthonunk az ősi fé­szek hiányában s itt, is tudtunk hálaadással imát mondani aszta­lunk fölé hajolva. Rédey lelkész testvéremnek minden bizonnyal dicséretére fogja írni hazai népünk az ő éb­resztő írását. Ügy hiszem joggal. Az én beleszólásomért esetleg ka­rót ragad valaki, aki nem szere­ti a károgó varjakat. Tudom, me­részség volt, de szeretetből tét-, tem. Braehna Gábor Cleveland

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom