Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-19 / 29. szám

Akikről nem feledkezhetünk meg

Söpörjünk a magunk haza előtt

Korán kelő ember vagyok. Egy időben megvártam az első autóbuszt, de mivel számomra ez is „későn” jött, így jó ideje már gyalog teszem meg az utat lakásom és a hivatalom között. Mindössze tizenöt perces út ez, s jó ez a kis mozgás is reggelenként. Ilyenkor indul a napi élet, a tejet, kenyeret szállító teherautók szinte menetrendszerű pontossággal állnak n\eg egy-egy üzlet előtt, hogy nyitásra ott legyen a tej, a friss kenyér és a péksütemény. Ilyenkor, korán reggel az ember több olyan dolgot is megfigyelhet, amivel a később kelők már nem találkoznak.

A házfelügyelők, a járdatakarítók álmosan, néha kócosán jelennek meg seprővel a kezükben. És ilyenkor söpörnek a maguk háza előtt. De hogyan?

Ügy, hogy a járdán levő port, szemetet lesöprik az úttestre. És ez az, ami meghökkentett, elgondolkoztatott és amióta először láttam, azóta sem tudok megbarátkozni ezzel a gyakorlattal. Mert mi történik valójában? Tiszta lesz ugyan a járda a saját házunk előtt, de piszkos, szemétes lesz az úttest. Ilyenkor azután két eset lehetséges: vagy jön az utcaseprő géppel, vagy kéziszerszámmal, s amit a házfelügyelő a járdáról az ő területére söpört, eltakarítja, vagy jön a locsolóautó, s nagynyomású vízsugárral úgy locsolja végig a kocsiutat, hogy a lesöpört szemét, a papírdarabok visszaszállnak a járdára, és másnap kezdődik minden elölről. Ez az, amit nagyon nehéz megszokni, elviselni.

Mert nagyon gyakran ilyen a mi életünk, a mi munkánk is. Ezért a>címben szereplő biztatás, helymeghatározás: a magunk háza előtt. Mert mi szeretünk a más háza előtt söpörni, a más dolgával törődni. Érvényes ez abban az értelemben is. hogy beleütjük az orrunkat a másik ember dolgába. És ilyenkor megfogalmazódnak bennünk ilyen mondatok: miéi't szemetes a másik ember járdája, miért ilyen, vagy olyan a másik ember élete? Miért ér el nagyobb sikert a másik? Miért kap nagyobb fizetést, több jutalmat, prémiumot az, akinek a munkáját mi magunk nemigen becsüljük?

És felvetődnek kérdések egyházunkban és gyülekezeteinkben is. Miért vannak problémák a szomszéd gyülekezetben? Miért tudnak könnyebben, olcsóbban építkezni, tatarozni a másik faluban? Miért lehet ott jobban végezni a gyülekezeti munkát, miért vannak többen a bibliaórákon, az ifjúsági és gyermek alkalmakon? Nem kellene inkább a magunk háza táján szétnézni? Nem a másikra irigykedni, hanem valami egészen mást csinálni.

Jobban „söpörni”. Vagyis jobban végezni a magunk munkáját. Nem úgy ahogy sok házfelügyelő, járdatakarító: a másik területére, portája elé söpörni a mi házunk előttit...

Nem másról akarok én írni, mint a munka jó elvégzéséről. Arról, hogy a munkánkat maradéktalanul végezzük. Ne úgy, hogy hiányok és mulasztások maradjanak a „munkavégzésünk” után. Ne úgy, hogy a másik embertől várjuk el azt, hogy befejezze azt, amit nekünk kellett volna elvégezni, befejezni.

A munka becsületes elvégzését várja tőlünk Isten. Hiszen ezért adta a hivatásunkat, munkakörünket, legyen az igehirdetői, harangozói, gyermekbibliakör vezetői munka, vagy a leghétköznapibbnak látszó favágás a szó szoros értelmében. De akár földművelők vagyunk, akár gyári munkások, akár íróasztal mellett ülünk, a másik ember, a társadalom is a munka jó elvégzését várja tőlünk. Azt, hogy „söpörjünk”, vagyis végezzük azt a munkát, amelyet elvállaltunk, amit ránk bíztak.

Sokszor lehet látni unott arcú fiatalokat, de idősebbeket is egy-egy üzlet pultja, gyárak gépei, vagy hivatalok Íróasztalai mellett. Akik félvállról veszik az ügyet, amit rájuk bíztak, de félvállról veszik a másik embert is. Vajon ezek az unott arcú emberek nem azért ilyenek, mert ugyanezt tapasztalják a másik embertől, sokszor tőlünk is?

Söpörjük a magunk háza előtt — írtam le a címet. És most hadd húzzam alá a mondat, a cím mindkét felét: azt is, hogy a „magunk háza előtt”, de azt is, hogy „söpörjünk”.

Végezzük hűségesen, jól, becsületesen a magunk munkáját úgy, hogyha másik embernek is öröme legyen benne. És így lesz öröm, boldogság, megelégedettség a magunk eleiében is: a jól végzett munka öröme.

H. L.

E hónap művészei

— A késő utókor gyermekeiként, müveit látva, hasonló tisztelettel hajolhatunk meg mi is művészete előtt...

..A szobrász megpillant egy levágott törzset. Megtetszik neki. A fa tetszett meg neki? Nem! Képzeletében már látja mit fog belőle faragni. Így néz Isten is ránk, emberekre...” (Augusztinusz)

„Egyszerű a szobrász dolga — mondotta az anekdota szerint Michelangelo — a ‘kőtömbből csak a fölösleges anyagot kell lefaragnia, és kész a mű.” — Az azonban, aki közelről látott már

vei ezelőtt, 1531. július 7-én hunyt el. Fából faragott csodálatos szárnyasoitárain (Creglingen falu „Mária mennybemenetele” c. vagy Rotenbrog „Szent Vér” és „Utolsó vacsora” c. oltárok) es a

Rembrandt: Péter anyósának megg.vúgyítása

ilyen „egyszerűen” készített müvet (legyen az szobor, festmény, vagy akár épület), rádöbben: ember. azaz művész legyen a talpán, aki azt jól megcsinálja ... így csodálkozik rá a ma műélvezője is azokra a gyönyörű alkotásokra, melyek a ma nem mindig természetes mesteri, gondos szeretettel végzett munka tiszteletet parancsoló mintapéldányai, de ezen túl hilvalíó vállalással fogalmazott (komponált, formált) szug- gesztiv bizonyságtételek is egy kor, egy közösség, egv ember látásáról, szellemiségéről, hitéről.

THILMANN R1EMENSCHNEI- DERNEK (sz. 1460 k), a lcésőgóti- ka-korareneszánsz német mesterének a műveiben is ott vibril- nak a fent mondottak, aki 450 évkőből faragott- munkáin (a ban- bergi székesegyházban levő II. Henrik és Kunigunda síremléke) átüt már az új idők új szellemisége: a megrendelők kanonikus megkötöttségeiből kilépve a mellékalakok nem idealizált figurák, hanem kora udvarhölgyeinek, polgárainak derűs képmásai. Előremutató, „modern” abban is. hogy bevallottan szobrokat alkot tisztelve anyagát; műveit nem festi be: a fa fa marad, a kő az kő, a maga szépségével, erezetének játékával: ami az ő korában teljesen újszerű felfogás. Társadalmi meg be elsülésében " szintén már a reneszánsz embere. Büszke művészetére, köztiszteletnek örvend neve és munkássága olyannyira, hogv városa, Würtzburg polgármesterévé is választotta.

REMBRANDT VAN RUN (mh. 1669) — Riemenschneider korától alig száz esztendő választja ei „minden idők egyik legnagyobb festőjét”, aki 1606. július iö-én született egy egyszerű holland molnárcsalád gyermekeként, hogy azután Amszterdamban íveljen fel, majd hulljon a meg nem ér- tettség porába pályája. A „Tulp doktor anatómiája” c. csoportportréval befutó, majd sok jelentős megbízással körülrajongott mester hallatlan érzékenységgel tudott bánni korának, a barokk kornak nagy festői eszközével, a fénnyel, a fényeffektusok ábrázolásával alakokat, eseményeket, gesztusokat emelve ki és bravúrosan exponálva általa Am festői eszközeinek zseniális használata nem öncélú művészetében: vele beszélni, prédikálni akart. Hétköznapinak, esetlegesnek tűnő, de mégis örök emberi sorsok, problémák, fájdalmak és örömök jelennek meg művein, egy-egy arcon. mozdulaton, kompozíción felejthetetlen szuggesztivitással az „Éjjeli őrjárat”-nak titulált képétől az „Az öreg rabbinus” (Szépművészeti Múzeumban) c. képén keresztül az önarcképeinek soráig . Kortársai nem értették meg az idős korára egyre inkább az emberi mélységek felé forduló művészóriást, aki a „Tulp doktor anatómiá”-jától az emberi lélek anatómiájáig jutott, de nincs ma az az ember, ki ne rendülne meg látva műveit, akár csak grafikáit is. melyek közül több megcsodálható most még a Szépművészeti Múzeum „Rembrandt és kora” c. kiállításán. — Talán véletlen. de jelképnek érzem, hogy élete utolsó nagy műve a „Tékozló fiú hazatérése” c, megrázó képe. Elcsigázottan, kisemmizetten hull apja karjaiba a tékozló fiú, mint ahogy nem sokkal később a mester a Teremtőjébe ...

„A világ Rembradt-stilusú festmény az árnyék és a fény játékával. Isten ... nem magyarázta ugyan meg a gonosz és a rossz titkát, de megvilágítja a Golgota fényével. Ott mutatja meg nekünk, hogy a mi oldalunkon van a fájdalommal és bűnnel szemben. és magára veszi, hogy a megváltás anyagává tegye ...” (Suenens)

ifj. Fnltin Brúnó

A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG EGYHAZAI

48 kórházat tartanak fenn 7000 ággyal és 90 fogyatékos-otthont 6000 hellyel. Ezenkívül 15 anya- és gyermekotthont 600 ággyal. 330 öregottbont több, mint 11 000 férőhellyel. Az egyházak ezenkívül 117 üdülőt. 559 segélyhelyet és 325 gyermekintézményt tartanak fenn, főbb. mint 17 000 hellyel.

Az NDK-ban 30 egyházi, illetve teológiai újság és folyóirat jelenik meg, az összes kiadott könyv 12—14 százaléka vallásos, keresztyén tartalmú. A’ fenti adatokat Klans Gysi, az NDK egyházügyi államtitkára közölte május végi genfi látogatása alkalmából.

Júliusi krónika

A százötven évvel ezelőtt elhunyt James Monroe elnökről azért emlékezünk meg, mert nevéhez egy kereken 90 esztendeig érvényes nevezetes doktrína fűződik, az úgynevezett Monroe- elv. Monroe (1758—1831) az Egyesült Államok ötödik elnöke volt két cikluson keresztül (1817— 1825) a függetlenségi háború után, abban a korban, amikor az államok gazdasági, társadalmi, politikai fejlődése előtt nem látszott semmi akadály. Míg Európát a napóleoni háborúk utáni Szentszövetség reakciója politikailag, szellemileg gúzsba kötötte, addig az amerikai kontinensen sorra felszabadultak a gyarmatok, önálló, szabad államok alakultak. s a kivívott szabadság új, reményteljes jövő elé állította Amerika népeit.

A régi, híres gyarmatosító hatalmak. Anglia, Francia-, Spanyolország nem tudtak egyköny- nyen belenyugodni abba, hogy a nyugati félteke kicsúszot karmaik kőiül, s egyre-másra tettek kísérleteket. hogy a régi állapotokat visszaállítsák. „

Az Egyesült Államok ekkor még nem volt a világ első számú gazdasági, politikai, katonai hatalma, népessége is ezidőben alig haladta meg a 10 milliót. De függetlenségi háborújának eredménye, majd a Latin-amerikái népek felszabadító háborúinak sikerei révén a be nem avatkozás

egyik első doktrínáját fogalmazta meg. Az elv Monroe elnök nevéhez fűződik, s súlya erkölcsi mondanivalóján kívül alig volt. Hiszen sem gazdaságilag sem katonailag hatalmával nem tudta lefedezni. Az 1823-ban született elv röviden így került a köztudatba: „Amerika az amerikaiaké.” Szépen csengő elv, illetve eszme, melynek tartalmához tartozik, hogy a kontinens életébe történő mindenfajta beavatkgzást visszautasítanak, fegyverrel is megvédik szabdságukat. de a magúk részéről sem avatkoznak Dele az európai népek politikai es katonai konfliktusaiba.

Az első világháborúig lényegében a Monroe-elv határozta meg az USA külpolitikáját. 1917-től fokozatosan, de különösen a második világháború után nem csak kilépett elszigeteltségéből, de egyenesen vindikálta magának azt a jogot, hogy a világ valamennyi politikai, gazdasági, katonai kérdéseibe beleszóljon. Nincs Földünknek zuga. ahol ne éreztetné jelenlétét és ne próbálná gazdasági, katonai, politikai hatalmát fitogtatni.

Monroe elvét nem ártana újra tanulmányozni az amerikai népeknek sem, érvényesítése és újra fogalmazása sok bajnak és nehézségnek venné elejet. A be

nem avatkozásról azóta is születtek szép eszmék, elvek, teóriák, de lényegében papiros okmányok maradtak. Monroe elve volt az egyetlen, amely közel egy évszázadon keresztül érvényben volt es erkölcsi tekintélyét ez idő alatt senki sem vonta kétségbe

Száz évvel Monroe után, 1931. július 12-én halt meg Söderblom Nátán érsek, akinek a nevét a svédek közül Gusztáv Adolf után a legtöbben ismerik. Ha Monroe-t a be nem avatkozás dektrínájának szülőatyjaként tartjuk számon, és azt mondjuk, olyan elvet fogalmazott meg, amely napjainkban is járható politikai utat ír elő. akkor Söder- blommal, ezzel az evangélikus érsekkel az egyház békeszolgálatának modern korszaka kezdődött. Életének sok mozzanata ismerős olvasóink előtt, hiszen gyakran írtunk róla. Volt követség! lelkész Franciaországban, párhuzamosan vallástörténeti professzor Uppsalában és Lipcsében, majd 1914-tól uppsalai érsek.

Már lángokban állt Európa, amikor az érseki hivátalt átvette. 1914-ben az első ádventi pásztorlevelében már megszólalt a sö- derblomi koncepció. A többnyel- vű körlevelet eljuttatta a háborúban szemben álló felek egyházaihoz. Sokan megmosolyogták, naivnak, gyermetegnek tartották, hogy valaki a távoli Északon, egy semleges állam vidéki érseki székéből üzeneteket intéz a „keresztyén világhoz”. Mit javasolt Söderblom? Azt, hogy a keresztyén világ fogjon mihamarabb össze 3 gyűlölet, a bosszú ellen és segítse elő a borzalmasan szétszaggatott világban a békét. Felhívását alig írták alá. A semleges államok egyházi vezetőin kívül csak a finn érsek és a magyar unitárius püspök.

Rövidesen ajkukra fagyott azonban a mosoly egyeseknek. A háború eldurvult, a szenvedés nőtt, az egyszerű emberek milliói áhítoztok békére.

Söderblomot nem csüggesztette a kudarc, az eredménytelenség. Fáradhatatlanul levelezett, szólított, keresett egyházi személyeket. közösségeket a béke szolgálatához. (E munkájának elismeréseképpen nyerte el halála előtt egy évvel a beke Nobel-díjal, mint első egyházi személyiség.)

Egyike volt azoknak, akik pontosan megérezték, hogy a keresz- tyénség szolgálatának, nagy vállalkozásainak tehetetlensége szét- forgácsoltságában keresendő. Az egyházak sovinizmusa, egymás iránti ellentéte a nemzeti határokon belül is bénitóiag hat, nemzetközi összefüggésben pedig a széttöredezettség, felekezeti rivali- záció egyenesen halálra ítél minden közös elképzelést, akciót. Sajnos ennek következtében maradt pusztába kiáltott szó békefelhívása akkor, amikor milliók véreztek el, s százezrek kerültek haza a frontokról csonka-bonkán. De az érsek nem vesztette el fittét. Nagysága a szüntelen kezdeményezésben rejlett.

A keresztyén felekezetek egy asztalhoz ülő elképzelését szétrobbantotta az első világháború hirtelen kitörése. De az eszmét nem adta fel. S valóban az ő nevéhez fűződik az ökumenizmus úttörése. (Fáradozását a stockholmi, 1925-ös nagygyűlés sikere koronázta.) És ha ma a keresztyén világ ökumenikusán gondolkodik és az egyházak félreteszik történelmi ellentéteiket, és ha közösen, egy akarattal kimondanak valamit a világszövetség geken keresztül, Söderblom neve újra fényleni kezd Korunknak ez az új szelleme hitének, optimizmusának és fáradhatatlan munkájának köszönhető.

Magatartásából rendkívül sokat tanultunk. És ha egybevetjük a két nagy eszmét, Monroe és Söderblom eszméjét, rokonságot érezzük a kettő között. Legalább annyit, hogy a két elv magas erkölcsi fokon a ma is járható utakat jelöli ki számunkra.

R. P,