Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-18 / 3. szám
M „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1, 17). VASÁRNAP. — „Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet” (1 Pt 2, 17 — 3 Móz 19, 15 — Jn 2, 1—11 — Zsolt 3). Isten igéje egyértelműen felhívja a keresztyéneket az embertárs megtisztelésére. Az emberi méltóságnak tartozunk ezzel az isteni megbízatással. Nem lehet és nem szabad különbséget tenni ember és ember között. Nincs helye semmiféle faji diszkriminációnak, világnézeti megkülönböztetésnek. „Embertársainkkal mindenben jót tegyünk” (496. ének 5. vers). HÉTFŐ. — „Egy éjjeli látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte és ezekkel a szavakkal kérte őt: „jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten” (ApCsel 16, 9—10 — 1 Móz 12, 4 — Jer 14, 2—9 — Lk 6, 12—19). Az igére figyelő ember mindig megkapja az utasítást arra, hogy hol készít Isten alkalmat a szolgálatra. Amikor világossá lett előttünk Isten igéje, nem szabad késlekednünk a jó cselekvésében. „Még ma, míg hívása hangzik az Ürnak” (787. ének 1. vers). KEDD. — „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennünk van, add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet” (ApCsel 4, 24—29 — Zsoit 19, 2 — Jer 17, 13—17 — Lk 6, 20— 26). A teremtő Isten, aki a világ sorsát szívén hordja, adja meg a bátorságot szolgáinak, hogy hirdessék az igét, nemcsak szóval, hanem cselekedettek Is. Jézusnál is áz ige mellett ott volt a gyógyító szeretet cselekedete. Mi is ezzel tartozunk a világnak. „Járj elöl, és mi nem késünk. Bátran nyomdokodba lépünk” (785. ének 1. vers). SZERDA. — „Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől” (Zsolt 78, 3—4 — ApCsel 2, 39 — Mt 19, 3—9 — Lk 6, 27—35). Isten igéje hitből hitbe jelentetik ki. A szülők feladata és Krisztustól vett megbízatása, hogy tovább adják gyermekéinek. Az ősök bizonyságtételét, hitvallásainkat is meg kell becsülni és tanítani rá a gyermekeinket, mert ezt a felelősséget számon kéri rajtunk Urunk. ,.Te szentségnek új világa, Vezess igédnek útjára, Taníts az Istent vallanunk, Szívből Atyánknak mondanunk” (236. ének 2. vers). CSÜTÖRTÖK. — „Minden jó adomány éís minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1, 17 — Zsolt 118. 18 — Mt 5, 17—20 — Lk 6, 36—42). Ez az ige arra tanít, hogy felfelé kell tekintenünk mindennapon arra a meny- nyei Atyára, aki minket Jézus Krisztussal megajándékozott. Jézus irgalmas szeretete, bűnbocsátó kegyelme és új életre indító Szentlelke a legtökéletesebb .jó adomány és ajándék, ezt kell elfogadnunk és ezzel az ajándékkal kell naponként felelősen sáfárkodnunk mai életünk minden területén. „Legdrágább ajándékodért Könyörgök Istenem” (240. ének 1. vers). PÉNTEK. — „Jézus megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2, 15 — Jób 19, 25 — 1 Kor 2, 1—5 — Lk 6, 43—49). Emberi életünk legfélelmetesebb ellensége és megkötő- zője a halál. Már születésünktől fogva a halál jegyesei vagyunk bűneink miatt. Jézus bűntörlő szenvedése és feltámadásának az ereie tud szabaddá tenni minket a halálfélelemtől. Aki ezt hittel elfogadja, az félelem nélküli, örvendező szívvel, felszabadultan tud szolgálni egész életével embertársainak. Nem lesz szívében félelem. „Mért félne szívem? Él az én Uram” (773. ének 3. vers). SZOMBAT. — „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm 8, 18 — Ézs 35, 5 — Rom 3, 19—22 — Lk 7, 1—10). A múló bét utolsó napján az eljövendő végső beteljesedésre irányítja az ige tekintetünket. Tapasztalati tény, hogy emberi életünk tele van szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal, amíg e földi életben vívjuk a hit harcát. Az élő reménység előre tekint és a hit szemével már látja azt a dicsőséget, amellyel megajándékozza Urunk, azokat, akik mindvégig állhatatosak maradtak a szeretet nagy parancsához. „És aki győzött idelenn, Fenn örök himnuszt énekel” (775. ének 5. vers). Garami Lajos Szimbólumok világa — formák hitvallása Az oltártér-elrendezés változatai A templom — és templomaink — legfőbb berendezési tárgyainak tüzetesebb vizsgálata után nem érdektelen azok egymáshoz való viszonyára, elhelyezésük változataira is figyelni. Többször utaltunk rá, hogy a templomban semmi sem véletlenszerű: a tárgyaknak, díszeknek, formáknak valami módon mindig teológiai hátterű, szimbolikus értelmük van. E tétel azonban a berendezési tárgyak elhelyezésére is érvényes, jelesül a három fő berendezési tárgy elhelyezésére: az oltárra, szószékre, keresztelő- kútra. AZ ŐSKERESZTYÉN GYÜLEKEZETEK számára a bazilikájuk szentélye volt a szellemi-lelki középpont, ahonnan Isten szavát, és szentségeinek ajándékait kapták. Itt foglalt helyet az első századokban a szószék, az apszis falához beépítve, annak középtengelyében, itt 'mit az oltár, az apszis és a templomhajó határvonalán, s itt helyezkedett el a keresztelő- kút is. az oltárhoz közel. így egyenlő hangsúllyal álltak á gyülekezeti és liturgikus élet középpontjában — az oltár, szószék, keresztelőkút elhelyezésével is kifejezve — a Krisztus által elrendelt szentségek, és az iaehirdetés eszközei, mint az istentisztelet és hitélet középpontjai. Az 5. SZAZADTÓL INDULT EL az az elsősorban teológiai eltolódás, és — meggyőződésünk szerint — torzulás is (s ez a mai római katolikus úrvacsora-felfogást is jellemzi), mely az úrvacsora jegyeiben -Krisztus valóságos. misztikus jelenlétét vallja. É felfogás eredményeképpen az oltár egyre kiemeltebb tiszteletben részesült. Krisztus „trónusának” titulusáig menően. Ennek következtében a szószék az 5. századtól kezdve kikerült az apszisból a templomhajóba, annak falára, vagy egyik pillérére, ami tekintélyének háttérbe szorulását is jelentette. Ugyanígy a keresz- íelőkút is. Viszont nem akárhova kerültek: elhelyezésüket ez után is szimbolikus tartalom határozta meg. A keresztyén égtájszimbó- likában gyökerező szimbolikus tartalom volt ez, mely korábban az oltártérben levő két pulpitusra, az ambókra vonatkozott, melyeket az ige felolvasására használtak. Az oltártér északi oldalán használták az egyiket, mely az evangélium felolvasására szolgált (Észak a pogányság, hitetlenség hideg világát jelentette, s ezeknek, ezek felé hangzott az evangélium, Krisztus missziói parancsa jegyében, a korai időkben úgy, hogy a pap is észak felé fordult). A másik az oltártér déli oldalán volt: itt az epistolat, az apostoli levelekből vett tanítást olvasták. (Dél a Nap ereje teljének az iránya, így Krisztus és Isten erejéé is, mely az apostoli tanításokban is kiteljesedik.) Ennek a szimbolikus értelmezésnek jegyében az oltártélből kikerülő szószék rendesen a .templomhajó északi oldalára került, mint a!z evangélium-hirdetés helye, a ke- reszteíőkút pedig, mint Isten megújító erejének jélképe, á déli oldalára: így a szószék az oltártól balra, a keresztelőkút az oltártól jobbra helyezkedett el. Sok templomban ma is ez az elrendezés látható, bár szimbolikus tartalma többnyire már'elfelejtődött. EVANGÉLIKUS TEMPLOMBA LÉPVE azonban, legtöbbször egy másfajta elrendezéssel találkozunk. Általában az élesebb szemmel vizsgálódók észrevehetik, hogy a belső térkialakításban is különböznek ezek a katolikus templomoktól. Legtöbb helyen azt látjuk (pl. békéscsabai Nagytemplom, soproni evangélikus templom, nemeskéri templom stb.), hogy a teljes templomhajó hosz- szában karzat, sőt sokszor többszintű karzat húzódik bennük (ilyen a római katolikus templomokban nincs). Az oltár, szószék, keresztelőkút pedig szinte egy tömbben helyezkedik el a főbejárattal szembeni falon, vagy az előtt. Úgynevezett „szószékoltárokat” látunk, melyeken az Oltár fölé, azzal egybeépítve helyezték el a szószéket, s az előtt a keresztelőkutat. Ez jellegzetesen evangélikus oltártér-elrendezés. A reformációban újra az Ige és a szentségek egyenlő értékű hangsúlyt kaptak, összetartozónak valljuk őket: ez fejeződik ki e megoldásban. A fenti ókeresztyén felfogás megújulásának láthatjuk ezt, s nem kell föltétlenül a felvilágosodás és racionalizmus ige- és szó-felsőbbrendűsége gondolata mégtestesülésének mondanunk. Az első ilyen lutheránus elrendezésnél«:, s egyben a szószékoltárok prototípusának a Schmalkalden várában 1590-ben épült kápolna szószékoltárát ismerjük. Magyar- ország legkorábbi szószékoltáraként a nemrég felfedezett, és az Országos Műemléki Felügyelőség által gyönyörűen restaurált, nemeskéri szószékoltárunkat tarthatjuk. melynek egy része 1630 előtt készült Uram! Engem rendre neveltek, s azóta is szeretem, ha rend van körülöttem. Mindennek meg van a helye az egész lakásban, s akár becsukott szemmel is megtalálom amit keresek. Nincs azonban bosszantóbb annál, ha valaki felborítja a rendet.. Te nem ígu vagy, Uram? L ám mennyire bosszanthat, mikor szépen elrendezett világodban az alkotásaid — mi — nem maradunk a helyünkön, önálló útra kelünk saját ötleteink, vonzalmaink nyomába szegődve, s hiába keresel ott (s abban) ahová helyeztél minket. Igen, rend van a lakásomban, csak a szívemben, fejemben nincsen. Ügy látszik, eléggé mégsem neveltek rettdre engem. Uram, talán még nem késő! Kérlek, adj időt! ifj. Follin Brúnó A PÁPA LÁTOGATÁST TESZ AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁNÁL Előreláthatólag 1981 júniusa- néhány hónappal ezelőtt tagad- ban II. János Pál pápa hivatalos ja a papai látogatással kapcso- latogatast tesz Gentben, az Egy- , . , , , .. . . . ...... házak Világtanácsánál. Ez a hír latos hlreket> most is elutasitot- a svájci római katolikus püspöki az állásfoglalást, de utalt ar- konferenciához közelálló körök- ra, hogy a svájci püspöki kanból terjedt el. Az Egyházak Vi- ferencia 1980. decemberi ülése lágtanácsának szóvivője, aki még után sajtókonferenciát tartanak. Heltai és Bornemisza IRODALMI ÉLETMŰVÜKBŐL mintegy 1200 oldalon, egy közös kötetben ad átfogó képet a Szépirodalmi Könyvkiadó a Magyar Remekírók sorozatban. Természetesnek tarthatjuk, hogy a szemelvényeket és szerzőiket bemutató kísérőta- nuímányok elsősorban az irodalmi értékeket emelik ki; azokra a hatalmas és sikeres erőfeszítésekre mutatnak rá, melyeknek következtében megszületett a magyar nyelvű prózairodalom a XVI. század derekán. Természetesnek tarthatjuk magát a közös kötetet is, hiszen kortársak szólalnak meg az elénk adott írásokban. Olyan kortársak, akiket azonos erő mozdít azonos cél felé: vigasztalni, erősíteni a három részre szakadt ország mérhetetlen nyomorúságban vergődő népét. Ez a tartalmi egység gazdag árnyalatokban bomlik ki az olvasó előtt. Tulajdonképpen mindegy, hogy Heltaitól a „Száz fabulát (mesét)”, vagy a „Krónika az magyarok dolgairól” című történeti művet olvassuk-e, vagy Bornemisza Elektráját, az ógörög dráma zseniális magyar változatát vagy a vaskos kötetekben megjelent prédikációit: az -isten- félelem és az emberi tisztesség igénye és értékelése azonos hőfokon árad felénk. Noha a szerzők „csak” kortársak; helyzetük, sorsuk, szolgálatuk sok tekintetben eltér egymástól. A magyarul csak felnőtt fejjel megtanult Heltai Gáspár lényegében egész életét viszonylag nyugodt körülmények között Kolozsváron tölti, előbb az ottani németek plébánosaiként, aztán a reformációhoz csatlakozva a lutheri, majd a kálvini, végül az unitárius irányzat élvonalbeli képviselőjeként. Bornemisza Péter élete ezzel szemben kalandok sorozata: már diákfejjel politikai küzdelmek résztvevője, s Habsburg- ellenessége miatt is, szilárd lutheri-reformációs vonzalmai miatt is több ízben börtönök lakója; királyi-főúri udvarok belső életének ismerője és bírálója; hol földönfutó üldözött, hol hatalmasok védence; olyan ember, kit paptársai tisztelettel maguk fölé emelnek a püspökségbe, hogy aztán nem sokkal később ugyanazok megbotránkozva letaszítsák onnan. A kolozsvári német plébánosból magyar prédikátorrá lett Heltai jó anyagi körülményeket teremtve hal meg éleme- dett korban, a szóval és tollal harcoló Bornemisza élete derekán dől ki a sorból, szegényen és magára maradottam Ám e kétségtelen különbségek mellett is döntő az a tartalom, mely összekapcsolja őket, s melyet mint lelki-szellemi örökséget e közös kötet az olvasó elé tár. Bizonyos, hogy végigolvasva a vaskos könyvet, maradandó élmények sorával gazdagodunk. Lehet persze pusztán irodalmi, nyelvi szenzációként kezelni azt például, hogy Bornemisza már 400 évvel ezelőtt — egy húsvét ünnepére írt prédikációjában — teljesen a mi értelmezésünknek megfelelően használja a ma annyira divatossá lett „elidegenedés” szót. A húsvéti üres sírnál Jézus után kutató Máriáról szólván megindító melegséggel hirdeti: „Az asszonyok elől is elfutamodik, hogy mentül hamarább ő lássa meg az Urat. Hogy ott (a sírban) nem találja, hol be, hol ki futkos, ... és íme amit keres, megtalálja. Mert megígérte az Űr; keressetek és meglölitek, zörgessetek és megnyíttatik. így mi is ne kételkedjünk az Istennek ígéretibe, ha nem mindjárt adná is azt, mert alkalmatos időbe meghallgat. És ne idegenüljünk el az Krisztus igéjének tanuláséiul, ha nem mindjárt érthetjük is azt, mert csak keressük és értekezzük: megjelenti magát minekünk is, mint Máriának.” KIVÁLASZTOTT PÉLDÁNK a hivő olvasó előtt világossá teszi, hogy a nyelvi, irodalmi szépségek és értékek mellett alapvetően többről van szó, mint magas szintű irodalom műveléséről, pedig az sem lenne kevés! Ámde számunkra mindez nem cél, hanem eszköz. Nem „önmaguk kifejezésének vágya” adja' kezükbe a tollat, hanem annak az üzenetnek minél jobb megértésére törekvés, melyben a keresztény hit mértéke szerint közel jön az emberi bűnhöz a megítéltetés, a bűnbánathoz a bűnbocsánat, a nyomorúsághoz az irgalom, és a rabsághoz a szabadulás. Az igazságnak egy részét szólaltatja meg a korszak és benne e kötet , két szerzőjének kiváló ismerője, Nemeskürty István k í s é r ő ten u 1 m án y á ban: „Mindketten igehirdetésnek tekintették írói munkásságukat, De azért íróként, az írás örömét és kényszerítő szükségét érezve alkottak.” Viszont meg kell jegyeznünk; Heltai és kiváltképpen Bornemisza e kötetbe sorolt írásaikban az isteni igét szólaltatja meg. Akkor értjük meg őket, ha felismerjük: ezek az írások krisztushitet akarnak ébreszteni, krisztushitben akarnak megtartani és megerősíteni. Nemcsak akkor, amikor — mint példánkban is — Máriáról hallunk, hanem akkor is, amikor főurak bűnei, kísértései, nagy elbukásaik negatív esetei kerülnek elő. KÉT OKBÓL KELL erről külön is beszélni. Egyfelől azért, mivel Bornemisza püspök egyik prédikáció« kötete — az „Ördögi kisirtetekről” — kifejezetten ezt a kényes témakört öleli fel. „Pellengérre állított” kortársak, kisebb-nagyobb urak dühödtek meg miatta, s tették földönfutóvá szerzőjét haragjukban. A paptársak pedig rostelkedve — ijedten is — elfordultak tőle, és megfosztották püspöki tisztétől. Akkor, és azóta is sokszor, valamfé- le „illetlen”, bár azért persze „tanulságos botránykrónikát” láttak benne, noha az nem volt más, mint. Isten igéjének „alkalmazott hirdetése”; annak megmutatása, hogy az isteni üzenet kivétel nélkül minden esetben a valóságos életet és a valóságos embert veszi célba. A reformátor! igehirdetés végzetes felismerését tükrözi, ha az olvasó ma „csattanós történetek fűszerét” fedezi fel csupán bennük, nem pedig az intelmet, amiért valamennyi „csattanós történet” feljegyzésre került, s amit Pál apostol így foglal össze: „aki azt hiszi hogy áll, vigyázzon hogy el ne essék”! Másfelől azért kell mindezt számba vennünk, mivel Bornemisza előre számolt a súlyos, személyét és családját egyaránt súlyosan érintő következményekkel. Tudta szorongva, hogy vihar támad kötetének megjelenése után. de azt is, hogy igehirdetői kötelessége Isten szavát, üzenetét félreérthetetlenül és személyre szabottan tovább adni. Így nemcsak a bátor mondanivaló, hanem az ige- hirdetői sorsvállalás is példává válhat előttünk. Az „emberekkel szolidáris Jézus” és a „népükkel szolidáris reformátorok” útja ezen a ponton a mai olvasó számára is nyilvánvaló módon találkozik, felmutatva egyben az elkötelezett szolgálat nehéz, ugyanakkor példaadóan tisztes tartalmát. Magassy Sándor
