Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-13 / 2. szám
Megálltai egy Lélekben, egy szívvel... Lelkésziktatás Rákospalolán Kedves, ám cseppet sem szokványos kép fogadott, amikor a hűvös novemberi vasárnap délutánján a rákospalotai nagytemplomhoz értem: sűrű sorokban, csoportokba verődve igyekeztek a palotai gyülekezeti tagok és máshonnan is érkező vendégek az impozáns külsejű templomba. Már ebből a képből is éreztem, hogy a jelentős alkalom, az új lelkész beiktatása megmozgatta és egyetértésre késztette a gyülekezetei. Szép jele volt a megbecsülésnek és szeretetnek az is, hogy az egyhangúan meghívott új lelkész, Bolla Árpád beiktatására az egyházmegye esperese és az evangélikus lelkésztársak mellett református és baptista lelkésztársak is palástot öltöttek, hogy az igazi ökumené szellemében fejezzék ki ők is örömüket és együttmunkál- kodásra való készségüket az új lelkésszel és a gyülekezettel. A nagyobb közösség, társadalmunk megbecsülését pedig az mutatta nyilvánvalóan, hogy a lelkészbeiktatásra eljött Szabados István, a Hazafias Népfront kerületi titkára. A TELJESEN MEGTELT NAGYMÉRETŰ TEMPLOMBAN szépen zengett az énekszó, amikor az iktatást végző Virágh Gyula esperes, dr. Hafenscher Károly és Vető Béla lelkészek kíséretében az oltár elé lépett. Az esperes Fii 3, 17 alapján hirdette az igét. Szavai mögött érezhető volt az a sok fáradozás és egységre törekvés, amelynek végső eredménye lett ez az ünnepi alkalom. Felhívta a gyülekezet figyelmét arra, hogy valamennyi gyülekezetnek egész egyházunk közösségéhez tartozónak kell vallania magát, a közös reménységgel hűségben és a hitet megtartva élnie. A gyülekezet tagjai nem tévedhetetlenek, de Isten mindig ad lehetőséget a megtérésre, megújulásra. A keresztyén ember Krisztus jelét hordozza életén, kérdés, hogy mit látnak ebből a kívülállók rajtunk? Beszélt az elődökről, a gyülekezetét alapítók és a gyülekezetben szolgált lelkészek példájáról és kérte a mai gyülekezet minden tagját, hogy kövessék az új lelkész bizonyságtételét egységben, jó szolgálatokban, az evangélium megélésében. AZ ÜNNEPÉLYES BEIKTATÁS és a lelkészek egy-egy igével való köszöntése, valamint az ősi „Confirma” eléneklése után Bolla Árpád lépett a szószékre, hogy beköszöntő igehirdetését elmondja. Alapigéjét ő is a Filippi levélből választotta és elmondta, hogy több közös vonást fedezett fel Pál apostol és a filippi gyülekezet, valamint a . rákospalotai Virágh Gyula esperes beiktatja Bolla Árpád lelkészt gyülekezet és őközötte fennálló kapcsolatban. Immáron harmadszor jön ebbe a gyülekezetbe, korábban kétszer is szolgált itt hosszabb időn át segédlelkészként. A bensőséges kapcsolat közte és a gyülekezet között már ezekben az években kialakult. így hallotta meg és fogadta el a rákospalotai gyülekezet hívását, noha előző gyülekezetében, a Dunakeszi—Göd—Sződligeti gyülekezetben hosszú éveken keresztül bensőséges, meleg és sok jó gyümölcsöt eredményező szeretetten élhettek és végezhették a lelké- szi munkát családjával és a gyülekezet tagjaival együtt. Kérte, hogy abban a korban, amelyben világszerte oly nagy és életbevágó kérdésekkel kell megküzdeni, emberi, felekezeti és világnézeti határvonalakra való tekintet nélkül élhessen és szolgálhasson ez a gyülekezet is krisztusi módon. A KÖSZÖNTÉSEK SORÁT Bártfai László gyülekezeti felügyelő kezdte, meleg szavakkal emlékezve Bolla Árpád korábbi szolgálataira is. Ezután Szirmai Zoltán fasori lelkész, a Pesti Egyházmegye Lelkészi Munkaközössége, Húsz Róbert egyházmegyei felügyelő az egyházmegye vezetősége és a szomszédos zuglói gyülekezet, Krajczár István a Dunakeszi—Göd—Sződligeti gyülekezet, Simonfi Sándor és Pintér István református lelkészek és Viczián János baptista lelkész gyülekezeteik nevében köszöntötték az új lelkészt. írásban is többen küldték el köszöntésüket. — A köszöntésekre a beiktatott lelkész meleg szavakkal válaszolt kiemelve elődei szolgálatának értékeit. Az ünnepélyes alkalom ezután még hosszú időn át folytatódott a gyülekezeti termekben. Szirmai Zoltán Betlehemnek pusztájában Betlehemnek pusztájában, Pásztorok vigyázatában Nagy öröm hirdettetett, Mert a barmok pajtájában, 'Ökör, szamár jászolában j, ..........................v . . Kr isztus urunk született. Eljött, úgymond, a Messiás, Kit megjövendölt az írás, Sír a kemény hidegben. Szállást nem talált magának, Inkább rendelték azt másnak Az egész Betlehemben. Ó, te József, mit gondoltál, hogy istállót választottál Ilyen kemény hidegben? 1 Szállj be hozzánk Máriával, Született kis Jézuskával, Hadd lakjék mi szívünkben! (Karácsonyi népének) Karácsony 2. napjának igéje „Jézus dicsérjük nevedet, hogy megváltottad népedet" Jn 3,35—36 Néhány éve egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem: mi már hónapokkal a karácsony előtt készülünk az ünnepre, nehogy zavarba kerüljünk az ajándékozás terén, mert az ünnep előtti napok kapkodásában esetleg csak kényszermegoldás történhet. A szándék, amely kedves énekünk utolsó sorának idézésére késztetett az volt bennem, hogy felvillantsak valamit abból: mire is kapta az egyház népe a karácsonyt. Jézus ünneplésére. A valóság viszont lehangol: ünnepeljük önmagunkat, s nem kis büszkeséggel fogadjuk szeretteink dicséretét, akik ámuldoznak ajándékozási leleményességünk ki- fogyhatatlanságán. KARÁCSONY ANNAK A KRISZTUSNAK AZ ÜNNEPE, akit szeret az Atyh, s akinek a kezébe adott mindent. Súlyos mondanivalót hordoz magában János evangélista bizonyságtétele. Nevezetesen azt, hogy múltunk, jelenünk és jövőnk Jézus Krisztus kezébe van letéve. Ö tudja bűneinket és mulasztásainkat, O van tisztában igazán, nálunk is jobban kételyeinkkel, aggodalmainkkal, a hit, szeretet, reménység és emberség dolgában való vergődésünkkel. Ö, az élet Krisztusa látja, hogy miként menekülünk vissza rég elmúlt karácsonyok gyertyafényes, fenyőillatú hangulatába csak azért, mert a mostani ünneplésünkből hiányzik valaki vagy éppen valami, ami akadályként allja útját az önfeledt ünneplésnek. Igénk súlyos mondanivalója még ennél is többről prédikál. Nem azt hirdeti meg, hogy a hívőket, az egyházat, az egyház jövőjét és a hívők üdvösségét tette csak le az Atya Jézus kezébe, hanem mindent. Ez pedig akkor azt jelenti, hogy Isten a világ felé, a teremtett- ség felé tárta ki atyai szívének szeretetét, amikor az idők teljességében az Ige testté lett. Jó nekünk erről az egész mindenséget átfogó isteni szeretettől hallani. Hamis szólammá válna ugyanis minden karácsonyi bizonyságtétel, mely Istent úgy állítaná elénk, mintha ö csak az egyház népét ajándékozta volna meg minden értelmet meghaladó szeretetével. Ezt zárja ki az evangélista vallomása: Mindent Jézus kezébe tett az Atya. KARÁCSONYRÓL A MODERN VILÁGBAN TÖBBNYIRE ÜGY BESZÉLNEK keresztyének és nem keresztyének: a szeretet ünnepe. Mai igénkre figyelve, s annak második versét is elolvasva, hozzá kell tennünk nekünk: karácsony a hit ünnepe is. Azé a hité, amely nem valami széntimentális Jézus-kép hamis illúziójában vagy' abból él, hanem azé a hité, amely a Szentlélek ajándékaként a karácsonyi gyermek Jézustól eljutott a húsvéti győztes Ür Krisztusig. Ez a hit segít arra minket, hogy ne csak a múlt karácsonyait idézzük szemünk elé, örvendjünk a mostani ünnepnek, hanem ez a hit segít oda, hogy merjük hinni az eljövendő örök karácsonyban is. Igehallgató népünket döntés elé állítja az ünnep evangéliuma. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát majd életet. ISTEN NÉPÉNEK AZ ÜNNEPEK UTÁNI PROGRAMJÁT, feladatait állítja elénk a döntésre kényszerítettség. Hinni és engedelmeskedni a nekünk és értünk született Krisztusnak fiem valami csendéi 'Szemlélődést 'és passzivitást jelent, háném éppen ellenkezőleg: nagy-'fiagy aktivitást. Gyümölcstermő, áldozatkész életet. Ez megnyilvánul abban a felelősségben, amit a termeteit világ, s benne népünk, s magától érthetődően egyházunk iránt is ereznünk kell. És ez több mint belső elszánás, lelki nekirugaszkodás. Tettekre, cselekedetekre hív az evangélium, a szeretet tényleges, mindenki felé kitárulkozó és mindennapos megélésére. Ezt igényli egyházunk népétől a társadalmunk, ez után áhítozik a sok és terhes kérdéssel és bajjal viaskodó világunk, s erre kötelez minket Jézus Krisztus iránti engedelmességünk. EZEKBEN A NAPOKBAN EZREK ÉS MILLIÓK ÜNNEPELNEK meghitten. Jó ez, és ajándék mindazoknak, akik így ünnepelhetünk. Meghitt ünneplésünk azonbhn akkor nyeri el igazi értelmét és Isten előtt való kedvességét, ha hagyjuk, hogy a karácsonyi evangélium megszólítson és Isten felelős gyermekeivé neveljen minket. Szalay Tamás harangjának mély kondulása hangzott az utcai lármában, amikor Tóbiás leereszkedett a piachoz. Jókor, a kofák még nem rakodtak össze. — Ha még akar valamit, siessen! — szólt neki egy asszony és máris zacskót formált újságpapírból. — Nyugalom, nyugalom — válaszolt Tóbiás. — Először is kérek két kiló almát, azokból a porhanyósakból. Ott. És ugyanannyi banánt. És még lehet egy fej káposzta is, vagy akár kettő. Akkor hát ez minden. Nem, mézet nem kérek, a sajtból sem, sült csirkére sincs szükségem. Köszönöm szépen! Maga előtt tartotta nagy csomagját, bepréselödött a villamosba. Amikor egy terjedelmes asz- szony a lábára lépett, akkor is Csak halkan suttogta: „az áldóját’’. * Miközben Tóbiás villamossal végigzötyögött a városon, abban a hitben, hogy közelben és távolban nem él ember, aki rá gondolna. Krisztina és Flórián róla beszéltek. — Még kutyája sincs Tóbiás bácsinak — mondta Flórián. — Vajon mit csinál ma este egyedül? Egész idő alatt mégsem maradhat kint. Később mindenki hazamegy, az utcák elnéptelenednek, s még hidegebb is lesz. — Gondolod, hogy senki, igazán senki sem ajándékozza meg őt? Még egy tábla csokoládéval vagy egy fenyőgallyal sem? — kérdezte Krisztina. — Azt hiszem senki — válaszolt Flórián. — És ha mi? — Mi? De hogyan? * Tóbiás megérkezett az állat- kertbe. Minden utat és fát vastag hó borított. Itt csend volt, sehol egy ember. Már besötétedett. Az állatok a karámokban álltak és meglepődve nézték a magányos férfit. Tóbiás a nagy szelíd szemű tevéhez ment. Közvetlen közelében egy szamár hegyezte füleit. Itt vette elő Tóbiás a dolgokat. A gyermek Jézust a jászóllal a hóba állította, az angyalt fölé akasztotta egy fenyőágra.. A tartókba tette a gyertyákat. Felerősítette a rácsra. Merev ujjakkal meggyújtotta a kanócot. Ügy látta, az ég csillagai a jászol fölött ragyognak. Felváltva etette a tevét és a szamarat almával, banánnal és káposztával. — így van ez — mondta a tevének. — valamelyik ősöd a három királyok egyikét vitte az Űr Jézus Krisztushoz és látta a betlehemi csillagot. Ezért olyan bölcsen nézel rám, mintha én lennék az egyik szegény pásztor. Barom létedre talán okosabb és szentebb vagy, mint mi emberek? — És te, — mondta a szamárnak, mely a zamatos almákat fogai között ropogtatta, — falán unokája vagy annak, amely legelsőnek bámult a jászolba. Azt hiszem, az még csendes éj volt. Éppen úgy, mint most. Csak persze sokkal szentségesebb ... Míg ezeket beszélte maga elé, a lobogó gyertyák fénye a rágó állatok sötét szemében tükröződött. Tóbiás aztán így dormögött: — Csak az ökör, épp az ökör hiányzik nekem a szenteste állatai közül. Vagy nem is hiányzik? Meglehet, én vagyok az. Ezért engedélyezett magának is egy almát. Hármasban rágtak. Amikor egészen távolról, talán egy torony tetejéről karácsonyi dallamot hallott, úgy érezte, mintha megnyílna a menny a város fölött. Es angyalok jönnek elő a bajor templomokból. Szállnak a magasban és örvendeznek. S milyen sokan vannak. Nagy, mennyei sereg. * Krisztina és Flórián az utcában sok lakásba becsengetett. — Kérünk, — mondták — mivel karácsony van. Illedelmesen meghajoltak. — Az öreg Tóbiás részére. Futottak lépcsőn föl, és lépcsőn le, és a nagy igyekezetben még saját ajándékaikról is megfeledkeztek. Preisserné talált egy üveg bort, Pfannes úrnak olyan sok keksze volt, hogy szívesen adott egy egész zacskóval. Bult- gereit úr egy doboz szivart adott. Még karácsonyfát is kaptak, kicsit, de formásat. Krause úrtól, aki feledékenységében kettőt vásárolt. Az egész utca ismerte Tóbiást, aki mindenkinek köszönt, akivel az utcán találkozott. Kicsit rös- tellték, hogy ma megfeledkeztek róla. A házmester odaadta a gyerekeknek Tóbiás szobakulcsát. Flórián és Krisztina feldíszítették a fenyőfát, almát és édességet aggattak rá. Megkotorták a kályhában a tüzet, hogy csak úgy duruzsolt. Szépen elhelyezték az ajándékokat a kerek asztalon. Csak a gyertyákat nem gyújtották meg. De azért a gyufát is odakészítették az asztalra. Krisztina fenyőágat rajzolt egy papírra. Ráírták: „Tóbiás bácsi részére! A gyertyákat is tessék meggyújtani! Boldog karácsonyt! Flórián, Krisztina és a szomszédok.’’ Elfelejtették türelmetlenségüket, és az ajándékozás órája is túl gyorsan jött el. * Amikor az állatkerti rácson a gyertyák végigégtek és az állatok mindent megettek, Tóbiás visszacsomagolta a Jézuskát és az aranyozott angyalt. Ne fázzanak az éjszakában. Sötét volt és hideg. Csillagokkal volt telehintve az ég, és a templomtornyok sötét körvonalai kiemelkedtek a várost elözönlő fényből. Tóbiás lassan hazament. Nem sietett. Az utcák néptelének voltak. Minden emeleten az ablakokban karácsonyi fényeket lehetett látni. Gyermekek vidám nevetése hallatszott és minden házból ugyanazok a karácsonyi énekek, a rádióból. — A régi karácsonyi énekek! Bíz, ezek mindig szépek, az angyalát! — S aztán? Aztán iszom egy sört és lefekszem. Mégiscsak szép karácsonyom volt... Amikor az ajtót kinyitotta és megcsapta a meleg és az elfelejtett illat, először azt hitte, elvétette a szobáját. Csodálkozva dörzsölte szemeit. — Lehetséges ilyesmi? — dör- mögte megindultan. — Vagy a három királyok jártak itt? Talán azért, mert megetettem a tevéjüket? Vagy maga a kis Jézus? Talán ő, mert mégiscsak én vagyok az ökör, aki a betlehemi jászol mellé való. Amikor pedig a gyertyákat meggyújtotta, hamisan ugyan, de teljes szívből énekelni kezd- dett: „Csendes éj, szentséges éj." — Légy nyugodt, Tóbiás, nem kell szomorkodnod. Mindig is tudtad, hogy valóban van Kis- jézus, és mások sem tudják elfelejteni, mert a gyerekek mindig emlékeztetnek. Én ökör, a fene egye meg... — káromkodott Tóbiás. Isten elengedte a füle mellett. Szenteste volt. Németből: Reuss András 1
