Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-13 / 2. szám
Karácsony ünnepének igéje Jn 1,1—13 CSENDRE, BEKÉRE ÉS SZERETETRE KIÉHEZETT EMBEREKET hozott a családi tűzhelyek köré az idei karácsonyeste is, akik mögött rohanással, aggodalmakkal és gondokkal teli napok sorakoztak. Vajon közülünk — mert rólunk van szó — volt-e mégis olyan, akiben semmilyen érzelmet sem váltott ki a „csendes éj” hangulata, amikor a sötét szobát egyszerre megtöltötték meleg fényükkel a fenyőfa gyertyái. Halvány, táncoló fényüknél szokatlan megvilágításba kerültek azok az arcok, melyek szeretteink vonásait viselik magukon. Azokét, akik velünk együtt megélhették és átélhették a kará- csonyesti gyertyagyújtást, amely Isten sötétségét űző világosságáról beszél, és amely életet hozó fény. Nem higanygőzlámpák fényerejével jelent meg ez a világosság, hanem mellettük eltörpülő gyertyák fényének a szerénységével. De amíg napjaink sziporkázó neonreklámjai, az élet rivaldafényei múló, de sokszor mégis nagyon csábító ragyogásukkal kápráztatnak el minket, addig ez az elavultnak, lenézettnek és szégyellni valónak tartott fény szüntelenül, el nem fogyó energiával árad felénk évezredek óta és megvilágosit minden embert. EZ A KIFOGYHATATLAN ÉS IGAZI VILÁGOSSÁG NEM MÁS, mint Isten örök igéje melyen keresztül számunkra elérhetővé, megismerhetővé; emberközelivé akarja tenni önmagát. Ez a Jézusról, az Isten fiáról szóló evangélium, amely igazi örömhír mindazoknak, akik a világosságnál megláthatnak és megtapasztalhatnak valamit az egyszerű ácsfiának adott hatalomból, aki nélkül semmi sem lett, ami létrejött. Akik számára ez a világosság sejteni enged valamit abból a dicsőségből, amellyel ez a megvetett és megfeszített Názáreti Jézus, korunk technikai csodáihoz szokott minden emberi elképzelést felülmúló ragyogással jelenik meg az idők végén. Isten világossága azért jelent meg, hogy mindenki higgyen és lásson általa, hogy senki el ne vesszen. De a látás kiváltsága csak azo- ké, akik befogadják Jézust. Akiket nem téveszt meg ennek az Isten fiának a mi világunkban való egyszerű, sokak számára csalódást, kiábrándulást okozó megjelenése. Akik minden megtévesztő látszat, minden káprázat és hamis, de látványos ragyogás ellenére — mely- lyel a világ kecsegtet — hisznek az ő nevében. Azoknak megadatott a kiváltság, hogy Jézus által Isten gyermekeivé legyenek. Számukra a karácsonyi fények által kapott látás a legn'AZ EMBER-JÉZUSBAN ÉS CSAK O ÁLTALA VAN JELEN ISTEN az általa életre hívott világban. A maga képére és hasonlatosságára alkotott ember számára, hogy ez a hasonlóság ne torzuljon el és a mai útkereső ember is szerető, vele törődő és érte aggódó atyára találjon Istenben, ö keres minket ma is és megszólít, hogy felé forduljunk. Ez a mai karácsonyi üzenete földi utunkra akar világosságot vetni, hogy ne kelljen sötétben botorkálnunk, hanem lássuk azt, hogy hol élünk és merre visz az utunk. Átlássuk azt, hogy nem vagyunk arra kényszerítve, hogy életünk értelmét tanácstalanul próbáljuk kiválasztani a sok lehetőség közül. Az ezredekkel előttünk élő zsoltáros így vall erről: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” EZZEL A VILÁGOSSÁGGAL AJÁNDÉKOT KAPTUNK. Nagy karácsonyi ajándékot, amely azonban egyúttal feladatot is jelent: Isten szeretetéről és türelméről kell tanúskodnunk a mi világunkban. Mert Isten szeretetén keresztül türelemmel van irántunk. Ez a vigasztaló ígéret az első karácsony óta, mint örökmécses világít nekünk. A fenyőfák gyertyafényei gyorsan kialszanak és mi hamarosan újra szembenézünk hétköznapjaink minden problémájával és gondjával, melyekhez erőre és tisztánlátásra lenne szükségünk. Ügyeljünk hát arra, hogy ezt a karácsonyi világosságot, amely Jézus Krisztus által akar fényeskedni nekünk, ki ne oltsuk. Kőszeghy Tamás Neked adom! — BÁCS-KISKUN EGYHÁZMEGYE. Az egyházmegye kántorai Soltvadkerten tartották idei összejövetelüket. Az új énekeskönyv bevezetését már most elősegítő feladatokat beszélték meg, gyakorolták az énektanítás módszerét, felkészültek arra, hogy már a jövő év folyamán a lapunkban megjelent énekekből időnként bemutatnak egyet- egyet az istentiszteleten és meg is tanítják. Igehirdetéssel Káposzta Lajos egyhámegyei missziói előadó, helyi lelkész szolgált és Tóth-Szöllős Mihály, az egyházmegye esperese tartotta az előadásokat és megbeszéléseket. — Ha fiú lesz, Pálnak keresz- teltetjük, mint az édesapját, mondta a férfi. — Pálnak, mint Isten apostolát — szólt az asszony. Ültek a kerti pádon, egymás kezét fogva és a gyermekükre gondoltak. Ki-ki a maga módján. A férfi maga élőt látta, amint emberré serdült, szép szál férli lett, akinek egyenes tartása, erős keze, izmos karja van. Az asszony arra gondolt, hogy jó lenne, ha Isten embere lenne, mindegy, hogy izmos vagy törékeny, csak a lélek legyen benne erős, amilyen Pál apostolban volt. És maga előtt látta, amint ott áll a kis falusi templom szószékén és éppen azt mondja: ha pedig szeretet nincs én bennem, semmi vagyok! Valóban semmi! Mert már az olyan is csak semmi ember, aki mindig a mások rossz hírét költi, aki mindig a más szemében keresi a szálkát és nem látja meg a magáéban a gerendát. Semmi az olyan ember, aki nem hajol le segítő, jó szándékkal a másik bajához, aki nem próbálja meg a másikat szeretni úgy, ahogy önmagát szokta. Felsóhajtott. Boldog volt. Eletet hordozott a szíve alatt. Egész lényével védelmezte már a születése előtt, mintha már testének biztonsága sem lenne elegendő vigyázás. ... — Fia van, Puskásné — emelte magasba a kis újszülöttet az orvos. Az asszony felnézett a síró csöppségre és a fájdalomba beleszépült arcán végigcsordult a boldogság könnye. HOGY A GYERMEK VAKON SZÜLETETT, azt csak később tudták meg mind a ketten. Később. Tudomásul kellett venni azt is, hogy nem lehet rajta segíteni. Az apja attól a naptól kezdve komor lett, szótlan. Hangtalanul tett-vett, a keze mintha csak automatikusan mozgott volna. Tette a tennivalót, lélektelenül. — Kisfiam, aranyos madárkám — mondogatta neki az asz- szony, — majd édesanya elmondja neked, milyen a világ. Amott a kert végiben margaréta nyílik, a lábánál meg sárga sarkantyú virág. — Margaréta, sárga sarkantyú virág. — mondta a fiú. — Drága életem, a szobában jobb oldalon van édesapád ágya, a bal oldalon az enyém, közvetlen melette meg a tied. Mert én mindig melletted vagyok. — Mindig mellettem — ismételte a fiú és kinyújtotta a kezét, hogy valóban eléri-e az édesanyjáét. MÚLTAK AZ ÉVEK. A kicsi Pali életét is morzsolgatta az idő. Édesapját Isten hazahívta, ketten maradtak édesanyjával. — Édesanyám! — szólt egyik nap a fiú. Menjen Bödecsékhez, valami baj lehet odaát! — Honnan tudod, kisfiam? — Érzem. — Érzed? — csodálkozott el az anyja, de azért csak átment Bö decsékhez, hogy valóban nincs-e valami baj? — Képzelje, mi történt a fiammal — kezdte a szomszéd Kati néni — ittasan vezetett, aztán kalambolozott. Istenem minek is isznak, amikor vezetnek? — Megsérült nagyon? — Bevitték a kórházba. Az asszony megborzongott. Miből érezhette meg ezt a gyerek? Máskor meg, amikor csendesen üldögéltek, azt mondja a fiúcska: — Édesanyám, ne higgye, hogy a Kerék Juli bolond, csak éppen az emberek nem értik, azért inkább az állatokhoz ragaszkodik. Meg az sem igaz, hogy rossz lelke van és bezörget estelente az emberek ablakán. Az az emberek rossz lelkiismerete lehet, az is csak a szívükön zörget. — Mi vagy Te, hogy ilyeneket mondasz? — Hát a maga kis madara, édesanyám! — Az, kedvesem, az — ölelte meg egyetlen gyerekét az asz- szony. NOVEMBERI HIDEG SZÉL FÚJT AZON AZ ESTÉN, amikor alőször fűtöttek be a szobába. A kis Pali ott ült a kályha mellett. Csendes volt, mint aki befelé néz. — Édesanyám, ugye elhervadtak már a margaréták a kert sarkában, meg a sok sárga sar- kantyús virág is? Hamarosan jön a Karácsony! — Majd csak egy hónap múlva. — Vegyen nekem egy furulyát, édesanyám! — Minek az neked? — Fújni szeretném! — Kinek akarsz furulyázni? — Hát a Jézuskának. — A Jézuskának? — felcsillant az anya szeme. — Kisfiam, veszek neked furulyát, játszál csak neki, játszd el neki a szivedből a legszebb dallamot, a legszebbet, egyetlenem. És másnap már megszólalt a kis furulya a falusi házban. Először csak • egészen halkan, de ahogy múltak a napok egyre hosszabban, egyre szebben szólt. A kisfiú néha felült az ágyában és odaszólt anyjának: — Édes, nincsen még Karácsony? — Még nincsen! — Szeretnék a Jézuska jászolához menni — mondta a fiú és vak szeme előtt világosság gyűlt, ragyogó fény remegett valahol messze látható-láthatatlanul. AZON AZ ESTÉN, AMIKOR A KA.RÁCSONY1 CSILLAG MEGJELENT AZ ÉGEN, a kisfiú is elindult a bethlehemi bölcsőhöz. Kezében kicsi furulya volt, a szeme csukva és mégis látott, mert fénycsóva terült eléje, amely a szívéből fakadt és bevilágította előtte az utat. Ment erős hittel. Egy világ sem tudta volna megállítani. Mellett futott a százarcú élet színes muzsikája, de őt csak a célja érdekelte, tudta, hogy találkozni fog azzal, akit úgy szeretett volna meglátni, érezni a csodát, amelyről édesanyja annyit mesélt. — Kelj fel, ébredj, kisfiam! — szólt a várakozás izgalmában el- szenderült kisfiúhoz az anyja —, megszületett a kis Jézus! — Itt van már? — kérdezte a gyermek és kinyújtotta a kezét. Az anya megfogta és a szívére tette. — Itt van, a te szívedben. A gyermek arca mosolyra gyulladt. — Itt van! — mondta boldogan és elővette a kis furulyát. Szájához 'emelte és fújni kezdte. Először csak halkan, félénken, aztán egyre hangosabban, mintha sírt és nevetett volna egyszerre, mintha panasz lett volna és boldogság egyben, egy végesza- kadatlan beszéd ki nem mondott szavakból, furulyaszóval. De olyan bársonyosan lágy, amilyen az imádság, olyan fájdalmas, mint amilyen a keserv, olyan felszabadult, mint a látóvá tett hit ereje. Köszönet volt benne, meg hála azért, amit a szívével látott. Kérés vált benne ezért a belső látásért. Odakünn a kert sarkában mintha fehéren világítottak volna a nyári margaréták és aranyos sárgán a sarkantyú virgok. Színes madarak apró gombszeme ébenfekete lámpásként fénylett az éjszakában. A kis Pali lelki szemével is látott. Látta a bölcsöt és kinyújtotta a kezét, amelyben a furulyát tartotta. — Legyed a tiéd! — mondta és odanyújtotta a kis'Jézusnak. És egész szívével látta, hogy nagyon örült neki. Gyarmati Irén Max Kruse: Karácsony a nagyvárosban Éppen jókor, az ünnep előtt mégiscsak megjött a hó. Havazott és havazott. A felhők alacsonyan jártak és fehérek voltak. Nagy hópelyhek kavarogtak és az utcákat, a fákat és a háztetőket vastag takaróval borították. Fehér karácsony a nagyvárosban. Örültek a gyerekek. Türelmetlenül várták az ajándékozást. Az ádventi papírházikók ablakait kinyitották, a naptárakat a nagy huszonégyesre lapozták és mégis az órák mintha mind összeesküdtek volna, csak delet mutattak és nem akartak gyorsabban járni. — Csigalassú órák ezek ma! — mondta a kis Krisztina. — Mikor, mikor fogja már végre anya kinyitani a karácsonyi szoba ajtaját? — Jól megnéztem — mondta Krisztina bátyja, Flórián — egy óra alatt még öt percet sem ment a nagymutató. Ez rémes, egyenesen rémes! A karácsonyi szobából titokzatos zörejek hallatszottak. Apa díszítette a karácsonyfát. Krisztina és Flórián ezt ugyan nem láthatták, de mindig így volt. Olykor hallották suttogó hangját a bezárt ajtón keresztül. — Mit gondolsz, piros gömböt tegyünk ide vagy inkább sárgát? Légy szíves a gyertyákat. Van még csilagszórónk, vagy már elfogyott? A gyerekek nyugtalanok lettek. Anyjuk végül is az utcára küldte őket. Bebújtatta őket téli- kabátjukba, meleg kesztyűt is adott. Fejükre húzta kötött sapkájukat. — Induljatok! — mondta. — Láb alatt vagytok. Menjetek játszani! — De mit csináljunk az utcán? — ellenkezett Flórián. Az volt az érzése, hogy otthon valami rém fontosat szalaszt el. — Építsetek hóembert! — javasolta anyjuk. — Végignézhetitek a kirakatokat. Más gyerekekkel is játszhattok... De segíthetnétek felnőtteknek is csomagot vagy szatyrot cipelni. Egyelátalán nem volt kedvük hóembert építeni. A környékbeli üzletek kirakatait pedig igazán ismerték már! Mit képzel anya, mit csináltak, amikor iskolába mentek vagy onnan jöttek? Amint kissé dideregve húzták lábukat a hóban a járda szélén, az öreg Tóbiást pillantották meg. Egyedül jött az udvarról, amelynek végén lakott. Kezét mélyen kabátja zsebébe süllyesztette. — Csókolom, Tóbiás bácsi! — kiáltotta Krisztina és Flórián, mivel jól ismerték az öreget, aki olykor cukrot vagy más apróságot adott nekik. Ez csak amolyan utcai ismeretség, hiszen a közelben laktak. — Tóbiás bácsit is kiküldték, míg az ajándékok elkészülnek? — Dehogy — nevetett Tóbiás. — Nem várok semmit és nem ajándékozok meg senkit. Régóta így van már. Várjatok csak. Igen. Germekkorom óta. Sok, nagyon sok éve már, hogy az én anyukám karácsonyfát vett. — De kérdezte csodálkozva Krisztina — ugye most valami szépet vásárol magának? — Ugyan hagyjad! — nevetett ismét Tóbiás. — Mit vennék magamnak? Egész évben jól megvagyok egyedül. Amikor eljön a karácsonyeste, valahogy nem érzem jól magam a szobában. Nem. Inkább a városban mászkálok. .Krisztina és Flórián csodálkozva néztek utána, míg görnyedt alakja el nem tűnt a hóesésben., — Gondolod, talál valakit, akivel, a szentestét tölti? — kérdezte Krisztina. Flórián nem válaszolt. Elgondolkodott. * Tóbiás először villamossal a Károly térre ment. Itt mindig nagy a nyüzsgés. Ma is sokan voltak itt. De ügyet sem vetettek Tóbiásra. Csak állt ott és lassan dörzsölte a nyakát, ahol egy olvadó hópehely bújt a gallérja alá. — Tóbiás — mondta magának, — itt ma este túl hangos neked. Az emberek úgy kavarognak, mint a hópelyhek, de persze keresztül- kasul... Istenem, ilyen hajszoltan akarják a szentestét ünnepelni? A Csendes éjt is úgy dúdolják majd, mint valami ócska verkli. Bár nyilván a rádió és a televízió megteszi majd helyettük! — Jaj, az én időmben, amikor még a Nepomuk-templom karzatán énekeltem ... Még örülhetek, hogy egyedül vagyok és nem károg senki utánam! f De Tóbiás egyáltalán nem örült. Kicsit mélabúsan engedte, hogy tolják és lökjék az utcán. — Megállj csak, ne oly sietősen, a szenteste mégsem gyorsvonat, melyet indulás előtt még elcsíp az ember. így jutott a Mária térre, ahol a városháza előtt a nagy fenyőfa áll rengeteg villanygyertyával. Az áruházakon nagy csillagok világítanak. Talán azért, hogy az embereknek karácsonyi hangulatuk legyen. És még többet vásároljanak ... Az autók furakod- tak, mint a legzajosabb csúcsforgalomban, minden ünnepélyesség nélkül. Csak a tér közepén, az ott álló rendőr mellett tornyosult halomba sok kis csomag, melyeket az autósok hajítottak oda, mert ez itt így szokás. — így van ez, Tóbiás — morogta maga elé, — ha rendőr vagy, kapsz egy csomagot... De így ■ ■ ■ Tóbiás első pillantásra látta, hogy ma este egyik téren sem érzi jól magát. Nem volt senki, akinek lett volna ideje, hogy barátságosan elcsevegjen vele az időjárásról, meg arról, hogy a tél azelőtt sokkal szebb és keményebb volt, mint manapság. Dehát hová menjen, ha már otthon, a saját szobájában nem tudott maradni? A sörözőbe ma nem megy, ez mégsem illik. S különben is, hamarabb van záróra. Akkor hát, gondolta Tóbiás, hová megy a magányos ember karácsony estéjén? A barmokhoz megy, az állatkertbe. Ott állnak az állatok és néznek téged, te pedig őket nézed, egyetlen szó sem hangzik — és egyik fél sem tud a másikról semmit, és éppen így van jól. Tóbiás néhány lépést tett a Péter-templom felé, benyitott egy boltba és magába szívta a méz és tömjén illatát. — Kérem szépen, — mondta — egy tucat gyertyát szeretnék, a sárgából. Nem, mégsem, nem kell ilyen drága. De sokáig égjenek. És még azt a pici Kisjézust, ott a jászolban, azt a piros arcút, és azt az aranyozott angyalt, és még néhány csiptetős gyertyatartót. Gyufám, van, köszönöm! Éppen a Péter-templom öreg i i «
