Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-07 / 36. szám

Hitvallástól hitvallásig Az evangélikus hitvallások sajátosságai TÍZ HITVALLÁST TALÁLUNK Evangélikus Egyházunk 1580-ban kiadott gyűjteményében, a Liber Concordiae (Egyezség Könyve) kö­tetében. Ebből az első három az ón. „óegyházi hitvallások”, az első századokban kiajakult vallástételek körébe tartozik. A legismertebb közülük az istentiszteleteken, keresztelésnél és temetésnél használt Apostoli Hitvallás, az ősi Hiszekegy. A többi hét a reformáció első évtizedeiben keletkezett és három Luthertől, három Melanchthontól, az utolsó pedig, a Formula Concordiae (Egyezségi Irat) több szerző­től származik. A HÉT EVANGÉLIKUS HITVALLÁSI IRAT ELSŐ JELLEGZE­TESSÉGE' ÉPPEN AZ, HOGY MEGVANNAK. Nem magától értődő dolog ugyanis, ha hitvalások keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a taní­tásra, az evangélium tiszta hirdetésére eleink nagy súlyt helyeztek. Szükség volt ezért először is olyan iratokra, amelyek a Szentírás üze­netét összefoglalják és tanításra alkalmassá teszik. Időben először, az 1529-es évben Luther Kátéi keletkeztek. A nagy reformátor egy­házlátogató útjain azt tapasztalta, hogy nemcsak a hívek, a családok, hanem a tanítók és papok között is nagy a tudatlanság. Ezért írta meg az eredetileg tankönyvnak és nem hitvallási iratnak szánt Kis- és Nagykátét. ÜNNEPÉLYES ALKALOMRA,' BIRODALMI GYŰLÉS, A CSÁ­SZÁR ELÉ KÉSZÜLT A ÁGOSTAI HITyALLÁS. 1530-ban Me- lanchton tollából olyan irat született meg, amelyik bizonyítani igye-. kezett, hogy az evangélikusság nem akart új egyházat alapítani, ha­nem a régi, megromlott egyház reformálása, megújítása volt a cél. Evangélikus hitvallásaink második jellegzetessége, hogy nem száll­nak szembe minden olyan egyházi hagyománnyal, amelyik az év­századok folyamán keletkezett, hanem csak azokat a dolgokat akar­ták megszüntetni, amelyek ellentétben álltak a Szentírással. A hit­vallások tehát az egyház életét és tanítását a Szentírás zsinórmérté­kéhez mérik. Azt a szokást és hagyományt, pl. a szentségek számá­nak hétre való bővítését, a fülbegyónást, az úrvacsora egy szín alatti kiszolgáltatását, stb., ami nem felelt meg’ a Biblia tanításának, el­hagyták a reformációhoz csatlakozó gyülekezetek. Világosan és tisz­tán szólaltatják meg azonban a Szentírás középponti üzenetét, hogy Krisztusért, hit által, ingyen kegyelemből ad az Isten az embernek üdvösséget. VÉGÜL A HARMADIK JELL.EGZETESSÉGE AZ EVANGÉLIKUS HITVALLÁSOKNAK AZ, hogy mindegyik mögött az egyház egysé­gének a féltése áll. Nem elszakadni akartak másoktól, Rómától, pá­pától, hanem félve próbálták őrizni az egyház egységét Krisztusban. Az a törekvés található meg Luther Schmalkaldeni Cikkeiben yagy az Egyezségi Irat teológiai okfejtéseiben, hogy nem a külső egység a lényeg, a szervezet, a hagyományok, a liturgia egysége, hanem az evangélium egysége. így is kifejezhetjük: amikor közelebb kerülünk Krisztushoz, közelebb kerülünk egymáshoz is, mert az evangélium igazsága Krisztushoz kapcsol és rajta keresztül ismerem meg igazán, ki a testvérem. Még a reformáció belső tanításbeli küzdelmeire vonatkozó szaka­szokat is úgy olvashatjuk az Egyezségi Iratban, hogy a máshogyan vélekedők elítélése nem valami egyházi törvényszék vagy eljárás eredménye, hanem életünk lemérése az evangélium mérlegén. EZÉRT AZ AZ EVANGÉLIKUS HITVALLÁSI IRATOK LEG­FONTOSABB MOZZANATA, hogy nem önmagukhoz akarnak kötni bennünket, hanem példát adnak arra, hogy lehet és kell az egyház­nak életét és tanítását a Szentírás zsinórmértékéhez hozzámérnie. Ebben a folyamatban első lépcsőfokot jelentenek ezek az iratok és ma, agaikor hálával tekintünk vissza ezeket fogalmazó atyáinkra, hozzá kell látnunk, hogy egyházunkat ráhelyezzük a mérlegre, Isten igéjéhez mérjük magunkat. Harmati Béla A napokban megjelenik a DIAKONIA című Evangélikus Szemle 1980. évi tavaszi, első száma. A kiadóhivatal ezúton közli, hogy a tavalyi előfizetők külön kérés nélkül megkapják, és csak a szám kézhezvétele után, a hozzá mellé­kelt csekklapon kell befizetniük az évi előfizetési díjat, 100 Ft-ot. Üj előfizetők levelezőlapon rendelhetik meg a folyóirat kiadóhivata­lánál (Budapest, Puskin u. 12. 1088), az árát szintén a kézhezvétel után fizetik be csekklapon. Szórvánjév Nyíregyháza és a bokortanyák 3. ELBŰVÖLHETNÉNEK BEN­NÜNKET A SZÁMOK, a statisz­tika adatai. „Az aratnivaló sok ..De a nyíregyházi evangé­likus egyház ugyanolyan gondok­kal küzd, mint hazánk egyéb gyü­lekezetei. A gazdasági, társadal­mi változásokkal járó problémá­kat egyházunk egésze tapasztalja. Hogyan is volt régen? A város jómódot sugárzó házaiban általá­ban öregek éltek. Azok, akik megfáradtak a mezőgazdasági munkában, öreg korukban ma­guk mögött hagyták a tanyasi’ életet és beköltöztek a városba. Tanyáikat, földjüket rábízták a fiatalokra, akik legalább olyan szorgalommal dolgoztak, mint. az elődök. A tirpákok rendkívül szorgalmasaik, leleményesek, még sziklából is vizet facsarnak. Nyugdíj vagy hasonló intézmény akkor még nem létezett. Viszont a fiatalok érezték kötelességüknek a szülők, idősek eltartását. Tették ezt természetesen a vagyon örök­lése reményében is. A nyugdíj- és életbiztosítás primitív formája volt ez. A bokortanyák népe ez­által szüntelenül fiatalodott, míg a város lakói általában öregedtek. Most megforduít minden. Az iparnak fiatal munkaerőre van szüksége, a városban letelepedet­tek túlnyomó többsége fiatal. Ez­zel szemben a bokrok lakossága öregedett el. Az új lakótelep, a Jósa. szinte kizárólag fiataloké. Elnézegettem modern iskoláit, óvodáit, ahonnan március 15-i ünnepségre sereglettek ki ottjár- t-amkor a. gyermekek. Szüleik a gyárakban dolgoznak. Viszont kinn a bokrokban általában öre­gekkel találkoztam. A termelőszö­vetkezetben alig van fiatal. A Ság- vári Tsz 1590 tagja közül 750 ak­tív. a többi járadékos. A szövet­kezetnek 45%-a női dolgozó. 30—65 éves korig. Szakos András mondta el, hogy „a fiatalokkal nem tudták megszerettetni. a me­zőgazdaságot. elmentek az iparba, csak az idősebbek dolgoznak a t.sz-ben”. Egvszóval a bokorta- Wiyó.k népe el öregedett, s megfia­talodott a város. BÁRMELYIK BOKORBAN JÁRTAM, hasonló véleménnyel találkoztam. A fiatalok áttelepü- lése, városiasodása az egyház szolgálatában új helyzetet terem­tett. Az új környezet, új ritmus, sok tekintetben szokatlan* városi élet­forma nyilvánvalóan sereg új von­zást gyakorol a megfiatalodott tár­sadalomra, s a régi, konzervatív egyházi szolgálatokra kevésbé tartanak igényt. Felmérték-e ezt kellő időben Nyíregyházán? A nagytemplom, amelyről szelleme­sen jegyezite meg Bozorády Zol­tán lelkész, hogy azért olyan szé­dületesen nagy, mert túlmérete­zett templom építéséhez kaptak engedélyt. A hatóságok arra szá­mítottak, hogy a régi tirpákok úgysem képesek megépítésére, és hozzá sem fognak. Felépült és most általában „üresen” áll. Négyezer férőhelye túl sok a vá­rosi lakosság részére, a tanyasiak is ritkán keresik fel. Csak a nagy ünnepében telik meg. Viszont karbantartása, modernizálása hal­latlan összegeket emészt fel. ÉS MI VAN A KÜLTERÜLE­TEN? A bokortanyákcm? A gaz­dasági, társadalmi változások mély nyomai itt is megfigyelhe­tők. Már régen nem az eredeti képet nyújtják. A 60-as években szinte valamennyi tanya villanyt kapott, sok bokor megközelíthető műúton autóval, csak pair száz méter sáros, kátyús, homokos utat kell megtenni. Sok helyről autóbusszal lehet kapcsolatot tar­tani a várossal. A közellátást a szövetkezeti bolthálózat biztosít­ja. Itt-ott még akad iskola is. leg­alábbis alsó tagozatú. Viszont a lakosság egyre gyérebb, s öre­gebb. Biaonv lehet már láitni el­hagyott. roskatag tanyát. A nyíregyházi gyülekezet régi hagyományai közé tartozik a bokrok megkülönböztetett gondo­zása. Kulturális emelése érdeké­ben mintegy 25 iskolát állított fel, tucatjával alkalmazott tanerőiket. Az. evangelizációs kurzus idején gyakran tartottak evangéliz.áció- kat. Levita tanítók segítették ki a lelkészeket. Egyszóval a lelki gondozás intenzív és szervezett volt. Jeleztem azt. hogy a bokrok majdnem falu számba mentek, nasv részében iskolákat telel­tettek s ezeken az egyházi iskolá­kon keresztül könnyebben és kedvezőbben tudta az egyház szolgálatát elvégezni. Az iskolák államosításával egy­idejűleg vesztette el az egyház a levitákat, a hitoktatás széles bá­zisát, az iskolák nagy részét fel­számolták s a lakosság fiatalabb részének áramlása megkezdődött a város felé. Az új helyzetben a hét lelkész ugyan változatlanul gondozza a külterületet, s a vá­ros evangélikusságát, de meg kell jegyeznem, mintha nem vette volna figyelembe a struktúrában beállt változást. TULAJDONKÉPPEN HAT KÖRZETRE van osztva a határ, a hat körzetben három templom is áll. (Nyírszőlős, Borbánya, Kál- mánháza, mindhárom Sándy-fé­le.) Egyebekben a volt egyházi iskolákban, háznál tartanak is­tentiszteleteket, bibliaórákat. If­júsági munkára a külterület el­öregedése miatt egyre kevesebb lehetőség jut. A tanyasi ember számára is csak késő ősztől kora tavaszig lehet gyakrabban egyhá­zi alkalmakat tartani. Itt a kül­területen a munka tipikus szór­ványmunkává alakult át. S ha ehhez hozzávesszük, hogy néme­lyik körzet „bényúlik” Eszak- Szabolcsba vagy Dél-Szabolcsba, akkor válik félelmetesen naggyá és áttekinthetetlenné a szolgálat De itt van a „függőleges szór­vány” problémája is. Bozorády Zoltán körzete a Jósa-város. A legnagyobb elkészült lakótelep, 12-14 ezer lakosával. „Szűz” te­rület Azt sem lehet tudni, kicso­da benne evangélikus. Hol és mi­lyen módszerrel kellene „kihá­mozni” belőle a gyülekezetei. A Város függőleges tagoltsága egyré növekszik. A régi, vályogház ne­gyedeket lebontják, áttelepítik la­kóit. Az egyház szociográfiájában is nagy változás fog beállni. A ré­gi tirpák lakosság már ma is ki­sebbség a megnövekedett város­ban. a jövőben még nagyobb szó­ródásra kell számolni. Milven lesz az egyház képe a „megüle- pedés” után, erre ma senki nem gondol. A VÁROSBAN NEM HAL­LOTTAM SZEKTAKÉRDÉS- RÖL. Annál inkább a cigány la­kosság problémáiról. Általában római katolikusok a cigányok, bár a kb. 5000 cigányból a római katolikus egyház csak mintegy 2000-el számol. No persze, a gö­rög katolikusok között is szép számmal kell keresnünk őket. Vi­szont előfordul, hogy evangélikus szertartás szerint kereszteltetnek, temettetnek. A keresztelési anya- könyvből a múlt évből öt cigány- gyermek keresztelését írtam ki, Csizmazia Sándor lelkész viszont temetett cigány embert. Általá­ban csak a kereszteléssel és te­metéssel éínek. Szellemesen fe­jezte ki ezt a gyakorlatot Szabó József római katolikus káplán: „két szentségük van, a keresztelés és a temetés”. A városi cigányság letelepedett, elhelyezkedett kü­lönböző munkaágakban, kevés van közöttük, aki vándorol. Csa­ládjaik általában nagyok, ha va­lamelyik letelepedett, vonzza a hozzátartozóit is. Keveredés a la­kossággal nem szokott lenni, mégis szépen beilleszkedtek a vá­rosi környezetbe, s amelyik be­csületesen dolgozik, á társadalom részéről is’ nagy megbecsülésnek örvend. Rédey Pál írók hu&€Í$a9 S&igliget TALÁN EGYETLEN HAZAI HELY­SÉGNÉV sem fordul elő annyiszor nap­jaink irodalmában, mint Szigligetié. Leg­többször a keltezésben, jelezvén, hogy a mű ott született, az alkotóházban, mely talán a legkedveltebb a hasonló hazai intézmények között. Nem is csoda, hogy ez az álombéli vidék belopta magát az írók szivébe, szeszélyes formájú hegyei­vel, szőlőboritotta szelíd lankáival, s a Balaton vizében tükröződő, alacsonyan járó felhőivel. Sziget volt itt valaha, ma változatos táj terül el a benyúló öböl és a Tapolca patak ölelésében; kis falut rejtett egy­kor, ma óriási kiterjedésű a beépített te­rület. A régi falu a hegyoldalba épült, teraszos kertecskék ugrottak egymás fö­lé; kettesével néztek a közös udvarra a porták, kerítés sehol se volt. Kerítés, de az aztán köböl, s magasan, csak a főutca mentén húzódik, oda a há­zak is ablaktalan oldalukkal fordultak; nem tudni, miféle hadak járására emlé­kezett a falu, s a messzeszallt századok­nak mennyi íélelemüledéke maradt meg az idegekben, de az út felé, amerre ide­genek járnak, valóságos védfal épült. Mögötte azonban a hegyoldalban közös­ség élt, egymásba futó ösvényekkel, kö­zös kúttá,1, családias összetartozással, csa­ládias perpatvarokkal. Mindez tovatűnt. Maga a falu is he­lyet változatott. Nem a lakód vándorol­tak el — „erősen vonzott”- község ez, kö­zelben az? ipar Tapolcán, Keszthelyen —, hanem a házak húzódtak le a hegyoldal­ból a vizparti lapályra. Arrafelé is volt yalaha a falu, csak tatár és török elől vonult a nép a vár biztonságába, s ma­radt annak felrobbantása után is a he­gyen csaknem három évszázadon át; az utóbbi két évtizedben azonban vissza­tért a lakosság a síkra, s kiépítette olt a sátortetős újtelepet. A régi faluból élő skanzen lett, népi műemlék házait kis pénzű városiak vették meg nyaralónak. Nyomukban jöttek a zsebkendőnyi ud­varok mentén a kerítések, s olykor a birtok,perek is. Megszokott vízmosás- sikátorok tűntek el, de eltűnt a gulya is, meg az annyi versben megénekelt, fe­héren hullámzó libacsapat, fogyatkozik a szőlő, sokasodik a ház. A fejlődés csupa áldás lehetne: villany, vízvezeték, orvosi rendelő —, ha nem járna szükségkép­pen nyomában az elidegenedés, és az üz­leti szellem. Ezzeil együtt a végletek: luxusvillák az egykori szőlők helyén és a régi házakban riadt öregek. Nyugdíj nélkül maradt „maszekok”, ám a gaz­dálkodás egyre nehezebb, a számosál­latok eltűnésével nincs fuvar, szállító- eszköz, s a végső menedék, az aprójó­szág, sertés fölött is kong már a vész­harang :• „üdülőövezet”. E VÁLTOZÁSOK KÖZEPETT CSAK AZ ALKOTÖHÁZ jelentette a viszony­lagos maradandóságot. A park — termé­szetvédelmi terület — évszázados fai ta­vasszal rügyet bontanak, ősszel királyi pompával terítik szét hulló leveleik tar­ka palástját. A beutaltak törzsközönsége is évről évre azonos, a táj visszajáró sze­relmesei hűségüket nem szegik meg. csu­pán a halál szállít ki időnként körükből valakit. Még hallom Devecseri Gábor hangját, amint az azóta' megszűnt „alkotósírand” stégjén hexameterekben szórja átkait va­lami apróbb sérelem miatt a gondnokra; minél mérgesebbre hangolja magát, an­nál gördülékenyebbé válnak hexamete­rei és derültebbé a társaság. Még látom Szalalnai Rezsőt, amint csónakjába eme­li a parton vonító kutyámat, és állva evez az ebbel, mint Kharón_ a Léthé vizének zordon hajósa, ám a megjátszott komorságot belső derű fűti át. Még' be­barangolom a dombokat, melyeknek ös­vényeit Vihar Bélával jártam, verseket s a világ dolgait vitatva közben; még előttem Hajnal Anna és Készt Imre le­gendás összetartozása v az őszi napsütés­ben; s Rónay György alakja, amint mi­sére megy a falu egyszerű, népi barokk templomába. Darvas József kevéssel a halála előtt járt itt, s tűrte bölcsen Zelk Zo m köpés tréfáit. Darázs Endre innen ment meghalni, és innen indult B. Nagy László' a szárszói sínekre, hogy József Attilát követve vessen véget életének: utolsó nyarán itt figyel te a sirályok röp­tét Nagy László és itt születtek Örkény István utolsó egypercesei is. Igen, az alkotóházat megtizedelték az évek, amelyek sorsváitozások árját höm- pölygették a falak mögött, az étkezések rendjének ütemes biztonságában. Szerel­mek születtek, házasságok jöttek létre vagy bomlottak föL, de sem szerelem­féltés, sem ádáz viták nem tudták meg­bontani a ház időről időre verbuválódó közösségét, amely hói kollektív versek költése, hol szellemes szójátékok pihen­tető gyönyörűségé végett jóét össze a társalgóban. Akadtak morbid játékok is. Egy idő­ben titokzatos rém honolt a házban, sö­tét folyosókon keresvén őrhelyet, átha­rapta az arra haladó hölgyek harisnyá­ját. Kilété sohasem derült ka, de hogy nem kutya volt, tanúsítja egy kárvallott, aki belemarkolt a hajába. Mondják azt is, igaz-e vagy sem, ki tudja, a legendák ködébe vész, hogy egyik jeles prózaírónk céklalével pety- •ty égetett íehér sportingben, kezében disznóólé késsel zuhant be írótársa szo­bájába: „Ö, jaj nekem, megöltem a je­leségem! Gyilkos vagyok, gyilkos!” Az írótárs halálra váltan futott a telefon­hoz, riasztott mentőt, rendőrséget, előb­bit nem is hiába, mert saját érzékeny lelkű felesége szívrohamot kapott, ám a corpus delictit hiába keresték, a mor­bid mókamester felesége nem is tartóz­kodott akkor azon a tájon. A fura ötletek híre azonban ritkán jut ki a faluba. Helybeli családokhoz töb­ben is eljárnak olykor-olykor, tartós ba­rátságok is szövődnek, de a falu népé­nek szívét leginkább Fekete István hó­dította meg. Alig akad ház, ahol ne gyűjtenek a könyveit; a jó tanuló gyere­kek iskolai dolgozatai mind az ő stílu­sának nyomait viselik. Érthető, nála ka­pott hangot a táj, a természet, s oly egyszerűen, melegen szólt róla, hogy sa­ját érzelmeire ismert a könyvekhez még csak félve közelitó olvasó is. AZ ALKOTÖHÁZAT AZ UTÓBBI ÉVEKBEN folyton tatarozzák. Olyan lesz már lassan, mint „magos Déva vára, amit este raknak, leomlik hajnalra”. So­káig csinosítják, kicsit használják, ha­marosan kiderül, hogy valami megint nem működik, esztendeig megint tata­rozzák. Ilyenkor sötét az alkotóház, a falunak is hiányzik az írók. megnyug­tató jelenléte. De majd csak visszajön­nek, mint a költöző madarak. Mig ők itt vannak, addig nincs baj. Olyan gondja nem lehet a falunak, amiben ne segíte­nének. Ahogy tudnak: tollal. Bozóky Éva /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom