Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-16 / 11. szám
GYERMEKEKNEK. AMIKOR A KIS SÁMUEL felnövekedett, Izrael népének vezetője lett. Hosszú éveken át igazságosan, békében .kormányozta népét. De ő is megöregedett, és ezért fiai lettek a vezetők. Ök azonban nem voltak olyan becsületes, istenfélő emberek, mint édesapjuk. Jó pénzért minden hazug, csaló embernek igazat adtak. Ezért a nép nyugtalankodni kezdett, hogy ki fogja Sámuel után kormányozni és megvédeni Izrael népét. • Az emberek elmentek Rámába, abba a kisvárosba, ahol Sámuel lakott. Ott ezt mondták neki: Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” Mikor ezt hallotta Sámuel, igen elszomorodott. Látta,_ hogy a nép már sokkal jobban tnzik önmagában, mint Istenben. Jobban bízik a közülük választandó királyban, mint az Urban, aki eddig oltalmazta népét. SÁMUEL IMÁDSÁGBAN MONDTA EL bánatát az Úrnak. Isten azonban nem utasította el a nép kérését, pedig az ő uralkodását vetették el. De a királyság veszélyeire is figyelmeztette, Sámuel által őket: Mert a királyok sokszor nem népük javát szolgálják, hanem zsarnokoskodnak a reájuk bízott embereken. De hiába volt minden figyelmeztetés, ennek ellenére a nép mégis királyt akart. Akkor így szólt az Űr Sámuelhez: „Hallgass a szavukra és válassz nekik királyt”. Ezután hazaküldte Sámuel a népet, hogy várjanak nyugodtan, mert kérésükre az Űr királyt ad nekik. Isten egy fiatalembert, Sault választotta ki. Sámuelnek is megmondta, hogy őt kenje fel Izrael királyává. Találkozásuk egymással, nagyon kalandosan történt. Saul apjának elvesztek a szamarai, és fiát szolgájával együtt elküldte, hogy megkeressék az elkóborolt állatokat. Miután mindenütt keresték, elértek ahhoz a városkához, amelyben Sámuel lakott. Tanácstalanságukban éppen a prófétához, Sámuelhez fordultak útmutatásért, aki már tudta Isten kijelentéséből, hogy Saul lesz a király. Sámuel meghívta, megvendégelte és megnyugtatta őket, hogy nem kell aggódni a szamarak miatt, mert megtalálták azokat. Különben sincs ok aggodalomra, mert minden, ami Izrael földjén található, Saulé lesz. Akkor még nem értette Saul, miért mondja ezt a próféta. Másnap reggel már minden világos lett számára. Sámuel magához ívatta. Amikor egyedül maradtak, „fogta Sámuel az olajoskorsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta és ezt mondta: Ezennel felkent téged az Űr öröksége fejedelmévé.” SAUL VOLT IZRAEL NÉPÉNEK ELSŐ KIRÁLYA. Utána sok király következett. A legnagyobb királyt Isten Jézus Krisztusban küldte el. Aki soha nem zsarnokoskodik népén, hanem mindig csak javát, üdvösségét munkája szolgáló szeretettel. Smidéliusz Zoltán Olvassuk együtt a Bibliát 3. E héten Máté evangéliuma 3. fejezetét olvassuk. Kérdéseink: 1. Keresztelő János prédikációját ezzel a felhívással kezdte: Térjetek meg! Hogyan mondanátok ma ezt a felhívást? 2. A farizeusokat és a szaddu- ceusokat így szólította meg: Viperák fajzata! Mire gondolt ezzel Keresztelő János? 3. Keresztelő János rokona volt Jézusnak. Honnan tudjuk? 4. Miért ragaszkodott Jézus ahhoz, hogy a Keresztelő őt is megkeresztelje? Válaszaitokat november 2-ig küldjétek be a következő címre: Evangélikus Élet szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. 1088. „írok nektek, ifjak.. Betegérvacsora - utolsó kenet? A betegúrvacsora nem utolsó kenet. Nem a „haldoklók szentsége”. Többször hallottam a megállapítást, amikor betegnek vittem Űrvacsorát: „Már meg is gyónt szegény, biztosan hamarosan elmegy közülünk”. Nem a halál, hanem az élet, nem a lemondó reménytelenség, hanem a reménység követeként állok meg betegék vagy haldoklók mellett, úrvacsorát osztva. A FELTÁMADOTT, ÉLŐ JÉZUSSAL VALÓ KÖZÖSSÉGET nem lépheti szét sem a betegség, sem a halál. A betegség, öregség, tartós bénaság szobához és ágyhoz köthet. Elszakíthat a gyülekezet közösségétől. Lehet, hogy a beteg nem képes templomba menni. A Jézus Krisztussal való élő közösséget azonban semmiféle betegség nem tépheti szét A fáradtak és erőtlenek, öregek és betegek a gyülekezet közösségéhez tartoznak. Egész természetes, hogy valaki, aki bűnbocsánatra sóvárgóan gyakran térdelt — amíg tehette — az oltár elé, s ragyogó, örvendező arccal és szívvel ment el, a bűnbocsánatot kapott ember örömével, az betegen is vágyódik a Krisztussal való közösségre. A Krisztus teste és vére, az erő eledele betegnek és a ,,nagy útra” készülőknek. A beteg és idős ember különösen is érzi erőte- lenségét, elesettségét, a magány kínját. Krisztus teste és vére az erőtelent erősíti. A „miértek” harcát vívót megbékélteti. Segít türelmesen elhordozni a fájdalmat és a szenvedést, az öregséget és elesettséget. A Krisztussal közösségben élő ember lázas homlokán ott érzi Krisztus simogató kezét. A műtőasztalon fekvő beteg tudja, hogy Ura kezére hajthatja fejét. S ez a kéz, megtartó kéz! A BETEGGEL EGYÜTT ÚR- VACSORÁZÖ CSALÁD, vagy néhány gyülekezeti tag is arról tanúskodnak, hogy az Űrvacsora nem utolsó kenet. Ezért jó az, ha a beteggel együtt vesz Úrvacsorát az egész család. Ha magányos, egyedüllevő a beteg, akkor a gyülekezet néhány tagja is felkeresheti őt a lelkésszel együtt, és közösen vehetnek Orvacsorát. Kicsi otthonok ilyenkor templommá szépülnek. Az ott közösen elmondott imádság, erőforrás lehet a betegnek. S ígéret is kapcsolódik hozzá: „A hitből való imádság megszabadítja a szenvedőt ...” A betegúrvacsora lehetőséget ad arra, diogy Isten szeretőiének és bűnbocsátó kegyelmének örömhírét megszólaltassuk. Többször tapasztaltam, hogy olyan súlyos beteg, akivel már senki 'nem tudott szót váltani. Isten ígéreteinek és vigasztalásának szavára felfigyelt. Űjra meghallotta és megértette a sokszor hallott atyai szót. A GYÖNÄS ÉS ŰRVACSORA a betegnek bűnbocsánatot, békességet és megnyugvást jelent. A betegség mindig figyelmeztet arra, hogy életünk a bűn miatt, múlandóság és rothadandóság törvénye alá rekesztett. A beteg otthon, vagy klinikák és öregotthonok fehér szobáiban sokszor sóhajt fel az íróval együtt: „Mi volt az élet, Uramisten?... Most itt ülök, roppant hegyek közt, betegen a többi beteg közt, Múlttal, háttal, halállal szemközt.” (Tóth Árpád) Betegen látjuk elmúlt életünk filmkockáit. Felvetődik a kérdés: Szeretted azt, akit szeretned kellett? Megbocsátottál annak, aki koldulta a bocsánatodat? Elvégezted a munkát, amit Isten reád bízott? A „múlttal, háttal, halállal szemközt” álló beteget különösen is vádolja olykor az Istennel és embertársaival rendezetlen viszonya. A betegúrvacsoránál Krisztus bűnbocsátó, életújító, új életbe elindító szava hangzik. Ez ad békességet és örömöt. A betegség, öregség arra az Istenre figyelmeztet, aki előtt mindannyiunknak meg kell állni. Az ítélet Istene azonban nem a könyörtelen zsarnok, hanem a szerető Atya, aki a gyermekét mindig haza várja.. Aki Jézus Krisztusban szenvedéseinket viselte, és fájdalmainkat hordozta. A halált is legyőzte, és örök életet készített gyermekeinek. AKI HAZA VÁGYIK, AZ HAZAÉR. Kórházba hívtak, egy idős, súlyos beteg asszonyhoz. Űrvacsorát kért. A kórterem ajtaja előtt, orvos és ápolónő várt. — Tessék sietni. A beteg nagyon várja. A kórházi ágyon mosolyogva fogadott a beteg. Amikor a kelyhet nyújtottam néki, feje alá tettem kezemet, hogy segítsek. Hangzott az Ige: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet örök élete van annak.” — Köszönöm, igen, tudom — hangzott az elhaló hang. S a következő pillanatban élete már Megváltója kezében pihent. Az Úrvacsora összeköt az előre ment gyülekezettel. Előíze annak a nagy vacsorának, amelyet az élő Jézus ott, az új ég és új föld világában készít szeretettel az ő népének. Nagy István A TÚL SOK ISTENTISZTELETI KÖZVETÍTÉS ELTOMPÍT A televíziós istentiszteletek számát nem lenne helyes azzal növelni, hogy mindenegyes program keretében sugározzák azokat — óvott az eddigi Württemberg! televíziós lelkész, Jörg Zink, a sajtó képviselői és az egyházak megbízottai előtt szeptember közepén. Zink, aki hús« éven át töltötte be tisztségét, kétségét fejelte ki az iránt, hogy az, egyházak szellemi kapacitása képes-e több közvetítésre, és utalt arra a veszélyre, hogy a közönség eltompulhat és immunizálódhat. Illúzió arra gondolni, hogy a képernyő sok csatornáján közvetített program missziói hatású lehetne. Az ilyen adásoknak nem „összegyűjtő”, hanem inkább „taszító” hatásuk van. Az úrvacsorái istentiszteletek televíziós közvetítését azzal az indoklással vetette el Jörg Zink, hogy az úrvacsora nem nézők számára való látványosság, hiszen benne a nyilvánosság elől elzárt lelki eseményről van szó. Zink javasolta a tömegkommunikációs eszközök egyházi használatának újbóli átgondolását. Kifejezte azt a meggyőződését, hogy vallásos adások számára a rádió sokkal alkalmasabb, minta televízió. Heidelberg, az Heidelberg Beszélgetés dr. Vámos József teológiai tanárral 3. Kik ma a heidelbergi teológiai hallgatók legkedvesebb tanárai, olyanok, akiknek óráin a legszívesebben vesznek részt? Minden bizonnyal: jóval többen vannak ilyen „kedvencek”, mint ahányat én megismerhéttem közülük. Hiába, a hagyományok ezen a téren is hatnak és továbbélnek: egy Hegel (a filozófus) és egy Max Weber (szociáletikus) és a többi „nagyok” szinte megkövetelik azt, hogy késői utódaik méltóak legyenek az egyetem és a nevezettek által kimunkált hírnévhez. Ebben az értelemben három olyan professzort szeretnék megnevezni, akiknek az óráit, szemináriumi gyakorlatait én is szívesen látogattam. Mindenekelőtt meg szeretném említeni Claus Westermann ószövetségi professzort, aki nyugdíjasként tart rendszeresen előadásokat, és olyan nagy sikerrel, illetve olyan nagy hallgatóság előtt, hogy az ő óráit a legnagyobb egyetemi előadóteremből át kellett helyezni a „régi egyetem” dísztermébe. Szóval: óráira szinte csődülnek a fiatalok és ennek a nagy érdeklődésnek a titka nagyon egyszerűnek látszik, de ugyanakkor nagyon is az ő személyéhez kapcsolódik. Hatalmas tárgyi tudás és a keresztyén- reformátori vidámság s reménység hatja át szinte minden mondatát. Nemkülönben: ő az egyik olyan tanár, aki minden vasárnap vállal igehirdetői szolgálatot, s többnyire a legkisebb gyülekezetekben. Itthoni munkám során sokszor és sokféleképpen használtam fel a tőle tanult „tudományt”, de most, így megismerve, a krisztusi lelkűket milyenségéről, megéléséről is tanultam tőle valamit. Másodikként Seebass professzor nyűgözött le engem is — több száz teológussal együtt — azzal, hogy úgy hozta közel hozzánk Luthert, s a reformátor kortársait és korát — lutheri humorral és öniróniával együtt —, hogy szinte azt éreztük: nagy reformátorunk, mintha éppen közöttünk lenne, s újból és újból a legfontosabbakat tanítaná a mai nemzedék számára. Azt, hogy nincs számunkra nagyobb feladat, mint magyarázni, hirdetni az igét — szóban és tettben (diakóniai teológia !V S Seebass professzor azzal is kitűnik a száraz és csak az adatokat felsoroló egyháztörténészek közül, hogy mindig pontosan, érzékletesen vázolja fel Luther és korának hitbeli, lelki-személyes s társadalmi hátterét. Ezeknek a hallása — őszintén mondom —, nagyon jólesett, s egyszerűen azért, mert Káldy püspökkel az élen, több tanártársammal együtt mi már régóta1 így és ilyen módon értékeljük reformátorunk tevékenységét. A harmadik személyről — Huber professzorról — most már múltidőben kell szólnom, s így kell tennem azért, mert azóta Heidelbergből a marburgi teológiai fakultásra távozott, ö a fiatalabb tanári generációból való — jó néhány vaskos és figyelemre méltó könyvvel a háta mögött —, s nála is az őszinte emberség, a közvetlenség ragadott meg a leginkább. De ennek az őszinte emberségnek és közvetlenségnek mindig szerves része volt a mi egyházunk és társadalmi rendünk kérdései iránti tárgyilagos nyitottsága is. Viszont, ha már a tanárokról, illetve a tanszemélyzetről esett közöttünk szó, hadd említsem meg azoknak a nevét is, akiknek előadásait ugyan nem hallgattam, de akik mindennapi emberi szempontból jelentettek számomra sokat. Itt mindenekelőtt két nevet említenék meg: Slenczka professzorét, aki az egyetemhez tartozó Ökumenikus Intézetnek és Diákotthonnak a felelős vezetője és Michael Plahtow teológiai magántanárét, aki már jó néhány év óta az Ökumenikus Diákotthon — kicsit sem irigylésre méltó — „tanulmányi vezetője”, magyarul: igazgatója. Egyszer-kétszer már megemlítetted az Ökumenikus Diákotthon és az előbb meg az ökumenikus Intézet nevét. Most mondanál ezekről az intézményekről valamivel többet és főleg: valami érdekességet. Az Ökumenikus Intézet és Diákotthon egyetlen egy épületben helyezkedik el. Az épület, illetve az intézmény maga nagyobbrészt a Lutheránus Világ- szövetség segélyéből épült fel. A fekvése valóban „festői”: a heidelbergi várkastély utolsó bástyái mellé épült, s úgyannyira, hogy a valamikori fejedelmi várkastélyt védő fal maradványaiból megmaradt az ihatatlan, de éjjelnappal csordogáló, a most már modern csapból folyó „Brunnen”, azaz: a természetes forrás. Ennek a. csobogása kellemes volt akkor, ha a ritka napos fényű órákban mellette ültünk, de elviselhetetlen, ha aludni kellett volna. Mert hát ez a „Brunnen” éjjel is zajos- kodott — nem is szólva arról, hogy a tavaszi hétvégeken a szomszédunkban hangos zeneszóval kísért „ünnepségeket” tartottak. Mindezek után és mellett: nem tehettem mást, mint kitűnő füldugókat vásároltam és ezek használata után igazán nem érdekelt a „műemlékvédelmi” forrás csobogása és nem érdekelt az sem, hogy a jó kedvű emberek nagyon szolid" vidámkodása csakúgy hozzátartozik Heidelberghez, mint a történelmi múlt számos emléke. S Heidelberg, az ezért is Heidelberg, és hogy még miért az, arról a következő — befejező — beszélgetésünkön szeretnék még valamit elmondani. A heidelbergi piactér a Herkules-forrással és a hatalmas gótikus Szentlélek-templommal t Isten népe királyt kap 1 Sám 8,1—10,1
