Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-02 / 9. szám

Őszi séta elődeim sírja mellett

A temetőnek lelke van. Nemcsak akkor érzem, amikor november küszöbén megtelnek a sírok virággal s a millió kis gyertya úgy világol, mintha a csillagos égbolt tükörképe volna. Akkor érzem Igazán, amikor magányosan járok-kelek útjain, s nem népesítik be csokrokkal felszerelt emberek.

A TEMETŐ LELKE ŐSZI LÉLEK. Sárguló színe van, s fényes, barna golyók koppannak: burokból kihulló gesztenyék. Az enyhe fuvallat is csíp már, s a nedvesen szállongó leveleken csillogva játszik az őszi verőfény. Két sír között már nem is látszik az út. Süppedő avaron lépdelek. Bennem zsong a finn, Eino Leino Sírverséből néhány sor. (Túrmezei Erzsébet fordítása.)

Jön a szél... szárnyat ád a levélnek.

Boldog, ki a völgybe békével elérhet.

Aludjál, levél, a völgynek ölén!

Nem lírizálni akarok a temető lelke mellett, hanem keresem a magvát, a velejét. Egy bibliai játék találós kérdéseként tette fel valaki: melyik parancsolatban lehet szó a temetőről? Elgondolkodó csend követte a kérdést, míg meg nem szólalt valaki: bizonynyal a negyedikben. Igaz-a volt. Én a negyedik parancsolatban találom meg a temető lelkét.

MINDIG ELGONDOLKOZTAT, ha egy-egy sírkövön néhány szavas jellemzést olvasok. S ha máson nem is, a foglalkozás megjelölésén formát ölt képzeletemben az, aki rég a hantok alatt pihen. De legjobban az rendít meg, amikor se név, se foglalkozás, se jellemzés. csak egyetlen rövid szó áll a kövön: „anyám” ... „apám” .... „szüleim”. Ilyenkor mindig a negyedik parancsolatra gondolok. Tudom, hogy őket —•, amíg lehet — életükben kell elsősorban tisztelni és szeretni, s ha ez akkor nem volt meg, a sír mellett nem pótolható. De nekem ezek a feliratok arról beszélnek, hogy én Ugyan nem ismertem őket, s nem is fontos, te temetői vánaor, hogy valaha is ismerted légyen. Az a fontos, hogy aki állította, annak azok voltak: a legkozelebbiek, s legáldott.abbak. Isten ajándékozta meg velük. „Apám” ... „anyám” ... „szüleim”.

A NEGYEDIK PARANCSOLAT nem csupán a szülőkről szól. Luther világosan szélesíti: szüleinket és elöljáróinkat. Ez utóbbi ugyan a mindenkori vezetőinket, tanítóinkat jelöli, nekem mégis így cseng: az előttünk járókat.

Az ő tiszteletük a temető lelke. Így nézek én a sírokra, amelyeket virág borít — és avar.

Elsétálok olykor a hitben és küldetésben elődeim sírja mellett, a Farkasréti temetőben. Családunk sírjai között járva, ott a kapuval szemben kissé följebb kanyarodom, s egy nagyra nőtt bukszus mellett rápillantok a bájos angyalka kőarcára. Kottát tart a kezében; s a szája énekre nyílik: „A nap leszállt nyugovóra.” Sántha Károly énekköltő papunk sírja. Mennyi éneke él a szívünkben !

Amott lent, jobbra, elmegyek Szánthó Róbert, egykori kelenföldi lelkész sírja mellett. A törött pásztorbotot tétova bárányok őrzik. Rövid keresgélés után még lejjebb megállók egy örökzölddel sűrűn benőtt hant mellett. A nemesen szép barokk kandeláber már-már eltűnik a zöld levelek sűrűjében. Faragatlan, masszív kőre vésték a nevet: Bauhof er György. Az első budavári lelkész. Ez a sír történelem: Mária Dorottyával, József nádorral, Székáccsal, a maga vézna, beteges testével és lángoló 48-as prédikációjával, és közel tucatnyi gyermekével.

Milyen messze van tőle az utód! Egészen a másik oldalon, balra a második főúton. Fehér .mészkő obeliszk, már-már omladozó élekkel, s az írás is megkopott, alig betűzhető: Sztehlo András. A karcsú obeliszk empír kőkorlátból emelkedik ki. Rövid szolgálata és hosszú, több mint két évtizedes nyugdíja közben keveset prédikált, de hallatlanul sokat dolgozott. Kitűnő pedagógus volt, s kora szellemiségébe, illeszkedően magas szintű vallásfilozófus. Még följebb, balra, a kerítés mellett fekete obeliszk néz le a temető lankáira: Scholtz Gusztáv. Az előd ve je, Budavár püspök-papja, s a mai templom építője. Szellemesen társalgó előadásai addig meg nem írt történelmet vetettek papírra.

Innen röpülnöm kellene, hogy a felső temetőrészbe érjek, de őszi sétán vagyok, gyalog. Elmegyek két papi sír mellett. Messze voltak egymástól, mint Budapest Mező- berénytől. Milyen közel vannak — itt! Dezséry László és Kun-Kaiser József. Emlékük Eino Leino Sírversének másik strófáját idézi:

Nyugtalan a hullám és hangja beszédes.

Csak a tenger a nagy, a tenger fenséges.

Aludjál, hullám, a tenger ölén!

Fent, a felső részben, bozótok közelében lelem meg Varsányi Mátyás sírját. A két világháború közötti idő budavári papja volt.

Szimbólumok világa — formák hitvallása

A templom hajója

A templomkapun és előtéren keresztül a templom legnagyobb téregységébe .toppan az érkező: a templom hajójába, a több (három, öt) hajós bazilikáknál a középső /őhajóba. Bár valóban a templom legnagyobb téregysége ez, s a belépőre vonatkozó hatásindexe is sokszor a legnagyobb a templom más térrészeinek hatásértékei közt, mégsem a legfőbb. A legfontosabb, legjelentősebb, s művészeti szempontból is a legkiemeltebb a templom szentélye, amiről majd a következőkben lesz szó. Kétségtelen, hogy a templomhajónak e legfőbb térrésszel, a szentéllyel való kapcsolatában van egyáltalán a létjogosultsága, de ugvanebből fakad az alapvető funkcionális és kultikus jelentősége is építészeti, művészeti és szimbolikus értelemben egyaránt, hiszen arra vonatkozóan és azért épült, hogy a maga módján a szentélyben zajló liturgikus eseményekre felkészítse, azok mondanivalójába bevonja, azokkal összekapcsolja a templomban elhelyezkedő gyülekezetei. Mégis, ugyan e tartalmakkal együttható s azokkal ösz- szefüggő, de önálló mondanivalója prédikációja is van.

MAGA A TEMPLOMHAJÓ KIFEJEZÉS, megjelölés is egy ilyen — a gyülekezetre, egyházra vonatkozó — külön mondanivalóra utal. A templomhajók — akár katedrálisok, akár kápolnák hajóiról van szó —, sem felépítésükben, sem alaprajzukban, egyszóval semmiben sem hasonlítanak a névadó vízi járművekre, a hajókra. Miért nevezzük mégis a templomok e részét ezekről? Egyértelmű, hogy csak szimboliNeves rétor. Utolsó alakja ennek a papi műfajnak. A legtovább mégsem a „szép” beszédei éltek, hanem egy megrázó bűnbánati prédikációja.

Porladnak az elődök, s porladnak az emlékek. Szeretteink sírjai mellett még hány papi sírt simogathatnánk meg csak a Farkaskus, átvitt értelmű megnevezésekről lehet szó.

A hajó az életet jelentő nagy vizek (folyók, tengerek) mellett kialakult, magas szintű és a későbbi kultúrákat megalapozó antik társadalmak és kultúrák legjelentősebb közlekedési eszköze volt. Az akkori élet nagy kalandjai és viszontagságai fűződtek hozzá, amik egyben mindig az ártó hatalmakkal való küzdelmet is jelentették a kor emberének: legendák, mítoszok övezték egy- egy híres út hőseit, de kalandjaikat is. így természetes, hogy a hajó nemcsak az élet, de a vallásos élet egyik szereplőjévé is vált (pl.: görög mitológia, Isis- Osiris-misztérium stb.), ahol viszont már nemcsak közlekedési eszközként jelent meg, hanem egyfajta szimbólumként is. Az életet jelentő víz, tenger képéhez az „élet tengere” képzete, a tengeren hányódó hajóhoz az élet viharai közt hányódó egyéni és közösségi élet képzete kapcsolódott. A hajó maga ebben a képzetkörben a biztonságot, a megmenekülést, a célhoz érést jelentette. Ugyanakkor a bentülők egymásrautaltságának, közösségének, sőt testvériségének is a jelképévé vált.

ILYEN JELKÉPI TARTALOMMAL került a hajó a keresztyén- séggel kapcsolatban. Nem kellett sok idő, hogy átvegye és „krisz- tianizálja” a keresztyénség önmagára alkalmazva és értve. Ez annál is könnyebb volt, mert a Szentírásban is jelentős hitvallás fűződik egy hajóhoz, s ez Noé bárkája, mely ugyancsak az élétet és megmenekülést jelentette. Jézus élete is sokszor és sokféréti temetőben is! De a temető lelke a megfényesített emlékek mellett a Fényre mutat:

Hamvad a csillag, ha a nap felkelt.

Nem hunyt el örökre, ki az életből elment. Aludjál, csillag, a nappal ölén!

Koren Emil

leképpen kapcsolódott hajóhoz; talán a legjelentősebb ebben az összefüggésben a tenger lecsen- desítésének története (Lk 8, 22— 25). Egykettőre a hajó az egyházat jelentette, melynek „kapitánya”, vezetője, „kormányosa”, de egyben védelmezője is Krisztus, aki megtartja, óvja és célba juttatja, az örök életre elvezeti a hajóban levőket, a híveket. Innen már csak egy lépés mindezt a templomra, pontosabban a templom híveket befogadó részére értelmezni. Mert a templomhajó az, ami összegyűjti, s láthatóan és átélhetően egy testközeli közösséggé „szorítja” össze a Krisztusban egy gyülekezetei. Azt a gyülekezetei, amely az isten- tisztelet és prédikáció által Krisztus vezérlete alatt áll.

De — úgy tartom —, a templomhajók nemcsak nevükben, hanem felépítésükben is prédikálnak, éspedig minden korban másként vallva Istenről. Mert úgy látom, hogy a román kori templomok varkos. súlyos falazata, keményen szilárd v'olta az erős Istent ■ hirdeti. Ugyanígy jelenik meg a gótikus templomok égbetörő magasságában, levegős voltában a mérhetetlenül nagy, hatalmas Isten; a tiszta, egyszerű, fennkölt arányú reneszánsz templomokban a tökéletes, a teljes, a harmonikus Isten; a barokk templomok túlfeszített mozgalmasságában a vitalitással, káprázattal, ötletességgel gazdag, lenyűgöző Isten vagy a modern, puritánnak, egyszerűnek tűnő templomokban a komoly Isten. S ami a templomokban. azok felépítésében így megfogalmazódik, az visszavetül a bennük helyet foglaló gyülekezetre. annak hitét erősítve, a teremtő. szerető Istennel való közösségét elmélyítve. Ma i.s. Hogv átélje, kimondja és megélje a régi zsoltáríró szavát: „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura!” (Zsolt 84, 2.)

*

Uram! Elszoktam a templomodtól. Ügy tűnik, az nem az én világom, nem oda tartozom Másfele visznek útjaim, s nekem ott kell helytállnom. Uram, taníts arra, hogy ha ez így is volna, akkor sem megy egyedül. Rád és testvéreimre vagyok utalva. Egy csapatba, egy hajóba tartozunk, s ha Te nem védsz, óvsz, és segítesz, elsodortatunk. Uram, erősíts meg abban, hogy mégiscsak Hozzád, s hozzájuk tartozom. S add, hogy felismerjem, hogy nincs nekem Rajtad, s rajtuk kívüli világom ... if j. Foltin Brúnó

AZ AFRIKAI EGYHÁZ NEM ANYAGIAS

John Klyborg, a lusakai Szent amely egykor a keresztyénség szí- Kereszt anglikán székesegyház ve volt, ma az anyagi,javak hajesperese elismeréssel beszélt az szólása uralkodik. Az egyház azon afrikai egyházakról, amelyek fáradozik, hogy olyanoknak pré- gyors ütemben növekednek, és dikálja az evangéliumot, akiket nem akarnak az anyagiak bűvö- elsősorban a szórakozás és az letébe esni. „Nyugat-Európában, anyagiak érdekelnek.”

A bőkezű „tolvaj”

Száz éve született Hatvány Lajos

„ÁLOMLÁT ASAIMB AN beverem az antikváriusaik kirakatainak üvegét... fölfeszítem éjszakai, zárt vasajtaikat, és minden zsebemben könyvekkel, begombolt kabátom alatt gallérom alá hátul becsúsztatott könyveknek púpjával lopod- zom haza a szégyenemet, titkomat, vágyamat, bűnömet takaró éjszakai sötétben ...”

Nagyon szerette a betűt, a leírt szót, a könyveket, aki ezt a tréfásan-komoly beismerő vallomást tette. Töredelme így formálódik át hitvallássá, szégyene így lesz dicsőségévé, titka pedig mindannyiunk kincsévé.

A most száz éve született Hatvány Lajos, ez az álombéli könyvtolvaj életével, munkásságával is bizonyította az irodalom iránti rajongó szeretetét: szervező és kritikusi tehetségét mindvégig a betűk szolgálatába állította.

Bajban lennénk, ha egyetlen szóval kellene megmondani, mi is volt ő tulajdonképpen. Szerkesztő? Kritikus? Irodalomtörténész? író? Mecénás? Valahogy mindegyik egy személyben.

A MAGYAR SZELLEMI ÉLET valaha volt egyik legszebb vállalkozásában, a Nyugat című folyóirat alpításában játszott szerepe már önmagában elég volna ahhoz, hogy nevét kellő tisztelettel ejtsük. „Zajjal-síppal-dobbal” látott neki néhá- nyadmagával az irodalmi lap megjelentetéséhez. Valóságos kampánykörutat, felolvasásokat szervezett, éles polémiákba bocsátkozott, hogy a magyar szellemiség el- szürkültségébe már beleszokott közönséggel megértesse, hogy pezsgésre van már végre szükség. Nagytőkés családból származván jelentős anyagiak is rendelkezésére álltak — nem sajnálta mindezt e nemes célra fordítani.

Egy későbbi visszaemlékezésében jól jellemzi azokat az állapotokat, amelyek

közepette egy ilyen szellemi fórum létrehozása életfontosságú volt: „Ügy éreztem, hogy ... kötelességünk a közönséggel, de főleg az írókkal szemben, kiknek erkölcsi és anyagi egzisztenciájuk forgott veszélyben, minél hangosabban kipattantam azt a titkot, hogy az epigonizmus ötven sovány éve után, van ismét keringő vér a magyar vers és próza már-már kiaszó erében.” (A lap életének legkritikusabb szakasza, a születés után, aztán — annak profiljával kapcsolatos nézeteltérések miatt — megvált a Nyugattól, de ez a lépése is csak szigorú következetességét mutatja.)

MINT KRITIKUS, az igényesség volt a legjellemzőbb Hatványra: Olvasó Benedek aláírással ellátott könyvismertetései — élvezetes stílusa, humora mellett — új és új meglátásait tükrözték. így írt rövid, de értékes tanulmányokat például Thomas Marínról, Anatole France-ról, Goethéid!1 vagy Strinbergröl.

Igazán éles szemmel azonban elsősorban a magyar irodalmat nézte — a már élete vége felé kiadott hallatlanul alapos, öt kötetes Petőii-tanulmánya is mutatja ezt, de még inkább egy olyan tény, amely nevét — méltán —, talán leginkább ismertté tette. Ez pedig az volt, hogy egy fiatalemberben, aki verseivel akkor még inkább megütközést, sőt felháborodást keltett, meglátta a kivételes tehetséget. Vállalta a népszerűtlen feladatot, hogy ezt a már-már kiközösített költőt felkarolja, minden rendelkezésére álló eszközzel - tollal és anyagiakal — támogassa, s őt

a hozzá még kiskorú olvasóközönséggel elfogadtassa. A fiatalembert Ady Endrének hívták.

Az ő fellépéséig saját arcát hasztalan kereső irodalomról, közszellemről mondott szavai mindenhol érvényesek, ahol az idők változásával lépést akarnak tartani; „Nemcsak a külső kép változott meg, hanem az emberek is, belül, lelkűk legmélyén. Mások a vágyaink, mások az eszményeink, több a kételyünk, más jót becsülünk, más rossztól félünk — mást gondolunk Istenről, hazáról, erkölcsről, családról. Az lesz a költünk, am nettünk ru,,< :

dalol, aki elmondja mindazt, ami a ma magyarját izgatja. Vajon elképzeihető-e, hogy a ma mondanivalói szét ne repesz- szék a tegnap formáit?” Csak emlékeztetőül, mert talán nem véletlen. Ady első „igazi” verskötetének címe: Üj versek.

Kiváló embe -eket utólag méltatni köny- nyebb és hálásabb feladat, mint még életükben kiállni mellettük, vállalva ezzel az értetlen fogadtatást is. Hatvány Lajos ez utóbbit is megtette Adyval kapcsolatban — s aztán József Attilát is hasonlóan karolta fel —: ki merte mondani, hogy a magyar szellemiség újraéledése őbenne lehetséges. Kettőjük barátsága végig megmaradt: akkor is, amikor Ady már megtalálta saját hangját.

Megvédte végül a költőt, annak szellemi hagyatékát az esvjir ieeoi ■- i madástól — hiszen az már őt tehetetlenül, halála után érte. Ez pedig a kisajátítás szándéka volt: pontosan azok az eiők akarták Adyt sajátjuknak feltüntetni, akikkel ő nemhogy közösséget nem vállalt, de éppen hogy szüntelenül ostorzott, forradalmi hévvel bírált. Hatvány vigyázott, hogy a költő ne azoké legyen, akiket nem illet meg: „Mármosi, mi az oka a halott Adyval szemben való kései hangulatváltozásnak? Talán az, hogy Ady eszméi megvalósultak? Ma kevésbé, mint valaha. Mégis valahányszor erkölcsi vagy esztétikai erő megszűnik elevenül ellenálló testben működni, mindannyiszor az energiaváltozás fizikai törvényéhez hasonló titkos társadalmi törvény szerint, a politikai fölénnyel és hatalommal bíró osztály megkezdi az eszmei hagyatéknak a maga módján való feldolgozását.”

SOKAT TETT AZÉRT IS, hogy tisztán megrajzolja Ady talán legtöbbet vitatott arcát: viszonyát Istenhez. Mélyen elemző tanulmányának már alcímei is beszédesek: „találkozás Istennel”, „viadal Istennel”, „kötődés Istennel”. Legfőbb törekvése itt is az, hogy elejét vegye a kisajátításnak. Nem szabad verseit zászlóként lobogtatni sem hívő, sern ateista részről — az ő hite nem szorítható ilyen kategóriákba. „Isten viselésének” mondja, de úgy, hogy gyakran magamagának teremt Istent. „Benne: több az ember. Benne; több az Isten. S neki nincs nyugta mindaddig, amíg a benne élő rninden emoert, benne éiö minden Istent, sorra meg nem szólaltatott magában.” Józan, tárgyilagos kép!

Hatvány Lajos álmának tolvaja annyira szerette az írott szót, hogy könyveket lopott. Most, életművére emlékezve látjuk, hogy még ennél is jobban szerette. Mert a lopott kincset nem tartót a meg magának, hanem szétosztotta bőkezűen — sőt ráadásként újakat és újakat is adott hozzá. A sajátjait.

Fabiny Tam.s

t