Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-10 / 6. szám

„Isten mai cselekvését látjuk

A gyóni gyülekeset hálaadó istentisztelete

„ISTENT EMBERI SZEM NEM LÁTHATJA, dé a cselekvését, keze nyomát és hatását igen!” — mondta dr. Ottlyk Ernő püspök a gyóni gyülekezet templomrenoválás utáni hálaadó istentiszteletén, akit a szolgálatra dr. Káldy Zoltán püspök kért fel. A püspök igehirdetésében kifejtette, hogy amikor Isten létezéséről érdeklődnek, amikor a 42. zsoltár szavaival hangzik a kérdés: „Hol van a te Istened?” — akkor a hit bátran feleli: „Itt az Isten köztünk!” A cselekvésre való rámutatáskor nem kell évszázadokkal ezelőtti példákra utalnunk, hanem elég rámutatni arra, ami itt és most történik velünk, bennünk, körülöttünk, általa. Ilyen jel az is, hogy felébresztette a gyóni gyülekezet tagjainak hitét, szívét, imádságát, reménységét és áldozatkészségét, hogy saját anyagi erejükből elvégezzék templomuk külső-belső tatarozását.

A GYÓNI GYÜLEKEZET láthatóan is szereti templomát. A 194 éves templom mai formáját 58 évvel ezelőtt kapta. Azóta többször végeztek rajta javítást, de á teljes felújításra most kerülhetett sor. Világos színekben csillog a templom minden berendezése. Kertész Géza gyóni lelkész szavai emlékezetesek maradnak: „Nem felhőben építettünk felhőtemplomot. Mi itt Gyónón renováltuk templomunkat, amely magán hordozza emberi gyengeségeinket is. Olyan örömmel nézünk körül, ahogy az édesanya nézi újszülött gyermekét, aki nyilván tudja, az élet legalapvetőbb dolga történt: megszületett egy csecsemő. De ez a legalapvetőbb tény számára mégis csoda és a legnagyobb öröm forrása, mert az övé.”

VALÓBAN SOK TEMPLOM ŰJÜL MEG, erről lapunk újból és újból hírt ad. Aki nyitott szemmel járja az országot, sok szépen rendbe hozott templomot lát, és van is miből adakozni ebben az országban az Isten házára. Mégis figyelemre méltó a gyóni gyülekezet templomszeretete, melyen keresztül Isten ügyének a szeretete nyilvánul meg. 230 család félmillió forintot hozott össze. Több mint ezer munkaórát teljesítettek a gyülekezet tagjai ingyen, áldozatkészségből, és 40 fuvart adtak gépkocsival és lovas fogattal. Blatniczky János 'magló- di lelkész ingyen végezte el az orgona lebontását, újra összeállítását, végül a hangolását is.

SZEMÉLYI OLDALA a hálaadó istentiszteletnek, hogy Keve- házi László esperes új gyülekezeti presbitereket iktatott be. A kemény munkában edzett férfiak határozott, erős hangon mondták: „Esküszöm...” Az Isten háza nemcsak megújult, hanem újonnan ' indultak presbiteri szolgálatra azok is, akiket Isten igéje megérintett és elhívott e szolgálat végzésére. A Pest megyei lelkészek közül 17-en jöttek el együtt örvendezni a gyóni gyülekezettel. Jelen volt két református és három katolikus lelkész is. Megható volt jiallani a gyülekezet előző lelkészének, Ruttkay- Miklián Gézának köszöntő szavait, aki ebben az évben érte el papi szolgálatának ötvenedik jubileumát.

A GYÜLEKEZET IS MEGÚJULT a megújított templomban. Az Isten ügyéért nagy áldozatot hozók becsülik az igét, s együtt vallják a 26. zsoltár 8. versével: „Uram, szeretem házadat, dicsőséged lakóhelyét!” Ottlyk Márta

SUNDBY ÉRSEK FIATALOK KERESZTKÉRDÉSEINEK TÜZÉREN

Olof Sundby svéd evangélikus érseknek az egyház életével kapcsolatos keresztkérdések pergőtüzében kellett vizsgáznia, amikor a nyár végén meglátogatta a svéd evangélikus egyház ifjúsági szervezetének országos konferenciáját.

A svéd evangélikus gyülekezetek ifjúsági csoportjainak képviseletében kereken ezer fiatal gyűlt össze Eskilstunában. Több mint tíz év telt el a legutóbbi hasonló konferencia óta. Abban a tényben, hogy most konferenciát tartottak, sok megfigyelő a svéd keresztyén ifjúság új ébredésének jelét látja.

Sundby érsek tulajdonképpen

azért látogatta meg a konferenciát, hogy köszöntse a fiatalokat, és ezt meg is tette. Ezt követően azonban a jelenlevők számos.súlyos kérdést tettek fel neki az egyház helyzetével kapcsolatban.

Az állam és egyház kapcsolatával kapcsolatban Sundby érsek nyíltan megmondta, hogy ő személyesen a különválasztás mellett van, de hangsúlyozta: „Ti fogjátok meghatározni az egyház jövőjét”. A kérdések érintették a terhességmegszakítás, a menekültek, főként török menekültek kérdését, a katonai kiadásokat, a fejlett és a fejlődő országok viszonyát.

Szimbólumok világa —formák hitvallása

A templom szentélye, oltártere

Minden vallásra jellemző az őskortól kezdve a szentélyépítés. Mind a természeti, mind a misztériumvallások szakrális építészetének a legalapvetőbb és legjelentékenyebb alkotásai ezek. De míg a természeti vallásoknál tulajdonképpen az egész templomépítmény nem más, mint szentély, s mint ilyet, kívül veszik körül azt

Templomaikban ez a hely a tulajdonképpeni középpont. Am nem önmagáértvalókén.t vált és válik a templomaik középpontjává, hanem mindig a kultusz, mise tárgyi középpontját jelentő oltár építészeti foglalataként. Az oltárt, és a vele kapcsolatos szent cselekményt emeli ki és különíti el tulajdonképpen, ahol felfogásuk

llL -Jh

a hívek, s az számukra tulajdonképpen elzárt hely, addig a misztériumvallások szentélyei mindig a templomon belül, a beavatottak felé nyitottan helyezkedik el, hogy a hívek bekapcsolódhassanak az ott folyó cselekménybe. Az éke- keresztyén templomépítők ezt az utóbbi szentélyépítési módot vették át és formálták a sajátos liturgiái és hitéleti szükségleteik és mondanivalójuk szerint, már a számunkra ismert legelső templomaikban is (a római San Paolo vagy a régi San Pietro bazilikák). A ma létező keresztyén felekezetek között azonban mégsem mindegyik felekezet épít templomaiban szentélyeket.

A KERESZTYÉN FELEKEZETEK KÖZT csak a római katolikus és az ortodox (pravoszláv) egyház templomainak van eredeti értelemben vett szentélye. E templomok legkiemeltebb része ez.

szerint az oltáriszentségben. a beszentelt ostyában közvetlenül és állandóan jelen van Isten. így válik számukra a szent helyen, a templomon belül a még szentebb hellyé, szentélyrekesztövel vagy ikonosztázzal is elválasztott „szentek szentjévé” az, ahová Isten hivatott szolgái, a papok léphetnek. Ezeknek a templomoknak a szentélyei rendesen egy külön építészeti és téregységként jelennek meg a templomhajó (vagy főhajó) „nyúlványaként”, ún. apszisként. Alaprajzukban vagy félkör vagy négyzet formát mutatnak, e két mértani alapformát, melyek mint a teljesség, tökéletesség képei Isten szimbólumaiként jelentkeznek. Isten jelenlétéről beszélnek. Hasonló tartalmat fejez ki a többnyire félkuoola lefedésük is: Isten országát szimbolizálják. De nemcsak szimbolikus értelmű építészeti formáik, hanem díszítésük is Isten jelenlétét hangsúlyozzák;

FEHÉR DÉLAFRIKAIAK A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ELLEN

Jelenleg 440 fehér délafrikait tartanak katonai őrizetben, mert megtagadták a katonai szolgálatot és így akarták kifejezni tiltakozásukat a délafrikai hadseregnek a namíbiai, angolai és zambiai fekete lakosság elleni támadásai miatt. Michael Morgan,

a délafrikai katonai . szőkévé* nyék segélyalapjának képviselője említette ezt az adatot New Yorkban és hozzáfűzte, hogy ez a szám állandóan növekedik, mert egyre több fiatal ember tartja jogosnak a faji elkülönítés, az apartheid elleni harcot.

a freskók, mozaikok szinte minidig az üdvtörténet legkiemelkedőbb személyiségeit (Krisztust, apostolokat, prófétákat, szenteket) ábrázolják, mint Isten tetteinek nagy tanúit és véghezvivőit. A katolikus és ortodox templomokbtan szinte minden díszítés ide összpontosul a szentély szentségének kiemelése jegyében.

AZ EVANGÉLIKUS TEMPLOMOKNAK oltártere van, és nem szentélye! (A református és unitárius templomokban se szentély, se oltártér nincs.) Hitünk és meggyőződésünk szerint ugyanis a római katolikus felfogással szemben — egyszerűen fogalmazva — az oltár és az úrvacsora Isten kegyelmes és szerető cselekvésének a helye és alkalma Igéje és az úrvacsora jegyei által, nem pedig misztikus „lakhelye”. így válik számunkra is fontos és drága hellyé, a kegyelmi igék és a bűnbocsánat helyévé, de nem „szentek szentjévé”, megközelíthetetlen szentéllyé az oltár és az oltártér. Bár az evangélikus templomok is sokszor átveszik az apszist, mint az oltár elhelyezésének építészetileg kiemelt helyét, ez mégsem jelent olyan elkülönítést és kiemelést, mint a katolikus és ortodox templomoknál az ő teológiai látásuk alapján. Inkább a nyitottságot, a vonzást van hivatva szolgálni, Isten közelítő szeretetének melegségét sugározni a lehető legnagyobb úrvacsorái térdeplőlehetőséget, „férőhelyet” biztosítva minél több hívőnek, az oltár körül. Mert az evangélikus oltárépítészetnek és oltártér-kialakí- tásnak legfőbb feladata Isten szentséges távolsága helyett Isten Jézus Krisztusban megjelent, és az úrvacsora jegyeiben és igéiben mindig elérhetővé lett szeretetét kifejezni és szolgálni felépítésében és díszeiben egyaránt. Hogy szolgálatra megújult életek szülessenek az oltárnál.

*

Uram! Nem tudom, hogy mi történik ott az oltárnál, mikor a lelkész megáldja az ostyát és a bort. Mi változik mivé, egyáltalán változik-e ott valami? Én nem tudok rá felelni. De arra gondolok most Uram, hogy te nem. is azt mondtad nekünk, hogy fejtsük meg ezt a titkot, hanem cak eny- nyit, hogy „ezt cselekedjetek”. Add. hogy így tudjak eléd állni: kezedre nézve, amint cselekszik. Arra figyelve, ami a szívemben történik. És az életemben... S általam mások életében. — Mert ezért adtad magad énérettem.

ifj. Foltin Brúnó

EZ A DRÁMA súlyos kérdésekét vet fel. Nem dramaturgiaiakat, mert vitathatatlanul jó alkotás —.hanem erkölcsi, orvosetikai, jogi kérdéseket. Brian Clark angol író műve. Televíziós bemutatója után, első színpadi előadása két éve volt Londonban. Nálunk szövegét a Nagyvilág közölte (1980. 3. szám), ősztől a fővárosi Madách Színházban játsszák, olyan sikerrel, hogy jegyet szinte lehetetlen rá szerezni.

Főhőse fiatal szobrászművész, aki többek között művészeti iskolában — és ez sem mellékes — anatómiát is tanított. Hat hónappal ezelőtt autóbaleset következtében hátgerince megsérült. Életét megmentették, de nyaktól lefelé teljesen béna. Élete végéig elfekvő kórház vár' reá, ahová most készülnek áttenni az eddig őt kezelő kórházból. Világos tudattal gondolkozik és beszél, de soha járni, karját használni nem fogja tudni, sőt ebben a mozdulatlan állapotában szervei működéséhez is a mai orvostudományi technika állandó segítsége kell. Főorvosa mondja: „a bénult hólyagjával meg a többi bajával egy hétig sem élne odakint.”

A beteg, Ken Harrison, tisztában van állapotával, a reá váró jövővel. S küzd azért, hogy maga dönthessen sorsáról: engedjék ki a kórházból, hogy megszűnjék kezelése, és meghaljon, „mégpedig csöndesen és annyi méltósággal — mondja —, amennyire csak képes vagyok”. A főorvos nem engedi a távozását, ezzel az indoklással: „Mivel Mr. Harrison a kórházon kívül nem képes élni, nekem mint orvosnak pedig az élet megóvása a kötelességem.” A beteg kívánságát lelki egyensúlya megbomlásának tulajdonítja, az elmeállapotról szóló törvény

„Mégis, kinek az élete?

alapján kényszer alkalmazásával akarja bent tartani. Ehhez egy „bigott katolikus” pszichiáter segítségét veszi igénybe. A beteg ügyvédje elfogulatlan pszichiáter kihallgatását kéri. Bíró száll ki a betegágyhoz. A bevont pszichiáter — bár ő sem helyesli a beteg elhatározását — megállapítja, hogy nem forog fenn endogén, belső eredetű depresszió: „rendkívül éleseszű ember, aki tökéletesen képes felfogni a saját helyzetét, és el tudja dönteni, hogy ebben a helyzetben mit tegyen”. A bíró ezután a beteggel beszélget, s kimondja végzését: „kielégítően bizonyítva látom, hogy Mr. Harrison bátor és józanul gondolkodó ember, aki elmebeli képességeinek teljes birtokában van; éppen ezért elrendelem, hogy szabadságában ne korlátoztassék”. Egy váratlan fordulat — a főorvos a beteg hazaengedése helyett kész a kezelése megszakításá- sára. „hátha még meggondolja magát” — már nem érinti az események kimenetelét: „Három nap múlva önkívületben lesz, és legkésőbb hat nap múlva halott.” A mű jellemzéséért még hozzáteszem, hogy a főhős mindvégig szellemes, ironikus humorral beszél a darabban, ami derűt visz a tragikus témába.

A SZÍNMŰ nem az eutanázia ma világszerte forrongó kérdéséről szól, mert az a végső stádiumba jutott, eszméletlen beteg halálának’ a siettetését jelenti, itt pedig még hosszabb, öntudatos élet várna a betegre . Esete csak annyiban érintkezik az eutanázia problémájával, hogy mindkettőnél a halálhoz való egyéni jog

kérdéséről van szó. Mégis inkább az ön- gyilkosság egy formájának tekinthető a beteg elhatározása, amint egyik szereplő ezt ki is mondja. De tulajdonképpen olyan határesetet rajzol az író, amely az ember döntési szabadságának kérdését exponálja végsőkig vitt élezéssel..

Ennek érdekében kikapcsolja az író az élettől való önkéntes megválás legsúlyosabb ellenérvét: másokra, az illető szeretteire való tekintetet. A beteg két héttel ezelőtt elküldte menyasszonyát, hogy ne legyen kénytelen■ önfeláldozó életre a béna férfi mellett. Anyja egy hete járt nála, s könnyel a szemében megértette fia elhatározását: „Apádért ne aggódj — majd én átsegítem rajta.” Nincsen tehát senki, akinek döbbenetes fájdalmat okozna az élete megszűnésével.

Kiapcsólja az író a másik lehetséges ellenérvet is. A bíró emlékezteti a beteget: „De hát ön is tudja, hogy szörnyű testi fogyatkozásban szenvedő emberek úrrá tudtak lenni a helyzetükön, s végül is méltósággal és hasznosan éltek.” Ken: „Igen, tudom, de a méltóság az ő döntésüknél kezdődik.” Őbenne nem él olyan eszme vagy keresztyén hit vagy az akármilyen áron való életszeretet, amely indíthatná ilyen példák követésére.

Társadalmi szempontot is elővesz az író. Nem méltatlanság — mondja a bíró cáfolóan a betegnek, —, „ha a társadalom anyagi eszközöket fordít arra, hogy valakit életben tartson. Ettől csak gazdagodik a társadalom”. Ken: „Nem méltatlanság, ha az illető életben kíván maradni, de újra alá kell húznom, hogy a méltóság az ő döntésénél kezdődik. Anélkül megalázó, mert a technika lép az emberi akarat helyébe.”

A kórházi lelkész vigasztalása, a mi gondolkozásunk alapján képtelenséget fejez ki: „Szerinte legyek boldog — számol be róla Ken —, hogy Isten kiválasztott edénye lehetek, melybe az emberek beleönthetik együttérzésüket. Szerinte nyomoréknak lenni jó, mert másokat boldoggá tesz, ha segíthetnek rajtam.”

így esnek el sorra a darabban az élettől való megválás etikai ellensúlyai, s marad az élesen megvilágított egyetlen kérdés: az emberi döntés szabadsága élet vagy halál között az illető által emberhez méltatlannak tartott, gyógyíthatatlan állapotban.

NINCS ITT A HELYE, hogy a dráma által felvetett kérdésre válaszoljunk. Nem is vagyunk illetékesek hazai jogi és orvosetikai vonatkozásban. Még a teológiai etika általános tételeit sem idézhetjük, mert olyan egyedi határesetet látunk, amelyet ezenkívül bonyolít a modern technikai fejlődés által — ebben a példában az orvostudomány területén — előadódó új hélyzet.

A drámában mély emberi megértéssel és egyúttal a kérdés teljes súlyának átélésével tulajdonképpen egyetlen személy közeledik a beteghez, dr. Scott, az alorvosnő. Csak ő képzeli bele magát a beteg helyzetébe. Az író álláspontja egyértelműen világos: igenje a darabból feltétlenül érzékelhető. A hallatlan drámai feszültségű és lüktetésű színmű meggyőző hatása alól nehezen tudná kivonni magát olvasója, nézője.

Veöreös Imre

á

k

i