Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-09 / 45. szám

Mindennapi kérdések Hogyan valósítsam meg önmagamat? Egy régi anekdota szerint bebocsátást kért Mátyás király udvarába egy rendkívül tehetséges művész. Az uralkodó beengedte és az ország előkelői előtt alkalmat adott neki képességeinek bemutatására. Bámu­latos produkció következett. A művész pillanatok alatt száz borsó­szemet hajigáit át a trónterem ajtajának kulcslyukán. Egyetlen borsószem sem akadt fenn a zárban. Illő honorárium ütötte a ritka teljesítmény bemutatójának markát. Így szólt kincstárnokához a király: „Adj neki egy zsák borsót!” Aranyat várt az illető, de a bölcs király borsóval fizette ki.. Azt érdemelte, mert tökélyre vitt képességei senkinek sem használtak és maga sem akart mást, mint hasznot húzni semmirekellő tehetségéből. * A kis tanmesével nem azokat akartam bántani, akik verejtékes munkával, gyakorlással ezreket gyönyörködtetnek, szórakoztatnak a cirkusz porondján. Tisztelem a szórakoztatás művészeit. Azokról az „önmegvalósító” semmittevőkről, ingyenélőkről, indi­vidualistákról szólok, akik az önmegvalósításban semmi egyebet nem keresnek, mint saját dicsőségük, erkölcsi elismerésük és búsás anyagi hasznuk elérését. Akik a tehetségük, képességeik Isten-adta adott­ságát magántőkeként kezelik és kizárólag maguknak kamatoztatják. Az önző önmegvalósítás kamatát erkölcsileg és anyagilag is mindig mások, a közösség fizeti meg! JÉZUS KÖVETÉSÉBEN AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS KÉPLETÉT ÍGY ÁLLÍTHATJUK FEL: minél teljesebben megvalósítottam ön­magamat, annál kevésbé vagyok önmagámé és annál inkább vagyok az' embertársé, a közösségé. Egyszerű példa: mi az édesanya önmeg­valósítása? Mi az édesapa önmegvalósítása? Mi a házastárs önmeg­valósítása? Az, hogy önmagában tökéletes legyen? Csak azokkal való kapcsolatban, azokért végzett szolgálatban tökéletesítheti és valósít­hatja meg önmagát, akikért élni és szolgálni rendeltetett MINDENKINEK KÖTELESSÉGE önmagát fizikailag és szellemileg, akaratilag és erkölcsileg képezni, fejleszteni. Magas szintű tudás, aka­rati összeszedettség, helyes ítélőképesség sok tanulással, lemondással, önfegyelemmel sajátítható el. Ez elsősorban nem a születéssel kapott talentumok kérdése. Sokkal inkább emberség, tisztesség dolga. „Meg­indulnak, el is hagynak mások”,1 énekeljük a 414. ének 5. versében (Keresztyén Énekeskönyv). Sok elkallódott tehetség a bizonysága annak, hogy az Istentől kapott talentum elvész, ha nem gyarapítja és nem állítja a közösség szolgálatába a gazdája. A kifejlesztett, iskolai és önképzéssel, sok tanulással, élettapaszta­lattal tökéletesített személyiség önmagában még nem érték. Akkor válik értékké, amikor a család, a munkahely, a kisebb-nagyobb em­beri közösség javára kezd el tevékenykedni. Nem esetlegesen, hanem tudatosan. Tudatosan azt értem, hogy szeretettel, tudatosan a közös­ség javát akarja szolgálni minden megszerzett tapasztalatával, elsajá­tított tudományával. Ez eltökéltség kérdése. Más az, ha valaki el­szántan a közösségért dolgozik, mindenki hasznára-javára akarja tudását al'kalmazns és más az, ha valaki minden munkát a saját érdeke szerint végez és emellett a közösségnek is „leesik valami”. ÄZ ÖNMEGVALÓSÍTÁSNAK NAGY ÁRA VAN. Amíg egy fiatal nagy tettekre képes alkotóvá képezi magát, sok ember szolgálatából, fáradságából él. Az általános iskolai képzés ingyenes. íngyen van a diáknak, de sok tízezer forintjába kerül a társadalomnak, sok vesződ- ségébe szülőknek, fáradságba a pedagógusoknak, amíg elvégzik a nyolc osztályt. A szakmunkás-oklevél, vagy a középiskolai érett­ségi még „drágább”. Az egyetemista, miközben magas szintű önmeg­valósításra készül, félmillió forintjába is kerül az országnak. AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS KÉRDÉSÉ TEHÄT KEZDETTŐL FOGVA ÖSSZEFÜGG MÁSOK SZOLGÁLATÁVAL. Bármilyen formában is lát neki az ember, fiatal vagy öreg. eleve mások segítségével teheti. A születés pillanatától kezdve a szülők, a család, a hozzátartozók, a dolgozó, alkotó emberek egész társadalmának együttes áldozata te­remti meg a lehetőségét egy-egy önmegvalósításnak. Aki önző módon, individualista polgári morál szerint képzeli el az önmegvalósítást, az elfelejti, hogy egy egész társadalom anyagi-erkölcsi erőfeszítésének köszönheti, hogy egyáltalán eszébe juthatott megvalósítani önmagát. Baranyai Tamás ................................»------------------------------ "" 1 -------------­Sz órványok — kívülről nézve Köztudomású, hogy a két világ­háború között egyházunkban is — a többi egyházakhoz hasonló­an —, megelevenedett a missziói munka. Ez az intenzív, belmissziói munka két irányból indult el. Egyrészt, a különböző ébredés! mozgalmak ekkor jelentek meg hazánkban, s egyházunkban. Más­részt, a számbelileg igen meg'nö- vekedett papságnak munkaterüle­tet kellett biztosítani. E cikken belül — nem is témánk — nem térünk ki ennek a két oknak a bővebb taglalására, inkább a bel­missziói munka eredményét vizs­gáljuk meg. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egymás után szerveződnek meg az ún. missziói egyházközségek, vagy anyásod- tak korábbi filiák, leány-egyház­községek. Vagyis az addig „csak” szórványként nyilvántartott evan­gélikus közösségek nagy részét az egyház szervezetileg is gyüleke­zetté formálta, vagy akarta for­málni. Nem arról volt szó ebben az időszakban sem, hogy egyhá­zunknak ne legyen egyetlen szór­ványa sem, — ilyen egyház nincs, nem is lesz —. hanem a szórvá­nyok többségét akarták gyüleke­zetté szervezni. A FENTIEK IGAZOLÁSÁRA MEGEMLÍTJÜK, hogy a két vi­lágháború között hetvenhat új gyülekezet alakult egyházunkban. Ezek egy része már korábban is szervezett egyházközség volt. lel­kész nélkül —. de többségükben mégis csak szórvány települések szerveződtek gyülekezetté. Régi ‘egyházi kiadványokat, újságokat olvasgatva a mai olvasóban az a kép alakul ki. hogy volt egyhá­zunkban is olyan elképzelés, hogy bizonyos idő múltával, vagy bi­zonyos ébredési irányzat megerő­södésével meg lehet szüntetni egyházunk szórvány-jellegét. Az egyház Ura azonban más jövőt jelölt ki a mi egyházunk­nak is. A fent említett hetvenhat i gyülekezetből napjainkig huszon­kilenc meg is szűnt, s ma újra LUKAS VISCHER Dr. Lukas Vischer lesz a svájci protestáns egyházak által most lé­tesített ökumenikus iroda igazga­tója. Dr. Vischer 1979 végén vált meg az Egyházak Világtanácsától, ahol 1966 óta a Hit.- és Egyház- szervezet Osztály igazgatója volt. A német nyelvű svájci egyhá­zak által létesített ökumenikus iroda feladata, hogy elősegítse az ökumenikus megértést és az öku­menikus mozgalom ismeretét a svájci gyülekezetekben. Az igaz­gató fő megbízatása, hogy előadá­sokat tartson a teológiai fakultá­szórványokká, vagy esetleg egy- egy nagyobb gyülekezet filiájává lettek. Ezzel csak azt akartuk ér­zékeltetni, hogy egyházunk nem tévesztheti szem elől azt a reali­tást, hogy vannak szórványaink, sőt azok száma egyre emelkedik. SZÓRVÁNNYÁ VÁLÁSIAK KÜLÖNBÖZŐ OKAI LEHET­NEK. Itt most csak kettőt emlí­tünk meg az okok közül. Vala­mikor az egyik legsűrűbben „la­kott” evangélikus megyének te­kinthettük Tolnát és Baranyát. A második világháború eseményei, majd a német lakosság kitelepíté­se után, ez az egy egyházmegyévé ..társult” két közigazgatási megye evangélikussága jelenti ma egy­házunkban „a legszórványabb” egyházmegyét. 1952-ben ebben az egyházmegyében még harminc­kilenc anyagyülekezetet tartot­tunk nyilván. Ma ez a szám — legalábbis pillanatnyilag — már tizenhétre esett vissza. Ez azt je­lenti. hogy tizenhét anyagyüleke­zetnek kell ellátnia a vonzáskör­zetükbe tartozó két megye 426 településén élő evangélikus híve­ket. Vagyis a Tolna-Baranyai Egyházmegyében egy lelkészség­hez — átlagban huszonöt telepü­lés tartozik. A SZOKVÁNYOK EMELKE­DÉSÉNEK MÁSIK ELŐIDÉZŐJE az elmúlt három évtized nagy belső „népvándorlása” volt. En­nek a belső népességi mozgásnak megvolt a maga gazdasági, poli­tikai. társadalmi hatása, de egy­házunkat is érintette, mind pozi­tív, mind negatív összefüggésben. Pozitív hatását a megerősödött városi gyülekezetekben tapasztal­hatjuk, ahová a környező falvak népessége költözött, s ezek között természetesen evangélikus csalá­dok is voltak, akik beépültek új lakóhelyük gyülekezetébe. De volt ennek a „népvándorlásnak” nega­tiv hatása is. Ugyanis a kisebb népességű települések lakossága egyre fogy, s ezzel egyenes ÜJ TISZTSÉGE sokon, hogy tanulmányi munkát végezzen a svájci egyházak által fontosnak tartott témákról, hogy kapcsolatban álljon az egyházi vezetőkkel, gyülekezetekkel, öku­menikus munkacsoportokkal és az egyházak ökumenikus kérdések­kel megbízott tisztségviselőivel, valamin^ hogy ökumenikus kap­csolatokra ösztönözzön külföldön. Lukas Vischer 1961-ig gyüleke­zeti lelkész volt a Schaffhausen mellettei Herblingenben. 1961-töl állott az Egyházak Világtanácsa szolgálatában. arányban csökken ezeken a tele­püléseken az evangélikus hívek száma is. Vagyis a szórványok még kisebb szórványokká fogy­nak. Mindössze e két példával akar­tuk illusztrálni azt a megállapítá­sunkat, hogy egyházunk szórvá­nyos odása ma is tart. s éppen ezért a szórványokkal való foglal­kozás sokkal aktuálisabb, mint volt bármikor. E változások nem­csak létszámbeli és szervezeti problémákat jelentenek a szórvá­nyokban élő hittestvéreiknek, sók­kal inkább belső, lelki s nem egy esetben hitbeli kérdésekkel talál­juk magunkat szemben, amikor a szórványokban élő hittestvére­ink egyházi és lelki életére gon­dolunk. Emberileg érthető, hogy nagyon nehéz ma azt a templo­mot szeretni, ahol valamikor egv- egy ünnepkor több százan térdel­tek az oltárhoz úrvacsora vétel­kor. S ma mindössze az egész községben 15 evangélikus van, akik könnyes szemmel mennek el az óriásivá nőtt templomuk mel­lett. S bár ma már az egyes feleke­zetek közt testvéri kapcsolatról beszélhetünk, szórvány kutatása­ink során mégsem hallgathatjuk el a vegyes házasságok követ­kezményeit. Ismét csak egy példa, 1978-ban a 115 szórványt gondozó Fejér-Komáromi Egyházmegyé­ben mindössze 21 (gyermeket ke­reszteltek meg az egyházmegye szórványaiból. Ugyanakkor az. el­múlt öt esztendőben csak a szór­ványokban 24 esküvő volt. Ez azt jelenti, hogy az egyházmegye szórványaiban néhány esztendőre visszatekintve elenyésző a tiszta evangélikus házasság. Mindazt amit eddig mondtunk a szórványokról csak külső szem­pontok felsorolása. Eddigi írá­sainkból hiányzik — tudatosan — a szórványban élő hívek szemé­lyes, hitbeli kérdései, a szórvány közösségek életének belső törvény- szerűségei, gondjaik, problémáik felvetése. Cikksorozatunk követ­kező írásaiban ezekre helyezzük a hangsúlyt. A SZÓRVÁNY ESZTENDŐ egyszerre akar segíteni, felrázni és erősíteni. Segíteni abban, hogy „senki el ne vesszen”. Fel akarja rázni egész egyházunk közvéle­ményét, s tudatosítani, hogy min­den ötqdik evangélikus ma temp­lomtól, lelkésztől távol éli keresz­tyén életét. S erősíteni akar abban, hogy Krisztus evangéliuma a szétszórtságban élő evangélikus keresztyéneket is megtalálja és kegyelmével a templom nélküli híveket is körülöleli. Karner Ágoston Evangélikus egyházi műtárgyak* Előadás az Iparművészeti Múzeumban AZ „EGYHÁZI GYŰJTEMÉNYEK KINCSEI” című nagyszabású kiállítás kí­sérő eseményeként az Iparművészeti Mú­zeum és a TIT József Attila Szabad­egyeteme előadássorozatot szervezett a múzeum könyvtárában. A hét évszázad magyarországi szakrális művészetéből összeválogatott kiállítás a stíluskorsza­kok egymást követő rendjében tárta fel az anyagot, így a művészeti értékteremtő felekezetek tárgyai egymásmellettiségük- ben jelentkeztek. Az előadásoknak pedig éppen az volt a célja, hogy egy-egy fe­lekezet liturgikus és templomdíszítő mű­vészetét közelebbről, immár önmagukban megismerhessük, sajátosságaikról képet kapjunk. A február 6-án elhangzott elő­adás, amelyet Péter Márta művészettör­ténész tartott, evangélikus egyházunk művészetét tárgyalta, vetített képekkel és eredeti műtárgyak bemutatásával. Szakrális művészetünk meghatározó elémei, miként hitvallásunk is. német területről származnak. Az előadás gon­dolatmenete éppen ezért indult az ere­detnél: felvázolta a XVI. század első harmadának tendenciáit az északi mű­vészetben, beszélt a későközépkor és a humanizmus egymásraépüléséről, a val­lásos művészet elvilágiasodásáról, arról az individualizálódást folyamatról, ame­lyen ebben a korszakban a nyugati em­ber átment, s amely a reneszánsz élet- és stíluseszményt megteremtő művészet­ben lecsapódott. KÖRÜLJÁRTA AZ ELŐADÁS a re­formáció vélt művészetellenességének problematikáját, amelyet éppen a né­metországi gazdag emlékanyag s magá­nak a reformátornak, Luther Mártonnak e tárgyban kifejtett nézetei cáfolnak meg. Luther irasai, prédikációi arról ta­núskodnak, hogy ő maga jellegzetesen auditív alkatú személyiség volt, ezért is kedvelte mindenekelőtt az egyházi zenét, ugyanakkor az is kitűnik állásfoglalá­saiból, hogy liturgikus feladatot szánt a , képi ábrázolásnak is, lehetőleg a megfe­lelő igehelyek szövegének közlésével együtt. Luther és Melanchthon útmutatásai alapján Lucas Cranach volt az a mester, aki megalkotta a reformáció tanának el­ső képi megfogalmazásait, olyan ikono­gráfiái sémákat, amelyek azután évszá­zadokon át iránymutatók lettek az evan­gélikus egyházi képzőművészetben. Né­hány levetített Cranach-festmény — „A Paradicsom”, „Megigazulás”, „Engedjé­tek hozzám jőni a kis gyermekeket” és az „Utolsó Vacsora” — elemzéséből fel­tárult az a mód, ahogyan vizuális formát öltöttek a lutheri tanítások a bűnről és a kegyelemről, a törvény és az evangé­lium szembeállításáról, a gyermekke- resztelésről és az úrvacsora szentségéről. AZ ELŐADÁS MÁSODIK RÉSZE a magyarországi emlékanyaggal foglalko­zott. Gazdag hagyományainkból két olyan települést emelt ki, amelyek egyhá­zunk története és művészete szempont­jából egyaránt jellegzetesek és fontosak: Nemeskért és Sopront. Nemeskér, mint egy igen korai időkben, már 1535 körül reformált, majd az 1681-es soproni or­szággyűlésen „artikulárissá” nyilvánított gyülekezetek modelljeként került bemu­tatásra. Történetében nyomon követhető a protestantizmus visszaszorítására irá­nyuló, törvénnyel alátámasztott és tör­vénytelen akciók sora, egészen 1732-ig, amikor a templomot, az iskolát és a paplakot elvették a gyülekezettől. Ugyan­ebben az évben építették fel — sok meg­kötöttséggel és korlátozással — az új templomot, egyik elsőrangú műemlékün­ket. A „granárium” formára emelt épü­let belsejében, a három falat körülölelő karzatos kiképzésben már jelentkezik az a lutheránus sajátosság, amely — a jobb térkihasználás mellett — a két központi liturgikus cselekmény: az igehirdetés és a szentség kiszolgáltatása köré szervezi a teret. Az 1736-ban emelt szószékoltár is új berendezési típusként értékelhető, an­nak ellenére, hogy szószék-eleme jóval korábbi, a XVII. század fordulóján ke­letkezett, és a német stíluskörhöz kap­csolódó munka. A szószékoltárok megje­lenése és nagy elterjedtsége a XVIII. század végén az igehirdetés előtérbe­kerülését jelzi, az építészet nyelvén. Ne- meskérhez kötődik — mintegy másfél évszázadon át használták ott — Pilarik István Selmecbányái lelkész úrvacsorái kannája, 1685-ből. Az edény teljes felü­letét vésett technikával készített ábrázo­lások borítják, jellegzetesen lutheránus ikonográfiái programmal. A misztikus szőlőprésben ábrázolt szenvedő Krisztus egyben a halál és a gonosz felett győze­delmeskedő Krisztusként jelenik meg, kezében a feltámadás zászlójával. Ugyan­csak jellegzetes ezt a főjelenetet jobbról- balról kísérő csoportok kettéválasztása a megváltás előtti —ószövetségi— és utá­ni —újszövetségi— alakokra. Luther fi­gurája, a személyéhez kapcsolódó hitval­lást és kiskátét említő feliratokkal, köz­vetlenül utal a tárgy származásának szellemi környezetére. A SOPRONI EVANGÉLIKUS EGY­HÁZKÖZSÉG TÖRTÉNETE a szabad ki­rályi városok vallásgyakorlata szempont­jából reprezentáns. Annak ellenére, hogy ez a státusz viszonylagos biztonságot adott, Sopron történetének több periódu­sában is veszélybe került a nyilvái\os is­tentiszteletek megtartása és a szabad templomhasználat. Buzgó hívek és patró- nusok sokat áldoztak azért, hogy a temp­lomfelszereléseket ért veszteségeket pó­tolják. Erről tanúskodik a soproni egy­házközség sok művészettörténeti értékét őrző kincstára. A soproni emlékek közül kettőt — a Jézus keresztelését ábrázoló keresztelőtálat és egy passió-jelenetekkel díszített kelyhet — eredetiben demonst­rált az előadó. Mindkét ötvösremek — a cibóriumrnal együtt, amely az Evangéli­kus Országos Múzeum állandó kiállítá­sán szerepel s amelyet vetített képen láthattunk az előadáson — XV11. száza­di augsburgi mesterek munkája. A NEMESCSÖI HÍMZETT ŰRVACSO- RA1 TERÍTŐ (1650), a mérgest ón ke- resztelőkancsó (XVII. század) és a ne- mescsói ón úrvacsorái kanna (1738) be­mutatásával vált teljessé azoknak a tárgytípusoknak a köre, amelyek az evangélikus liturgiát szolgálják, s ame­lyek tárgyi valóságukon és esztétikai ér­tékeiken túl, funkciójukkal és ábrázolá­saikkal szimbolikus tartalmak sűrítői és közvetítői. M. 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom