Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-07 / 36. szám
Mírofc nektek, ifjak...'9 I GYERMEKEKNEK. Irány: Európa! A jeruzsálemi apostoli tanácskozás után friss lendülettel, hitükben megerősödve indulnak az apostolok szerte a nagyvilágba. Szinte hajtja, űzi őket a gyűlés vitáinak közös felismerése: Jézus mindenkié, de még hányán nem is hallottak róla?! Nincs egy perc vesztegetni való idő sem, hiszen milliók várják az evangéliumot, be kell osztani ki, merre indul az örömhírrel. Barnabás Márkkal együtt újra szűkebb hazája, Ciprus-szigete felé veszi az útirányt, Pál viszont új, ismeretlen területekre vágyódik. Friss munkatársakat választ maga mellé Szilász és a lisztrai származású fiatalember, Timóteus személyében, aki hűségével, kitartásával sokunk példaképe lehet. Pál úgy véli, hogy kelet felé kellene megpróbálkozni az evangélium terjesztésével, de Istennek más a terve. PÁL ÉRZI, HOGY ISTEN NEM MONDOTT IGENT, keleti missziós útjára, s ezért a kis- ázsiai Tróászban vesztegelve varja a „felsőbb utasítást”, hogy merre tovább. Az isteni útmutatás nem is késik soká, egyik éjjel az apostol álmában egy görög férfit lát, aki így könyörög hozzá: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” A parancs világos és egyértelmű: Isten úgy látja, hogy Pálékra mindenekelőtt Görögországban, Európa földjén van szükség. Az apostol habozás nélkül engedelmeskedik, hiszen tudja, már sokszor megtapasztalta, hogy igazán csak Isten tudja, hogy kinek mikor, mire van igazán szüksége. Biztosan benne is felmerült az a jogos kérdés, ami talán titeket is foglalkoztathat: hát miért éppen a görögöknek hiányzik az evangélium? Hiszen annyit tanultunk már arról, hogy milyen művelt és szép volt az ókori Görögország. Épületeiket, templomaikat még mai romos állapotukban is turisták milliói csodálják meg, a görög művészek szobrainak szépségét máig .sem tud- ituk túlszárnyalni, görög írók színműveivel ma is találkozhatunk a színpadokon éppúgy, mint a tv-képernyőn. Görög tudósok tételeit ma is tanuljuk a matematikában vagy fizikában, és még folytathatnánk a sort. Hát minek ennek a bölcs és gazdag országnak az egyszerű evangélium: Jézus feltámadt?! A görög férfi segítséget kért Páltól, de vajon miért, hiszen a görögöknek annyi híres istenük volt, akiknek szebbnél szfebb templomokat emeltek? Éppen ez volt a tragédia oka. A görögök körülvették magukat „saját készítésű” istenekkel, akik persze ugyanolyan megbízhatatlanok voltak, mint „teremtőjük”, az ember, és éppen ezért segíteni képtelenek voltak, hiszen valójában nem is léteztek, halott bálványok voltak csupán. A bölcs görögök egy része rájött erre, és keserűen úgy döntött, hogy soha, senkiben és semmiben ' nem hisz többé. Mások viszont sejtették, remélték, hogy azért kell lennie egy igazi, élő Istennek,'aki más, mint mi, aki megbízható és segítőkész Úr. Pálék éppen ennek az élő Istennek evangéliumával. Jézus Krisztus örömhírével érkeztek meg az első európai városba, Fiüppibe. Hatalmas történelmi pillanat, amikor Pálék hajója kiköt Európa földjén, az evangélium megérkezett a mi földrészünkre is, hiszen Jézus az egész világ Megváltója. DE NEMCSAK AZ AKKORI GÖRÖGÖKNEK VOLT SZÜKSÉGÜK a halott bálványok helyett az élő Jézus Krisztusra. Bizony, nekünk, a büszke XX. század gyermekeinek is megvannak a magunk bálványai. Talán nem állítunk nekik szobrokat, nem mutatunk be nekik áldozatokat, mégis életünket meghatározzák, sőt néha egészen rájuk is építjük. Hányán építik ma is életüket saját képességeikre, erejükre, okosságukra, psetleg szépségükre, hánvan hisszük, hogv oénzzei anyagiakkal mindent el lehet intézni és érni az életben. Újra meg óira létszükséglet számunkra is. hogv az evangélium Jézus Krisztusban megérkezzen hozzánk. Mi se szésyeliiink a görög férfihoz hasonlóan íev könyörögni Mesterünkhöz: Jöjj, légy segítségünkre! G. P. Cantate vasárnapi ZENÉS ÁHÍTAT lesz május 4rén, vasárnap délután 6 órakor a fasori templomban (VII., Gorkij fasor 17.) Műsoron: Pachelbel, Buxtehude, Bach orgonaművek Kodály: Szép könyörgés Bach: Christ lag in Todesbanden kantáta ■Orgonái: Gáncs Aladár Közreműködik a kelenföldi gyülekezet kamaraegyüttese Vezényel: Ifj. Hafenscher Károly Igét hirdet: SZIRMAI ZOLTÁN „A mindenható Isten, Jézus Krisztus Urunk Atyja, aki téged vízzel és Szentlélekkel újonnan Szült, és minden bűnödet megbocsátotta, erősítsen meg téged kegyelmével az örök életre.” Ezzel az ősi áldással fejezi be a lelkész a keresztelést. Magam több mint három évtizede ezt mondom el minden alkalommal, amikor keresztelek. Tudom, hogy a gyülekezet tagjainak legnagyobb többsége felfigyel erre a záró mondatra. Magam is mindig felfigyelek rá, mert még egyszer emlékeztet arra. mi történt a megelőző percekben: nem egyszerűen valami hagyományos szertartást gyakoroltunk, hanem Isten ajándékában részesítettük azt a kisgyermeket, akit szülei, keresztszülei' elhoztak, hogy megkereszteljük. MÉG MA IS EMLÉKSZEM ARRA, amikor először kereszteltem. A nevét is tudom annak aki az én kezemből kapta ezt az ajándékot, gyakran gondolok is rá. Emlékszem mennyire meg- illetődött voltam akkor, bizonyára a gyülekezet is észrevette. De arra is emlékszem, hogy biztos voltam a dolgomban. Tudtam, mit csinálok, tudtam, hogy nem „üres” szertartás folyik, hanem valóban történik valami: Isten cselekszik, Isten gyermekévé teszi azt a kis gyermeket, akit Jézus Krisztus parancsára a ke- resztségben részesítek. Akkor, ott, az a kis gyermek új, boldog, szabad élet ajándékában részesült. Ehhez a naphoz és ehhez az eseményhez mindig visszatérhet, ebből erőt meríthet élete legnehezebb napjaibap is. Mindezt el is mondtam akkor a szülőknek, keresztszülőknek, a család tagjainak és az egész gyülekezetnek. MAJDNEM PONTOSAN HARMINC ÉVVEL KÉSŐBB újra abban a gyülekezetben jártam, ahol lelkészi szolgálatomat elkezdtem. És az istentiszteleten ismét kereszteltem. Változatlanul ■ azzal a meggyőződéssel végezem a szolgálatot, hogy ott most Isten cselekszik. A több évtizedes lelkészi szolgálat alatt előfordul, hogy az ember a megszokott mondatokat olykor gépiesen mondja. Velem is megtörténik ez. Csak a keresztelésnél nem. Akkor is tudatosan mondtam a jól ismert mondatokat. És az istentisztelet után odajött hozzám egy idős asszony, akit még első szolgálati évemből ismertem. Azt mondta: nagy.élmény volt számára ez a mai istentisztelet, éppen a keresztelés miatt. Mert eszébe jutott újra az, amikor ő is először hallott engem azon az én első keresztelési szolgálatomon a keresztségFúk, növények a Bibliában Befejezésül négy különböző növényről kérdezünk tőletek: 1. Milyen fán akadt fenn Ab- salon, amikor'Dávid elől menekült és az öszvér kiszaladt alóla? 2. Melyik az a fa, amelyből Salamon igen sokat használt fel a királyi palota és a templom építéséhez ? 3. Melyik az a növény, amelynek a magva nagyon kicsi és Jézus mégis azt mondja róla, hogy hegyeket mozgathatnánk meg, ha ekkora hitünk lenne? 4. Melyik az a növény, amelyről Jézus egyik példázatában azt mondja, hogy együtt nő a búzával az aratásig? • Válaszaitokat levelezőlapon május 11-ig a következő címre küldjétek be: Evangélikus Elet Szerkesztősége, Budapest. Puskin u. 12. — 1088. Lakcímetek mellé azt is írjátok oda, hogy hány évesek vagytok. DR. VÁMOS JÓZSEF TANULMÁNYÚTJA HEIDELBERGBEN A Lutheránus Világszövetség Kommunikációs Irodája által létesített psztöndíjalap támogatásával dr. Vámos József teológiai tanár lehetőségeket kapott, hogy kommunikációs és publicisztikai tanulmányokat folytasson a hei- delbergi egyetemen, Heinz- Eduard Tödt professzor tanszékén. Dr. Vámos József az Evangélikus Élet, egyik rovatvezetője. EVT TANÁCSKOZÁS MÁTRAFÜREDEN Az Egyházak Világtanácsa Különböző Vállalásokkal és Ideológiákkal Folytatott Párbeszéd Bizottságának a munkacsoportja a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának a meghívására április 9. és 16. között Mátrafüreden tartotta ülését. A magyar- országi egyházak részéről dr. Vályi Nagy Ervin református kutató-professzor, Harmati Béla evangélikus lelkész és Viczián János baptista lelkész Vettek részt az ülésen. ről prédikálni. Ő akkor döbbent rá először, mit jelent számára a keresztség. Megvallja, nem a kis pólyásra gondolt, hanem önmagára, arra, hogy az, ő életében, is van egy ilyen biztos dátum, esemény, amelyből mindig erőt meríthet, amelyről biztosan tudhatja, hogy ő is Isten gyermeke. Nem mindig találkozik az ember ilyen „visszhang”-gal. AZ ILYEN EMLÉKEK FELELEVENÍTÉSEKOR IS megszólal bennem a kérdés: mi van á többivel? Azzal a néhány százzal, akit én kereszteltem meg. És azzal a sok ezerrel, aki tanúja volt a .kereszteléseknek. Igaz, sokakkal találkozom ezek közül különböző gyülekezeti alkalmakon vagy családi összejöveteleken. Érzek valami külön személyes kapcsolatot azokkal, akiket én kereszteltem. Közülük soknak én adtam a konfirmációi áldást, sokakat eskettem, sőt már el is temettem néhányat. De a velük való kapcsolatban mindig legerősebbnek bizonyult a kezdet, a keresztség. Ez pedig annyira erős, hogy engem is biztat: ha nem látom is mindig az eredményt, ha nem tudom is. hogy derék, istenfélő, embertársait szerető, becsületes munkával a közösségnek, a társadalomnak, és a gyülekezetnek szolgáló ember lett belőlük, akkor, amikor megkereszteltem, valami fontos történt velük. Olyasmi, ami nem az én művem, hanem Istené, aki már akkor törődött velük, amikor ők erről még nem is tudtak. MINDEBBŐL PERSZE AZ IS KITŰNIK, hogy a keresztelésnek szép és kedves szolgálatához, még valami hozzátartozik: az emlékeztetés, az az igehirdetés, amely a megkereszteltek figyelmét felhívja a felelősségükre: akinek Isten ilyen ajándékot adott, az nem élhet akárhogyan, és akinek ilyen ajándékot adott, annak mindig van lehetősége az életújulásra. Minden lelkésztársammal gyakoroljuk ezt a szolgálatot. Erre is emlékeztet minket a keresztség szerzési igéje, amelyet minden kereszteléskor elmondunk: ,.Krisztus Urunk mennybemenetele előtt ezt mondta tanítványainak: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el azért, tegyetek, tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében, és tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” Nem ..üres” szavak ezek, hanem biztató, tanító, intő igék. Muntag Andor Akikre mindig számíthat az egész világ Egy régebben megjelent könyv címe jutott az eszembe: Akikre nem volt méltó a világ. A cím azt sejteti, hogy talán olyanokról szól ez a könyv, akikriek áldozatos életét, szolgálatát meg sem érdemelte az emberiség. Bizonyos vagyok benne, hogy a maga életével szolgálni akaró ember sohasem érezheti ezt. A másokért áldozatot hozni tudó lélek sohasem juthat arra a gondolatra, hogy szolgáló szeretetét méltatlanokra pazarolja. Talán csak az eseményeket kívülről szemlélőben fogalmazódhat meg az a vélekedés, hogy felesleges volt az önfeláldozó élet, nem volt rá méltó a világ. A keresztyén ember hitéből és diakóniai lelküle- téből folyóan kész minden áldozatra, amit a másik emberért vagy az egész emberiség javáért meg kell hoznia. Nem' mérlegeli, hogy méltó-e vagy méltatlan az, akiért fáradozik. Ebben is Krisztust követi, aki kész volt az emberért a legnagyobb áldozatra is. Aki Krisztusban hisz, az ott van mindenütt, ahol az emberiség javáért lehet valamit tenni. A keresztyénekre, ha értik szolgálatukat. mindig számíthat az egész világ. AZ EMBERISÉG JÓLÉTÉÉRT, BÉKÉJÉÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEMBŐL magyarországi evangélikus egyházunk régtől fogva kiveszi részét. Harminc évvel ezelőtt, nem sokkal a második világháború befejezése után, a fegyverkezési verseny fokozódása újabb háború kirobbanásával fenyegette békés életünket. Ekkor adta ki a Béke Hívei Világkongresszusának Bizottsága azt a felhívást, amely a világ valamennyi országának parlamentjeihez szólt. Ebben a fegyverkezési verseny és az atomfegyverek használata ellen, a bizalom légikörének megteremtéséért szállt síkra a Bizottság. Ez a stockholmi felhívás eljutott a magyar országgyűlés elé is, ahol jelen volt Vető Lajos püspök is. Bekerült az Evangélikus Életbe is, így hangot kapott evangélikus egyházunk széles rétegedben. Néhány héttel később tartotta a világbéke-mozgalom állandó bizottsága a maga gyűlését Stockholmban, amelyen a háromtagú magyar küldöttség egyik tagjaként részt vett Vető Lajos püspök is. A béke ügyéért felelősséget érző, a világ legkülönbözőbb részein élő egyházi emberekkel, politikusokkal, közéleti személyiségekkel találkozott s teremtett hosszú időre szóló gyümölcsöző kapcsolatokat. Alkalma volt nagy svéd tömeg előtt beszélni a magyar társadalmi és egyházi viszonyokról. Jönköpingben óriási hangversenyteremben hatalmas közönség előtt beszélt a szocializmusban élő egyházunk életének fejlődéséről és a békéért vívott harcról. Meglepő volt a nagy érdeklődés és a forró hangulat, amellyel kísérte előadását a népes hallgatóság. Vető püspöknek ez a szolgálata úttörő volt a békéért vívott küzdelem frontján. A hang, amit akkor megszólaltatott különböző fórumokon külföldön és belföldön egyaránt, az egyház hangja volt. A szolgáló egyház szólalt meg, amelyik kész az egész társadalmat érintő kérdésekben, béke és szabadság, jólét és haladás szolgálatában szót emelni. Akkor még nagyon kévés visszhang érkezett erre a hangra. Csak néhányan csatlakoztak ehhez az irányvonalhoz az egyház akkori lelkészi és világi vezetői közül. Olykor-olykor az egyházmegyék gyűlésein, lelkészi munkaközösségekben jelentkezett hasonló állásfoglalás olyan emberek megszólalásaiban, akiket ma az egyházi vezetőség első soraiban találunk. Bár a stockholmi felhívás hetilapunk útján eljutott a gyülekezetek népéhez, igazában nem mozdult még meg az egyházi közvélemény a jelentős s mindenkit érintő társadalmi kérdések szolgálatára. Maguk a lelkészek sem voltak erre a szolgálatra felkészülve és elszánva, s ezért nem tudtak gyülekezeteik előtt sem ezek képviseletében megnyilatkozni, sem erre a munkám mozgósítani. ÖT ÉVVEL KÉSÖB-B MÁR JELENTŐS ELŐREHALADÁST lehet tapasztalni ebben a vonatkozásban. Vető Lajos püspök országgyűlési , felszólalásában arról adhatott számot, hogy „egyházunk lelkészei a bécsi felhívással kapcsolatban levelekben fordultak a Béke-világtanácshoz, tiltakoztak Nyugat-Néimetország felfegyverzése ellen, és valamennyien követelik az atom- és hidrogénfegyver betiltását”. Ez már valóban országos megmozdulás volt. Az ország evangéli- kussága egyöntetűen lépett fel a fenyegető háborús veszély elhárítása és a béke megvédése érdekében. Valóságos tiltakozási hullám indult meg. Mintegy 300 levél érkezett az evangélikus egyház központi hivatalába a gyülekezetek vezetőségétől és népétől Egyházközségi presbiteri üléseken, közgyűléseken, kisebb-na- gyóbb megbeszéléseken tárgyalták meg a bécsi felhívást, s határoztak úgy, hogy a békeívek aláírása mellett még külön levélben is kérik a Beke Világtanácsot a békéért vívott harc további folytatására. Ezeket a leveleket egy kötetbe kötve továbbította egyházunk a helsinki nagy béketalálkozóra. KÉRDEZHETNÉ VALAKI, HOGY MIKÉPPEN VÁLTOZHATOTT MEG ilyen rövid idő alatt az egyház hangvétele a társadalom közös kérdéseiben való állás- foglalást illetően. Ennek nyilván több oka volt. Csupán néhányat szeretnék ezek közül kielemezni. Az egyik és legfontosabb egészen bizonyosan az volt, hogy a második világháborút átélt nemzedék még látta a háborús pusztulást, a rombadőlt templomokat és lakóházakat, saját testükön érezték még a háború által ütött sajgó sebeket. Ezért tudtak olyan egyértelműen kiáltani: Soha többé háborút! Ugyanakkor azt is láthatták, hogy az eltelt tíz év az újjáépítés időszaka voll. A romokból megelevenedett az ország. Építeni csak békében lehet! El kellett azonban arra a felismerésre is jutni, hogy a békét megvédeni csak közös erőfeszítéssel lehet. Nem lehet ezt csak a politikusokra, a nép vagy az egyház vezetőire hagyni. Mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogy béke legyen, s épüljön, szépüljön hazánk és az egész világ! Vető Béla \ !
