Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-14 / 2. szám
A FELEKEZETI VILÁGSZÖVETSÉGEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE A gyülekezet munkásainak A felekezeti világszövetségek és az Egyházak Világtanácsa együttműködésének rendszeres javítása állt annak a konzultációnak a középpontjában, melyet október 23 —25-ig tartottak Genfben. A zárt megbeszélésen 15 felekezeti világszövetségnek és az Egyházak Világtanácsának összesen 45 képviselője vett részt. A konzultációról készített beszámolót eljuttatják az érintett egyházaknak és szervezeteknek. Nem hoztak kötelező érvényű határozatokat, mégis bizonyos előrelépésről lehet beszélni. Dr. Carl Mau, LVSZ-főtitkár szerint a tanácskozáson sikerült „félreértéseket és hamis elképzeléseket elhárítani az útból”. A főtitkár szerint a tanácskozás kulcsszava ez volt: „kölcsönös támogatás”. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy az ökumenikus mozgalomban résztvevő egyházak, közösségek és szervezeteik számára életfontosságú, hogy egymást segítsék, mert sok tekintetben kiegészítik egymást. A konzultáció bevezetéseként dr. Philip Potter, az Egyházak Világtanácsa főtitkára és dr. Martin H. Cressey professzor (Cambridge, Nagy-Britannia) tartott előadást. A konzultáció három szempont szerint tárgyalt az ökumenikus mozgalomban való együttműködés mikéntjéről. Először is sürgetőnek'tartották a közös bizonyságtétel lehetőségeinek fejlesztését. Úgy vélték, hogy a közös bizonyságtétel még nagyon is korlátozott, de a felekezeti sajátosságokat nem szabad magántulajdonnak tekinteni, hanem inkább olyan ajándéknak, melyet másokkal meg kell és lehet is osztani. A második területen, az egyház egységének kérdésében a következő feladatokra hívták fel a figyelmet: előítéletek felszámolása, ellenségeskedések megszüntetése, teológiai elítélések feloldása, az egy hit egymással való megosztása, valamint a keresztség, úrvacsora és az egyházi hivatal kölcsönös elismerése, és végül annak kidolgozása, hogyan lehet közös határozatokra és közös cselekvésre eljutni. A harmadik területen, az együttműködés hatékonyabb formáinak a keresésében, nem tagadták, hogy a külön cselekvés sokszor szükséges és nem ártalmas. Ajánlották viszont, hogy minden egyház és szervezet vizsgálja meg, nem működhetne-e több területen együtt más egyházakkal és szervezetekkel — ezzel lehetővé téve, hogy a cselekvés hatékonyabb legyen. Carl Mau üdvözölte azt a tényt is, hogy a részvevők úgy vélték, a „konqiliáris közösség” fogalma (melyet az Egyházak Világtanácsa hangsúlyoz) és a „megbékélt sokféleség” fogalma (mélyet viszont a Lutheránus Világszövetség helyez előtérbe), nem zárják ki, hanem helyesen értelmezve kiegészítik egymást. A tanácskozás részvevői az alábbiak voltak: Anglikán Közösség, Baptista Világszövetség, Krisztus Tanítványainak Egyháza, a quäkerek, Lutheránus Világszövetség, Mennonita Világ- konferencia, az Okatolikus Egyház Nemzetközi Püspök; Konferenciája, a Moszkvai Patriarchátus, a Református ökumenikus Zsinat, a Konstantinápolyi ökumenikus Patriarchátus, a római katolikus egyház, a Hetednapos Adventisták, a Református Világ- szövetség, Krisztus Egyháíainak Világkon ven tje, a Metodista Világtanács és az Egyházak Világta- nácsa. tárgyilagosság, bizalom és nyíltság ... A'Z' -NDK vezetése nem várja az egyházaktól, hqgy sajátosságuk feladásával alkalmazkodjanak a társadalmi rendszerhez — mondotta Horst Gienke greifswaldi püspök Brémában adott októberi interjúja során. A 48 éves püspök emlékeztetett a hármas mértékre, melyet Erich Honecker, az NDK Államtanácsának elnöke említett március 6-án, az emlékezetes tárgyalás során: tárgyilagosság, bizalom és nyíltság. „A marxisták továbbra is marxisták, a maguk valláskritikai és ideológiai tanításukkal — de nyilvánvalóan készek arra, hogy a szocialista társadalmon belüli együttélés során a tárgyilagosságot az első helyre tegyék”. Ez jó kiindulási alap egymás gyümölcsöző megértésére. „Meg kellett győződnünk arról, hogy sok kommunistának roppant csalódásokat kellett élete során a keresztyén egyházakkal kapcsolatban átélnie, úgyhogy itt valóban új és bátor lépés tanúi vagyunk, amikor arra törekednek, hogy régi terheket ne cipeljenek tovább, hanem tudatosan lépjünk egymás felé és. készek legyünk az egymással való élés új szakaszára” — mondotta Gienke. Az államtanács elnöke által említett hármas mérték természetesen a keresztyének számára is kihívás, „előítéleteket, bizalmatlanságot és félénkséget valóban leküzdeni és a maguk részéről is tárgyilagosságot, bizalmat és nyíltságot tanúsítani”. A püspök hangsúlyozta, hogy a gyülekezetekben tapasztalható kezdeti szkepszis — fél évvel az állami vezetőkkel folytatott megbeszélés után — átengedte helyét annak a meggyőződésnk, hogy az állam erőfeszítéseket tesz a konkrét megállapodások megvalósítására. Gienke véleménye szerint ez a legszembeötlőbb az egyházi televíziós programoknál, valamint a havi információs rádióadásoknál, de az egyház világos utalásokat kapott arra nézve is, hogy a büntetés-végrehajtási intézményekben megígért nagyobb lelkigondozási lehetőség is valósággá válik. úls fényé Napjainkban egyre erősödik a Szentírás iránti érdeklődés. Sokan vásárolják és oLvassák. Ez nemcsak egyházi szempontból örvendetes. A Biblia az emberiség kulitúrkincse. Nélküle egész európai és hazai kuLtúránk nehezen érthető. A növekvő érdeklődést tehát népünk növekvő kultúr- i gén yenek is örvendetes jele. AZ EGYHÁZ SZÁMÁRA TERMÉSZETESEN SOKKAL TÖBB EZ A KÖNYV, mint kultúrkincs. Isten Jézus Krisztusban adott, történeti kinyilatkoztatásának páratlan tanúja és hordozója. Az egyházban semmiféle más megnyilatkozás vagy emberi tekintély nem ér fel vele. A reformáció egyik legjelentősebb tette volt, hogy a Szentírás odahelyezte újra az egyház asztalának kellős közepére, és hangoztatta: Isten népe számára Isten igéje legyen a döntő szó! Ennek fényébe kerüljön minden! Ennek tekintélye előtt hajoljon meg mindenki! Az ige legyen mértéke szavunknak és tettünknek! A keresz- tyénség nagy családjában tehát éppen a reformáció népére jellemző, hogy a Szemtí.rást mindenki és mindenek fölé emeli. Hitünket, egyéni és közösségi életünk döntéseit nem a természetből vagy a történelem eseményeiből merítjüik, hanem Isten igéjéből. Vagyis nem a teremtmények, hanem a Teremtő beszédére figyelünk. Röviden: az ige egyháza vagyunk. EZÉRT ÉRDEKES KÉRDÉS: VAJON TÖRVÉNYKÖNYVÜNK ÜNNEPÉLYES NYILATKOZATÁBAN, amely nemcsak az 1966. évi törvényalkotó zsinat munkáját, hanem mai egyházi életünk irányát is meghatározza, milyen szerepet kap a Szentírás? Hogyan érvényesül benne Isten igéjének központi jelentősége? Végigolvasva az Ünnepélyes Nyilatkozatot, örömmel állapíthatjuk meg, hogy benne, mint egy főtéma, húzódik végiig az ige, a Szentírés jelentőségének hangoztatása. Erre a reformációi elvre épül az a négy téma, ' amely a Magyarországi Evangélikus Egyház önértelmezését írja le. 1 EGYHÁZUNK „A TELJES SZÉNTlRÁS KINYILATKOZTATÁSA SZERINT” ÉRTI ISTEN IGÉJÉT és ennek alapján ismeri fel embermentő küldetését. E küldetés, mint „az Ür Jézus Krisztustól kapott feladat” valósul meg, amikor hirdetjük az igét és végezzük a szeretet munkáját népünk és az emberiség javára. Egyházunk tehát nem maga választotta úton, maga választotta tevékenységet akar végezni, hanem Jézusnak akar engedelmeskedni, az igéből tanulva útját és dolgát. 2. EGYHÁZUNK A SZENT- IRÁSRA FIGYEL, AMIKOR ISTEN TÖRTÉNELMET FORMÁLÓ AKARATAKÉNT FOGADJA EL életteréül a magyar nép közösségét, és igent mond a szocializmust építő Magyar Nép- köztársaság, mint Istentől rendelt felsöbbség törvényes rendjére. Isten iránti engedelmességből fakad tehát egyházunk készsége, hogy lehetőségei szerint támogat minden olyan építő munkát. amelynek célja népünk jobb és emberibb élete. 3. ISTEN IGÉJÉNEK ÚTMUTATÁSA ÉRVÉNYESÜL AKKOR IS, AMIKOR EGYHAZUNK FELELŐSSÉGET ÉREZ és vállal az emberiség nagy családjának életéért. Ez a felelősség Isten teremtő, de megváltó akaratából is következik. Mind a teremtés. mind a megváltás egyenlő értékűvé és egyenrangúvá tesz minden embert. Ezért egyházunk az igéből nyert feladatának tekinti, hogy a maga lehetőségei szerint küzdjön a népek és emberek egyenlőségéért, az elnyomottak és elmaradottak felemelkedéséért, valamint az egész emberiség békességéért. 4. VÉGÜL ISTEN IGÉJÉRE FIGYEL EGYHÁZUNK AKKOR IS, AMIKOR A FELEKEZETEKRE SZAKADT KERESZTYÉN- SÉG EGYSÉGÉT egyszerre tekinti valóságos ténynek és megvalósítandó feladatnak. Egységünk tény, mert az egyházat nem emberek hozták létre, hanem az az egy Ür elhívott népe, Krisztus teste, 'az egy keras.ztség; által. Ugyanakkor egységünk soha be nem fejezhető feladat is, mert azt állandóan meg kell élnünk és gyakorolnunk az egy Ürra irányuló hit és az emberiség közös javát, békéjét munkáló szolgálat egységének keresésével. A teremtés és megváltás világperspektívájából ugyanis az következik, hogy^ a keresztyénség egységtörekvése csak akkor igeszerű, ha az nem a világ ellen, hanem a világért történik. AZ ÜNNEPÉLYES NYILATKOZAT SZÖVEGE, TEHÁT EGYÖNTETŰEN MUTATJA, bogy egyházunk valóban Isten igéjének fényében, arra figyelve igyekszik megérteni küldetését és szolgálatát a világban. Egyházunk minden tagja Isten előtt felelős azért, hogy mindaz, amit az igéből megértettünk, ne esuT pán kimondott vagy leírt szó legyen, hanem állandóan történő valóság. „Jer, 'kérjük Isten áldott Lelkét!” w,.. „ ... Dóka Zoltán A Soproni Képek kiállításának margójára Roisz Vilmos az idősebb festőművész-nemzedék tagja. Neve a sok száz művész neve között csak igazán beavatottak előtt mond valamit. Azoknak tehát, akik a képzővészet berkeiben já- rátosak. akik a minőséget a haladásban tudják mérlegelni. Roisz Vilmos talán az utolsó azok közül, akiknek a művein még érződik a nagybányai iskola hatása. Önálló kiállítása ugyan kevés volt, de annál több csoportos kiállításon szerepeltek alkotásai. amelyeken minden esetben különös színfoltot képeztek művei. December 12-én a művész soproni képeit állította azután ki. Roisz Vilmos maga is soproni származású és noha Budapesten él, ihletért mindenkor szívesen megy vissza Sopronba. Képeit a tiszta szerkezet jellemzi. Kompozíciói tömörek, megragadok. A mértani szabályok. egyenesek, síkok és felületek, az axonometriák határozzák meg. Ábrándossá és valószerűtlenné a színek varázsolják. Feltűnőek a domináns színei. A meleg barna, az oldott szürke, az egecskék odalopott enciánkékje, építészek által" is megirigyelt utca- és házrészleteknek, boltíveknek és ablakszárnyak harmonikus játékának, amelyek visszafojtott indulatról vallanak, mégis valami mesebeli bájt ad. Próbálom fogalmazgatni Roisz Vilmos kiállításának és képeinek lényegét.: Sopron más szemszögből. Talán ebben találom meg az igazságot. Mert valóban a város, patinás udvarai, az Ikvára nehezedő házak, a Festő-köz. a lomhán elforduló sikátorok egy soha nem tapasztalt szemszögből tárják fel szépségüket. Roisz Vilmosra volt szükség, akinek ecsetje -ilyen változatos helyzetekben kapja „lencsevégre” a várost. A jól ismert házak megnyúlnak vagy összezsugorodnak, átölelnek vagy kinyílnak, de az arányok és szabályok szigorú rendje alapján, s talán az átszellemült színek harmóniája nyugtat meg csupán bennünket, azaz idézi elő a teljesség érzését. Fény és árnyék dinamikája uralkodik képein, ahogyan Zagyva Imre hangoztatta a megnyitón. Sopront sokan fogták vallató- ra a festők közül. Sok művészt ihlet, indít, inspirál. Egyértelműen valljuk: festői város. Roisz Vilmos azonban a festői részletek közül a lényegest, a jellemzőt emelte ki, mintegy a város „szerkezetét” választotta témáiul s így a város legrejtettebb szépségei tárulnák elénk még erőteljesebben. A Sopront szeretőknek ajánlom nevének megjegyzését. És ha találkoznak képeivel, jusson eszükbe, Roisz Vilmosnak van érzéke a' jelentéktelent jelentőssé. a kicsinyt naggyá, az egyszerűt nagyszerűvé emelni, a mulandóból állandót alkotni. Rédey Pál Kecskemétről jelentjük Az aranyhomok pusztájának költője Hazai kulturális életünk kiegyensúlyozottságára vall, hogy a főváros irodalmi, zenei és művészeti élete ma már nem egyeduralkodó az országban. Szinte nem múlik el hét, hogy ne kapnánk hírt, beszámolót a vidék kulturális életéből. Vidéki városaink legtöbbjében irodalmi társaságok működnek, folyóiratokat adnak ki, saját szerzőik estjeire hívogatnak. A kecskeméti Katona József Társaság a karácsony előtti hetekben tette le asztalunkra a „homoki metropolis” szülöttének, Sántha György költőnek posztumusz verseskötetét. „Naphívás” címen méltó megemlékezés ez a kötet a négy éve elhunyt költő születésének 90. évfordulóján. A szép köntösben megjelent munkát Hatvani Dániel szerkesztette, Goór Imre illusztrációi szemünket gyönyörködtetik, Féja Géza bevezető tanulmánya pedig a vallomás erejével csigázza érdeklődésünket, amikor kézbevesszük a kötetet. Féja egyik utolsó alkotása ez a kor társi-baráti ajánlás; mire nyomtatásban megjelent, már ő is elment... A Katona József Társaság a mű megjelenése után a Megyei Művelődési Központban irodalmi estet rendezett. Her- nády Gyula megnyitójában a verskötetet így méltatta: „számomra... a „Naphívás” .. 4 jelen idejű, mégha költészetének múlt idejű rendjét is adja, mégha lezárult is az életmű a költő halálával”. Az Óvónőképző Főiskola növendékei szólaltatták meg egy-egy versét. Kedves, megható színfoltja volt az estének, amikor a költő özvegye maga adott elő néhány gyöngyszemet, azt nyújtva, amit csak a költőhöz legközelebb álló hitvestárs adhatott a nagy számban megjelent barátoknak, tisztelőknek és érdeklődőknek. Kicsoda Sántha György — a költő? Neve nem nőtt országos hírűvé, úgy, mint nagy barátaié, akikkel egy táborban járt. Meleg barátság fűzte Veres Péterhez, Németh Lászlóhoz, Tamási Áronhoz és Erdei Ferenchez, akit a fasizmus éveiben saját élete kockáztatása árán rejtegetett. Móricz Zsigmond és Szabó Pál is többször volt házának vendége, de a hasonlók közül senki nem kerülte el otthonát, ha erre vette útja. Barátai közül sokan emlékeznek azokra a meghitt beszélgetésekre, irodalmi eszmecserékre, melyeket a jakabszállási kúria platánjai alatt folytattak. „Rendkívüli méretű európai kultúrá”- ját a budapesti bölcsészeti egyetem elvégzése után Bern, Párizs és Berlin egyetemein szívta magába. Itthon ő igyekezett a, város társadalmi köreiben Katona József kultuszát élesztgetni és a nevét viselő társaságnak előbb főtitkára, majd ügyvezető alelnöke volt Féja Géza szerint „európai kultúráját, költői nyugtalanságát a kecskeméti homokban sarjaztatta, merész álmait, avantgardista nyugtalanságát a kecskeméti valósághoz viszonyította. Ez a látszólag reménytelen kísérlete gazdagon gyümölcsözött, ennek köszönheti, hogy eredeti költő lett”. Eredeti költő. Az aranyhomok világának, a tanyavilágnak és gyümölcstermő homoknak, a bugaci pusztának, erdőnek és az ide kötődött pusztai embereknek kitűnő ismerője. Őket látja, életüket énekli, becsüli és tiszteli ezeket a parasztokat, akiknek feje fölé „kaszaglória áldón borul”, amikor aratás közben penge- fenésre megállnak. Emberszeretete, mélységes humanizmusa csendül ki a verssorokból. Varga Mihály szerkesztő méltatta így az irodalmi esten mondott beszédében: „Közben a .millió magyar nyomorgó’ sorsának jobbításán töprengett és a ,népcsalók’ üres életét figyelte kritikusan. És mennyire tudott bízni, reménykedni az életváltozásokban! ,Üj világot szimatolok!’ — írta egyik versében.” Természetes, hogy ebbe a kötetbe nem férhetett bele sok verse. Varga Mihály szerint „kimaradtak jelentős, nagy versek”. Ismerjük élete utolsó idejének Istenes verseit, mellekben modern korunk tudományos felismeréseivel felfegyverkezve és eredményeivel gazdagodva keresi, kutatja a kozmosz végtelenségét. Isten mélységét, kijelentésének titkát. Rabja lett a Bibliának, erről vallott. Jézusról, tetteiről és követőiről, szeretekéről és az örök életről szóló vallomásai arról bizonyítanak: megérkezett ahhoz, .„aki mindenben Minden”. Végigolvasva a kötetet, kibontakozik előttünk a költő életművének középső szakasza. Méltatója és ajánlója igen helyesen írja: „új könyve fölfedezés és bemutatkozás. Egy színárnyalattal gazdagabb lett líránk”. Tóth-Szöllős Mihály
