Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-26 / 34. szám
I Csak pénzért dolgozunk? Balaton... Balaton... Balaton A címben felvetett kérdés költői, nem fogalmazásában, hanem úgy, hogy azonnal vágjuk rá a választ: nem. És ha a kérdést tovább is nyitva kellene hagyni, akkor így folytatnánk: természetes, hogy nem csak pénzért dolgozunk, hanem egy egész sereg más dologért is, ami hozzátartozik az ember személyiségéhez, jó közérzetéhez. Ilyen az elismerés, másként a sikerélmény. Aki hosszabb időn át kénytelen olyan munkahelyen dolgozni, ahol eredményeit nem veszik figyelembe, esetleg kisebbítik is, alkalmasint lekezelik, az tudja, hogy az ilyen munkahelyen való élet pokol lehet a dolgozó ember számára. Az igazi jó munkához hozzátartozik az elismerés, a kézfogás akkor, amikor valami különösen jó vagy kiemelkedő születik kezünk nyomán, formálódik a tervezőasztalon, ha munkánkkal akár a mezőgazdaságban, akár az iparban valmi olyat tettünk, ami a többi ember hasznára van. Természetesen ennek az elismerésnek a hiánya teheti az embert kisebbrendűségekkel, neurózisokkal küszködővé. Ha már a kérdésre adott válasz így bővült, hogy nemcsak a pénzért, hanem az elismerésért is- dolgozunk, akkor így kell most már tovább kérdezni: Csak pénzért és elismerésért dolgozunk? Az adott válasz továbbra is tagadó. Nemcsak a pénzért és az elismerésért dolgozunk, hanem valami másért is, amit úgy írhatnánk körül, hogy minden munka valamiféleképpen alkotás. Igen, az ember tudatában érzi és őrzi az Isten parancsát: hajtsátok uralmatok alá a teremtettsséget. Mi keresztyén emberek tudjuk azt, hogy a tererhtettség Ura nem tétlen, hanem olyan Ür, Aki szüntelenül munkálkodik. S Jézus Krisztusban is megismertük a szüntelenül munkálkodó Diakonoszt. így tudjuk azt is, hogy újra és újra munkatársul hív el bennünket az egyház Ura, ebbe a teremtett világba. Ez a munkatársi kapcsolat köztünk és Isten között az a különösen nagy felelősséggel iáró viszony, ami nyilvánvalóvá teszi a válaszunkat a kérdésre: nemcsak pénzért dolgozunk! Tehát pénzért is, elismerésért is és az Isten munkatársaiként az emberért is dolgozunk? Nyilvánvalóan. És itt kell még tovább bővítenünk a kört, mert amikor azt mondjuk, hogy az emberért, akkor nagyon tág fogalmat használunk. Amikor kimondjuk, akkor elsősorban a dolgozó édesapákra gondolunk, bányákban és szántóföldeken, tervezőasztalnál és szolgáltatóiparban, élelmiszerüzlet-pultoknál és gépkocsiszervizekben, olyan édesapákra, akik a családjukért dolgoznak. És édesanyákra is, akik esetében felsoroljuk a fenti munkahelyek nagy részét és nyugodtan hozzágondolhatjuk a második, meg a harmadik műszakot is. Elsősorban tehát mindenki — joggal — önmaga családjára gondol akkor, amikor kimondja, hogy az emberért dolgozom. S ahogy a család határait is nehéz meghúzni, hiszen odatartozik a nyugdíjas nagyszülő is, akinek a társadalom a dolgozók munkájából fizeti ki az egyébként jói megérdemelt nyugdíjat. Tehát értük is dolgozom, akik akkor, amikor ebben az országban még romokban voltak a gyárak, kimentek hajnalonként — még az ágyúlövéseket hallva a' Dunántúlról —, Csepelre, Angyalföldre, hogy az eldugott, vagy a megrongált gépet újra munkába állítsák, akiknek este egy darab kenyér volt a fizetségük, amit a felszabadítók osztottak ki. Dolgozunk a tsz-nyugdíjasokért, akik annak idején megkapva a néhány hold földet a nagybirtokból, nekiálltak, sokszor állat nélkül szántani. Akik úgy teremtették meg a közöst, hogy sokszor néhány igásáliat és rozzant szekér állt a „nagyüzemi gazdaság” udvarán. És mégis tették, értünk. Értük is dolgozunk, akik újságpapírral beragasztott ablakú kórhazak műtőiben a szó szoros értelmében nekiláttak az ország sebeit bekötözni. Szóval értük, akiket úgy hívunk gyűjtőszóval: nyuydU í ások. Es a gyerekekért, a gyerekeinkért is. Akik tanulnak, hogy egykor átvegyék tőlünk a kalapácsot, a ceruzát, a szikét Alftk még játszótereken játszanak, akik mégis egyszer iskolások, majd termelő emberek lesznek. így jutunk el a sokszor használt, s ezért kissé kopott fogalom igaz csillogásához: a társadalomért. Ezért a mi társadalmunkért. Ruttkay Levente A pogány istenek közül különösen Bacchus és Neptun tevékenykedik gyakorta a tavon és környékén. Mindkettő „megszedi” a maga áldozatait. Bacchus inkább a hegy levével, míg Neptun háromágú szigonyával. Amikor e sorokat írom. az augusztus 4-i, szombat délben támadt vihar áldozatait kutatják még. öt halottat találtak meg. Neptun emberemlékezet óta ilyen nagy ,.sikert” nem könyvelhet el magának. A balatoni viharod? krónikájába ismét egy gyászlapot írunk. KIT IS OKOLJUNK? Azokat, akik békésen, vidáman fiirdöz- nek az ártatlanul mosolygó kék tükörben, vagy az alattomosan támadó vihart, amely pillanatok alatt háborgó, fekete tengerré varázsolja a tavat, s jaj annak, aki időben nem talál menedéket a biztonságot nyújtó parton? Mindenesetre halálosan komolyan kell venni a viharjelzéseket hiszen azok életünket védik, a Balatonnal nem lehet játszani. Erre számtalan tragikus példa int. S ha nem hősködni. bátorságunkat fitogtatni, s a szabályokkal dacolni akarunk, akkor a tó bája. csodás környezete, langyos vize barátunkká szegődik, s kitárja előttünk pazar szépségét, s a legszebb emlékeket nyújtja néhány hetes pihenésünk alatt. A tó, amely pórját ritkítja! Mert valóban, ez az 595 km2-nyi csodás tünemény Európa ritkaságai közé tartozik. (Még így is, holott észrevettük algásodásál, iszaposodását, vizének szennyezettségét.) Mondom, még így is. mert a huszonnegyedik órában vettük mindezt észre, és még van mód megmentésére. Mert igaz,' hogy a Genfi-tó — amely kb ugyanakkora, a Bóden-tó, amely csak 50 km2-re) kisebb, vagy a Garda-tó, a maga 370 km2-ével — szebb környezetben fekszenek, természeti szépségüket illetően vetekszenek a mi Balatonunkkal, de azt nyújtani, amit. a Balaton tud, egyik sem képes. Ez vonzza Nyugat- és Kö- zép-Európa népeit a nyári hónapokban — s nyugodtan mondom népeit —, mert százezrek kelnek nyaranta útra, hogy néhány hét alatt életre szóló kapcsolatot teremtsenek vele. Az embernek szinte az a kérdése támad, hol fér el ez a töméntelen nép, hogyan lehet megszervezni ellátását és elhelyezését. S azok, akik minden kákán csomót keresnek, gondolják végig, mit jelent napi másfél, kétmillió emberről gosdoskodni, méghozzá „szezonálisan”, vagyis évente csak 2—3 hónapon keresztül. No. de térjünk vissza erre a természeti tüneményre, a Balatonra! Terítsük magunk elé térképünket, s látjuk, hogy a Tihanyi-félsziget jellegzetesen ketté- osztj medencéjét. A felső, ún. Kenesei-medence hossza 23 km, míg Tihanytól Keszthelyig 54 km. Légvonalban a tó hossza 77 km. Szántód és Tihany között, ahol komp közlekedik, s ahol már régtől fogva vita folyik arról, hogy hidat kellene építeni, mindössze 1,5 km a szélessége. Másutt 3 és 11 km között váltakozik a két part között a távolság. A partszegély körös-körül kereken 200 • km. Ma ez a 200 km- nyi part szinte egy összefüggő villasor, amelyet kempingek, motelek és szállodák szakítanak meg, hogy lehetővé tegyék a csoportos, tömeges elhelyezést. A TÓ KÖRÜL SZÉLES SAVBAN — mélységben — húzódnak a nyaralók, s az állandóan lakott települések. Több van belőlük, mint amennyit kommunális ellátásban részesíteni lehetne. Villany és vezetékes víz mégcsak eljut hozzájuk, de egyre égetőbbé válik a csatornázási kérdés, a szennyvíz elvezetésének problémája. , Pedig a Balatont már régen felfedeztük mi magyarok is. Valaha, a múlt század derekán a reformisták, Széchenyiék figyeltek először fel a Balaton páratlan lehetőségeire. Éppen Széchenyi kezdeményezésére bocsátották vízre 1846-ban az első gőzhajót. Balaton füvedre akkortájt Pestről delizsánsz szállította a gyér utaslétszámot, a gőzhajócsatlakozás Füreden történt, s onnan Badacsonyba és Keszthelyre lehetett utazni. Milyen csodálatos világ lehetett az! Jókai 22 nyarat töltött Füreden — 1872-ben itt írta Az aranyembert —, Blaha Lujza, a nemzet csalogánya itt vett nyaralót a század végén. S lenn a Balaton délnyugati csücske. Keszthely az ország élén állt kulturális, irodalmi és tudományos vonatkozásban már a 18. század végén. Festetieh György. Tessedik Sámuel közreműködésével 1797-ben itt alap-'- totta meg Európában elsőként gazdasági iskoláját, híres könyvtára, a Helikon a 18. század végétől a „közművelődés szolgálatában” állt. Levéltárában I. Rákóczi György, II. Rákóczi Ferenc, Pázmány, Kossuth és Liszt kéziratai, levelezései találhatók. Hogy milyen értékekre bukkanhatunk a tó körül és környékén arra kevés e néhány sor. Arra is, hogy mindazt a varázslatos szépséget ecseteljük, amely 1 az arany hídtól a komor viharokig ránk vár. De az a reménységünk, hogy akik itt tölthetnek néhány hetet, maguk is felfedezőivé válnak a Balaton természeti szépségeinek és magukba szívnak valamit a környék kultúrájából. AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZNAK IS VAN ÜDÜLŐJE A TÓ PÁRTJÁN. Talán a legszebb, legcsendesebb részén. (Eltekintve a vasút gyakori zakatolásától.) Balatonszárszón, a tragikus emlékű József Attila falujában. (Az itt nyaralók tekintsék meg a költő emlékmúzeumát!) Üdülőnk tizennyolc szobájában egyszerre 60 személyt tud elhelyezni, s az egyház nagy gondot fordít arra, hogy a vendégek teljes kényelemben legyenek. Ez az üdülő elsősorban a lelkész családok és egyházi alkalmazottak pihenését szolgálja. De kulcsszerepet játszik abban is, hogy lelkészeink külföldön nyaralhatnak Egyházunk ezt az üdülőt kínálja fel ahhoz, hogy cserében a mieink világot, külföldet láthassanak. így fordulnak meg üdülőnkben NDK-beli, szlovák, erdélyi, nyugatnémet, finn, osztrák, sib. lelkészcsaládok 250—300 személy fordul meg éven te Balatonszárszón. Ennek egyötöde külföldi, összesen 3— 3500 „ágynapot” töltenek itt, s mivel ..családi üdülő”, ennek a számnak egvharmada a gyermekek száma. Ki a Tisza vizét issza, annak szive vágyik vissza — tartja a szólásmondás. Ezt, a szólás- mondást, ha lefordítjuk a Balaton vagy Balatonszárszó nyelvére, akkor ugyanazt az igazságot nyerjük. Mert valóban, aki egyszer „belekóstolt” a balatonszár- szói üdülésbe. az évről évre szeretne visszajönni. (A külföldiek ennek a vágyuknak: nosztalgikus levpiekben adnak hangot.) Visz- sza akarnak jönni az évszázadosnak tűnő nyárfák alá (pedig ezek még ötvenévesek sincsenek, mert 1933-ban ültették őket, amikor az üdülő épült), a napsütötte, egyholdas parkba, a langyos vízbe. S aki teheti jön. Pihenni, barátságokat kötni, örömöket szerezni, s ezerfaj ía élményt tartalékolni egy következő munkaévre. Rédey Tál A legszebb naplementék földjén 2. A FINNORSZÁGI ÜT során új hely következik. Vidéki kisváros gyülekezetének tóparti otthona, a várostól húsz kilométernyire. Éppen hétvégi konferencia kezdődik. A terem üvegfala a víztükörre néz, mely ritkás fenyőfák között kitárulva adja a természet igéző hátterét a bibliamagyarázathoz. Szívesen üldögélek ötven méterrel odább a szabadban, ahol a part lefelé szakad, és a lejtőn a fák között földbe ácsolt hosszú, öreg padok álldogálnak. Húsz éve tán, amikor még nem álltak az épületek, itt voltak az előadások. A bizonyságtevő igehirdető szinte már a víz partjáról beszélt. Az egymás alatt, mint lejtős színházi nézőtéren elhelyezett padokról közvetlen közelből látható a messzi folyam áltgl képzett, erdőktől keretezett tórész teljes szépségében. A tahii nagyfa jut szembe, a Duna-parti fennsíkon, ahol diákkoromban ültünk, és ittuk a nem papos szavakat, egy életre szóló hatással. Közben este lett, és szólít a feladat engem is. Először egy afrikai lelkész beszél, Kenyából jött, ahol a finn keresz- tyénség küldötteinek szolgálata nyomán ma önálló evangélikus egyház él, s megsokszorozott erővel és írisseséggel adja vissza az evangéliumot a „határország” népének. A program ma esti témájához szól hozzá. És a téma: a nemzetközi gyermekév. Azután én következem: szavaim elején kifejezem örömömet, hogy ez az este mennyire összekapcsolja az ittlevőket távoli hazámat, ahol a világi és az egyházi sajtóban, sokat foglalkoznak az évnek ezzel a közös gondolatával. Egy éppen arrafelé nyaraló nyugatnémet fiatal jogász visszhangját hallgatom utána. Terjed a népek között a felelősség az egyházakban is. IGEN BENSŐSÉGES a kapcsolat a finn evangélikus és ortodox egyház között. Az ökumenikus szellemnek nem mindennapi megnyilvánulásaival találkozom. Ragyogó napfényben fürdik a félszázezer lakosú Lappeenranta város a legnagyobb, több ezer négyzetkilométer rés finn tó déli partján. Az egyik templom bejáratánál színes fényképes prospektust találok, a város négy templomáról, külső és- belső képükkel, ismertető szöveggel. A három evangélikus templom — köztük a kétszázéves fatemplom és a tíz éve épült egészen modern templom — mellett azonos kivitelben következik az ortodox templom, egyébként Finnország legrégibb ortodox temploma, sok értékes ikonnal. Másik helyen, a harmincezer lakosú Kouvolában — a mi Sopronunk testvér- városában — most készül az evangélikus gyülekezet átadni egyik, már nem használt templomát az ortodox gyülekezetnek. S mennyit írhatnék a vallási hagyományok kölcsönös megbecsüléséről és a szellemi kapcsolatok ápolásáról a két egyház között. Pedig — és most jön a csattanó! — a négy és fél milliónál több tagot számláló evangélikus egyházzal szemben az ortodox egyház mindössze 60 000 lelkes az országa ban. De hát ez az igazi ökumenikus kapcsolat, amikor a nagy és a kicsi egyház azonos értékszinten találkoznak. Különben sok ország többségi római katolikus egyháza tanulhatna abból a magatartásból, ahogyan népesség 92%-át alkotó, hatalmas finn evangélikus egyház viszonylik a mindössze 3100 lelkes római katolikus egyházhoz. ILYEN AZ, amikor egy nép önmagát valósítja meg: nem szakad el gyökereitől a fejlődés közben és a modern élet változásaiban. Csak néhány jelenséget említek. Városi lakásokban is mindenütt találkozom a finn népművészet darabjaival. Százéves fa parasztházakban a modern bútorokkal kitűnő Összképet adnak a megőrzött régi tárgyak: egy öreg ágy vagy súlyos asztal, meg lóca. Nem véletlen, hogy a néphagyomány összegyűjtésére, a népköltészet megörökítésére, dallamok lejegyzésére irányuló törekvések a finn-ugor népek körében először finn földön jelentkeztek. S az sem véletlen, hogy a finnek, az észtekkel együtt, ma a világon „folklorisztikai nagyhatalom”: archívumaik a legnagyobbak, a legren- dezettebbek. Jellegzetes népi kultúrájú féltett kincsük a finneknek. A helsinki Nemzeti Múzeumban legmegkapóbb a néprajzi részleg. Egy teremsor külön meglepetés: a finn-ugor népek művészetét jeleníti meg; bennünket, magyarokat is képvisel egy beugró. Vízparti egyszerű nyári házak ezrei, százezrei őrzik a természettel való több évezredes kapcsolatukat. A szauna is a nép „gyökerei” közé tartozik: a test és lélek ősi frissítője, különösen — legalábbis én így tapasztaltam — ha utána tó vizében úszás következhet. A földrajzi adottságokból következett sokévszázados küzdés a megélhetésért a mai jó anyagi körülményeik között szerény. takarékos életmódban érezteti a gyökérzeti hatást. Az egyenjogúságnak, az egyéni függetlenségnek messzire a múltba nyúló gazdasági és társadalmi gyökerei vannak. Történelmük Kelet és Nyugat között futó vonala ma józan és békeszeretö külpolitikában nyilatkozik meg. A finn nép önmaga megvalósításának látványszerű példája a legmodernebb megoldással egybékovácsolva mai építészetükben tűntek elém. SZERETNÉK BELELÁTNI a finn lélekbe. s miközben keresem, kettős érzést élek át.. Mi magyarok történelmünk folyamán közvetlen érintkezésben voltunk az európai népek három nagy családjával: a latin, a germán, és a szláv népekkel. Ezért ők ismerősebbek számunkra még belülről is. A finn nép .— bár rokon velünk az uráli népek családjában — a földjük és múltjuk által formált sajátosságaikkal, a finn ember természetével és belső világával inkább rejtély előttünk. Tisztelettel állunk meg éleíormájuk előtt, de kissé idegen számunkra. És ennek ellenére, mégis kölcsönösen közelebb érezzük magunkat egymáshoz a finn emberekkel. Többezer éve elváltak útjaink, de úgy lehetünk, mint évtizedekre távolszakadt testvérek: a testvériség előtör a mélyből. Bizonyos, hogy a mi esetünkben ezt a tudatot a közös evangélikus hit is erősíti, aminthogy a lutheran izmus mélyen formálta a finn népet. A testvéri közelség vonzását nem egyszer éltem át az idegenségen áttörve találkozásaim során Hasonlóképpen éreztem belső rezonanciát ősi karjalai népdalaik hallgatásakor, a kánteie pengésekor, és mai egyházi kórusaik nyomában is. A TESTVÉRNÉP lelkének a mélye nem hagy nyugodni itthon sem. Most esténként a Kalevalát olvasom, hanglemezeiket hallgatom, s kitűnő, ismeretlen, új magyar könyveket veszek kézbe a két nép tudósainak tollából nyelv és történelem és kultúra beszédes tanúságáról. Ezektől függetlenül egy úti benyomásomban bizonyos vágyókká finn lélekben több az Isten utáni vágy. Nem tudom, ir racionálisabb alkat, transzcendens mélység vagy más lelki adottság révén ? A naplementék látványával búcsúzom. A napnyugta itt minden este másféle, és sugárzása sokáig, órákig játszik a szemhaitáron, víz felett, felhőkön vagy a tiszta égbolton. A finn -ember tudatában van ennek a szépségnek- fotóikon sokszor lehet vele találkozni. Suomi földjére idős koromban léphettem. Az alkonyi élmény tartós fénye kísér Veöreös Imre Á
