Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-28 / 4. szám

GYERMEKEKNEK, Teljes biztonságban Mt 8, 23—27 Jézus egyszer a Genekáret part­jára érkezett. Sok szomorkodó ember volt ott és Jézus mind boldoggá akarta tenni őket. Sze­retettel szólította meg őket. Majd beszélt nekik Istenről, aki nagyon szereti az embereket. Sok bete­get is meggyógyított, azután be­ült Péter hajójába és onnan ta­nította a sokaságot. Amint bees­teledett, Jézus nagyon belefáradt az egész napi munkába. Az em­berek azonban még mindig jöt­tek hozzá. Nem tudták, hogy any- nyira fáradt, és nem hagyták őt pihenni. Jézus végül így szólt Péterhez: hajózzunk át a túlsó partra. Szemben a túlsó part la­katlan vidék volt. Jézus ott nyu­godtan kipihenhette magát. A HAJO KIFUTOTT A NAGY VÍZRE. Jézus a hajó végében le­feküdt aludni. A tanítványok meg halkan beszélgettek, hogy föl ne ébresszék őt. A csillagok ragyog­tak a magas égen. A hajó szép nyugodtan siklott a víz színén. A hullámfodrok játszadoztak a hajó oldalfalán. Amikor a tó kö­zepe táján jártak, egyszeribe meg­változott az idő. A csillagok el­tűntek. az egész ég elsötétült. A szél viharrá erősödött, a kis hul­lámfodrok óriási nagyra nőttek. A hullámok már nem játszottak a hajóval, hanem mintha harcra keltek volna ellene. Mintha de­rékba akarták volna törni a sze­gény hajót. A szél belekapott a vitorlába és cjrült iramban ragad­ta magával a hajót. Az meg csak táncolt a hullámokon, föl-le buk­dácsolt, majdnem fölborult. A ta­nítványokat elfogta a félelem,, mert a hullámok a hajón is át­csaptak már. Sok víz csapódott be a hajóba, majdnem elsüllyed­tek. Akkor pedig mindnyájan be­fulladnak a vízbe! Az Ür Jézus is velük együtt! MIT CSINÁLT EBBEN A VE­SZÉLYES HELYZETBEN JÉZUS? Még mindig nyugodtan aludt a hajó végében. Mintha nem érde­kelte volna, hogy mindnyájan vízbe fulladnak. A tanítványok odaugrottak hozzá az imbolygó hajón. Felébresztették őt: „Mes­ter, ments meg minket, mert el­veszünk! Nem érdekel téged, hogy vízbe fulladunk?” Jézus fölébredt. Hallotta, hogy süvít a szél, hogy tombol a vihar. De nem ijedt meg. Ezt kérdezte tanítványai­tól: „Mit féltek? csak nem gon­doljátok, hogy hagylak titeket el­pusztulni?” Aztán fölkelt. Ki­egyenesedett és szembe nézett a széllel, meg a tomboló hullámok­kal és így szólt: „Szél és víz! Álljatok meg! Hallgassatok és csöndesed jetek el!” Egyszerre nagy csend lett. A szél nem mert többé süvölteni, a hullámok nem merték már a hajót csapkodni. Szépen elcsendesedtek Jézus lá­bainál. Engedelmeskedtek Jé­zusnak. Akkor aztán megkérdezte Jézus a tanítványaitól: „Most már látjátok, hogy velem min­dig biztonságban vagytok!” A TANÍTVÁNYOK NEM MER­TEK EGY SZOT SEM FELELNI. Nagyon szégyelltek magukat.' Amikor a csöndes vízen tovább haladtak, suttogva kérdezgették egymástól: „Hogy lehet az, hogy még a szél és a víz is szót fogad­nak neki?” Beszélgetésükben ar­ra az eredményre jutottak, hogy soha sem kell félniök, ha velük van az Űr Jézus. Hullámok ha rémítenek mérhetetlen víz felett, S a habok közt szived remeg, hogy sírod is ott leled, Ha aludni látod őt, ki reményed és erőd: Sión, soha ne feledd el, Ö megvívhat tengerekkel! S. J. Két gonosz város pusztulása I. Móz. 19, 12—29 Kánaán földje nagyon szép és gazdag ország volt. Mindenfelé dúsfüvű legelők voltak, a kertek­ben narancs, szőlő, alma és még sok fajta gyümölcs termett. Min­den megvolt, amire az emberek­nek szükségük volt. Csak az volt a baj, hogy az emberek nagyon gonoszok voltak. Részegeskedtek, verekedtek és sokat káromkodtak. Idegennek bizony nem volt aján­latos arra járnia, mert napiren­den voltak a rablások. Különösen Sodorna és Gomora nevű városban voltak nagyon rosszak az emberek. Sodomában a város szélén lakott egy idős bá­csi. Lótnák hívták. Szép nagy háza volt. Feleségével és két szép lányával élt ott. Ez a bácsi na­gyon gazdag volt. Rengeteg juha, szamara és tevéje a Jordán fo­lyó mellett legelészett. Lót jó és kedves ember volt. Szívesen lát­ta vendégül az idegeneket is. Történt egyszer, hogy két ide­gent látott a város felé közeled­ni. Látta, hogy nagyon fáradtak. Biztosan messziről jöttek — gon­dolta, és elébük sietett. Jöjjetek hozzám, szívesen látlak bennete­ket, majd holnap folytatjátok az utat — mondta. Az idegenek el­fogadták a meghívást. Amikor azonban vacsora után lefekvés­hez készülődtek, váratlanul nagy dörömbölés hallatszott. Lót óva­tosan kinézett az ajtón és meg­látta, hogy a ház körül sok em­ber tolongott. „Add ki a két ide­gent, majd mi elbánunk velük!” — kiabálták. A két idegen azon­ban gyorsan visszarántotta Ló- tot, s az ajtót jól bezárták. A go­nosz »tömeg nem tudott bejönni. A két idegen ekkor így szólt Lótboz: „Isten küldött bennünket, hogy figyelmeztessünk téged: Me­nekülj gyorsan családoddal együtt, mert Isten elpusztítja a várost.” Már hajnalodott, amikor Lóték kiértek a városból. Ekkor kén­köves eső esett Sodomára és Go- morára. Minden megégett; a há­zak, a fák, a gonosz emberek is. De Lót és családja megmenekült. Isten megmentette őket. Petrilla László és Kálmán Nyíregyháza KIBIRA PÜSPÖK TALÁLKOZÓJA AFRIKAI DIPLOMATÁKKAL A Lutheránus Világszövetség elnöke, Josiah Kibira tanzániai püspök New Yorkban találkozott Kurt Waldhéim ENSZ főtitkárral és afrikai diplomaták egy cso­portjával. Kéthetes amerikai útja során Kibira püspök az evangélikus egyházakat látogatta meg, de a „Namíbiával való szolidaritás he­tén” — éppen az egyházak kez­deményezésére — érre a találko­zóra is sor került. Dr. Kurt Waldheim, az ENSZ főtitkára a találkozás alkalmával arról beszélt, hogy az LVSZ és az ENSZ célkitűzései több pon­ton érintkeznek, majd hozzátette: „ön itt barátok között van, akik osztják- nézeteit”. Az amerikai evangélikus egy­házak nemzeti bizottsága (Luthe­ran World Ministries) által adott ebéden, melynek házigazdája Paul Wee főtitkár volt. részt vet­tek Zambia, Mozambik, Nigéria és Tanzánia ENSZ nagykövetei, valamint a namíbiai felszabadí- tási front (SWAPO), Becsuána és Angola képviselői. Az afrikai diplomaták a beszélgetés során elismeréssel szóltak azokról a megnyilatkozásokról és akciók­ról, melyekkel a Lutheránus Vi­lágszövetség támogatja az afrikai népek jogaiért, társadalmi igaz­ságáért és szabadságért folytatott küzdelmet. „írok nektek, ifjak...” Fiataloké a Jövő Első hallásra úgy tűnik, köny- nyű téma a fenti cím, úgy is ülök neki, hogy ebből hamar meglesz a cikk, de már az elején elakadok. Könnyű róla közhe­lyeket írni, talán maga a cím is kissé már azzá lett. Egyáltalá­ban kik mondják ezt: fiatalok önmagukról, vagy inkább időseb­bek az utánuk jövő nemzedék­ről? Nem tudom eldönteni a kér­dést, leteszem a tollat. Előbb in­kább megkérdezem a legilleté­kesebbeket, a fiatalokat. Szeren­csére éppen ma este lesz ifjúsági bibliaóra, jön a segítség. » AMINT „BEDOBOM” A CÍ­MET, rögtön „veszik a lapot”. Maroknyi kis társaság, de sok­féle színt képvisel. Vannak, akik már dolgoznak, mások még ta­nulnak középiskolában, egyete­men. Három kérdésről izgat a véleményük. Az első magára a címadó kijelentésre vonatkozik, mit éreznek, - ha ezt hallják: Fiataloké a jövő?" Doppingolja őket, esetleg inkább bosszantó vagy talán kissé már közhely? Egy már több éve dolgozó üzemmérnök kezdi: „Nálunk többnyire a főnök szokta emle­getni, ha valami nagyobb felada­tot kell megoldani. Talán ezzel akar lelkesíteni minket. Külön­ben nemrégiben az ifjúsági par­lamentben is előkerült. Sokat várnak tőlünk az idősebbek, hogy majd mi sok mindent job­ban megcsinálunk. Én persze eb­ben nem vagyok ennyire biztos. Hogy esetleg néhány dolgot más­képp csinálunk majd, az valószí­nű, de hogy jobban is? Az lenne az igazi ...” Első éves egyetemista veszi át a szót: „Ügy vélem, ez a mondat mindig igaz volt, talán éppen ezért nincs is különösebb súlya. Inkább csak az idősebbek mon­dogatják nekünk.” Leendő gyógyszerész szólal meg: „Ha van értelmes célom, akkor lelkesít, de ha nincs, ak­kor üres frázis. Sokszor hisz- szük, hogy majd mi ' „váltjuk meg a világot...” Alig pár hónapja dolgozó te­lex-kezelő véleménye: „Engem kifejezetten bosszant, ha időseb­bek ezzel nyugtatgatnak. Ügy ér­zem, sokszor ezzel az ürüggyel nem engednek önállóan csinálni valamit. Szép, szép, hogy miénk a holnap, de mi lesz ma, hiszen a jelenben kell élni...” Csak részben tudom osztani fiatalosan „harcias” véleményét, .bár látom, nincs egyedül állás­pontjával. IGAZ, A JELENBEN ÉLÜNK, de nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is, melyre tudatos fele­lőséggel kell felkészülni. ' Erről faggatom most őket: hogyan ké­szülnek, tervezgetnek? Űjra mérnök barátunk szólal meg először, ő a rangidős, a leg­tapasztaltabb közöttünk: „Ter­mészetesen szép dolog a terve­zés, feltétlenül kell is, de azért én már megtanultam, hogy a va­lóság, az élet más, mint a fia­talos álmok. S erre tudatosan fel kell készülni már jó előre.” Gyógyszerészünk folytatja: „Igen, erre már én is rájöttem. Kisebb koromban, mindent na­gyon aprólékosan elterveztem, megálmodtam előre. Most már úgy érzem, nem ez a lényeg. A jövő nem az apróságokon múlik, hanem azon, hogy a fő irányt, a célt jól megtaláltuk-e. A fel­készülésnél, tervezgetésnél ez a legizgalmasabb: vajon jó irány­ba indulok-e el?! Ha ez megvan, akkor a többi már menet közben kialakul, rendeződik .. EBBEN NAGYJÁBÓL TELJES AZ EGYETÉRTÉS közöttük, így feltehetem az utolsó kérdést is: feltehetem az utolsó kérdést: Hogyan színezi jövőlátásotokat a keresztyén hit?” Ildi, a kirakatrendező kapás­ból válaszolja: „Ügy érzem, a keresztyén fiatal soha nem lehet pesszimista a jövőt illetően. Ez összeegyeztethetetlen a keresz­tyén reménységgel.” Gyöngyi, a telexes: „Engem el­sősorban a jelenben határoz meg a keresztyén hit, a jövőre még nem nagyon vetítettem előre, de a jelenben sokat jelent...” Közgazdászunk is megszólal: „Nekem nagyon megnyugtató ér­zés, hogy a jövőt Isten kezében tudhatom. Különben úgy érez- ném, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva valamiféle „sors­nak” Vagy véletlennek ...” „Én remélem, hogy majd a jö­vendő hivatásomban is kama­toztatni tudom azt, amit a ke­resztyén hitből kapok.” — teszi hozzá Andrea. Búcsúzunk, köszönöm a segít­séget. Jókívánságként csak any- nyit teszek hozzá: szép jelent és még szebb holnapot, sikerek és kudarcok között jó irányt! Gáncs Pcter „POLITIKAI LÉT ÉS EGYHÁZI SZOLGÁLAT” A fenti témáról tartott elő­adást dr. Werner Krusche mag- deburgi püspök október 25-én Nordhausenben 110 főállású egy­házi munkásnak. A keresztyének politikai lété­nek alapja az a tény, mondotta bevezetőül. hogy aki Jézus •Krisztushoz tartozik, ezzél még nem szűnik meg a világban len­ni. hanem meghatározott állam­ban él és ezért meghatározott követelményekkel és igényekkel kell szembenéznie. Eközben azon­ban a keresztyén ember a Meg­feszített uralma alatt él. aki ural­mát nem az összeszorított ököl, hanem az átszúrt kezek jegyében gyakorolja, a keresztyén ember ezért a védtelen szeretetnek na­gyobb megújító erőt tulajdonit, mint bármely más erőnek. Az igehirdetési szolgálatban állókat arra hívta a püspök, vizs­gálják meg, igehirdetésükben a prédikáció politikai vonatkozása a bibliai igére való engedelmes figyelésből következik-e, vagy pedig csak arra alkalom, hogy bizonyos politikai eseményekkel kapcsolatban elmondhassák saját véleményüket. Utalt arra. hogy az ökumenikus imádságokat is meg kellene vizsgálni, elég konk­rétan adnak-e hálát az Istentől kapott javakért. Az igehirdetés és egyáltalán a politikai szolgálat vonatkozásá­ban mindig azt a kérdést kel! feltenni: szolgálja-e a bizonyság- tételt, szolgálja-e a felebarátot, tehát megfelel-e Jézus Krisztus szereidének? VIHAR UTÁN Vihar után érkezett dr. Káldy Zoltán püspök dr. Kotsis Iván építészmérnök kíséretében az Ambrusfalva—Pitvaros—Csa- nádalberti Társgyülekezetbe az év folyamán egésznapos látoga­tásra. Nem üpnepi alkalomra jött. DERÉKBA TÖRT HATALMAS FÁK, már kijavított felemás háztetők „mutatták az utat” afe­lé a két templom felé, melyek­nek az alföldi tájon messzire lát­szó tornya a nyárvégi nagy vihar következtében ledőlt, Pitvaroson a templom tetejére zuhant, át­törve a gerendázatot és a meny- nyezetet — fúródott be a temp­lomtérbe. — Innen alig két kilo­méternyire Csanádalbertiben „szerencsésebb” volt a szeren­csétlenség, mert a torony a templomhajó mellé dőlt, csúcsá­val mélyen beálva a földbe. Más károk szinte eltörpülnek ezek mellett, pedig megsérült a lelkészi székhelyen: Ambrózfal- ván is a templom, ledőlt a lel­készlakás kéménye beszakítva a tetőzet egy részét. EGYETLEN GYÜLEKEZET­NEK HÁROM TEMPLOMA SÉ­RÜLT, közöttük kettő súlyosan. Ez a gyülekezet szlovákok és magyarok gyülekezete. De ez a gyülekezet a Magyar- országi Evangélikus Egyház ré­sze! Ezért látogatott el ebbe a gyü­lekezetbe dr. Káldy Zoltán püs­pök — hívás nélkül is! Ügy ér­kezett. mint aki munkára, együtt­gondolkodásra, remény tkeltésre, segítésre jön. IGAZI HÉTKÖZNAPI LÁTO­GATÁSRA JÖTT a főpásztor, mintegy munkaruhában. Járt ro­mos tető alatt, tört gerendák és törmelék helyén. Körülötte nem mosolygó és örvendező gyüleke­zet állt, hanem könnyeikkel küz­dő presbiterek, férfiak és asszo­nyok. A pitvarost templom előtt a felügyelő köszöntötte. A püspök váratlanul szlovák szóval viszo­nozta a köszöntést, és volt egy- egy szlovák szava mindenkihez külön-külön is. Pillanatok alatt érezhette a kártszenvedett gyüle­kezet — mely az önkéntes kite­lepülés után igen kevés lélekből áll, hogy a „mi emberünk, a mi püspökünk van közöttünk”. — És ez így is volt! Együtt énekelt a főpásztor Tranoszciusz éneket szlovákul az alkalmi gyülekezettel. Majd kér­dezett. De elsőre nem azt. hogy mekkora a kár? — hanem, hogy szeretik-e a próbára tevő, de mindig figyelmes Istent? —■ Azt kérdezte, hogy hány „templom” van még a gyülekezetben —, és ezek a templomok nem sérül­tek-e, működnek-e? Az Isten bennük levő templo­maira gondolt! Feleletül — csak úgy magától — erőteljesen felcsendült az ott- levők óneke: ..Hrad prepevny jest Pán Buh nas — Erős vár a mi Istenünk". Így lépett a püspök a temp­lomba. ahova most belátszik az ég. Mindent megfigyelt, mindent észrevett, mindent megértett. — Majd midőn dr. Kotsis Iván mérnök szakszerű vizsgálata után első közléseit megtette, re­mény és bizakodás éledezett a szivekben. UGYANÍGY TÖRTÉNT MINTEGY KÉT KILOMÉTER­REL ODÉBB Csanádalbertiben is szinte szóról-szóra, lépésről lé­pésre. Még altkor is, ha itt vala­mivel már előbbre jutottak, mert befedték templomukat. Mindegyik helyen, mindegyik presbitérium előtt feltárta a mér­nök a szakember szemével ész­lelt állapotot, majd alapos, min­denre kiterjedő megbeszélésre került sor püspök és gyülekezeti vezetők között. — Midőn pedig a főpásztor egész evangélikus egy­házunk anyagi segítéséről bizto­sította a kárt szenvedetteket, -szinte máris úgy látszott, hogy ettől a pillanattól kezdve a ro­mokon csak jár a gyülekezet, de vállán már az újulás ígéretes', szép és felelős terhét hordozza. Ügy indult haza dr. Káldy Zoltán püspök és dr. Kotsis Iván építészmérnök, hogy a gyüleke­zet egésze érezte: Krisztusban olyan Ura van, Aki nagyobb az Alföld minden viharánál. De érezhette azt is, akár szlovákul, akár magyarul hangzik éneke és imádsága, — nincsen magára hagyva bajában, mert része, tag­ja annak a nagy családnak, mely a Magyarországi Evangélikus Egyház. MEGÉRTETTE EZ A GYÜLE­KEZET A PÜSPÖKI SZÖBÖL, hogy ha megmaradnak Isten sze- retetében, akkor nincs — és nem lehet baj, mert akkor csak a tornyok dőlnek le. tetők sza­kadnak be, és ezt fel lehet épí­teni. És fel fogjuk építeni! Fodor Ottmár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom