Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-01-22 / 4. szám

A munka szépsége

Érdeklődés egyházunk nemzeti kincsei iránt

Tegyük szívünkre kezünket és valljuk be őszintén: tulajdonképpen szeretünk dolgozni. Gyönyörködtető látni, amint a fazekas kezében formálódik az anyag, amint a kertész munkája nyomán szép növényeken és ízletes gyümölcsökön pihenhet meg a szem, amint szerelők hozzáértése nyomán acélkolosszusok vagy ügyes kis szerkezetek akaratunk szerint mozognak. Mindez persze verejtékes munka annak, aki végzi — de egyúttal páratlan öröm is szolgálatba állítani a természetet, melynek mi magunk is részesei vagyunk. Mindezek csupán fellengzős szavak volnának, ha nem lenne rájuk bizonyíték: ha nagyon sokan azok közül, akik sóhajtozva várják a napi és heti munka végét, nem igyekeznének otthonukba, telkükre, házukba és ezernyi más helyre még többet dolgozni, vagy esetleg azon gondolkozni, mit és hogyan kelléne hétközben jobban végezni. Valóban úgy van, hogy „a munkától senki sem hal meg, de a tétlenség és lustaság tönkreteszi az embert testileg-lelkileg. Mert az ember munkára született, mint a madár a repülésre” (Luther).

NEHÉZ, SOKSZOR VEREJTÉKES DOLOG A MUNKA, de nem átok. Olyan időkben, amikor a mindennapi munkát a szabad emberhez méltatlan, csak rabszolgának való elfoglaltságnak tekintették, a bibliai könyvek szerzői nem riadtak vissza attól, hogy Istenről, tevékenységéről, munkálkodásáról az emberi munka kifejezéseivel tegyenek bizonyságot. Ez nemcsak Istenről, hanem az emberi munkáról is mond egyet-mást. A bibliai teremtéstörténetek pedig egyenesen arról szólnak, Rogy az embernek Isten adott feladatot, felelősséget, vagyis munkát. Ezzel pedig nem büntette, hanem kiemelte a többi teremtmény közül. S ha a Biblia első lapjai ismételten elégedetten és gyönyörűséggel állapítják meg a teremtett világról: „és látta Isten, hogy ez jó”, akkor az ember is megelégedéssel és gyönyörűséggel tekinthet minden munkájának eredményére, mely összhangban van a világ és önmaga rendeltetésével.

GYAKORI ELLENVETÉS, hogy más a kedvtelésből végzett munka és más a kenyérkereset, mert a mindennapi munkában — a munkabéren kívül — gyakran nem látja közvetlenül munkájának eredményét, vagyis éppen a szépségét, az ember. De ha el is

fogadjuk, hogy a mai termelési viszonyok közepette egyre inkább csak részfeladatokat kaphat az egyes ember, fontos mindkét irányban meglátni a részmunka összefüggését az egésszel, és az egyes ember helyét a társadalomban. Hiába húzza meg ugyanis rendesen a rábízott csavart az egyes ember, ha rossz lenne a nagy egész — és megfordítva, hiába tökéletes az egész, ha fontos kis csavarok kiesnek belőle. Ezért elengedhetetlen, hogy az észrevétlen feladatokon fáradozókat se csupán munkaerőnek tekintsük, hanem embernek, és hogy a mindenki szeme láttára nagy felelősséget hordozó irányítói a munkának se feledjék, semmire se mennének munkatársaik, a vezetésük alá beosztottak nélkül. Önkéntelenül is Pál apostol szavaira kell gondolnunk, aki az egy testben különféle, de egyaránt, nélkülözhetetlen szolgálatokat végző tagok egységéről beszél (1 Kor 12).

A MUNKA SZÉPSÉGÉT AZ ADJA, ha megélhetést nyújt, ha használhatok vele embereknek, és ha a világ megőrzését, művelését szolgálja. Ebben a tevékenységben az anyag, a szerszám, a hozzáértés nem fontosabb, mint a másik ember. A jó munka az, amely a másik emberre is tekintettel van. A szeretet parancsa se mereven előírt rutinos tetteket kíván, hanem a .másik hasznának’ keresését. Az ilyen munkának van meg igazán a szépsége.

FEL LEHET TENNI A KÉRDÉST: mindenki így dolgozik? Lehet mondani: túl szép ez a kép! Ha így van, az nem e cikkben leírtaknak a hibája. S nem tévednek nyilván azok sem, akik bár más alapokról elindulva hasonlóképpen tudnak szólni a munka szépségéről. Az is jó, hogy alkotmányunkban és törvényeinkben nemcsak kötelességként. de emberi jogként mindenki számára biztosított szép lehetőségként van. szó a munkáról. Ha mi nem így végezzük, vagy nem mindig így gondolkodva végezzük, a hibát, a javítanivalót magunkban kell ikeresnünk. Mert igenis van szépség és lehetne sokkal több szépség mindennapi munkánkban! Nekünk, keresztyéneknek pedig újra és újra fel kell ismernünk, hogy Isten kegyelmes ajándéka, s hogy munkánk eredményessége mindany- nyiunkon, rajtunk is múlik!

Reuss András

Széles nemzetközi érdeklődést keltett Ruffy Péter kétrészes riportja a Magyar Nemzet hasábjain. Nyomában interjút kért a Magyar Rádió német nyelvű adása Papp Ivánnétúl, gyűjtemény- ügyünk ügyvivőjétől; képes riport született a Budapester Rundschauban; telexet kértek ügyében az NSZK-ból; foglalkozott vele Szepesi György a bonni rádióban; írtak róla — többek között — angol, holland, nyugat- és keletnémet újságok is.

Mi indokolta ezt a széles érdeklődést? Nyilván nemcsak Ruffy Péter közismerten szép és színes stílusa, vagy Veöreös Imre gyors és szakszerű tudósítása a magyar egyházi kőnyomatos angol és német nyelvű számaiban. Bizonyára mindkettő hozzájárult a — csaknem váratlannak tűnő — „sikerhez”, ám az igazi ok mégis tartalmi jellegű. Pergessük hát vissza röviden az eseményeket.

EGYHÁZUNK GYŰJTEMÉNYI TANÁCSÁNAK elnöke, dr. Káldy Zoltán püspök, az októberi „múzeumi hónap” és az egyházi műtárgyak országos jegyzékbe foglalása alkalmából meghívta hivatalába Ruffy Péter szerkesztőt, Papp Ivánné könyvtár-, Vető Béla levéltár- és dr. Fabiny Tibor múzeumvezető társaságában. Tájékoztatta őt az evangélikus gyűjteményügy múltjáról és jelen helyzetéről, kiemelve, hogy egyházunk valamennyi értéke egyúttal nemzeti kincs is. Amink van, az nem csupán az egyházé, hanem az egész nemzeté, a magyar és európai művelődéstörténeté.

Az elvi megalapozás után a kérdés gyakorlati oldalának az ismertetésére került a sor. Az egyes gyűjteményi ágak vezetői sorra mondták el mindazt, amit közérdekűnek és fontosnak tartottak. A hosszúra nyúló Puskin utcai beszélgetés másnap az Üllői úti székházban folytatódott. Itt már előkerültek a féltve őrzött könyvek, kéziratok, képek és kelyhek.

A tárgyak élővé váltak. Megszólalt a 15 éves Petőfi Sándor a Selmecbányái tankönyvbe bejegyzett latin versikéje révén — megszólalt II. Rákóczi Ferenc hadiújságjának — a Mercurius Veridicus-nak — az unikuma —, élővé vált a Görgeyek középkori kódexe. Megelevenedett Petőfi nálunk őrzött egykori kiskőrösi

ÜLÉSEZETT AZ EGYHAZTÖRTÉNETI SZAKCSOPORT

Évi második ülését tartotta 1977. december 2-án a Teológiai Akadémia épületében az Egyháztörténeti Szakcsoport dr. Fabiny Tibor akadémiai tanár vezetésével. Meghívott vendégként dr. Andorka Rudolf, a Központi Statisztikai Hivatal osztályvezetője, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem előadója tartott előadást az egyházi anyakönyvek történeti-demográfiai célokra való fel- használásáról. Előadását Szigeti Jenő egyháztörténész, a Szabad- egyházak Tanácsa Lelkészképző Intézete dékánjának a korreferátuma követte.

A továbbiakban Magassy Sándor nagysimonyi lelkész ismertette egyházunk gyülekezeteinek történetével kapcsolatos eddigi munkásságát. Végül minden szakcsoport tag beszámolt az eddig végzett bibliográfiai munkájának az állásáról. Jelenleg a 20. századi hazai folyóiratok egyháztörténeti anyagának a feldolgozása folyik. Örömmel és köszönettel vették — amit mi is hálával nyugtázunk —, hogy dr. Komjáthy Miklósné, az Országos Széchenyi Könyvtár osztályvezetője ajándékképpen elkészítette és szakcsoportunknak ajándékozta a Magyarországi Evangélikus Egyház 1945—1975. közötti irodalmi munkásságának a bibliográfiáját. F. T.

I

FÜLÖP-SZIGETI MISSZIONÁRIUS AZ USA-BAN

Az Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii szigetére küldte misszionáriusként Alvaro Carino evangélikus lelkészt a Fülöpszi- geti evengélikus egyház.

Évente mintegy 5—6 ezer ember érkezik a Fülöp szigetekről Hawadi-ra, ahol a Fülöp-szigetekről származók aránya eléri a

14 %-ot. A misszionárius feladata, hogy a kommunikációs eszközök maximális igénybevételével és a Fülöp-szigeti nyelv használatával próbálja elérni a lakosságnak ezt a rétegét. A misszionárius küldése a' Fülöp-szegeti és az USA-beli Missouri Synod evangélikus vállalkozása.

keresztelőmedencéje, F erenczy

István most felfedezett két márvány mellszobra (Beöthy Ödönt és Balogh Jánost ábrázolja) — s a nemrég színes diákra felvett sok tárgyi emlék Nemescsó, Kőszeg vagy Sopron egyházi gyűjteményeiből.

A LEGNAGYOBB ÉRDEKLŐDÉST AZONBAN Luther nálunk őrzött, 1542-ben kelt eredeti, saját kézírásé végrendelete váltotta ki Ruffy Péterből éppúgy, mint a nemzetközi közvéleményből. Egyházi körökben sem mindenki tudott arról, hogy Jankovich Miklós, a neves műgyűjtő — alti egy helmstedti árverésen 1804-ben e relikviát 40 arany dukátért vette meg a Carpzow családtól — e ritka kincset végrendeletileg egyházunknak ajándékozta, s azóta az Evangélikus Országos Levéltár őrzi páncélszekrényében.

Azt pedig végképp nem tudja, csak egy egészen szűk kör, miként akarták a fasiszták Hitler hatalomra jutása után sok utánjárással, ígérgetéssel, majd hol csellel, hol erőszakkal megszerezni egyházunk akkori vezetőitől. Hitler generáladjutánsa és kancelláriájának vezetője. Albert Bormann és környezete mindent elkövetett, hogy megkaparintsa e kincset. Köpi Béla püspök és R advánszky Albert felügyelő bátor helytállásának köszönhetjük, hogy e nemzetközi kultúrkincset magyar evangélikus egyházunk ma is tulajdonának mondhatja.

TALÁN SIKERÜLT VALAMIT MEGSEJTETNÜNK E SOROKKAL — és az egykorú ritka dokumentumok egyikének első ízben történt publikálásával — annak a feltűnő érdeklődésnek a hátteréről, amely Ruffy Péter cikkei (Az evangélikus egyház nemzeti kincsei, — Luther Márton végrendelete) nyomán az elmúlt hetekben és hónapokban bejárta a világsajtót, s a bel- és külföldi rádióállomásokat.

Ügy véljük, tartozunk az európai és hazai művel ődéstörténet- nek azzal, hogy egyházi és nemzeti kincseink történetét — sokszor az igen érdekes elő- és utó- történetét is — az érdeklődő nagyközönség elé tárjuk. A könyvtártörténetnek, a levéltárügynek és a művészettörténetnek pedig tartozunk azzal, hogy könyveinket, iratainkat és műtárgyainkat gondosan őrizzük feldolgozzuk — és egykor bemutassuk. Fab.ny Tibof

„A KorinthusbeliekhesÍrott levél

szellemében szeret ”

INGMAR BERGMANRÖL ma már vitathatatlan, hogy az élő filmrendezők legnagyobbika. S csak örülhetünk, hogy újra vetítik nálunk a pár éve készült filmjét, életművének újabb csúcsát, a Suttogások, sikolyokat. A századfordulón, ízléses pompával berendezett vidéki kúriában utolsó heteit éli a 37 éves Agnes, a birtok tulajdonosa. Anna, a háztartási alkalmazott, lakott vele, kislányát elveszített fiatal svéd parasztasszony. A két magányos nő között „szavakba soha nem foglalt csendes barátság alakult ki” — írja filmnovellája elején Bergman (Nagyvilág, 1973. évi 6. szám). Ágnes betegségének rohamos súlyosbodása miatt a házban tartózkodik másutt élő két férjezett nőtestvére, Karin és Mária. Vir- rasztanak a beteggel. A csillapíthatatlan fájdalmakat az enyhülés pillanatai váltják. Haldoklást ilyen megrendítően még nem ábrázoltak a filmművészetben. Temetés után az összegyűlt családtagok Annát elbocsátják, és sietve távoznak. Eny- nyi az egész?

A TÖRTÉNÉST ISMÉTELTEN MEGSZAKÍTJÁK a szereplők gondolataiban felmerülő emlékképek. Ágnes gyermekkori, viszonzatlan vonzódása édesanyjához. Karin és Mária üres, fojtogató házasságát jelző, évekkel ezelőtt ebben a házban történt események. Az emlékezés lejátszódó képei mind a film alapproblémáját jelenítik meg, ami különben végigkíséri Bergman egész pályáját: az emberi közösség válsága és vágya. Ezt folytatja a merész fantáziával alkotott álomszerű képsor, amelyről nem lehet tudni,- hogy a szereplők tudatában történik-e, vagy pedig egyszerűen a rendező kifejező eszköze: a kiterítve fekvő halott Ágnes nem tud megnyugodni a végső egyedüllétben, de hiába hívja magához testvéreit, csak az igazi szere tetet adó Anna keblén csitul el végleg a halálban.

Erről a különös jelenetről írja Bergman, hogy itt fantázia és formaújítás együttes erőfeszítéssel kristályosította ki életérzésének egyik — szerintünk: legerősebb — összetevőjét: „a közösség utáni csillapíthatatlan vágyakozást, az ügye,,- fogyott próbálkozásokat a távolság és az elszigeteltség leküzdésére”. Ugyanerről szól a filmben a valóság síkján előttünk folyó közeledési törekvés Karin és Mária között, hogy igazi testvéri viszonyba kerüljenek. A szeretet megvalósulását Ág-, nes és Anna hordozza a filmben. Annáról mondja az író-rendező: „Gondolkodás nélkül, bátran, határozottan szeret. És cserébe nem követelt érte semmit. Teljesen a korintusbeliekhez írott levél szellemében szeret. És számomra ez a fontos."

Az 1 Kor 13 értelmében vett szeretet mellett, mely Bergman életművén végighúzódó, személyes vergődésű téma, újra jelentkezik a hit kérdése is, amellyel számos filmjében küszködik évtizedek óta a svéd lelkész fia. A cselédleány saját szavaival mondott egyszerű, mély reggeli imádsága jelzi az & alakjában a hit és a szeretet összetartozását. Nem lehet véletlen, hogy a szeretet másik hőse. Agnes — mint kiderül a filmbeli lelkész tanúság- tételéből —• szintén mélyen hivő lélek volt. A legmegrázóbb, sajátos bergmaní hang a hit kérdésében a halott mellett térdelő evangélikus lelkész vallomása: „Ha igaz, hogy ott, abban a másik világban megtalálod az Istent; ha igaz, hogy feléd fordítja majd az arcát; ha igaz, hogy szólani fogsz majd a nyelven, melyet ez az Isten megért... Ha igaz. Akkor imádkozz értünk, Ágnes, akik itt maradtunk az üres és kegyetlen ég alatt. Kérd, hogy töltse meg életünket értelemmel.” Aztán zavartan és kimerültén feláll, a jelenlevőkre néz. Érzi, hogy magyarázattal tartozik; „Hite erősebb volt az enyémnél.”

„Ha igaz.” Bergman életének ez a másik személyes kérdése, mely újra meg újra áttör filmjein: az Isten-bizonyossággal való vívódás, és ezzel összefüggően az élet értelmének a keresése. Az „üres és kegyetlen ég alatt” szavak Luther legszemélyesebb kérdését, a reformáció fogantatását juttatják eszünkbe: hogyan lesz kegyelmes Istenem?

EBBEN A FILMJÉBEN különösen is elkápráztat Bergman eszközeinek a gazdagságával. A közelképek nagy mestere itt. még inkább az arcokra, arcjátékra koncentrál, s ezzel az ismert, nagyszerű színésznőinek a művészi játék maximumára nyújt lehetőséget. Hangulatos régi órák számlapjának, kiképzésének változatos bemutatásával kezdődik a film, s láthatatlan óra ketyegése később ismételten hallatszik, emlékeztetve a filmben megjelenített emberi múlandóságra. Ugyanaz a kézmozdulat, kezek összefonódása milyen más tartalommal telítődik meg orvos és beteg, testvér és testvér, vagy két szerelmes viszonyában. A testközelség jelentőségére még nem figyelhettünk jel soha így: az ember a magányban. fájdalomban, halálban is nemcsak a szeretet szavára vágyik, hanem a másik közelségére, a rajta keresztül sugárzó emberi melegre — lelki értelemben is.

Azután a színek és a zene. A napsütötte, őszi kertet ködpára hullámai lengik at, őszi táj fájdalmát érezzük. Az inte- riőrök bordóvörös tónusával a rendező szüntelenül érzékeltetni akarja, hogy „itt belső dolgokról van szó”, mert ő a lélek bensőjét gyermekkora óta mindig vöröses árnyalatokban játszó hártyának képzelte. Aláfestésként ismételten Chopin egyik mazurkája csendül fel zongorán, és érezteti régi vidéki kastélyok életének a hangulatát. Bach csellószvitje kétszer szólal meg. Amikor a két egészséges testvér néhány pillanatra mégis egymásra talál, boldogan beszélgetnek, szájuk, arcuk. kezük mozgását látjuk, de szavukat nem halljuk: a csellószóló mélyebben tudja kifejezni a közösség csodáját. Akkor is megszólal, amikor a halott Ágnes megnyugszik Anna anyai szeretető, karjában. Ezek a pillanatok a filmművészet lélekbe markoló varázsai.

AZ UTOLSÓ JELENETBEN az üres házban Anna gyertyafénynél felnyitja Ágnes naplóját, és olvasni kezdi. Közben megelevenedik szemünk előtt a nem régi szeptemberi nap, amikor — bár betegen — még kisétálhatott Ágnes a két nőtestvérével és Annával a kertbe. A tölgyfára kötött régi hintában ülnek, és lassan ringatóznak. „Körülöttem épp azok, akiket a világon a legjobban szeretek; hallhattam hangjukat, éreztem testük közeiét, kezük melegét. Erősen lehunytam a szemem, és arra gondoltam: ez mégiscsak a boldogság. Most egy-két percig enyém lehet a teljesség. És nagy hálát érzek az életem iránt, mely ily sokat ad nekem.” Az élet legboldogabb pillanatait a szeretet adja — ez a film végső, felemelő vallomása. Nem Pál apostolt halljuk itt? „A legnagyobb a szeretet.”

Veoreos Imre