Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-06-25 / 26. szám
„Hozzájuk és értük szóltunk...” „Csak egy volt kivétel, az Anyák. Szentek és ápolónők: a csodát, a jelenést láttam bennük. A nagy odaadást, az aggodalmakat, a virrasztást, a könnyet, s mind, amit a nő szenved, ha otthon dolgozik, a gondviselést.” (Szabó Lőrinc) Május 21-én este a kiskőrösi gyülekezet imaházában közel hat- százan kísérték érdeklődéssel és figyelemmel az anyák napi gyülekezeti est műsorát. Ezzel az egész esi ét betöltő műsorral azonban többet és mást szerettünk volna elérni, mint eddig. Többet annál, hogy a gyülekezet csak ezt a bizonyos „színpótlást” érezze. Többet -és mást, mint megőrizni, átmenteni minden változás és változtatás igénye nélkül az „örök témát” — az anyák napját. Mi nem csak köszönteni akartuk az édesanyákat, de többet: az újszerűség igényétől áthatva és az állandó bizonyítás, mondani akarás türelmetlenségével készültünk erre a napra. Igen, újszerűén, vagyis a mai élethelyzetből kiindulva megszólaltatni az „örök témát”. A gyerekek által előadott két jelenet arra mutatott rá — hogyan ünnepelhetem ma méltóképpen édesanyámat. Tudjuk, a hivő ember számára állandó veszélyt jelentenek a külsőségek. Luther Márton is ezt a veszélyt látta, amikor arra int, hogy keresztyén ember egész élete istentisztelet kell, hogy legyen. A külsőségnek ez a veszélye ott van minden család életében a szülő és a gyermek kapcsolatában. Ezért hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az édesanyánknak sem elegendő, ha egy évben egyszer vagy kétszer (születésnap, anyák napja) tiszteljük meg őket jóságunkkal, megértéseinkkel. Az együttléten elhangzott hazai és idegen költők versei tiszteletet parancsoló, hiszen minden átfogó, mindnyájunkat érintő és megfogó érzésről szóltak: az édesanyák iránti szeretetünkröl. ■ Hozzájuk és értük szóltunk ezen a napon. Hozzájuk, akik velünk együtt élik át örömeinket és bánatainkat. Értük szóltunk, akik ott vannak sikereinknél, de ott vannak akkor is. ha baj van: ,S ki az, aki hosszú éjszakákat / virraszt át türelmesen, / s nagybeteg kicsi fiának / énekelget csendesen?”. Igen, ott vannak mellettünk, velünk segítőkészen. Magukkal hozzák azt a krisztusi lelkületet is, amely nem nélkülözi az állandó és meg nem érdemelt megbocsátást. Mindezért mit adhatunk mi? Hányszor érezzük azt, hogy keveset, szinte semmit nem tudunk „törleszteni” ránk pazarolt sze- retetükből, gondoskodásukból. Érezzük, tudjuk — nem lehetünk hozzájuk elég jók és nem segíthetünk nekik eleget. Ezen a téren adósok maradunk egy életen át. Így az édesanyákhoz, édesanyánkhoz való kötődésünket bele lehet sűríteni egyetlen szóba, a „köszönöm” szavába. („Köszönöm, hogy rám dolgoztál Anyám. / Köszönöm, hogy életet adtál / köszönöm, hogy felneveltél, s köszönöm, hogy köszönhetek, / mert néked csak köszönhetek / és valamit segíthetek.) (Szabó József: „Anyám”.) Szükséges-e ma az édesanyák iránti szeretetről beszélnünk? Igen, méghozzá égetően szükséges! Az „Űj Tükör”-ben jelent meg Czakó Gábor tollából a „Bárhol” c. írás. Arról ír, hogy a történelem folyamán értékek, rangok, szavak értéküket vesztették. Ennek a folyamatnak vagyunk tanúi ma többek között a szülő és gyermek viszonyában is. Röviden: a szülők (édesanyák) iránti tisztelet értéktelenedését látjuk és halljuk magunk körül (utcákon, játszótereken), gyerekek nyomdafestéket nem tűrő „bemondásai” nyomán, amiket foghegyről dobálnak egymás felé. Messzemenően egyetértünk a cikk írójával, aki a továbbiakban így ír: „Az anyaság, mint érték tán devalválódni fog, én azonban nem tudok megbarátkozni ezzel a gondolattal. Emberi léptékkel mérve, velünk egyidősnek, tehát öröknek érzem, melyet azóta tisztelünk, amióta meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, s addig fogunk tisztelni, míg ez a képességünk el nem sorvad.” Ezért szóltunk hát hozzájuk és értük ezen a napon — az anyák napj an ... Rafael József ROBERT MARSHALL ÜJ TISZTE Tanítványokból lett mesterek Munkatársi megbeszélés a nyári kántorképző tanfolyamok előtt Mostanában lapunk hasábjain többször találkoznak olvasóink cikkekkel és írásokkal, melyek egyházunk ének és zene ügyéről, készülő énekeskönyvünkről, nemrégen kiadott Karénekesköny- vünkről vagy egy-egy énekkarunk szolgálatáról szólnak. Minden egyes írás jele annak, hogy egyházunkban „zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket” buzgón énekelnek híveink és így mondanak szívükben „dicséretet az Úrnak”. AMIKOR EGYHÁZUNK MEGTALÁLTA ÚTJÁT AZ ÜJ SZOCIALISTA TÁRSADALMUNKBAN, a diakónia útját — voltak, akik attól féltek, hogy elszürkül és megszegényedik egyházunk ezen az úton. Hogy mennyire tévedtek, azt egyre jobban bizonyítja az a tény, hogy egyházunk élete a diakónia útján járva állandóan frissül, elevenedik, egyes szolgálati ágak új erővel telítődnek, személyi tekintetben is frissülnek és lendülettel • haladnak előre. Ezt tapasztaltuk meg azon a májusi szombaton, amikor egyházunk vezetősége azokat gyűjtötte össze a kántorképzésre szolgáló Fóti Mandák Otthon falai közé, akik a Kántorképző Szolgálat munkatársai az oktatásban vesznek részt, mint önkéntes segítők. IGAZI MUNKATÁRSI MEGBESZÉLÉS volt ezen a napon. Közöttünk volt egyházunk püspök-elnöke, dr. Káldy Zoltán püspök, dr. Karner Ágoston országos főtitkár, Trajtler Gábor zenei igazgató, Kiss János az otthon igazgatója, az Igazgatótanács tagjai és mintegy 30—35-en azok közül, akik a hamarosan megkezdődő nyári tanfolyamokon odaülnek a hallgatók mellé és segítik ujjaikat eligazodni a billentyűkön, vagy már a kántori szolgálat ellátásának fogásait magyarázzák el azoknak, akik előbbre haladtak a gyakorlásban. AZ OKTATÓK NÉPES CSOPORTJÁNAK mondott köszönetét dr. Káldy Zoltán püspök bevezető szavaiban, mert ők azok;- akik úgy fogadták el egyházunk szolgálatát, hogy maguk is beálltak a szolgálatba. „Hitük, szere- tetük és zeneszeretetük készteti őket arra, hogy tovább gyűrűzzön ez a szolgálat. Megfizethetetlen az a szolgálat, melyet végeznek és nem is kérnek érte semmit. Inspiráló a szolgálatuk.” Kijutott az elismerésből a munkaág vezetőinek, Trajtler Gábornak és Kiss Jánosnak is. Istentől kapott képességük pólolhatat- lan ebben a munkában. PÜSPÖK-ELNÖKÜNK nagyon fontos elvi alapvetést adott. „A kántorképzés mögött az egész Magyarországi Evangélikus Egyház áll. Nem egyesület, nem mozgalom, nem egyesek... Az egyház számára folyik a kántorképzés — nem egyik-másik gyülekezet számára — az egész számára. Az a szellemi tőke, amit itt befektetünk, kell, hogy kamatozzon az egész egyház számára. Amim van, az nem a magamé, hanem szét kell osztanom.” A jelenlevők felé szóltak a következő szavak: „A kiképzők, oktatók is a Magyarországi' Evangélikus Egyház tagjai. Azt az utat kell vállalniuk, melyen az egész egyház jár. Át kell venniük az egész egyház teológiai, egyházpolitikai és politikai magatartását.” Az egyház kántorai felé is szólt: „Minden kántori szolgálat országos szolgálat. Ahogyan a szószék nem az egyén, hanem az egyház szószéke, úgy az orgonapad is az egyház orgonapadja. Az egyház prédikál, a gyülekezeti kántor is az egész egyháznak szolgál.” „A jó kántori, énekkari szolgálat segíti az egyház missziói szolgálatát. Fedezzük fel az egyházi zene szolgálatában is az egyház misz- sziói dimenzióját. Az üres kántori pad — a hiányzó énekkar, a hiányzó egyházi zene — bénít, fagyaszt és rövidzárlatokat csinál.” Az előadás így állította be közegyházi összefüggésbe egyházunk zenei szolgálatát. A LEGUTOLSÓ ORSZÁGOS KÖZGYŰLÉS VÁLASZTOTTA MEG azt az új Igazgatótanácsot, mely most a munkát megújult szellemben, elevenen, friss lendülettel vezeti és irányítja. Dr. Karner Ágoston országos főtitkár vezetésével az elmúlt években a kántori szolgálatra hangsúly került. Az egész napot bevezető áhítatában ő is úgy szólt a kántorképzés szolgálatáról, mint az egyház misszióig munkájának egy területéről. Ezt a munkát lehet úgy végezni, hogy valaki fellépni, produkálni akar, de lehet egész élettel és hittel szolgálatot végezni. Éz a mi utunk! AZ EGÉSZ NAPOS MEGBESZÉLÉS FELÖLELTE a kántorképzés'személyi és szakmai kérdéseit egyaránt. E sorok'írója a kántorutánpótlás kérdéseiről tartott bevezetőt, megmutatva azt, hogy hol vannak a „fehér foltok” az egyházmegyék területén, ahol üresen áll az orgonapad. Felvetette a kérdést, mennyire tudatosan gondoskodunk a kántorutánpótlásról. Az egyházban bölcs tervezéssel folyik a szolgálat. Ezen a téren is előre kell néznünk, hogy a jövőben is éneklő gyülekezeteink legyenek. Különösen fontos ez akkor, amikor az új országos énekeskönyv szerkesztési munkálatai jó ütemben folynak és az elkövetkező években kiadásra fog kerülni. A Foton végzett kántorok jól képzettek, lelkesek és alkalmasak arra, hogy tanítsák az új éneklést és énekeket. A beszélgetésben előkerült a szórvány helyzetből adódó „szórvány-kántorság” kérdése is. Nemcsak az anyagyülekezetek éneklése fontos. Az egész egyházba a szórványok népe is beletartozik. Sok jó javaslat is elhangzott. Arról is, hogy az egyházmegyékben jobban kell figyelni arra, hogy mindenütt legyen kántor és arról is, hogy az énekkari kultúra emelése, magasabb színvonalú művelése érdekében a karvezetőknek is találkozniuk kellene egy továbbképzésen. A SZAKMAI KÉRDÉSEKET TÁRTA FEL Kiss János előadása A harmóniumtapítás metodikájáról és Gáncs Aladár lelkész- főorgonás előadása önképzésünkről. Az előbbi már az oktatók előkészítése volt a nyári tanfolyamokra, hogy a tanítás egységesebb legyen. Utóbbit nem ártana megismertetni valamennyi szolgáló kántorunkkal, hogy a szolgálat érdekében „határozott célú” önképzést folytassanak. Ebbe beletartozik az új darabok tanulása éppúgy, mint az elméleti továbbképzés, a bibliaolvasásban való elmélyülés és az orgona hangszerének ismerete. Zene- hallgatás és rendszeres gyakorlás, vasárnapról vasárnapra készülés és a saját hangszer hang- színeinek pontos ismerete. Sok szó esett a liturgia ismeretéről, hogy benne érezzük magunkat és jól érezzük magunkat a liturgiában. NEM MARADT KÉRDÉS VÄ- LASZOLATLANUL. Trajtler Gábor zenei igazgató a délutáni fórumon összegezett és adott választ minden kérdésre. Eközben kialakult a nyári rend, az oktatók beosztása, lelkes öröm fogadta a püspöki bejelentést, hogy segélyből két új gyakorló harmonium kerül az intézetbe. Vidám, lelkes, alkotó, szolgálat vágyában égő kis sereg, a Foton felnőtt fiatal nemzedék készült a tanfolyamokon résztvevők oktatására, hogy az egyház kántori szolgálata méltó legyen az „éneklő egyház”-hoz. Köszönet nekik az önzetlen, in gyep végzett nagyszerű szolgálatért, ezért, hogy ezen a napon is megtapasztalhattunk valamit abból* hogy lehet ingyen, szeretetből, szolgálatkészségből, lelkesedéssel „levegőt teremteni” a diakónia egyházában. Keveházi László esperes záróáhítata Júdás levele 20—21. alapján ezzel az útravalóval bocsátotta el a kántorképzés munkásait: Éljetek hitben — szeretet- ben — reménységben! Vigyétek el a biztatást is és a lehetőséget is magatokkal! Tóth-Szöllős Mihály Az Akadémiai Kiadó „Humanizmus és Reformáció” sorozatának hetedik köteteként 218 oldalas mű jelent meg „Melius Péter ifjúsága” címmel. Szerzője Bottá István tordasi evangélikus lelkész. Hosszú és alapos kutatómunkájának eredményeit adja benne közre arról a nagy egyéniségről, aki a XVI. századi magyar vallásos és szellemi életet jelentős mértékben átformálta, a reformáció szolgálatára kötelezte el magát, és akit mindeddig „Me- liusz Juhász Péterként” szoktunk emlegetni. Református testvéreink olyan megbecsüléssel tekintenek az 1572-ben 40 éves korában Debrecen püspökeként elhunyt reformátorra, mint mi Dévai Bíró Mátyásra, Sztárai Mi- hályra, vagy Bornemissza Péterre. És méltán: mert Melius Péter irodalmi és egyházszervezői életműve mindmáig ható és meghatározó jelentőségű a hazai református égyházban. Érdekes — bár ha viharos történelmünkre gondolunk: egyáltalán nem meglepő —, hogy ennek a kiváló embernek csak élete utolsó 15 évét ismertük igazán. Ifjúságáról, tanulmányairól, reformátorrá fejlődésének fontos mozzanatairól semmit sem tudtunk. Eddigi ismereteink szerint a rá vonatkozó legkorábbi biztos adat az volt, hogy 1556 októberében iratkozott be a wittenbergi egyetemre. Homályba ve* Uj egyháztörténeti felfedezés Melius Péter ifjúsága sző korából életére vonatkozólag a kutatók feltételezésekre voltak utalva. Harcos helvét irányú működését Szegedi Kis István és — tévesen — Melanchton hatásának tulajdonították. Bottá kutatásai közben felfigyelt arra a sajátos tényre, hogy a Somogy megyei Horhiban született Melius Péter akkor tűnik fel a Báthori-birtokon: Erdődön, amikor egy Somogyi Péter nevű — szintén Horhiban született — ifjú tanítómester Oláh Miklós érsek nyomására távozni kénytelen az orzság északnyugati részén fekvő Vágsellyéről. Sok további bizonyító erejű adat birtokában megállapítja az eddig két klüön személynek tartott vágsellyei tanító és debreceni reformátor azonosságát. Ennek az eredménynek figyelembevételével oszlatható el az a homály, j mely eddig Melius Péter élete nagyobbik felét eltakarta előlünk. Érdemes röviden áttekinteni immár teljessé vált életutat. Somogyi Melius Péter 1532-ben — 4 évvel korábban az eddig feltételezettnél — született aj: időközben elpusztult Somogy megyei Horhiban. Szüleit korán elveszítette és rokonok pártfogása alatt nevelkedett Pápán, később Sárvárott. Nem “tanult Tolnán, Szegedi Kis István iskolájában. Nádasdy Tamás nádor udvarában töltött mintegy 10 esztendőt. Sárváron tanult az akkor nagy hírű iskolában többek kpzött olyan kiváló „mester” keze alatt, mint amilyen Sylvester Mihály — az Újszövetséget magyarra fordító Sylvester János öccse — volt. Tőle kapta az első lutheri irányú reformációs indításokat, melyeket aztán Huszár Gál óvári (Mosonmagyaróvár) „lelkészképző iskolájában” tovább mélyített. 1554-ben került első ízben Vágsellyére rektorként azzal a feladattal, hogy gátat vessen Oláh Miklós érsek egyre erőteljesebb ellenreformációs törekvésének. Működése azonban nem tartott soká, mivel Oláh érsek már 1555 vége felé elfogatta. Alig néhány hét eltelte után azonban szabadon kellett bocsátania, mivel az ország legrangosabb főurai (köztük lehetett még maga a nádor, Nádasdy Tamás is) léptek közbe érdekében. Ekkor — valószínűleg a Báthoriak pártfo- goltjaként — Erdődre, majd innen a wittenbergi egyetemre került. 1557 tavaszán viszont már újra Vágsellyén találjuk rektori állásában. Oláh érsek 3—4 hónap elteltével ismét elfogatta, s pár nap híján kerek egy esztendeig tartotta fogságban. Elgyötörtén és betegen szabadult, Erdődön visszanyerte egészségét, és 1558- ban Debrecennek lett egyik papjává. 1559 nyara előtt — nehéz viták és belső harcok nyomán — feladta addig vallott lutheri felfogását az úrvacsora kérdésében, és ezután haláláig a helvét reformáció élharcosaként működött. Az eseményekben gazdag életút felvázolása közben Bottá István munkájából egyéb eredmények is születtek. Az például, hogy Nádasdy Tamás nádor nemcsak befogadta az üldözött reformátorokat, hanem egyenesen gyűjtötte maga köré Sárvárra a kor híres tanítóit. A sárvári iskola ennélfogva legalább egy teljes emberöltőn át elérte a kor számos egyetemének színvonalát, ahol a már említett Sylvester Jánoson és Mihályon kívül olyan híres emberek is tanítottak, mint Abádi Benedek, Macarius Bódog József, vagy Georgievics Bartho- lomaeus. Ugyancsak magas színvonalú oktatás folyt az 1550-es években Huszár Gál óvári „lelkészképző iskolájában", ahonnan egész sor lutheri reformáció szellemét hordozó pap és tanító állt szolgálatba a Csallóközben, Győr, Komárom és Moson megyében, köztük Somogyi Melius Péter is. Valóságos „kultúreentrum'ok” voltak ezek, bizonyságául annak, hogy a reformáció az egész ember felemelését célozta. Végül azt az eredményt kell kiemelni, hogy Bottá a Luther halálát követő időszak vezető tekintélyéről, Melanchthonról kimutatja: haláláig ingadozás nélkül képviselte, vallotta Luther felfogását az úrvacsora kérdésében, mellyel kapcsolatban oly élesek voltak a viták, s végül szakadáshoz vezettek hazánkban is. Sajnálhatjuk, hogy egyesek félreértették, később mások tudatosan félremagyarázták Mélanch- tont, de nem kell őmiatta szégyenkeznünk. Bottá István több évszázados gyanút és vádat erőtlen ít meg ezzel. Élményt, szellemi élvezetet, lelki gazdagodást jelent ez a szép és tanulságos könyv. Magassy Sándor központi bizottság, LVSZ végrehajtóbizottság). Október 1-től kezdődően az LVSZ USA-beli Nemzeti Bizottságának missziói igazgatója lesz New Yorkban. Dr. Robert Marshall (59), a Lutheránus Egyház Amerikában (LCA) elnöke az év folyamán visszalép hivatalából és minden ökumenikus funkciójából (EVT
