Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-25 / 52. szám

Helsinkitől Belgrádig

Jézus nevei

A BELGRÁDI SZÁVA KONGRESSZUSI PALOTA fogalommá lett, mint sok épülete a világnak, ahol tartósan gyűléseztek, illetőleg ahol az emberiségre nézve nagy horderejű döntéseket hoztak. Lehet, hogy egyszer ez is zarándokhelye lesz a turistáknak, mint Sanssouci Potsdamban, vagy Versaillesban a tükörterem? Minden esetre nagy várakozás előzte meg a Száva-palotai tanácskozást. S nem is ok nélkül. Hiszen a Helsinki záróokmány aláírása óta eltelt 26 hónapot kellett mérlegre tenni.

Most az lenne a feladatunk, hogy a mögöttünk levő két hónapot, az október eleje óta tartó gyűlés eredményeit összefoglaljuk. Nem kis feladatra vállalkoztunk, noha figyelemmel kísértük a napi sajtót, s a nyitva felejtett teremajtókat, hogy a hivatalos jelentéseken kívül a kiszivárgott hírekből is következtetésekre jussunk. De így is nehéz a helyzetünk.

Persze lehet, hogy olvasóink belefáradtak a részletek sokszor érdektelennek látszó vitáiba, s a hírközlő szervek már nem képesek magasfeszültségen tartani a tárgyalás sodrását. No igen, mert közben a napi események szenzációi elhomályosítják a belgrádi dolgokat. Pedig sem számunkra, sem Európa számára nem közömbös az, ami Belgrádban történik.

NEM KÍVÁNUNK KÖZISMERT DOLGOKBA BOCSÁTKOZNI Abba például, hogy Helsinkiben megállapodott a 35 aláíró ország, hogy két éven belül összeül és megvitatja, az aláírás óta mi valósult meg a dekrétumból. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a mögöttünk levő két év Európának kétségen kívül nagy és gazdag két esztendeje volt. Helsinki szelleme lényegében rányomta bélyegét kontinensünkre. Arról sem kívánunk bővebben szólni, hogy Belgrádot megelőzően milyen méretű diplomáciai csatározások folytak, de arról sem, hogy az eredeti program szerint karácsonyig végezniük kellene a tárgyalásokkal és ki kellene adniuk egy közös nyilatkozatot. (Van mód viszont rá. ha nem végeznének, hogy január 15-től február 15-ig hozzák tető alá az eredményeket.) Ezek tehát formai és közismert dolgok voltak. '

Ami Belgrádban izgalmat keltett, az változatlanul a Kelet—Nyugat feszültségében keresendő. Azt tudtuk az előzetes nyilatkozat- és propaganda hadjáratból, hogy a Száva-palotában aligha lesz szabad gyufát gyújtani, mert robbanás veszélyes légkör alakul ki. Azt is tudtuk, hogy a régi magyar országgyűlések mintájára bosszantó „gra- veminálás” — végtelen panaszok sorozata — fogja untatni azokat, akik gyors eredményekre várnak.

Nos, az első hat hét igazolta jóslatunkat, miközben arra is gondoltunk, hogy a „blokk-harcok” következtében felkelnek az asztaltól a tárgyaló felek, s a Helsinki-szellem maga is léket kap, és elmerül a történelem zavaros vízében.

TUDTUK AZT IS, HOGY A LEGTÖBB VITA a „harmadik kosár” körül alakul ki, s a korábban Washingtonban intonált hang Gold berg ajkán erősítőt kap. Valóban zengett-csengett a Száva-palota az emberi jogok kérdésétől, s mi arra gondolunk, hogy amióta az emberiség történetét írják, azóta nem emlegették ennyiszer, és ilyen behatóan nem foglalkoztak vele összességében, mint Belgrádban rövid hat héten keresztül. Egyszóval az emberi jogok fontos és tiszteletre méltó kérdése látszott választóvíznek Belgrádban. A vita látszólag két delegátus, Goldberg (USA) és Voroncov (SZU) drámai vitája volt, de a vita lényegében a két világrendszer kezdettől fennálló nézetkülönbségének küzdelme volt. Az emberi jogok kérdése azonban „cigányútra” tévedt. A hatás csak az első napokban hozta lázba és kovácsolta egységes fronttá Nyugatot. A realitás, meg hogy Európa az európaiaké, tpeg hogy az európai államok tőszomszédságában él-, nek a Keletnek, és hogy az évek során jobban és jobban értik egymás nyelvét, hamarosan rést ütött a nyugati blokkon. Igen gyorsan megértették a cigányútra tévedt falat veszélyes voltát és hamar a jövőre koncentráltak, amelyet bizonyít az a több, mint nyolcvan javaslat, amely a tárgyalóasztalon fekszik és amelyeket az első és második kosárból emeltek ki. Ezzel együtt az első felvonás le is pergett Belgrád színpadán.

Tévedés ne essék, mindettől függetlenül az emberi jogok kérdését mégsem tettük talonba, csakhogy Belgrádot nem akarjuk holmi „szá- monkérő széknek” tekinteni. A szocialista államok — természetesen visszautasítva a belügyekbe való beavatkozást —, mindent megtesznek az emberi jogok maximális normalizálása érdekében. Példa erre hazánk is. Ami pedig a Nyugat józanodását illeti, vagyis, hogy az első napok kábulatából magához tért, az látszik Schmidt kancellár varsói űtjából, vagy abból az előkészületből, amely Bonnban folyik, ahová Brezsnyevet várják, stb.

AMIKOR E SOROKAT ÍRJUK, Belgrád már túljutott a kritikus első szakaszon. Az az érzésünk, hogy lényegesen könnyebb szakaszhoz érkezett a konferencia. Most ugyanis a november 11-ig benyújtott javaslatokkal foglalkozik az értekezlet. Tallózgatva a javaslatok között, szembetűnőek a józan, normális, konstruktív elképzelések. Ilyen többek között a jugoszláv, amely 1980-at kéri. hogy nyilvánítsák együttműködési évnek, vagy egész sereg elképzelés a „második kosár” tartalmából, a gazdasági kérdésekből. Nem közömbös a szovjet javaslat sem, amely azt tartalmazza, hogy a résztvevő államok • egymás ellen elsőként nem alkalmaznak atomfegyvert. A bizalom- erősítő intézkedések kiterjesztéseként nem rendeznek 50—60 ezres létszámnál nagyobb hadgyakorlatokat. Általános vágy a leszerelés, haderőcsökkentés, stb. A magyar felhívás arról szól, hogy a kevéssé ismert irodalmat és kultúrát még szélesebb körben publikálják. Norvégia a környezetvédelem további szélesítését javasolja, stb., stb.

Egyszóval van bőven téma, amit meg kell vitatni. Az azonban nyugtasson meg bennünket, a záróokmány értelmében addig nem fejeződik be az értekezlet, amíg közös nyilatkozat nem születik Valószínű, hogy erre már idén nem kerül sor. Addig pedig a heti három plenáris ülésen és a számtalan bizottsági üléseken fogják keresni a közös hangot, amellyel a nyilatkozatot megfogalmazzák.

EGY DOLOG ÁLLJON VILÁGOSAN ELŐTTÜNK: a helsinki út jó út, a helsinki szellem jó szellem! Érdemes volt törni magunkat érte. És. hogy Európának volt két gazdag esztendeje, és a jövő még több lehetőséget rejt magában, azt Helsinkinek köszönhetjük. S mi ezen az úton tovább akarunk menni!

FŐZÉS NAPENERGIÁVAL

A nyugatafrikai Felső-Voltában mintegy 300 család napenergiával főzi ebédjét annak a segítségnek az eredményeképpen, melyet a dán evangélikus egyház segely- szerve, a Danchurchaid nyújtott. Afrikai készítésű vázra dán gyártmányú tükröt szereltek, mely a középpontban elhelyezett edényre vetíti a Nap sugarait. A készülék mintegy 100 watt energiát ad, és azt várják tőle, hogy megkönynyíti majd a nyugatafrikai asszonyok életét, akik jelenleg napi 6— 8 órát töltenek azzal, hogy a főzéshez szükséges tűzifát össze- gyűjtsék és hazavígyék. Ha a készülék elterjed, akkor ennek nyomán az érintett területek faállománya is megkímélődik. Egy ilyen főzőkészülék most még 40 amerikai dollárba kerül, de a költségek mérséklődhetnek, ha a teljes készüléket Afrikában állítják elő.

A NÉV JEL. Jellemzi azt, aki hordja. Segít megkülönböztetni másoktól. Ha akkor lett volna személyi igazolvány, Jézuséba bizonyára ezt írják: Názáreti Jézus. Ez volt a „hivatalos” neve. Keresztfáján is ez állt. A „Jézus” név eredeti jelentése: Szabaditó. Nagyszerűen foglalja össze Jézus isteni küldetését. De akkor általánosan használt név volt a zsidóságban (v. ö. Lk 3, 29; Kol 4, 11). Ezért fűzték hozzá — amikor elkerült hazulról — a faluja nevét: „Názáreti", ö a Názáretből származó Jézus. Érdekes, hogy nem „Betlehemi”-nek mondták. Talán azért, mert a csodálatos betlehemi születés története csak jóval hűsvét után vált ismertté. Viszont köztudott volt, bogy kisgyermekkorától Názáretben nevelkedett és élt.

A NÉV AZONBAN MINDIG ELÉGTELEN EGY EMBER JELLEMZÉSÉRE. Megnyilatkozásaink, döntéseink és tetteink többet árulnak el rólunk, mint a nevünk. Sőt magatartásunk, életünk valósága visszahat a nevünkre és sajátos, rossz vagy jó csengést ad neki. Így pl. .Tudás nevéről az árulás, Istvánéról a vértanúság jut eszünkbe.

Az őskeresztyének is elsősorban úgy tettek vallást Jézusról, hogy újra és újra elmondták róla azokat a történeteket, amelyeket az evangéliumban ma is olvasunk, így „mutatták be” őt, akiben hittek. Minden evangéliumi történet egy-egy „névjegye” Jézusnak. S amilyennek ezekben látjuk, olyan ő ma is, hozzánk is. Csak az ismeri őt igazán s tud szólani róla, aki mindig újra elfogadja, megtapasztalja az ő bűnbocsátó, életújító, örök reménységet adó szeretőiét, amelyet akkor is, földi útja során, és ma is felkínál mindenkinek.

MINÉL JOBBAN SZERETÜNK VALAKIT, ANNÁL TÖBB NEVET ADUNK NEKI. A gyermekét szívére ölelő édesanya szinte halmozza a neveket: életem, egyetlenem, gyöngyöm, csillagom, virágom! Petőfi meg már nem is talál megfelelő nevet, hogy kifejezze felesége iránti szerelmét: „Minek nevezzelek?” A hit is igy van Jézussal. Aki felismerte, hogy őbenne maga Isten hajolt le hozzánk, bűnös, halandó emberekhez. s ölelt magához bennünket kegyelmével, az nem tud betelni ővele. Űjra meg újra keresi a . szót, a „nevet”, hogy legalább valamit kifejezzen, megvalljon abból a mérhetetlen gazdagságból, amit Isten szeretete nekünk ajándékozott őbenne. Ezért van Jézusnak oly sok neve az Újszövetségben: Krisztus (— Feíkent = Messiás), Ür, Isten Fia, Ember Fia. Isten Szolgája, Mester, Főpap, Közbenjáró, Élet Fejedelme, Isten Igéje, Isten Báránya. Jó Pásztor, Üdvözítő, Megváltó, Immánuel (= velünk az Isten!), Megfeszített, Hajnalcsillag... és még lehetne folytatni. Többségük

ÚJ HÁLAÉNEK

Üj hálaének szálljon, és zengjen drága hírt!

Légy áldott, szent karácsony, hogy eljöttél megint! az égi Gyermeket új énekszóval áldjuk, és boldogan csodáljuk, hogy Isten így szeret.

Nincs bánat, éj sötétség: napfényben járhatunk.

Ránkhinti égi fényét Megváltó Jézusunk.

Ki sírna könnyeket, ha béke, fény és élet őbenne mind miénk lett, ha Isten így szeret?!

Túrmezei Erzsébet

EGYÜTTMŰKÖDÉS A KONFIRMÁCIÓBAN

Bár vannak eltérések a svéd, a norvég, a finn és a dán evangélikus egyházak konfirmációi oktatásában, ezek nem döntőek, s tulajdonképpen hasonló módon végzik mindenütt ezt az oktatást. Éppen ezért újabban az e téren lehetséges közelebbi együttműködés lehetőségeit fontolgatják. Ügy vélik, hogy a konfirmációi oktatás egységesítésével népeik is közelebb kerülhetnének egymáshoz, de ez nyereség lenne az egyházak részére is. A misszióban, a tengerészek között végzett szolgálatban eddig is szoros együttműködés volt, ugyanezt otthon is megtehetnék.

addig is használatos volt már a zsidó, vagy a pogány vallásosságban. De Jézusra alkalmazva új csengést, új tartalmat kaptak. , Mindegyik egy-egy vonást csil- í lant meg Jézus személyének is- \ teni titkából. Viszont együttvéve sem tudják öt kifejezni egészen.

Neki valóban elmondhatjuk: „Mi- nek nevezzelek?” f

JÉZUS NEVEINEK SORA NEM IS ÁLL MEG AZ ÚJSZÖVETSÉG HATÁRÁN, hanem tovább szaporodik az egyháztörténetben.

Az óegyházi teológusok „Istenembernek” nevezték. Augustinus így imádkozott hozzá: „Miért is nem szerettelek már előbb, Te mindennél szépségesebb!” Luther különösen találékony volt e szent névadásban. Húsvétkor így prédikált: „Az ő neve most már; Nincsitt!" Egy karácsonyi prédikációjában pedig ezt olvassuk:

„Ha Krisztust helyesen akarod értelmezni és igaz valójában le- (

írni, akkor arra kell figyelned, hogy az angyal teszi ezt. Szerinte a Krisztus = Nagy Öröm! Ez ige mellől ne tágíts, mert erő van ^

benne!”

ÉRDEMES ÉNEKEINKBEN KERESNI JÉZUS NEVEIT. M. nyi, szép nevet adtak neki énekszerzők! „Kedves Ven „új világosság”, „új nap”, bimbó”,' „mennynek édes gyű mölcse” ... hogy csak ádventi és karácsonyi énekeinkből említs néhányat,

Korunk teológusai is gazdagították a sort. Barth Károly „Isten humanitásának” nevezte őt. Bon- hoejfer pedig „Kortársunknak”.

E SOROK BIZTATÁSUL £L ÍRÓDTAK: KUTASSUK, KERB*»-'' 1 SÚK, TANULGASSUK JÉZUS NEVEIT! Mindig legyen valamelyik a szívünkben, mert valóban erő van bennük! Wilhelm Buscl] a híres Jézus-prédikátor ír hogy amikor a hitleri koncén rációs tábor cellájában ült s körülötte és benne pattanásig szült a bezártság nyomasztó idegessége, akkor egyre hangosabban kezdte mondani: Jézus, Jézus, Jézus! És egyszerre csak minden elcsendesült. Jézus békességével telt meg a cella. Érezte, hogy Jézus ott van vele. Megtapasztalta,, amit Ézsaiás 9,5-ben olvasunk:

... gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő , vállán lesz és így fogják nevezni:' Csodálatos. Tanácsos, Erős Ister Örökkévaló Atya, Békesség Fe jedelme!”

S HA MOST VALAKI ENGEM KÉRDEZNE MEG: te kinek látod, hogyan neveznéd Jézust éppen most. karácsony fényében?- Szén Ernő „Jézus” versének egy sorával felelnék: ..Mindenki testvére, egyetlen magános ...”

Dóka Zoltán

Ha mindig Karácsony lenne!

Milyen más lehetne a világ! Erre a végeredményre jutottam, ahogy szívemnek drága ünnepére gondoltam.

Mit tehet a világért a Karácsony?

Sokat. Talán nincs is ember, aki a hatása alól kivonhatja magát. A fény utána megy, követi leg- elrejtettebb zugába is, ott megy a nyomában, ha az éjszakába menekül és járja az utcákat, letelepszik melléje az italboltok pultjára és ezen az éjszakán hazakényszeriti. Megenyhíti a haragos szíveket, meglágyítja a kemény arcokat. Ilyenkor valahogy könnyebb ahhoz is kedvesnek lennünk, akit máskor nehezen viselünk el. Könnyebb a megbocsátás, több bennünk a türelem és megértés. Mintha a jóakarat, ez a láthatatlan, formáló erő befészkelné magát az emberi szívekbe. Megváltoztat bennünket, könnyebben elfogadjuk egymást.

Mi hívja életre ezt a jótakarást? Egy levél, egy csomag, a betlehemi gyermekek éneke vagy egy küldemény olyan valakitől, akiről azt hittük, már régen elfelejtett bennünket? Nem tudom mitől lesz élővé ez a jóakarat, de átformáló ereje van, belopódzik a szívünkbe.

Mennyire megnő a gyertyagyújtás jelentősége is ilyenkor. Számba vesszük a gyertyákat és abba a bizonyos gyertyatartóba, amely mindig ott áll a karácsonyi asztalon, piros gyertyát teszünk. És új fehéret az oltárra.

Gyermekkorom karácsonya még csak az ajándékot, a jobb ételeket jelentette. És azt is, hogy többször jött q postás és mindig valami meglepetést hozott. Az emberek megölelték egymást. Néztük ezt a világméretű oldódást, de nem értettük, akkor még nem éreztük áz adás örömét, gyermekek voltunk.

Minden évben következetesen eljön a szeretet ünnepe, az otthon ünnepe és megtapasztalhatjuk újra és újra, mit ad az otthon melege, megértése, harmóniája. A ma embere sokszor hűtlen az otthonához. Karácsony mindig figyelmeztet: itt a lehetőség. hogy újra felfedezzük és visszatérhessünk hozzá. Mert ezen a napon, amikor az otthon melege kerül az első helyre, az elkóborló fiatalok is megjönnek és ilyenkor alkalom nyílik arra, hogy azt a széles szakadékot, amelyet a modern kor vágott fiatal és öreg közé áthidaljuk és elindulva egymás felé karunkba zárjuk egymást.

Ne mulaszd el ezt az alkalmat. Újítsd meg évről évre ezt a boldog, tiszta egyesülést a szerétéiben, otthon. Karácsony az a csodás lehetőség, amikor régi hántásokat a legkönnyebb elfelejteni és a rosszra jóval felelni, öreg nagynéniket és bácsikat — és hol ne lenne ilyen — otthonunkba, körünkbe hívni. Hátha utoljára ünnepelnek, s nem lesz több Karácsonyuk. Ez lehetne számukra az a nap, amelyre egész életükbe vágytak és amelyre egy évig boldogan gondolnak vissza.

Gyújtsd meg a karácsonyi gyertyát, és ha utolsó lobbanással kialszik, ne csak mond: milyen más lehetne a világ, ha mindig Karácsony' lenne, hanem tegyél is érte, és először a saját otthonodban valósítsd meg. Gyertyád fénye 765 napig világítson és tartsa otthonodban Karácsony örömét. De ne feledd, hogy nem a ragyogás, nem a fény, nem az ajándékok, hanem az emberi jóakarat az, amellyel olyan más lehetne a világ. Nekem, neked, mindnyájunknak.

És mennyivel boldogabbak lehetnénk akkor! Te is, én is, valamennyien. Gyarmathy Irén

a

4