Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1977-04-03 / 14. szám
Ez az én testem, ez az én vérem NINCS JÉZUSNAK MÉG EGY OLYAN ÉJSZAKÁJA, mint az utolsó, amelynek még a másodperceit is feljegyezték az evangélisták. Eseményei olyan mélyen vésődtek tudatukba, mintha arról szüntelenül vallaniuk kellett volna, tisztázniuk egy kényes, titokzatos ügyet, amelybe belekeveredtek akaratukon kívül. Viaskodott ez a tudat a nagy „predestinációval”, az isteni rendeléssel, melynek igazsága csak később világosodott meg előttük. Az egész drámai leírás a modern kriminalisztika módszerére hasonlít. Minden Jel, intés, mozzanat, minden szó, tárgy, esemény lényeges és döntő, az ok és okozat logikus láncolatot kell, hogy képezzen a nyomozati anyagban. Az áldozat még cse- lekszi megszokott ritmusában tennivalóit, de az éjszakával együtt ráborul a gyilkos szándék, a pattanásig feszült légkörben halálos tőrök csillannak meg, ez az éjszaka az utolsó, amelyet tanítványaival tölthet. HOL CSÚCSOSODNAK KI AZ ESEMÉNYEK? Melyik válik sorsdöntővé ezen az éjszakán? Melyik mozzanatra essék a hangsúly, és melyik válik epizóddá a késői szemlélő bonckése alatt? Két lényeges vonal, két meg- gyújtott kanóc sistergő fényki- gyója cikázik át az éjszakán. Az egyik kétségkívül o Mester vonalvezetése, aki pontosan tudja, hogy „ma éjszaka mindnyájan megbotránkoznak benne”, s „egy közülük elárulja őt”, de cselekvésének méltóságát, az utolsó események végrehajtását nem hagyja zavartatni a másik kanóc siettető kapkodásától. S a másik vonaí végén ott a szüned- ■rtum, a papi tanács, s a kanóc- í'a olykor Júdás, olykor a többiek lépnek rá. MINDEN ÚGY TÖRTÉNIK AZONBAN, AHOGYAN A VILÁG URA AKARJA. Teljesen ura a helyzetnek, bármelyik pillanatban más irápyt szabhatna az eseményeknek, el taposhatná a meggyújtott kanócokat, de önmagában már elvégzett dolog, hogy az Atya akarata alá veti magát. A konszenzus egyre tökéletesebb lesz közöttük, egyre szelídebben simul a Fiú akarata az Atyáéba, noha „minden hatalmat neki adott”. Végül is ezzel a „hatalommal”, ha úgy tetszik erővel, vette a maga keresztjét másnap délelőtt és indult a vesztőhelyre. De alkonyat után, amikor már mindkét kanóc , meggyulladt, „tudván Jézus, hogy eljött az ő órája”, valami olyant tett, amelyet sem azelőtt, sem azután soha, csak egyetlen egyszer, ezen az éjszakán. Látszólag ez összefüggött az esti alkalommal, de attól mégis merőben független volt, amely első pillanatban lényegtelennek látszott a tanítványok előtt, majd rájöttek, hogy sorsdöntővé vált életükben. Pontosan akkor, amikor Júdás kitette lábát, amikor siettetni akarta az események menetét, s amikor a csüggedés és a kétség feltámadt szívükben, mint az esti szél, amikor a cserbenhagyas gondolata legmélyebbre eresztette gyökerét, amikor a széthulló közösség romjait maguk után akarták hagyni, vette Jézus a kenyeret és a bort. AZ ÉJSZAKA CSENDJÉBEN, A MEGLAPULÓ GONDOLATOK ZAVARÁBAN, hangosan, világosan, érthetően szólt Jézus: Ez az én testem, ez az én vérem. A tizenegy — Júdás már a szünedrium tornácán kocogott —, rádöbbent, hogy a megtört kenyér, nem közönséges kenyér, s a nyújtott ital nem közönséges bor. Amint magukhoz vették, titokzatos erők áramlottak szét a bágyadt testekben, s a megingott lelkek újra bátorságra, hűségre, áldozatra erősödtek. Nincs magyarázat, nincs megokolás, nincs értelem, csak a szívek hevesebb zakatolása, s a lelkek boldog repesése. Szégyen és bánat a korábbi megingásért, az elárvult hitért, és új erő a következők elviseléséhez. A kenyér és bor egyszerre valóságosan összeláncolta őketazzal, aki ezt mondta: „Ez az én testem és ez az én vérem.” Csuklójukon feszült a lánc egyen-egyenként, meg a Mesterén. Ahogy alázattal rágták a testet, és kortyolták a bort, már tudták, hogy sem élet, sem hálái, sem magasság, sem mélység, sem semmi nem választhatja el őket a Krisztus szerelmétől. A közösség Jézus és tanítványai között tökéletessé vált, DE ENNEK A VACSORÁNAK — NEVEZZÜK MOST MÁR ÚRVACSORÁNAK — volt még egy sorsdöntő következménye. Test és vér volt a Mester tenyerén, s nyújtotta azoknak, akiknek szíve különböző ritmusban zakatolt, különbözőképpen érzett, és reagált az utolsó órák eseményeire. Közös vonás csak egy volt közöttük, amely talán abban a kétes értékű kérdésben hangzott el: „csak nem én, csak nem én” árullak el téged A tudatot beárnyékolta a hajlandóság, az ingatag természetet a keserű lehetőség, mely minden fogadkozás ellenére megtörte a férfias jellemek gerinceit. A tizenegy külön- külön viaskodott saját bűnével, természetük leterhelő ballasztjaival, de közös volt a bűn, az el- esettség, tehetetlenség ^s félelem a haláltól. AKKOR AZONBAN. AMIKOR NYELVÜK ÉRINTETTE A KENYERET ÉS A BORT, valami új íz áramlott szét bennük. Soha nem érezték még ezt, soha nem ízlelték még így. Péter a mécsesek rőt • fénye mellett másnak látta Tamást, János másnak Pétert, Jakab a többieket. Valami csudálatos érzés bizsergett bennük, amely mint a villámütés mozdította és állította / meg tagjaikat. Titokzatos átformáló erő volt a testben és vérben, s találkoztak egy újfajta fogalom tartalmával, amely ezután Így fogalmazódott meg tudatukban: testvér. Túl most már a vérségi, nemzetségbeli és egyéb köteléken, a legszorosabb közösség tudatának érzése csordogált vénáikban, a testvéri közösség érzése. A percek azonban gyorsan peregtek, pislákolni kezdett az asztalra helyezett mécses, vészesen fogyott az olaj belőle. A sötétben hangosan sisteregtek a fénykígyók, a meggyújtott kanócok, indulni kellett. De a szívekben két közösség tudata erősödött: az egyik a Mesterrel; a másik egymás iránt, a testvérek közössége. S AZÓTA. AKIK VENDÉGEI ASZTALÁNAK, akik hallják bűneik bocsánatára, hogy „ez az én testem és ez az én vérem”, a két közösségre erősödnek meg. A két közösségben oldódnak fel, annak minden áldott következményeivel együtt. Dr. Rédey Pál Robert Rossgyesstvensskij: Afrika költője szól Rettegést látok én, mit kék szemük lobogtat. Szavakat hallok en: „Müljék el tőlem, Uram..." Nekünk, akár a próbált bokszolójenak orrunk lapos — ilyenek vagyunk ml majd mindannyian. * És konok a tekintet. És duzzadt az ajak. Mégis, külsőm miatt Terem tőmmel én nem perelek. ' Hiszen, ha titeket ilyen kitartón döngettek volna, korbáccsal verve műgonddal a képeteket, testeteket senyvedni hajófenékre dobva.. .1 De a zajban, mit a forgandó som csapott, ti nektek, zordaknak és méltóságteljeseknek, mi eddig mások se voltunk — mint szökött rabok! S nem feledtük, mit adtatok, a leckét jóról és rosszról — ez ékes példa lesz még. Akár a föld — mi feketék vagyunk. Akár az út. És feketék, mint ezüstön a lepedék. S e planétán — mely örök és szegény — kiegyengetem én istenült törzsemet, s szentül hiszem, hogy az ördög — fehér. S Jézus Krisztus, az Isten — csak fekete lehet. Figyeljetek, egykedvűen meresztve szemetek az ájtatos templomi félhomályba: a keresztfákat nem az idő múlása feketítette meg! Ok maguk akartak megfeketedni. Miképpen — mi!... Csak azon búsulok, hogy e nagy föld felett — álmaimat sosem feledve s fel nem adva — a tarka városokon feketén áthaladva, mindhalálig fehér holló leszek. (Szovjet-orosz költő. A költeményt fordította Garai Gábor. Megjelent NAPKELTEN YUGTA című verskötetében 1916-ban.) Nagycsütörtök igéje • Vegyetek: egyétek és igyátok! Mt 26, 20—30 Drámai leleplezés előzte meg az úrvacsora szerzését. Mit ragadjunk meg ebből nagycsütörtök estéjén? Azt, amire a pásztori és a megrázó figyelmeztetés emlékeztet. Krisztust az árulja el, mert csak az árulhatja el, aki vele együtt nyúl a tálba. Tehát tanítványai közé és az egyházba tartozik. Aki ellentmond az általa vállalt messiási útnak és nem akarja Öt követni az önmaga megtagadása, a másokért vállalt szolgálat áldozatos útján. Júdas leleplezése, a „közületek egy el fog árulni” bejelentése valamennyi tanítvány számára felbukkan- totta az árulás nagyon lehetséges bűnét, jóvátehetetlenül itéletes voltát. De azt a kétségtelen alkalmat is, amelyiket Jézus keresztjével és az úrvacsorával összefüggésben komoly önvizsgálatra az engedetlenségből és a hűtlenségből való megtérésre valamennyi tanítványának biztosított. Még Júdásnak is. Jézust ugyanis a nagyon valóságos helyzet nem torpantotta meg abban, hogy értünk, bűnös emberekért áldozza testét, vérét és nyújtsa nekünk teljes önmagát szent vacsorájában. VEGYETEK AZÉRT ÉS EGYETEK! Az úrvacsorái kenyér evésével minden szónál mélyebbre vési szívünkbe kereszthalálát, teste megtöretésének áldozatát. Krisztust, Istent magát felejtenénk, ha erre megszűnnénk emlékezni. Ez az emlékezés nem rágondolás csupán, hanem hitvallás arról, hogy meddig ment el Urunk az irántunk való szeretetben. Ebben a szeretetben azóta sincsen semmi törés, semmi fogyatkozás. Ma és mindenkor érvényes áldozatának áldásában részesíti mindazokat, akik bűnbánattal, örömmel és hálával veszik „érkezését" a kenyérben. Arra nézve is minden kételyt és spekulációt szélnek ereszthetünk: „Ez az én testem." Ezzel nem a döntésünket sürgeti a „hogyan"-ra vonatkozólag, hanem azt, hogy Tőle és Általa ezt vegyük komolyan. Ehhez bizony csak a bizalom, az öröm és a hála illik. Vagyis az ajándék megragadása a mi dolgunk. IGYATOK AZ ÚRVACSORAl KEHELYBÖL IS MINDNYÁJAN! Az Ű véréről van szó. Arról, amelyik kiontatott sokakért, mindenkiért. Az úrvacsorái bor ivásával személyesen is, meg együtt is valódi közösségbe kerülünk megdicsóült Urunkkal és egymással. Azért sohasem szívességből vagy szép hagyomány alapján élünk az úrvacsorával, hanem azzal a szilárd bizalommal, hogy abban is a mi kegyes Urunk szolgál nekünk. A szövetség vérében könyörülő Isten költözik az életünkbe. Éppen ez a bizodalom a hit, az egyetlen illő magatartás áldozatához és ajándékához. Milyen féltőn szerető biztatás az „igyatok ebből” mindazoknak, akik szívükben már úton vannak Urunk asztalához! Milyen szelíd és meleg hívás azoknak, akik erre még nem gondoltak, holott erre sürgeti őket is a „terhük’’, vagy az a kiszikkadt szív, amelyikből kifogyott a szeretet, a megbocsátás, az öröm, az áldozat vállalására való készség A sokakba egyformán beletartozunk. A „bűnök bocsánatára” senkinek sem kínál és ad, kevesebbet, mint tiszta, új szívet, a boldog továbblépés tiszta lapját, Ez bizony minden okos és igaz elkötelezés- nél hatalmasabban kötelez el valamennyi embertársunk szolgálatára. KRISZTUS URUNK MEG ARRA NÉZVE IS VILÁGOSAN RENDELKEZETT, hogy valóban a húsvét és a végsőfpeteljesedés fényében vegyük és együk a kenyeret és igyunk a pohárból. Minden úrvacsora jelzés arról, hogy majd népe is ott lehet, ahol Ö van. Amikor is majd „újat" iszik velünk Atyánk országában. Ne vegyünk el semmit abból, amit már most mindnyájunknak ajándékoz. Szabó Gyula IMÁDKOZZUNK! Urunk! Ébressz vágyakozást szíveinkben szent asztalodhoz! Munkáld Lelked erejével, hogy megtöretett tested és kiöntött véred teljes vigasztalása mienk legyen. Hadd legyünk a húsvét diadalának fényében örvendező vendégei szent vacsorádnak. Növeld hitünket, szerete- tünket, áldozatra mindig kész hálánkat. Így legyen áldott földi életünk és bizonyos az üdvösségünk. Ámen. A KERESZTYÉN BÉKEKONFERENCIA ÜJ STATUSA AZ ENSZ-BEN A Keresztyén Békekonferencia magasabb kategóriába sorolását kérték az ENSZ-ben. A mozgalom 1973 óta tanácskozási joggal rendelkezik a világszervezet Gazdasági és Társadalmi Tanácsának nem kormányszintű szervei sorában. A Tanács február 7—11. között New Yorkban tartott ülésén úgy határozott, hogy a KBK eddig munkája alapján kéri az új státust, mivel mindig hathatósan támogatta az ENSZ faji megkülönböztetés elleni és leszerelési politikáját. Az ajánlás végső elfogadásáról a Gazdasági és Társadalmi Tanács 1977 tavaszán tartandó nagygyűlésén döntenek, aminek értelmében a KBK megfigyelőt küldhet a Tanács minden teljes ülésére és határozatait irsos formában terjesztheti fel. HÍREK A KBK ÉLETÉBŐL Párizsban tartotta első ülését március 1—2. között a dél-afrikai fajüldöző rendszer bűntetteinek kivizsgálására létesült nemzetközi bizottság, melyre a Keresztyén Békekonferenciát Is meghívták. Az ülésen a mozgalmat Roger Parmantier francia lelkész és dr. Hartmut Mitzenheim egyházfő- tanácsé« (NDK) képviselte. A nagy-britanniai regionális bizottság Suttonban tartotta március 12-ón ülését Feladatának tekintette, hogy megismertesse a mozgalom legfontosabb feladatait az angol közvéleménnyel: a harmadik világban tett erőfeszítéseket a felszabadításért, valamint az enyhülés és leszerelés érdekében végzett fáradozásokat.
