Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-03-13 / 11. szám

I \ \ I GYERMEKEKNEK^ Miért lett Isten emberré? Biztosan megfordult már a ti feletekben is egy-egy izgalmasabb felelteteknél az iskolában, hogy de jó is lenne helyet cserélni a tanárokkal. Mennyivel könnyebb lehet kérdezni, mint felelni?! Hát az biztos, hogy jól felelni nehéz dolog, de azért jól kérdezni se egyszerű feladat. Bármennyire is furcsán hangzik, de nem árt, ha most először nem felérni, hanem inkább kérdezni tanulunk. A CÍMÜNKBEN OLVASHATÓ KÉRDÉS UGYANIS olyan, amit érdemes megtanulni, mert ke­resztyén életünk talán legfonto­sabb, legizgalmasabb kérdése: „Miért lett Isten emberré?!" Hogy ki tette föl ezt a kérdést? Általában azt szokták mondani, hogy a kisgyermekek kérdeznek rá mindenre ezzel a rövid kis szócskával: miért? De az a jó, ha később se felejtjük el ezt a kér­dőszót, és megmaradunk mindig őszintén kérdező gyermekeknek. Mint amilyen mai tanítónk, An- selmus volt, aki már felnőtt fej­jel, komoly szerzetesként teszi föl leghíresebb könyvében ezt az izgalmas kérdést. Nem szégyellt kérdezni, oda merte tenni a kér­dőjelet a legmegszokottabb. leg­természetesebbnek vett esemény, a karácsony mellé: mindez miei't történt, miért lett Isten Jézüsoan testvérünkké? Mielőtt Anselmus- sal együtt megkeresnénk a vá­laszt. tanuljunk meg tőle ilyen bátran kérdezni. Mert a keresz­tyén hittel, a Bibliával kapcsolat­ban sohasem kell és sohasem sza­bad „csak úgy elhinni” valamit. A mi hitünk nem lehet hiszé­kenység. Csak akkor fogunk tud­ni jól felelni hitünkről, ha me­rünk kérdezni is. ANSELMUST MÁR IFJÚ KO­RA ÓTA izgatták ezek a kérdé­sek. A mái Olaszország területén született Aosta városkában, az Alpok lábánál, több, mint 900 év­vel ezelőtt, 1033-ban. Gyakran álmodozott arról, hogy de jó len­ne az Alpok hófbdte csúcsai főié emelkedve találkozni a mennyei Atyával. Mi az űrhajók századá­ban már tudjuk, hogy Isten nem a felhőkön trónol, de azért vala­hogy mi is szeretnénk Vele ta­lálkozni. megismerkedni. Anselmus ifjú korában erre az izgalmas kérdésére, ami gondolom a ti kérdésetek is, tulajdonkép­pen egy másik kérdés, a már cí­münkben idézett kérdés felveté­sével kapott választ. A karácso­nyi esemény nélkül ugyanis csak egy válasz van: hogyan juthatok el Istenhez? — Sehogy? Igen, mert az első emberpár engedet­lensége óta, a bűn miatt az Is­tenhez vezető út elején a „behaj­tani tilos” tábla áll. Csak egyirá­nyú forgalom lehetséges — csak Isten jöhet hozzánk. S éppen ez a csoda következett be kará­csony éjszakáján. Jézus Krisztus­ban. Isten emberré lett, hogy új­ra találkozhassunk Vele Jézus­ban, megismerhessük Öt, és ren­deződjék a miattunk megromlott kapcsolat. Ha úgy tetszik, azt is mondhatnám: mindez azért tör­tént, hogy visszakapjuk az elve­szített „útlevlet”, amely az „Isten Országába” szól. EZ A VÁLASZ, a visszakapott „útlevél” segítette tovább Ansel- must, akinek a békés kolostori életet később fel kellett cserélnie a canterbury érseki székkel. Vi­haros történelmi események kö­zött sok nehézséggel kellett szem­benéznie a magas egyházi tiszt­ségben. Halálos ágyán Jézus sza­vai adtak erőt neki a nagy „ha­tárátlépéshez”: „Én rátok hagyom a királyságot, ahogyan Atyám rámhagyta azt, hogy egyetek és igyatok az én országomban ...” (lukács 22, 29—30) Gáncs Péter PUBLICISZTIKA AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN A Lutheránus Világszövetség kommunikációs irodája sajtósze­mináriumot rendez az európai kisebbségi egyházak publiciszti­kával foglalkozó képviselői részé­re március 13—19-ig Güstrowban (Mecklenburg, NDK) „Publiciszti­ka az egyház szolgálatában” cím­mel. Egyházunk részéről dr. Vá­mos József teológiai tanár és Harmati Béla lelkész, mindketten az Evangélikus Élet munkatársai, vesznek részt a szemináriumon. Olvassuk együtt Péter első levelét 2,13—14: Függőség — a köz javára Az első szó az eredeti szöveg szerint: „Rendeljétek alá maga­tokat”. Ez a figyelmeztetés a to­vábbi szakaszok során többször ismétlődik a különböző emberi életkapcsolatokban. Itt először ál­talános érvényű megállapításként hangzik A levélíró az emberi együttélés alapvető rendjének tartja az önkéntes alárendeltsé­get. Kitűnik ez a felhívást köve­tő szavakból: „minden emberi rendnek”. A „rend” szó helyett inkább „teremtmény" olvasható az eredetiben, ami az összefüg­gésbe is jobban illik. A levél ugyanis a továbbiak folyamán nem társadalmi berendezkedése­ket. jelöl meg — állam, család, stb. —, hanem személyeket, akik­nek alá kell rendelniük magukat: „király”, „helytartók”, „uraitok”, „férjetek”, stb Mai szemmel megütközünk raj­ta, hogy a levél az emberi közös- ségek fő szabályozójának az. alá­rendeltséget vallja. De egyrészt vegyük tekintetbe korának a tár­sadalmi viszonyait, amelyeknek ez a gondolkozás a tükrözője. Másrészt próbáljuk kiolvasni be­lőle a ma érvényes igazságot: a közösség mindig függőséget je­lent minden egyes tagja számára. Méghozzá kölcsönös függőséget, a vezető és a vezetettek között. Meglátjuk majd a levél némely helyén, hogyan érvényesíti a szerző az egymásra való tekinte­tet. A keresztyén szempont ott je­lentkezik, amikor hozzáfűzi a fi- gyelmeztétéshez: „az Űrért”. A társadalomban a hivő ember nem pusztán emberi megfontolásból vállalja a függőség helyzetét, ha­nem az Istenre való tekintés kö­vetkeztében. Mert Isten akarata a keresztyén ember beilleszkedé­se és szolgálata az emberi közös­ségekben. A „minden emberi te­remtménynek”-fogalmazásban megsejthetjük ezt az igazságot is: a teremtő Isten alkotta áz embert közösségi lénnyé, olyanná, ' aki nem élhet függetlenül másoktól. Az első emberi viszony, amely­ben a levél a keresztyén hitből fakadó önkéntes alárendeltséget hangsúlyozza, a hatalom képvise­lőivel kapcsolatos. „A király, mint a legfőbb hatalom”: ez a megje­lölés a római császárra vonatko­zott. „A helytartók”: a császár ál­tal a római birodalom meghódí­tott tartományai élére helyezett tisztségviselők. A hivő az állam- hatalom képviselőinek engedel­mességgel tartozik — ez az er­kölcsi alapelv egybecsendül Pál apostol emlékezetes intésével (Róm 13, 1—7). Érdemes figyelnünk arra, hogy az újszövetségi iratok a keresz­tyén ember engedelmességét po­gány (elsőbbséggel szemben, hangsúlyozzák. S elismerően szó esik arról, hogy a hatalom gya­korlása az igazságosság vezérlő szempontjából, a köz érdekében történik: a császár a helytartókat „a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére” küldi. A levélíró nem veti fel a kérdést, mi lett volna a keresz­tyén ember feladata, ha nem így történt volna. Álláspontja az ak­kori. keresztyénségéével együtt kétségtelenül a lázadás gondola­tának elvetése. A forradalom igenléséig adott társadalmi körülmények között a keresztyénség teológiai tájékozó­dása csak a XX. században jutott el. Igazságtalan kortévesztés len­ne szárhon kérnünk az Újszövet­ségtől a társadalom akkori visz- szásságainak, belenyugvó elfoga­dását. A közeli végnek Péter első levelét is átható várása a keresz­tyének elenyésző száma és köz­életi szerepének hiánya — mind­ez érthetővé teszi az őskeresz- tyénség idevonatkozó állásfogla­lását. Két tanulságot szűrhetünk le a most olvasott levélrészletből. Az igazságosság követelménye a köz­ben eltelt közel két évezred nyo­mán jelentősen bővült és mélyült az államhatalom gyakorlásában. Ma már nem elégedhet meg ko­runk embere azzal, ha az állam biztosítja a jogrendet és megvédi a közbiztonságot. Mai felfogás szerint a társadalom, a gazdasá­gi és kulturális élet, a nemzetkö­zi kapcsolatok egész területén ér­Oculi „Szemeim az Ürra néznek szüntelen: fordulj felém és könyörülj rajtam!” (Zsolt 25, 15—16) — így kezdjük böjt harmadik vasárnapjá­nak istentiszteletét. A múlt vasárnapi introitus zsoltár egy másik szakasza adja meg az istentisztelet alaphangját: a gyülekezet Isten Bárányára néz, arra, „aki hordozza a világ bűneit” (Jn 1, 29). Amikor arra a Krisztusra nézünk, aki értünk meghalt a kereszten, akkor fedezzük fel, milyen súlya van a bűnnek. Akkor látjuk meg, hogy a bűn, amely megrontja embertársainkkal való közösségün­kéi, és szembeállít minket Istennel, csakugyan „halálosan” komoly dolog. Amikor szemeinket az ártatlanul szenvedő, bűntelen Jézusra emeljük, akkor döbbenünk rá elesettségünkre és vétkeinkre. Ugyanakkor ebben a zsoltárban a Krisztusra tekintő gyülekezet bizodalma szólal meg. Az értünk szenvedd „ártatlan Bárány” látvá­nya nemcsak a bűnre emlékeztet, hanem még inkább Isten bűnbo­csátó szerétéiért, arra. hogy a názáreti Jézusban Isten fordult az em­ber felé igazi önfeláldozó szeretettel. A „szemek” (oeuli) vasárnapján Isten bepillantást enged nekünk a saját szívébe. Ahogyan a csillagászati távcsőbe, vagy a mikroszkópba néző ember szeme előtt csodálatos, új világ tárul fel, és ezzel a maga helyét is világosabban látja, úgy tárul fel előttünk az evangéliumban Isten szeretetének titka, és ezzel életünk új értelme is. vényesülnie kell a minden ernbert és minden népet megillető igazsá­gos részesedésnek. A másik mai tanulság: a ke­resztyén emberek alkotó tagjai a társadalomnak. Az egyházaknak a nemzetközi életben szavuk van. A jelenkor keresztyénségére tehát az a feladat is vár, hogy tevőle­gesen vegyen részt az államnak a nép érdekét szolgáló erőfeszíté­seiben, a nemzet és az emberiség javának munkálásában, a társa­dalmi igazságosság megvalósítá­sában. Ha a Péter-levél olvasói rászo­rultak az olvasott intésre, a mai keresztyének között is akadhat­nak. akiknek szükséges végig­gondolniuk: hitükből következően — „az Űrért" — cselekvőén vál­lalják a mai állam és társadalom gondjait és feladatait. Vcöreös Imre 4 A nagyon szorgalmas és na­gyon szegény szlovákok az 1710- es esztendőben települtek le ezen a területen. Szegényes holmijuk legdrágább kincseként hozták magukkal a Felvidékről a Bibliát és a Tranosciuszt! Sokáig az anv any elvükön, szlovákul beszél­tek és tanultak az iskola padjai­ban. Ma már az öregek beszél­nek „tótul”, a fiatalok kevésbé beszélik, inkább csak megértik. Mi kiskőrösiek nem is tudunk másképpen beletekinteni törté­nelmi múltunk visszapillantó tükrébe, mint úgy, ahO'gyan Ily- lyés Gyula: Tűz vagyok c. mun­kájában ír: „ ... egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy paraszt­házban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer pa­rasztházától. egy kicsi, fekete ha­jú asszony felkiált : vajúdik. Szlo­vákul jajong — Boáé moj —. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyer­mekkora szavait szakítja fel ben­ne ... fiú született 1822. decem­ber 31-én éjfél tájban... a lu­theránus templomban, ahol a kis­dedet megkeresztelik 1823. ja­nuár 1-én, sietve, még születése napján, mert oly gyöngéeskének látszik, hogy a bába egynapnyí életet sem jósol neki, szlovákig zümmög a zsoltár...” Jórészt ezen az édes, hegyipatak-csörgé- sű nyelven adják tovább a jám­bor asszonyok is a híreket az új­szülöttről. Ebből annyit igazít­hatnánk ki, hogy a zsoltár helyé­be a Tranosciusz, szlovák nyelvű énekeskönyvet tesszük. Ma már elterjedt gyülekezetünkben a Tranoszcius magyar fordítású énekeskönyv is, melyet irodalmi szinten Vietorisz József ültetett át. A KORABELI KERESZTELÉ­SI ANYAKÖNYVET lapozva fel­tűnik, hogy a régen élt evangédi­Evangclium anyanyelven Szlovák hagyományok a Duna-Tisza közén kus őseink számára a keresztség dátuma volt a fontos, csak ezt jegyezték be, s hogy mikor szü­letett valaki, ez nem képezte a bejegyzés tárgyát. A másik fel­tűnő a keresztelés gyakorlatánál, A HÁZASSÁGKÖTÉSNÉL már több megemlíteni valót örökíthe­tünk meg. A lakodalmat mindig a vöfény „hívogatása” előzte meg. A menyasszony által feldíszített bottal jelent meg a vöfény azok ­Kiskőrösi népviselet hogy sok volt a keresztszülő: nyolc-tíz személy van feltüntet­ve. Pl. Petőfi Sándor kereszteié- senél is nyolc a keresztszülők szarnia. Arra nagyon vigyáztak, hogy a gyenge fizikummal szü­letett gyermek minél hamarább legyen megkeresztelve, nehogy „pogányként” haljon meg. A ke­resztelést követő családi ebéd régen is, ma is minden igényt ki­elégítően ünnepi hangulatban ke­rült az asztalra. ban a családi otthonokban, me­lyeket az örömszülők kitüntettek meghívásukkal, ekkor rigmus hangzott el, hívás a mennyegzői örömünnepre. Az esküvő előtti napon a vőlegény barátaival és lovas kocsival megjelent a meny­asszony házánál és kikérték a bú­tort, a stafírungot. Ennek is meg­volt a sajátos „szertartása!” Még 15 évvel ezelőtt is így történt. Esküvőre induláskor a násznagy feladata volt a menyasszony ki­kérése. A násznagynak járó aján­dék mindig egy értékes zsebken­dő volt. A násznagyi teendőkhöz tartozott a házasságra lépő ifjú nevében a szülők felé elmondott köszönet, bocsánatkérés, majd imádsággal fejezte be szolgála­tát, s így indultak el a templom­ba a násznéptől kísérve. Igen ér­tékes cs szép a menyasszonyi ru­ha, ma már igaz, hogy csak mú­zeumi emlékként él, kb. 15—20 éve nincs már népviseletes meny­asszony oltárunk előtt. A vőle­gény és a menyasszony házánál külön-külön volt a lakodalmi ünnep, éjfélkor indult el a vőle­gény házából a már menyecské­nek öltözött ifjú asszony férjével és kíséretével a leány örömszü­leinek házához, hogy ez legyen az ifjú pár első útja „hazulról haza!” Éjfélkor minden lakoda­lomban megszegték az ún. „ra- dosznyikot”, az öröm-kalácsot! Finnek megszegése is a násznagy feladata volt. Közben, amíg a násznép evett-ivott. később tán­colt. addig a meg nem hívottak podoblok” — ablakon keresztül néztek be a víg násznépre. A kí­vül levők is részesedtek ételben és italban bőségesen! Ez ma is megmaradt szokás városunkban. Harminc évvel ezelőtt végeztem agy esküvőt, hogy népviseletbe öltözött hat-nyolc párt eskettem egyszerre! Ma már az az igény, hogy külön végezzük egy-egy pár esküvőjét. Az estebéd megkezdé­se előtt mindig a násznagy ked­ves feladata — ma is! — az étel előtti imádság elmondása, és a befejező hálaimával ér véget a sok fogásból álló vacsora, melyet a vöfény irányit, s minden étel behozatalánál egy-egy rigm-ust mond el. SZOMORÚBB CSALÁDI ESE­MÉNY MÁR A TEMETÉS. Itt igen jó szokás volt a gyülekezet­ben az ún. „virrasztás”. A teme­tés előtti estén osszegyülekezett a rokonság a gyászoló család ott­honában, a szomszédok, ismerő­sök is, és éneklés, bibliaolvasás, hozzáfűzött vigasztaló rövid írás- m-agyarázait, majd imádság hang­zott el. Temetés után a gyászoló családot a szomszédban elkészí­tett ételekkel kínálták meg, ez olyan szerény halotti tornak fé­léiéit meg. A SZLOVÁK NÉP GAZDAG K ÉPZELETE hosszú idők óta sok szép a'kotast, népművészetet ho­zott létre. Ezek szépítették verej- tekes, nehéz életét. Kormányzatunk éberen vigyáz arra, hogy a nemzetiségi vidéken élők anyanyelvűket megőrizhes­sék, irodalmi szinten gyakorol­hassák. Ennek bizonysága Kis­kőrösön a Bem iskolában folyó szlovák nyelv tanítása heti 3 órá­ban. Iskolánknak - testvérkapcso­lata van a liptószentmártoni ált. iskolával. Négy éve, hogy min­den év október első vasárnapján Kiskőrösön szlovák nemzetiségi napot rendez a Városi Tanács, melyen részt vesz Szlovákiából is egy-egy népművészeti csoport. Ez évben Pozsonyból jöttek vá­rosunkba az ottani Közgazdasági Egyetem Kultűrcsoportja. Igen látogatottak ezek a rendezvények, kicsinek bizonyul a hatalmas új Művelődési Házunk nagyterme. A következő nyáron már kölcsö­nös diákcsere történik a ’ két szomszédos ország között. Töb­ben járatják a „Ludove noviny” c. szlovák nyelvű lapot, valamint sok helyen látható a „Nas Ka- lendar" c. naptár is! Ponicsán Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom